teste! S e miatt, mikor a 7 óra már közel volt, gyakran felállt asztala
mellől s karjait feltartva nagyot nyujtózkodott. De igen gyakran két
kezét hátra téve s öklét a vesetájra szoritva, gerinczét jóizüen
megropogtatta. S ilyenkor valamelyik gyerekkorabeli öreg rokonának mókás
szavát szokta alkalmazni.
– Uram ne vigy a kőfalnak!
Ezzel szokta elütni a fáradtságot. Aztán ment az ebédlőbe.
A munka terhe miatt panaszos szó soha el nem hagyta ajkait.
Ebéd végeztével átment a billiárd szobába s ott egy óra folyásig
lökdöste az elefántcsonttekét.
Billiárd-asztala halála után Budapestre került s gróf Kreith Béla
barátunk tart rá számot. Az asztal régi divatu, nagy és lyukakkal van
ellátva a piramid nevü játék számára. Gyerekkoromban én is ezt a játékot
szerettem, a Kormányzó fiatal korában pedig ez volt a divatos
Európaszerte. Apám billiárd-asztalai is minden kastélyában ilyenek
voltak.
Esti 11 órakor szokott hálószobájába vonulni. De még egy-két órán át
olvasgatni szokott ezután is.
Ágya elég széles és elég hosszu közönséges faágy, a minő Magyarországon
uri házaknál divatos. Holmi czifra vas és rézágyakat, sallangos, bojtos,
zsinóros menyezeteket nem használt, nem szeretett. Ősi magyar természete
ebben se változott meg.
Ágynemüje is magyaros volt. Csakhogy derekaljnak tollas párnát nem
használt, mint hajdan édes apja házánál.
VIII. FEJEZET.
(Olaszországban nincs madár. – Kossuth könyvtárának ügye. – Irja meg
Kossuth gyermekkorának és ifju korának történetét. – Nem akarja. –
Adomája Ferdinánd királyról. – Szilágyi és Apponyi szónoklata. – A vajda
szemébe mondja Kossuthnak, mikor tartott előre megirt beszédet.)
A Kormányzó nyugodtan aludt ez éjszakán. Nagyon érdekes társalgásunk s
pillanatonkint heves kitörésünk észrevehetőleg nem izgatta fel. Junius
20-án szokott időben kelt, öltözött, sétált és reggelizett.
Reggel hozzánk küldte titkárját, Aulichot azzal, hogy délután két órakor
a vajdát négyszemközt fogadja, három órakor pedig engem szintén egy
órára; – négy órától kezdve mindhármunkat, az egész küldöttséget.
Mi magunk közt apróra megbeszéltük azt a hatást, melyet a Kormányzó
hangulata, modora, megjegyzései ránk gyakoroltak.
Nagy Gyula abban a nézetben volt, hogy a Kormányzótól kedvező
nyilatkozatot nem kapunk s a mit kapunk, az a pártkörből való
kilépésünket s külön alakulásunkat nem fogja szentesiteni. Javasolta: ne
is erőltessük a dolgot. Neki nincs reménye.
A vajda kijelentette, hogy ő még akkor se változtatja meg politikai
álláspontját, ha a Kormányzó azt egyenesen kárhoztatná. Társainkra nem
jár koczkázattal a dolog, hisz ők az őszszel visszamehetnek Justhék,
Polónyiék, Helfyék táborába, ha a netalán megváltozó közhangulattól
félnének. S ha kedvük lenne ahhoz, hogy bent a pártban örökös viszályban
legyenek Apponyi titkos hiveivel, a nagy reform-alkotások ellenzőivel.
Én életre-halálra el voltam tökélve, hogy a vajdával tartok.
A vajda egyébiránt feltétlenül biztosnak tartotta, hogy a Kormányzó se
helytelenitő, se kárhoztató nyilatkozatot nem tesz ellenünk. A
legrosszabb eset szerinte az lehet, hogy a Kormányzó se ellenünk, se
mellettünk nyilatkozni nem akar s nem fog.
Délelőtt a magunk divatu reggelizés után meglátogattuk a jó Ruttkaynét.
