általánosan ismert mondást használjak, mint »vihar egy pohár vizben.«
Hisz az ország függetlensége mégis csak sokkal magasabban áll, mint a
házasság és az anyakönyv kérdése. Ha abban egyetértenek, ezekben nem
szabad összeveszni.
A vajda látta, hogy a Kormányzó nincs tökéletesen értesitve a hazai
állapotokról. Vele csak annyit közöltek ellenfeleink, hogy minket csupán
az egyházpolitika kérdései érdekelnek. Mélyebben ment tehát a vitába.
– Ön Kormányzó ur jobban tudja, mint mi, hogy a pártok harcza nem a
tiszta elvek tiszta harcza, hanem a hatalmi erők mérkőzése. Az elvek
csak a fátyolt képezik kifelé, hogy a nagy közönség föl ne ismerhesse a
belső harcz valódi természetét. Most nálunk az egyik táborban a
szabadelvü haladás erői szövetkeztek s a szövetségben csodálatos módon
benne van az agguló király is, benne van a Wekerle-kormány s benne van a
parlamenti többség tulnyomó része. Szemben áll velük a másik tábor.
Kikből állanak e tábor csapatai? Egy csomó főherczeg, a főrendek nagy
része, a főpapság, Róma titkos, de hatalmas keze, az Apponyi-párt és az
Ugron-párt tulnyomó része. Azok az elemek vannak itt együtt, a kik tudva
– nem tudva örök ellenségei mind a szabadelvü haladásnak, mind
Magyarország függetlenségének. Ez a két tábor szervezkedett és
sorakozott már, sőt az élet-halál harczot is megkezdte már egymás ellen.
A lobogókon pro és contra az egyházpolitikai javaslatok állanak, de a
vágyak és szenvedélyek, sőt a végczélok is mások. A függetlenségi párt
nem állhat félre, nem futamodhatik meg a csatatérről, nem mondhatja,
hogy neki mindegy, akár melyik tábor lesz a győztes. Hiszen az ország
legnagyobb érdekei körül forog a harcz esetlege. A függetlenségi pártnak
valamelyik tábort egész erejével és buzgalmával, egész lángoló
hazaszeretetével segitenie kell. – De hát melyiket segitse? Igaz, hogy
az egyik tábor ellenzéki szinek alatt küzd s ott rokonszenves csapatok
is vannak, Apponyiék és Ugronék. De ott vannak ám a főherczegek, a
főrendek, a főpapok, Róma ügynökei s az osztrák reakczió összes seregei
is. Ezeket a függetlenségi párt nem segítheti. – Sőt mi még tovább is
gondolunk. Mi nem tartjuk föltétlenül biztosnak, hogy a Wekerle-kormány
diadalra viszi elveit, de mindent elkövetünk arra nézve, hogy bukása ne
a haladás kérdései miatt következzék be, bukását ne a reakczió római és
osztrák tábora idézze elő s ne e tábor jusson el a diadalra. Mert ha az
lesz a harcz vége, hogy ez a tábor jut el a diadalra: akkor még a
nemzetnek az a csonka joga is elbukik, melyet a 67-iki egyezmény
biztosit s akkor még a függetlenségi párt eddigi feladata is lényegesen
átalakul. Mert akkor a helyett, hogy a 67-iki egyezmény ellen az ország
függetlenségeért küzdjön: küzdenie kell az osztrák reakczió ellen a
67-iki egyezmény hű fentartásaért. Mi mindezt tisztán látjuk. Elég
szerencsétlenség, hogy igy látjuk. De ha már ez a meggyőződésünk, mi
abba a pártkörbe vissza nem mehetünk, mely megtüri kebelében azokat az
embereket, a kik titkos szövetségben állanak a szabadelvü haladásnak s
az ország függetlenségének ellenségeivel. Nem mondjuk mi, hogy ezek mind
rossz emberek. Csak vakok, a kik nem látnak tisztán s hiszékenyek. De
azt igenis mondjuk, hogy vezetőik elvetemedett álorczások.
E szavak nagy hatással voltak a Kormányzóra. Olyan nagy és éles elme és
olyan szilárd bölcsesség és hosszu tapasztalat, mint az övé, tisztában
volt azzal, hogy nekünk igazunk van. Igazat is adott izenetében
teljesen.
