Széchenyi és Deák sétája. – Miként sétál Kossuth? – A bölcs életmód. – A
felejtkezés. – Miként sétál a vajda? – Basso doktor elméletei. – Az
afrikai hóditás. – Miként dolgozik Kossuth?)
Bizony kihuztuk a Kormányzóval az első napot egész addig, a mikor már
rendesen le szokott feküdni.
Rendszerint reggeli 9 óra tájban szokott fölkelni.
Fölkelés után mindig meg szokott fürödni. A fürdő dolgában természete
elütött a magyar ember természetétől. Volt is erre jó adomája.
Tinnyei birtokán volt egy majorosnéja a negyvenes években. Egyszer ezt
meglepte a csúz. Alig tudta mozgatni kezét-lábát. S mikor panaszkodott:
azt tanácsolta neki a Kormányzó, hogy fürödjék meleg vizben naponként. A
majorosné elbámult erre a tanácsra. »Már miért is fürödnék én – igy
felelt – tekintetes uram, hiszen ugy is izzadok én eleget!«
A magyar ember fürdő kedvét ez adomával szokta jellemezni a Kormányzó.
A fürdő után öltözködéshez fogott. Öltözködése gondos volt s hosszabb
ideig tartott. Komornyikja szokott ebben segitségére lenni, de bizony
nem sok dolgot bizott rá. Egész életében maga szerette elvégezni minden
dolgát. Akkor legalább jól el volt végezve.
Volt a szobában házi sapkája is. Ez fekete bársonyból volt. Utolsó nagy
festett képén, melyet Parlaghy Vilma ecsetje alkotott, házi sapkában van
levéve. Halála után ez a sapka Basso barátunkra jutott s ő ezt a
vajdának adományozta emlék gyanánt. E nagyon becses ereklyét most a
vajda őrzi.
Szokott viselni parókát is élete egész második felében. Korán
kopaszodott. A parókát otthon a szobában és ház körül sohase viselte, de
ha Collegnoból bement a városba, vagy Turinban, ha sétálni kiment,
rendesen föltette.
Haja csak hátul a tarkón, a koponya lamdavarrata táján s a fülek
mellékén volt már régóta. Ezüst fényü hófehér haj. Hajfestőszert
tudtommal nem használt soha.
Bajusza és szakálla is hófehér volt.
Szakállát 1849-ig ugy viselte, mint a harminczas években a francziák
szabadelvü vezérférfiai. Arczon és állon borotválva s az áll alatt és a
nyakhajlásban rövidebbre nyirva. Igy viselte Szemere, Klauzál, br.
Eötvös, Lónyay s igy viselték többen is nálunk a negyvenes években.
Később meghagyta állán is s hosszabbra engedte nőni.
A negyvenes évek szakálldivatát nálunk »Kossuth szakáll«-nak nevezik
ötven év óta. Van »Kossuth kalap« is. Ez fekete kalap, fölfelé hajlott
széles karimával s széles fekete selyem szalaggal. Hajdan darutollat
tettek mellé a nemes legények. Ezt a kalapot az ötvenes években
eltiltotta s viselését keményen büntette az osztrák önkényuralom.
Volt »Kossuth atilla« is. Fekete kelme, szűk ujjal, de a felső karon
majdnem könyökig nyuló külön bő ujjal is, melyen hasiték van s a hasiték
vitézkötéses gombkötő gombbal van ellátva. Ugy emlékszem, egy hires
lengyel festő által festett képén ez az atilla van. 1848-ban s azóta is
ünnepélyes alkalommal ezt viselte a Kormányzó. Később 1859-ben ujra
divatba jött az országban, de azóta Zrinyi atillának nevezik.
Bajuszát kipödörni, felkunkoritani soha se szokta a Kormányzó. Se
hazánkban, se a külföldön. Ebben letett a magyar szokásról. A
bajuszpödrés egyébiránt az egész kerek világon csak a magyar faj
sajátsága. III. Napoleon császár ugyan eltanulta a magyaroktól s azóta
Francziaországban is kissé divatba jött. De a Kormányzó öltözködés
közben mind bajuszát, mind rövidre hagyott egész szakállát legutolsó
éveiben is gondosan rendbe hozta.
Mikor öltözködését bevégezte: sétálni ment szabad levegőre a Kormányzó.
A sétálás egészségi szempontból szükséges az embernek. Igy állitják az
orvosok. Egész tudománya van annak a testmozgásnak, melynek neve
sétálás. Sőt Basso barátunk azt állitja, hogy ők, már tudniillik a
dagasztó orvosok, olyan műveletet is tudnak a beteggel végezni, a mely
ülve s félig fekve is megsétáltatja az embert.