Onnan kocsira ülve a vajdával egy kis sétát tettünk a Viktor Emánuel
sétányon s a folyam partján. A vajda az egész uton kötődött velem
Velencze és Lombardia és Piemont sikjain át, hogy sehol se lát se fákon,
se mezőkön, se repülésben semmiféle maradt. Még gólyát, még varjut, még
verebet se. Gunyolt engem az én kedvelt Olaszországommal, a hol minden
tücsköt-bogarat megesznek, a hol még a madarakat is felfalják, még a
gémet, vércsét, baglyot is. Ha nem igy van – ugymond – mutassak neki
verebet.
Csakugyan akartam neki verebet mutatni, noha magam sem tartottam
biztosnak, hogy találunk.
De mégis találtunk ötöt a nagy sétány nyárfái közt. De az öt közt négy
kanveréb volt. Ebből a vajda azt következtette, hogy az anyaverebeket az
olasz elfogta a költő-fészken.
Az igaz, hogy Olaszország nagy darab föld, de csakugyan nem hiszem, hogy
az egész országban volna annyi veréb, mint nálunk Budapesten csupán az
Erzsébet-tér fáinak lombjai közt valamelyik téli alkonyaton.
Délután két órakor a vajda pontosan meglátogatta a Kormányzót. A
Kormányzó hidegebb volt hozzá, mint talán tegnap. S mindenekelőtt a párt
belső viszonyairól kérdezősködött tőle.
A vajda kitért a felelet elől. Megkérte a Kormányzót, engedje meg, hogy
politikai ügyekről négyszemközt ne kelljen nyilatkoznia. Ő – ugymond –
nyiltan szokta nézetét kifejteni sajtóban is, parlamentben s pártkörben
is, most is kész minden mellékes gondolat nélkül s föltétlen
őszinteséggel nyilatkozni, de óhajtaná, hogy ez barátjai, Nagy Gyula s
gróf Károlyi Gábor jelenlétében történjék.
A Kormányzó szivesen beleegyezett.
Volt azonban a vajdának előterjesztése, mely Kossuth Lajos könyvtárára
vonatkozott.
A Kossuth-bizottság ugyanis, melyet tavaly, mint már elbeszéltem, a
vajda saját elnöklete alatt megalakitott, elhatározta, hogy a Kormányzó
könytárát még az ő életében óhajtaná a nemzet számára megszerezni. Ezt a
kérdést hozta elő a vajda.
– Helfytől hallottam, – ugymond, – és pedig egyenesen ugy közölte velem,
hogy e közlésre fel is volt jogositva, hogy a Kormányzó ur hajlandó
volna igen becses könyvtárát nemzetünk részére még életében átengedni.
Ennek keresztülvitelére az én elnökletem alatt még a mult évben
bizottság alakult. Ez ügyben a bizalmas lépéseket megtenni engem s gróf
Károlyi Gábort bizta meg bizottságunk. Mi nagyon fontosnak tartjuk ezt.
Az ön könyvtára Kormányzó ur, nagy kincse a nemzetnek. Mátyás királyunk
könyvtárát a viharos idők megsemmisitették, azt talán meg se tudta volna
védelmezni nemzetünk. A költő Zrinyi Miklósnak s Rákóczi Ferencz dicső
fejedelmünknek könyvtára eltünt, elkallódott, országunk határain kivül
esett, nincs a nemzet birtokában. Nekem fáj még az a gondolat is, hogy
ily sors érhetné a Kormányzó ur könyvtárát. Ezt minden esetre
biztositanunk kell. Hadd lássák a nemzedékek, a kik utánunk jönnek, mily
könyveket látott, minő eszméket vett észre, mily gondolatokkal
játszadozott Kossuth Lajos szelleme, a mikor hazájának nagy gondjai elől
időnként a könyvekhez menekült. A nemzeti hálás kegyeletnek egyik
forrása is, egyik gyüjtő medenczéje is lesz az a könyvtár; – dicső emlék
a multból s fény, mely a jövendőbe is világit. Kérem kegyes válaszát.
A Kormányzó közönyösen felelt.
– Erről most nem beszélhetünk, semmi esetre nem határozhatunk. Helfy
barátommal csakugyan beszéltünk erről. De könyvtáram fiaim örökségét
képezi. Talán ez lesz egyetlen örökségük. Náluk nélkül nem akarok erre
nézve tárgyalásba bocsátkozni.
Némi gondolkozás után hozzá tette:
– Sok könyvemet itt-ott jegyzeteimmel telefirkáltam; – nem gondolják
majd otthon némelyek, hogy ez csökkenti a könyvek értékét?