Izenetének ez a pontja igy szól:
»Nagyon sajnálnám, ha a kormány az egyházpolitikai kérdésben megbuknék.
Ez olyan lenne, mint Helfynek megirtam, mintha a fürdővizzel a gyermeket
is kiöntenék. Komoly államférfi előtt a kormánybuktatás nem végczél. A
kérdés az: Mi jön utána? Ha a kormánybuktatás csak egyetlen lépéssel is
előbbre viszi a függetlenséget: akkor buktassák meg a kormányt. Az
egyházpolitikai javaslatok megbuktatásánál ez esetet nem látom.«
Ez volt a nagy izenet egy pontja a nemzethez.
De a függetlenségi párt álorczásai nem hajtottak erre. E helyett a
Kormányzót elnevezték »agyalágyult vén lutránus«-nak. S mint a reakczió
zsoldos csapatai: annál buzgóbban küzdöttek ellenünk s különösen a vajda
ellen.
E napon, junius 20-án, azonban még nem jött létre az izenet. A Kormányzó
csak az ujra való egyesülést sürgette.
– Mit csinálnak önök – ugymond – ily kevesen? Most huszonnégyen vannak s
nekem azt irják, hogy az őszre még kevesebben lesznek, mert Thalyék
visszamennek a régi pártkörbe. Önök ott a nagy pártban a jó irányt
képviselhetik s mindenesetre erősithetik azokat, kik önökkel együtt
gondolkoznak és együtt éreznek. Nem gondolják önök, hogy sulyosan
elmulasztják kötelességüket, ha a pártkörön kivül maradnak s ekként még
szabadabban engedik garázdálkodni az ugynevezett álorczásokat?
– Nem, Kormányzó ur! Ha bent maradunk, mindig leszavazhatnak bennünket
titkon előkészitett meglepetéssel s akkor kihirdetik a világnak, hogy
elveink s irányunk s egyéniségünk szenvedtek kudarczot. S ez, ha
többször ismétlődik: szétzilálja a pártot utóbb is. De ha kint maradunk:
mi leszünk az élő tilalomfa előttük. A lobogó tiszta marad kezünkben, a
nagyközönség lassankint tisztán lát bennünket is, őket is s tudatára jut
annak, hogy nem az az igazi függetlenségi férfiu, a ki harsányan
kiabálja: éljen Kossuth Lajos! – hanem az, a ki az ön elveit hiven
megvalósitani törekszik.
A Kormányzó, pontonként gondolkozva, egyes mondatokban bizonyos
kijelentéseket tett. A vajda azt hitte, hogy e kijelentések végleges
izenetet képeznek. Engedelmet kért, hogy ezeket irásba foglalhassa
önmaga számára.
– Nem ellenzem. De mit akar ön a följegyzéssel? Én önöknek igazságot nem
adhatok, én a pártegység szigoru fentartását szükségesnek tartom. Önökre
az én nyilatkozatom nem lehet kedvező.
A vajda egész nyugodtan felelt:
– Bármily kedvezőtlen, bármily kárhoztató lesz is a Kormányzó ur
nyilatkozata, én hiven fogom közölni pártunkkal is, az álorczásokkal is,
a nagyközönséggel is. Szent kötelességem ez a Kormányzó ur iránt is, de
magam iránt is. Barátaim engem elhagyhatnak s az is megtörténhetik, hogy
félrevonulok az állami közélet mezejéről. Önnel, Kormányzó ur, én
perlekedni nem fogok. De én nekem a politikában egyéni czéljaim
nincsenek. Nem önmagamért jöttem én Turinba önhöz se, Kormányzó ur,
hanem a haza közjaváért, a hogy én azt látom. Nekem be kell bizonyitanom
azok előtt, a kik figyelnek rám, hogy én mindent hiven elkövettem arra
nézve, hogy pártunkat is, hazánkat is megóvjam attól a balsorstól, mely
fenyeget bennünket s melyet én közelegni látok. Ezért irom le kegyes
engedelmével szavait. Én kis ember vagyok, de a Gondviselés megáldott
vagy megvert azzal a képességgel, hogy oly tisztán látok előre, mintha
valódi nagy ember volnék.