A vajda elmosolyodott.
– Nem hiszem, hogy akadna olyan hülye magyar ember, a ki ilyen
gondolatra jönne. Hiszen főleg a telefirkált könyveket akarjuk mi a
nemzet számára megszerezni.
A Kormányzó nem szólt többé a könyvtárról. Másra terelte át a beszédet.
Közölte a vajdával, hogy emlékiratainak ötödik kötetét is jó részben
befejezte már; – pár heti, vagy pár hónapi munka árán egészen készen
lesz.
Az e fölött való beszélgetésben furcsa eszmére jött a vajda. Engedelmet
kért a Kormányzótól egészen nyilt és őszinte megjegyzésre.
– Én azt óhajtanám, – ugymond, – hogy a Kormányzó ur az ötödik kötettel
fejezné be emlékiratait s többé, mint iró, ezekkel ne foglalkoznék. Az
anyagot tartsa együtt, az utódoknak legyen módjuk az anyagot kiadni s a
történetirás számára felhasználni, de önmaga Kormányzó ur, ne dolgozza
föl.
– Miért?
– Eljött már a Kormányzó ur számára a pihenés ideje. De nem ez a fő
okom. Hanem az, hogy én nem akarom, hogy a nemzet történetének irói
önnel vitatkozzanak műveikben. Ha az anyagot az ön megjegyzéseivel
kapják, majdnem lehetetlen, hogy egyik-másik megjegyzése, nézete,
magyarázata s egyik vagy másik cselekményének az Emlékiratokban foglalt
megvilágitása ellen biráló nézetre ne jussanak, érvet ne találjanak s
nézetük és érveik kifejtésére hosszabb-rövidebb birálgatásba ne
bocsátkozzanak. De ha csak a nyers anyagot találják: akkor ez egyetlen
történetirónak se jut eszébe. Akkor a magyar nemzetnek az ön nevéhez és
szerepéhez kapcsolódó története tisztán lesz megirva s az ön történeti
nagy alakja minden oldalról egyenlő fénynyel lesz övezve. A szobron nem
lesz karczolat s egyetlen oldalról se lesz körülötte árnyék. Még olyan
árnyék se, a minőt csak a tollforgatók támasztanak.
A Kormányzó mély hangon felelt:
– Én nem tudok már pihenni.
E szavakra a vajdát erős érzés fogta el. Fölállott a karszékből s
megható hangon szólt:
– Óh ha ön Kormányzó ur megirná gyermekkora és ifju kora történetét;
nevelődését, apjának és anyjának erős és édes befolyását; testvérjeivel
való játékát és czivódásait; az ősi házat és gazdaságot; a cselédek
dévajkodásait, elemi tanitóit, főiskolai tanárait; a régi vármegyét, a
tiszttársakat, az 1825-iki országgyülés titkait, a nemzet ébredését, a
jobbágy panaszait, az elsatnyult és mégis élni akaró nemzetet! Ha mi azt
látnók s utódaink látnák: hogy termett és hogy nőtt fel Kossuth Lajos;
hogy nyilott meg lelkének világa; hogy tisztult és erősödött meg
szelleme s miként kezdte felismerni korát és annak sarjadó eszméit és
csodálatos és fenséges szerepét! Ha mi azt látnók! Az a könyv szentirása
lenne három nemzedéknek, önt élete alkonyán tenné a világ egyik első
remek irójává s századok mulva is gyönyörrel olvasnák apák, anyák s
nagyra törő magzatok. Ne irjon ön többé a történetbuvároknak, hanem
irjon az egész nemzetnek!
A Kormányzó nem felelt a vajdának. Szaporán sodorta szivarkáit s
bodrosan eresztette a dohányfüstöt. De láthatólag jól esett neki a vajda
észrevétele, a mit bizonyit az, hogy később, mikor mind együtt voltunk,
ebéd előtt visszatért rá.
Az én szerepem, az én négyszemközti társalgásom alatt, egészen más volt.
Én személyeskedtem.
Én elmondtam, hogy a nemzeti párt ügynökei, az álarczos függetlenségiek
miként turták ki a pártból Mocsáryt, ez őstiszta kurucz jellemü
függetlenségi férfiut. Miként keseritették Irányit s miként és mily
szövevényes rendszerességgel, mekkora sajtóval s mennyi áldozattal
áskálódnak Eötvös ellen! Hogy félnek az ő eszétől, erélyétől, tollától s
megtámadhatlan jellemétől!