A Kormányzó erre ezt a megjegyzést tette:
– Én nem tartom magam nagy embernek.
Tegnap is szóról-szóra ezt mondotta és ime ma is. A vajda mereven
ránézett a Kormányzóra s mélyen elgondolkozott. Miért mondja e szót a
Kormányzó már másodszor is?
Este későn, mikor már szállásunkra mentünk, sokat tünődtünk e szó
fölött. A vajdát majdnem nyugtalanná tette ez a szó.
– Most már azt kell hinnem – ugymond – hogy a Kormányzó ur egyenesen
kisért engem, hogy az ő egyéni és történeti nagyságáról mondjam el
véleményemet. Tegnap ez nem ötlött eszembe, de ma, mikor hallottam, már
ez volt első gondolatom. Meglássátok, holnap is előhozza. De ha
csakugyan előhozza: egy szempillantásig se habozok, hanem megmondom róla
véleményemet tökéletes őszinteséggel.
Igy is történt.
Csakhogy Nagy Gyula barátunk ezt meghallani nem volt már kiváncsi. Az ő
kedve tökéletesen elment s hite teljesen megszünt. Kinos vergődésünknek
ő már nem akart tovább tanuja lenni.
A Kormányzó junius 21-re szintén kegyesen meghivott bennünket ebédre s a
vajdát ujra négyszem közti értekezésre hivta magához most már délutáni
félkettőre. Nagy Gyula barátunk megköszönte a meghivást, de kijelenté,
hogy neki e szerencséről már le kell mondania, minthogy az aratás
közeledik s gazdasága dolgai hazaparancsolják, ő hát holnap indul.
Elbucsuzott a Kormányzótól s Ruttkaynétól. Elbucsuzott látszólag
Bassotól is, noha ez minden este társaságunkban töltötte a fél vagy a
háromnegyed éjszakát s igy a következő napon nem is jött velünk a
Kormányzóhoz. De azért nem hagyott el bennünket s nem utazott el előbb,
mint mi.
Az ebédről, hálás köszönetünk nyilvánitása mellett, mi is lemondtunk. Jó
okunk volt. Junius 21-én esti vonattal el akartunk indulni, az ebédet
tehát zavarni, félbe szakitani nem akartuk.
Esti fél tizenegykor jöttünk el a Kormányzótól. A Caffe Parigi-be
mentünk beszélgetni s a hajnal vetett haza bennünket. Nem néztünk nagy
reménynyel a következő nap elé. Nekem is eltünt már a kedvem. Csak a
vajda volt makacs. Ő még mindig hitte, hogy kedvező izenetet kapunk a
Kormányzótól.
Izenet!
Ezt a szót mindenki ismeri, noha történetét nem mindenki ismerheti.
A népdalban untig előjön: mit izent a rózsám?
Hires és borzalmas Cilley izenete Brankovicshoz. Küld neki majd két
játszólabdát, Hunyady János két fiának levágott fejét.
»Mit izent a király?« Szinművek és regények százszor feldolgozott tárgya
ez.
»Mit izen Kossuth Lajos?« A magyar nép szava volt ez hosszu időn át, a
mikor nagy oka volt búsulni.
»Kossuth Lajos azt izente – Elfogyott a regementje!« Ki ne ismerné ezt a
lélekrázó ős kurucz dalt Kossuth nagy nevével körülsugározva? Egykor e
dalnak riadó hangjára százezer hős fogott fegyvert, megvédelmezni a
magyart s pokolba kergetni ellenségeit.
Mi is izenetért mentünk Turinba. Vajjon mit izen a szent agg mi általunk
a magyar nemzetnek?
Junius 21-én jött létre az izenet.
A vajda délután harmadfél órakor pontosan megjelent a Kormányzónál, a ki
megkérdezte a vajdát, mit jegyzett papirra tegnap az ő izenete gyanánt?
Tudta ezt a vajda könyv nélkül is, de azért elővette papirját s onnan
olvasta le.
A Kormányzó figyelemmel meghallgatta, de semmi megjegyzést rá nem tett.