Elmondtam, mi a vajda nézete, ha a kormány a szabadelvü nagy reformok
miatt talál megbukni! Hogy tombol akkor örömében a Kaszinó, a nemzeti
párt, az udvari kamarilla, a sötét reakczió s a nemzetiségek ellenséges
szövetsége! S hogy támogatja ezt a bandát tudatosan vagy tudatlanul a
függetlenségi párt egy része is!
A Kormányzó végig hallgatott türelemmel és csak annyit mondott
szavaimra:
– Maga édes Gábor, heveskedik. De ha ugy áll is a helyzet: ez csak arra
szolgál okul, hogy egyesüljenek ujra a párttal s vezessék azt az egyenes
uton.
Mikor ismét együtt voltunk mind a hárman: akkor már kevesebb szó folyt
ebéd előtt a politikáról.
A Kormányzó, mint föntebb emlitém, visszatért a vajda tanácsára.
Elmondta nekünk derült kedvvel e tanácsot.
– De az én ifju koromban – ugymond – kevés érdekes dolog történt.
Adomáim nekem még miniszter koromból sincsenek. Arra ugyan emlékszem,
mikor Ferdinánd király előtt először voltam. Fölmentünk Bécsbe, hogy a
királynál jelentkezzünk s az esküt letegyük kezébe. Engem e szóval
mutatott be a királynak Batthiányi: »Fölséged finánczminisztere: Kossuth
Lajos.« Németül folyt természetesen a beszéd. A király testi és lelki
nyomorék volt. Odavánszorgott hozzám, közel hajolt arczomhoz s jól
megnézett. És siránkozó hangon mondta: »Finánczminiszter? A
finánczminiszter nagyon fontos személy ám! De aztán édes Kossuth ur,
adjon ám nekem pénzt, ha kérek; mert nekem sok pénz kell ám!« Én csak
néztem ezt a szánalomra méltó alakot. De a ki azért mégis uralkodik
népeken és országokon!
Ez az adoma nem azt bizonyitotta, hogy a Kormányzónak egyéni és korjelző
adomái ne volnának. Az pedig csak kitérő mondás volt tőle, hogy ifju
korában kevés érdekes dolog történt.
Minden esemény, minden jelenség érdekes, mely nagy férfiak ifju korával
függ össze. Érdekessé teszi az, miként vette észre, miként fogta föl s
mit tett el lelke tárházába belőle az az ifju, a ki később nemzetének
vagy az emberiségnek sorsára jótékony hatást gyakorolt. A ki tehát nagy
emberré vált élte delén vagy öreg korában.
A nagy ember nem egyszerre támad s nem véletlenül és esetleg támad. Csak
nagyságának felszinre bukkanása lehet véletlen és esetleges. A Victoria
regia vagy a Nymphea thermalis is fölségesen fejlődik a vizek mélyén,
mielőtt ragyogó virágait felhozhatná a napvilágra s megláthatná az
emberi szem. Kossuth lelke hatalmas arányokban fejlődött már
gyermekkorában s ifju korában is. De mit tudhatunk mi már e fejlődés
részleteiről? Hetven–nyolczvan év telt el gyermek és ifju kora óta. Ki
emlékeznék erre, ha ő maga nem? Ki figyelte volna meg őt annyira, mint a
mennyire önmaga tehette?
De mind erről most már késő töprenkedni. Az emberiség sok nagy alakjának
zsenge korát nem ismerjük. Magának Jézusnak életéből is hiányzik husz
évnek ismerete. Mennyi fenséges titkot rejt e husz évnek sötétsége!
Ebéd előtti politikai társalgásunk folyamán szóba jött a mai magyar
szónoklat természete. Maga a Kormányzó hozta szóba. Beszélt Apponyiról
és Szilágyiról s kérdezte a vajdát: mi véleménynyel van e férfiak
szónoki képességeiről és sikereiről?