Hanem némi gondolkozás után igy szólt:
– Véleményem véglegesen az önök közt vitássá lett kérdésekről a
következő: Határozottan helyeslem önök azon kijelentését, hogy önök
programmja Magyarország függetlensége, a melyet semmi föltételhez sem
kötnek és semminek alá nem rendelnek. A párt elnevezéséből a »48-as«-nak
elhagyását szükségesnek tartom; mert ez vagy azt jelenti, a mit
Magyarország függetlensége jelent s ez esetben tautologia; vagy pedig
mást jelent s ekkor megzavarja a fogalmakat s igy káros is lehet. – A
personalis unio hánytorgatását én sem helyeslem. Próbálják meg önök
ezzel Magyarország függetlenségét becsületes, őszinte
elhatározottsággal, miként 1848-ban megpróbáltam én is. Én ugyan nem
hiszem, hogy az sikerül, miként nekem se sikerült; de ám próbálják meg.
Ehhez azonban a personalis unio hánytorgatása nem szükséges. –
Határozottan rosszallom a más elvekben levő pártokkal a
fegyverbarátságot. Ebben önöknek igazat adok. – A delegácziót nyilt
kérdésül hagyni nem helyeslem. Ha önök kezdetben bele mentek volna, nem
tartottam volna helytelennek; mert ha az országgyülésen helyet
foglalnak, annak egyik bizottságában is helyet foglalhattak volna. De
minthogy a párt harminczhárom év óta mindig következetesen ellenezte a
delegáczióba menést, most ennek nyilt-kérdésül hagyása nevetségessé
tenné a pártot a nemzet előtt. Nem is lenne az odamenetelnek semmi
haszna. – Örvendek, hogy a Wekerle-kormány fölvette programmjába az
egyházpolitikai kérdések megoldását, minthogy huszonöt év óta azt
tapasztaltam, hogy semmi sem sikerült, a mit a kormány magáévá nem tett.
E kérdésekre most már nagyobb sulyt fektetek, mint előbb, mert azt
látom, hogy ez idő szerint ezek dominálnak mindent. – Nagyon sajnálnám,
ha a kormány az egyházpolitika miatt megbuknék. Ez olyan lenne, mint
Helfynek megirtam, mintha a fürdővizzel a gyermeket is kiöntenék. Komoly
államférfi előtt a kormánybuktatás nem végczél. A kérdés az: mi jön
utána. Ha a kormánybuktatás csak egyetlen lépéssel is előbbre viszi a
függetlenséget: akkor buktassák meg a kormányt. Az egyházpolitikai
javaslatok megbuktatásánál ezt nem látom. – A függetlenségi párt sohasem
lesz teljes, hacsak a »szabadelvü« haladás terén s az egyházpolitikai
kérdések megoldásában határozott állást nem foglal. A függetlenségi párt
természete hozza magával, hogy a szabadelvü haladás élén kell állania!
– – Ime ez volt a nagy izenet.
Örök igazságok ezek minden nemes és komoly államférfi, minden becsületes
magyar ember és függetlenségi képviselő számára.
Jól tudta a vajda, hogy az álarczosok, a klerikálisok, Apponyiék
szövetségesei meg nem hajolnak még Kossuth előtt se. De az is bizonyos
volt, hogy a vajda ellen többé Kossuth Lajos szózatát ki nem nyerhetik,
az ő nevének hatalmát föl nem használhatják, a jó magyar népet e pontban
tovább nem ámithatják.
Csak annyit tehetnek, hogy eltagadják az izenetet. Azt mondják majd, nem
izente ezt Kossuth Lajos vagy legalább nem igy izente.
A vajda félre lökte tegnapi följegyzését, uj papirt vett kezébe s arra
fölirta e szavakat: »a 48-as elnevezés«, »a personalis unio«,
»fegyverbarátság más pártokkal«, »delegáczió«, »a Wekerle-kormány«, »a
függetl. párt és a szabadelvü haladás«.
Mikor a Kormányzó befejezte nyomatékos hangon előadott izenetét, a vajda
megkérte őt, engedje meg, hogy az izenetet szóról-szóra előtte
elmondhassa.
Megengedte.
A vajda ekkor szóról-szóra, betüről-betüre való hűséggel ismételte a
Kormányzó szavait.
A Kormányzó csodálkozott. Pedig e fölött csodálkozni nem lehetett.
Hiszen az izenetben foglalt eszmék rég óta már a vajda eszméi is voltak;
– az pedig gyerekjáték a vajdánál, hogy egyszer való hallásra
szóról-szóra el tudta mondani a Kormányzó beszédét.
Következett az én kihallgatási időm, azután én is résztvettem a
társalgásban.
A vajda hozzám fordult.
– Édes jó Gáborom, a Kormányzó ur kegyes volt végleges izenetét
kinyilatkoztatni, hallgasd meg ezt te is az ő jelenlétében.
Azután a Kormányzóhoz fordult s őt is megkérte, engedje meg az izenet
elmondását s a netaláni tévedést igazitsa helyre.
A vajda kétszer egymás után elmondta előttem a Kormányzó szavait. A
Kormányzó mind a kétszer erős hangnyomással mondta:
– Igy van! Ez az izenetem!
Kijelentettük, hogy hazaérkezve, rögtön közöljük ezt Justhékkal,
Polónyiékkal, de egyuttal fölvetettük a kérdést, vajjon a Kormányzó ur
nézete szerint, mit csináljunk tovább, ha ők semmibe se veszik az
izenetet?
– Ne gondoljanak önök mindjárt a legrosszabbra. Mindent meg kell önöknek
tenniök, hogy a párt ismét egyesüljön. A személyeskedést egyáltalán
kerülni kell. Jöjjenek össze s tárgyilagosan beszéljék meg a dolgot.
Proponálják önök, hogy a pártkörben maradottak küldjenek ki három
férfiut s önök is hármat. Ezek tanácskozzanak. De a puszta »egyesülés«
jelszó nem ér semmit. Az egyesülésnek önök közös felirata alapján,
valamint az általam érintett elvek alapján kell megtörténnie!
E szavak a gyakorlati megoldásra adtak irányt és meghatalmazást. A
»közös felirat«-ot is a vajda készitette tavaly az országgyülés elején.
Ennek kellett tehát, valamint az izenetnek az egyesülésre elvi alapul
szolgálni. A Kormányzó engedelmével ezt az utasitást is felvettük az
izenetbe szóról-szóra.
De a vajda ismerte az embereket. Ő tudta, hogy Justhék, Polónyiék ennek
az utasitásnak se fogadnak szót. Meg is mondta határozottan a
Kormányzónak.
– Mi ugyan mindent hüségesen elkövetünk az elvi alapon való becsületes
egyesülésre, de mi ismerjük embereinket és a viszonyokat, az nem
sikerül.
A Kormányzónak nem tetszett a vajda nagy kétsége. Egész indulattal
felelt:
– Ha nem sikerül, akkor majd megmondom végső véleményemet!
A menydörgés moraja zugott már a nagy ember e szavaiban.
E szavakat is fölvettük az izenetbe.
De ez se használt semmit.
Ugy volt már az anyapárt Kossuthtal, mint a késő korbeli hitetlen római
világ az Olimpus isteneivel. Nem félt már az Olimpus villámaitól.
Mihelyt hazajöttünk, én nyomban összehivtam pártunk tagjait
értekezletre. Közöltük velük Kossuth Lajos izenetét. Közöltük a
nyilvánossággal is. S nyomban megválasztottuk pártunk három tagját:
Eötvös Károlyt, Nagy Gyulát és Horváth Ádámot az egyesülési
küldöttségbe; haladéktalanul átirtunk Justh Gyulához, hogy ő is hivja
össze az értekezletet s ők is küldjenek ki három férfiut. Egyesüljünk
tiszta elvek alapján a haza közjavára s teljesitsük a turini szent
öregnek utolsó óhajtását.
Mintha borsót hánytunk volna a falra!
Justh pár nap mulva azt felelte, hogy most nem lehet értekezletet
tartani, nyár van, meleg van, aratás van, – majd az őszszel.
Eljött az ősz s ők egyesültek nem Kossuth elvei alapján s nem mi velünk,
hanem Kossuth elveinek nyilt megtagadásával Ugronékkal. Hogy nyilt
dulakodásban nemsokára szétváljanak.
Romlottak voltak már a viszonyok s gyöngék az emberek. De minket ez
kötelességünk teljesitésében meg nem gátolt.
A nagy czélt elértük. Kossuth dicső nevét többé saját cselszövényeik
támogatására az álorczások föl nem használhatták.