Nekem szent meggyőződésem, noha alig tudom tökéletesen bebizonyitani,
hogy a Kormányzó azért terelte e tárgyra a beszélgetést, hogy a vajda
mondjon véleményt az ő szónoklatai természetéről is. Kossuth a mivelt
világ egyik legnagyobb szónoka. Azt már látta a Kormányzó, hogy a vajda
elméje mély és erős s tudása és gondolkozása hatalmas; felfogása önálló,
eredeti s magyar. Szinte természetes és édes tünet az agg embernél az a
hiuság, mely tudni akarja, miként vélekedik róla az utána jött nemzedék
sarjadéka. Tájékozást nyujt az neki arra nézve, miként itéli meg őt majd
az utókor. S kinek ne állana jogában és kötelességében az ez iránt való
kiváncsiság? S azután a Kormányzó jól tudta, hogy a vajda az ő fiatal
korában Deák köréhez tartozott. S miként vélekedik Kossuthról Deák s
Deákról Kossuth: ez iránt bizony igazán érdeklődik mind a kettő.
A vajda azonban alig érintette Kossuth szónoki tehetségét, szorosan
megmaradt abban a körben, melyet neki a Kormányzó kérdése megjelölt.
Csak Szilágyiról és Apponyiról beszélt.
– Régóta ismerem s figyelem – ugymond – mind a kettőt. Mind a kettő
szónoki képességéről határozott véleményem van, de a mikor a Kormányzó
ur előtt itéletet mondok fölöttük: a legnagyobb, legmagasabb mértéket
alkalmazom rájuk. Megbirják. – Ma nem a nagy és remek szónoklatok korát
éljük. Az emberek szegényebbek, számitóbbak, anyagi érdekeikbe sokkal
elmerültebbek, semmint őket magas és nemes szenvedélyek fölkeltésével, a
legszentebb nemzeti önzés nagy indulataival s az emberi haladás nagy
eszméinek ragyogásával lehetne és kellene vezetni. Castellar hangja s az
ön egykori hangja Kormányzó ur, ma idegen, érdes és riasztó hatásu lenne
a magyar nemzetgyülésben. A mai szónoklat nem egyéb, mint szakbeszéd.
Kisebb vagy nagyobb mélységü, gyöngébb vagy erősebb sugárzásu, de csak
szakbeszéd. – Mind Szilágyi, mind Apponyi nagy szónoki tehetség.
Szilágyi eredetileg sokkal nagyobb és tömöttebb tehetség. Apponyi pedig
sokkal gyakorlottabb. Apponyi mindig ellenzéki volt, Szilágyi pedig csak
rövid ideig. Mind a kettőnek elméleti és tudományos miveltsége egészen
teljes s a fölmerült kérdésről, ha hozzá szól, mindegyik tud annyit, a
mennyit törvényhozónak vagy talán helyesebben mondom, a mennyit
törvényhozó testület szónokának tudni kell. A nyelvet is egyenlő
ügyességgel tudja használni mind a kettő. – De azért egyik se remek
szónok. Mind a kettőnek nagy hiányai vannak. S e hiányokat nemzetünk
sajátságos helyzete miatt nem is pótolhatják. – A szónoklatnak igazságot
kell tartalmazni. A nagy nemzetek szónokai előtt csak két igazság van. A
nemzeti és az emberi igazság. Ez a kettő gyakran együtt jár s ha
összeütközik is, a kettőt hosszabb vagy rövidebb küzdelem után ki lehet
egyenliteni s a kiegyenlités mindig a két igazság együttes győzelme. A
nagy nemzeteknél minden más igazság alatta áll a nemzeti és emberi
igazságnak. Nálunk nem igy van. Nálunk a király igazsága, az egyház
igazsága s a fajok igazsága gyakran erősebb, mint az emberi igazság. A
mi szónokainknak, a mikor érveik és szenvedélyeik csatatervét
felállitják, több tekintettel, több ellenséges hadcsapattal kell
megküzdeniök, mint a franczia és angol szónokoknak. A ki a király
igazságát alá rendelné a nemzet igazságának: az nyomban lehetetlenné
válnék, mint nálunk szokás mondani »fölfelé«. A ki az egyház igazságát
rendelné alá a nemzetnek: az lassanként lehetetlenné válnék fölfelé is,
köröskörül is. S a király védi a fajok igazságait is, tehát a fajokkal
szemben is mindig korlátozva van a nemzet igazsága. – Szomoru a mi
helyzetünk Kormányzó ur; még szomorubb, mint a hogy ön irataiban
hirdeti. A magyar nemzet igazságát csak addig türik és csak annyiban
türik, a mig ez szolgálni kész a király igazságát, Róma igazságát s a
fajok igazságát. Ha nem kész szolgálni: akkor hütlenségről,
barbárságról, egyházüldözésről, a nemzetiségek eltiprásáról beszélnek s
e buta és gonosz jelszavakat az örökké csiripelő sajtó beleveri még a
magyar elmékbe is. A nemzet igazságának kellene magasan állani. Oly
magasan, mint a csillagos ég, melynek alatta fekszik minden. Még a
király is, a pápa is, az üdvösség is. Csak az embernek igazsága lehetne
méltó alkuvó fél, méltó osztályos rokon. Senki más, semmi más. De mi nem
igy vagyunk. – Ám e helyzetben mit hirdessen a magyar közélet nagy
szónoka? Elhitettük magunkkal, hogy nemzeti kormányunk van, magyar
hazafi minisztereink vannak. Gyalázatos hazugság ez, de a tömeg, a
rövidlátó nemzedék nem látja ezt. Törvényhozóink arra törekszenek, hogy
gyakorlati államférfiakká váljanak. E törekvés összhangzik az egyéni
boldogulás jogos vágyával s az egyéni és családi hiuság jogos igényeivel
is. Ámde e törekvés csak akkor éri el czélját, ha »fölülről« kedvező
szél fuj. De onnan sohase fuj kedvező szél, ha a törvényhozó, ha az
államférfi alá nem rendeli a nemzet igazságát a király és az egyház
igazságának. Mit csináljon ilyenkor az államférfi? Mit hirdessen a nagy
szónok? A nemzet előtt csak nem hirdetheti, hogy neki, a nemzetnek kell
szolgálnia minden más érdeket s hogy őt, a nemzetet csak akkor türik meg
saját házában gazdának, ha tolakodó, telhetetlen és erőszakos vendégeit,
a koronát, az egyházat s a fajokat szivesen látja, étellel-itallal jól
tartja, – habár neki magának koplalnia kell is. Mit csinál ilyenkor
Szilágyi és Apponyi? – Mind a kettő az állami tudományok szólásaihoz,
általános igazságaihoz, bölcselő meghatározásaihoz s mindenki által
ismert műszavaihoz folyamodik s előáll olyan beszéddel, mely Angliában,
Francziaországban és Németországban igaz lenne, de nálunk egyetlen szava
se igaz. Gyönyörü beszédek azok. Más nemzetek legnagyobb szónokai se
képesek szebb, tartalmasabb, elmésebb szónoklattal előállani. Ragyog
azokban a magyar elmének ősereje is, kiképzett ereje is, de mindig
elhomályosul a nemzet igazsága. Nem Szilágyit és Apponyit vádolom én,
hanem a végzetet, mely ragadja őket is magával s mely ugy ül a nemzeten,
mint az Alpesek szirtei. Ezt untam én meg magam is 1876-ban. Ezért
lettem a függetlenségi párt tagja. Az a gondolat vezetett, hogy az
állami közélet mezején tehetségemet nem kell a korona és a nemzet közti
ugrándozás tojástánczára átengednem, hanem a függetlenségi párton a
nemzet javára fordithatom. – Szilágyi beszédeiben tisztább és
szabatosabb az érvelés, Apponyi beszédeiben nagyobb a hév és a hangulat.
Szilágyit korlátozza az a tekintet, melylyel a koronának s a kormányzó
többségnek tartozik; Apponyira rányomakodik az a gondolat, hogy neki
pártja miatt is hivatása egykor átvenni az ország kormányzását s a
korona képviseletét. Mind a kettő tartózkodik attól, hogy a nemzet és a
korona igazságait mereven és meztelenül állitsa egymással szemközt a
nemzet elé. Szilágyi a tudomány műszavai, Apponyi az ellenzékiség
fátyola alá rejti azokat, nehogy vagy a korona vagy a nemzet vagy mind a
kettő félreértse őt s e miatt elkedvetlenedjék. Mind a kettőnek nagy
gyöngesége, hogy egyik se kormányzott fiatal korában gyakorlatilag.