Julius 21-én délután 4 óra tájban jött létre az izenet. Még ezentul két
óráig voltunk a Kormányzó vendégei. A vajda többé semmiféle politikai
kérdés tárgyalásába nem bocsátkozott. Nyugodt volt és vidám, mert
megtörtént az, a minek megtörténtét szentül hitte. Ő egy pillanatig se
csalódott a Kormányzóban.
X. FEJEZET.
(Miért nagy ember Kossuth Lajos? – 1740–1790–1848. – Kossuth megköszöni
nekem, hogy a vajdát elvittem hozzá.)
Sőt az is bekövetkezett, a mit tegnap este megjövendőlt. A Kormányzó
társalgás közben megint s most már harmadszor ismételte szórul-szóra ezt
a mondást:
– Én nem tartom magam nagy embernek!
A vajda készen volt erre s most már nyomban megadta rá a feleletet.
– Ha megengedi Kormányzó ur a tökéletes őszinteséget: én tökéletes
őszinteséggel mondom el véleményemet az ön történeti egyéniségének s
szereplésének nagyságáról. – Az én igaz véleményem önről az, a mit
függetlenségi pártunk tavalyi üdvözlő feliratában kifejtettem. Csakhogy
e vélemény nincs minden irányban kiegészitve. Az ön nevének nagysága,
fénye, dicsősége s nemesitő hatása a magyar nemzet szivébe ép ugy be van
vésve örökre, mint nagy Napoleoné a franczia és Bismarcké a német nemzet
szivébe. De különbség mégis van. A csodálatos népszerüséget Napoleon is,
Bismarck is részben hatalmuk nagyságának köszönhették s mikor a hatalom
kiesett kezükből: népszerüségük nagy része is nyomban kialudt,
elenyészett. Önhöz a magyar nép nem hatalmáért ragaszkodott; hiszen
ragaszkodása, áhitatos tisztelete, rajongó szeretete ma ép oly nagy,
mint bármikor volt. Pedig ön negyvennégy év óta hatalom nélkül van,
idegen földek szegény bujdosója, nem is látja többé imádott nemzetét s a
nemzet se fogja önt szinről-szire látni soha. S még sincs senki az élők
és holtak között, még az egyháznak sincs olyan szentje, a kit a nép ugy
övezne körül rajongó szeretetével, mint a hogy az ön alakját körülövezi.
– Ez még hiányzik abból az üdvözlő feliratból, ezt még bele kellett
volna tenni, de már nem volt időm hozzá!
A vajda felállt székéről s ugy beszélt tovább. S szavai a kormányzó
lelkének mélységéig jutottak.
– Én nagy embernek tartom önt Kormányzó ur! De nem azért, a miért a
nemzet s nem is azért, a miért az irodalom tartja nagynak. Én nagyon
megvizsgáltam nemzetünk történetét és népünk érzéseit, én másért tartom
önt nagy embernek. – Ön átalakitotta, ön okos és emberséges alapra
fektette 1848-ban társadalmunkat, megszerezte a jogegyenlőséget s
alkotmányunkból kiirtotta az ember és ember közt való közjogi
különbséget. Örökre szóló nagy érdem ez. De ezt néhány évvel később
kivivta volna Széchenyi és Deák is. Ők kezdték s be is tudták volna
fejezni. Ön Kormányzó ur 1849-ben megmentette a magyar nemzet becsületét
s önérzetét; keserü oktatásban részesitette örök ellenségeinket s
fajunkba önbizalmat oltott a jövendőre s a mink van ma, a mit maig
megmenthettünk, azt mind az ön nagy munkájának köszönhetjük. De ez
érdemet és dicsőséget meg kell osztania függetlenségi harczunk hős
vezéreivel, meg kell osztania azokkal a hősökkel is, kiket névtelen
félisteneknek ön nevezett el.
– De az ön nagyságának Kormányzó ur, van olyan eleme, van olyan része,
melyben nem kell osztoznia senkivel; melyet, mig áll a világ s benne
magyar él, nem tesz vitássá senki s a melyben ön egyedül való. S ez az:
ön életczélt tudott teremteni a magyar nemzet számára, a melyről se
Széchenyi, se Deák álmodni se tudtak s a melyről még a költők ihlete is
hallgatott. Ön a századok mohából kitisztitotta s napsugaras fénybe
állitotta elénk a magyar függetlenség eszméjét s a mi még ennél is több:
szentséges szenvedélylyé tudta tenni ezt az eszmét. Minden népnek volt
egyetemes eszméje s nagy nemzeti szenvedélye, mely életének czélját
alkotá, – csak a magyarnak nem volt százötven év óta. Elmondom ennek
történetét Kormányzó ur, most már ismerje meg egész gondolkozásomat.
S folytatta tovább a vajda lelkes hangon.
– A mint az utolsó hős kurucz behunyta szemét: kialudt a függetlenségnek
nemcsak nagy szenvedélye, de még eszméje, még gondolata is. Napkeleten,
török tenger partján, lengyel földön még élt néhány ősz hazafi,
diadalmas csaták egykori hősei, hazátlan bujdosók; de itthon már
lemondott a nemzet örökre önmagáról; még imádságában se terjesztette
tovább a nagy nemzeti öntudatot, melyért Rákóczi hadai véreztek.
– Két nagy alkalmat nyujtott a végzet nemzetünknek arra, hogy ismét
elfoglalja önálló helyét az emberiség mivelt államainak történetalkotó
nagy családjában. Az egyiket 1740-ben, a másikat 1790-ben. 1740-ben
kihalt a Habsburgok fiága, asszonyra maradt a trón, egész Európa
törekedett azt ledönteni s nemzetünknek nem akadt egyetlen férfia, a
kiben feltámadt volna az ősök és az unokák iránt való hazafikötelesség
érzete, a függetlenség nagy gondolata. Bután ontotta vérét a magyar,
hogy megmentse a trónt nem az ő királya, nem az ő országa, hanem az
osztrák szövetséges töredékállamok és népek javára. S koldus maradt s
szolga akkora hősi elszántság után, a mekkorának fele elég lett volna
függetlenségének megalkotására. Nem volt a magyar nemzetnek Kossuth
Lajosa.
– 1790-ben ujból királyváltozás történt s a Habsburgok roskatag trónusát
ujból hatalmas erők fenyegették, hogy végkép és örökre összedöntsék.
Hányszor mutatott Napoleon kardja hegyével a közép Duna tájékaira?
Hányszor várta a jelt, a szót, a csatlakozás igéjét a magyar nemzet
kebeléből? Utóbb már szánkba is adta a megváltó szót s kezünkbe a
szabadulás könnyü alkalmát. De néma és siket és bárgyu volt a nemzedék.
Voltak jó fiai, de nem volt egyetlenegy igaz és nagy fia. Voltak jó
vezetői, de nem volt egyetlen vezére. Még költőinek se jutott eszébe:
miért omlik hiába hőseinek vére. Megint nem volt a nemzetnek Kossuth
Lajosa.
– 1848-ban ujra megjött az alkalom. Sokkal kisebb, sokkal
bizonytalanabb, mint 1740-ben és 1790-ben, de azért a nemzet megragadta
ezt. Lelkének egész fenségével s karjának egész erejével ment a nagy
vállalatba: első lenni a szabadság és mivelődés hősei közt, ujra
megalkotni fajának ezer éves állami függetlenségét s győz vagy
legyőzetik, kitüzni a nagy czélt s megszentelni hulló vérével azt, a
miért ezen túl a nemzedékeknek élni, munkálni és lelkesülni kell. Mert a
gondviselés önt adta nekünk Kormányzó ur! Ön állott a nemzetnek élére s
ön visszaszerezte fajunk számára mindazt, a mit másfél század óta
elvesztettünk s a miről a nemzetnek kicsinyje, nagyja azt hitte már,
hogy azt örökre elvesztettük. A szabadság és függetlenség vágyát,
eszméjét és nagy szenvedélyét, az egyetlen igaz nemzeti öntudatot. Most
se jutott volna ez eszébe egyetlen kortársának se, még a legnagyobbnak,
a legnemesebbnek se. Öné volt ez az eszme s ön méltó volt ehhez. Addig
él a magyar nemzet, mig ez eszmét el nem ejti, el nem felejti, el nem
üzérkedi. S a meddig él, mindig az ön neve lesz ebben büszke lobogója.
Ezért tartom én nagy embernek önt Kormányzó ur!