Egyik se volt gyakorló mezei gazda vagy megyei tisztviselő. Egyik se
igazgatott községet, járást, vármegyét, bankot vagy gyártelepet. Az
intézményeket mindegyik csak könyvből, tanszékről vagy külső
szemléletből ismeri. Az egyének és intézmények egymásra hatását
közvetlen gyakorlatból nem tanulmányozhatta egyik se. A jogéletet csak
ugy ismerik, mint magas miveltségü férfiak, de a hogy az egyes jogesetek
kinőnek az emberek érdekéből és szenvedélyéből s a hogy fejlődnek,
duzzadnak s a tudománynak és államkormányzásnak tárgyaivá lesznek: azt
saját szemeikkel nem vizsgálták. Csak a felnőtt embert ismerik, de
magzatkorában és gyermekkorában nem figyelték őt meg. Ezért hiányzik
szónoklatukból az a tudás, mely a szónok egyéniségének szineiben jelenik
meg. Szilágyi eszejárása nemzetibb, mint Apponyié. Apponyi legtöbb
beszédét elfogadhatná magáénak a német is, franczia is, ha tökéletes
forditásban állana előtte. Nagy hátránya ez az én szememben. – Mind a
kettő gondosan készül a beszédre. Nagyobb beszédeiket előre átgondolják,
gondolataik és fejtegetéseik sorrendjét előre meghatározzák,
vezérgondolataikat szavakban is előre megalakitják s gyakran egész
beszédüket előre megirják.
A Kormányzó itt közbeszólt.
– Én sohase szoktam beszédeimet előre megirni.
– Tudom Kormányzó ur! Csak egy beszédét ismerem, melyet előre megirt.
A Kormányzó indulatba jött a vajda e szavára. Én magam is megijedtem,
felugrottam ülőhelyemről, vigyázatlanságnak és gyöngédtelenségnek
tartottam e szót s oda ugrottam a vajda elé.
A Kormányzó erős, kemény hangon kérdezte.
– Melyik az?
– Az a beszéd, melyet a Partium visszacsatolása kérdésében tartott
Pestvármegye közgyülésén a 40-es évek egyikében, ha nem csalódom
1847-ben.
– Igaza van önnek! Wesselényi adta hozzá az adatokat.
Nagy kő esett le a szivemről. Visszamentem helyemre s leültem nyugodtan.
A vajda lehetetlenséget végzett. Soha még csak álmomban sem gondoltam
arra, hogy a vajda Kossuth minden régi beszédét igy ismerje. Emlékezése
is bámulatba ejtett. Mint később megvallotta: fiatal korában s több mint
harmincz év előtt olvasta ezt a beszédet s ime most nyomban
visszaemlékezett rá. És pedig nemcsak a beszédre, hanem még arra is,
hogy e beszédet a Kormányzó előre megirta s igy mondta el.
De a Kormányzó neheztelése is rögtön megszünt s arczát derü szállta meg.
A következő napon azt mondta a jó Ruttkayné jelenlétében nekem:
– Még soha se volt nálam senki, a ki annyira ismerte volna beszédeimet,
mint a maga vajdája édes Gábor. Csakugyan azt az egyetlen beszédemet
irtam meg előre s ő már azt is tudta.
Tetszett neki ez láthatólag.
IX. FEJEZET.
(A pártok helyzete. – Mi fenyegeti az országot? – Készül lassanként az
izenet. – Mit izent Kossuth Lajos 1893 évi julius 21-én a függetlenségi
pártnak? – Nem hallgatott rá a párt.)
Az ebéden ugyanazok voltak, a kik tegnap. Az ebéd elég vidáman folyt le.
Egyetlen szó se esett a politikáról az ebéd egész ideje alatt.
Ebéd után komolyan vitattuk küldetésünk czélját.
A Kormányzó merev volt nézeteiben. A nyugoti államférfiak finom értekező
modorában ugyan, de határozottan helytelenitette, hogy kiléptünk a
pártkörből. A vajdának ezt mondta:
– Én az ön helyzetében ugy tettem volna, mint Helfy. Rászavaztam volna
az ön javaslataira, de ha a többség leszavaz is ellenem: a pártkörben
bent maradtam volna.
– Köztem és Helfy közt különbség van. Én elnöke voltam a pártnak s
valóságos vezére, javaslataim pedig a pártnak alapelvei. Én mint elnök s
pártvezér nem maradhattam oly pártban, mely pártállásom alapelveit
leszavazta.