A sétálás abból áll, hogy különös czél nélkül járkál az ember. Se nem
hivják, se nem kergetik, se kötélen nem viszik, se levelet nem hord, se
kengyelt nem fut, nem is adnak érte semmit, de azért csak járkál az
ember.
Az ős ember, ha dolga nem volt, nem járkált. A legősibb iratokban semmi
nyoma annak, legalább az én parányi tudományom szerint, hogy az ember
czél nélkül kószált volna erre-amarra sikon vagy hegyen-völgyön. Még az
egyiptomi királyleány se sétálás közben találta meg Mózest, a három
hónapos csecsemőt, hanem ut közben, mikor mosdani ment szolgálóival a
folyóra. Ha költöztek vagy vad és gyümölcs után néztek, hadat jártak
vagy juhaikat őrizték: csak akkor járkáltak az ős emberek. Az állat
sohase járkál czél nélkül, mégis egészséges. A mi jó magyar őseink nagy
utat tettek hajdanában Bendegúztól kezdve Árpád apánkig, de sohase
hallottam, hogy ezt gyalog szerrel tették volna. A mezei ember ma se
sétálgat. Vagy dolga után megy, vagy otthon pipáz és üldögél.
Én se megyek már sétálni vagy nyolcz-tiz év óta. Az előtt se volt hozzá
különös kedvem, noha mindig városban laktam. Igaz, hogy mozogtam azért
eleget. De a mióta szivbajom, nehéz légzésem, bordaközi idegfájásom s
egyéb istenadta vagy magamszerezte nyavalyám hol együtt, hol külön-külön
erőt vett rajtam, azóta én se sétálgatok. Kocsin járok a képviselőházba
is, az Abbáziába is.
A vajda épen nem sétál. Azt mondja, nem magyar ember természete a
czéltalan gyaloglás. Száz élcze és adomája van a sétálás ellen.
Legjobban megjegyeztem ezt az adomáját. Egyik bátyja találkozik egy
táblabiróval az utczán s megszólitja. »Mi járatban van uramöcsém?« –
»Sétálok urambátyám.« – »Van-e ezer forint a zsebjében uramöcsém?« –
»Nincs biz abban urambátyám.« – »No hát akkor csak járkálgat uramöcsém!«
– Egy másik nagybátyja után azt is szokta mondani a vajda, hogy csak a
kisasszony sétál meg a páva, de hamis a czélja mindakettőnek. Szegény
Ameli, egyszer nagyot nevetett e szóra.
Széchenyi István gróf fiatalabb korában sokat gyalogolt, sokat
vadászott, de különös napi rendszere nem volt a sétában. De rendszert
csinált belőle a döblingi tébolydában. Volt vagy hat szobája. Ezek ajtai
egyenes irányban nyiltak. S addig nem nyugodott, mig naponként vagy husz
kilométer utat nem tett egy hujjában.
Deák Ferencz mind Kehidán, mind Pesten, a mióta ide jött lakni,
rendszeres nagy sétákat szokott végezni naponként. De élete utolsó tiz
évében, a mióta dolga és látogatója is több volt s el is nehezedett, már
épen nem sétált és svéd gimnasztikával se lóbáltatta óraszámra
kezét-lábát.
Kossuth Lajos napi rendszerré tette maga számára a sétát. Jót tett
egészségének. Elmaradhatatlan szokásává vált. Ugy látszik, Basso
barátunk legalább határozottan állitja, hogy mind kedélyének üdeségét,
mind egészségének és életének oly hosszu tartamát előmozditotta a
rendszeres séta.
Collegno al Baracconei tartózkodása alatt reggeli sétáját saját
kertjében, de igen gyakran kint az uton vagy utczán végezte s ilyenkor
jó messze el szokott távozni lakásától. Turinban rendesen kiment a Pó
partjára, gyakran a Viktor Emánuel-sétányra is. A mióta azonban Basso
barátunk került melléje házi orvosnak: azóta némileg változott a
napirend.
Basso barátunk, mint már emlitettem, rábirta a Kormányzót a minden napi
gyuró, dagasztó, testgyakorló orvosi »beavatkozások« megszokására. A
fürdőszobába be volt rendezve egy kis svéd tornászó készlet. Létrák,
rudak, kötelek s efféle furcsaságok. Ezeket a Kormányzó maga mutatta meg
s magyarázgatta el a vajdának. Ezen tul ez az egészségi tornázás,
valamint a dagasztás is elfoglalta a sétára szánt idő tetemes részét.
De azért a séta egy nap se maradt el.
Később az utolsó években, a mikor a Kormányzó már a kilenczvenedik éve
felé ballagott, gyakran nehezen ment a séta, kelletlenül mozogtak az
inak. A test jobban szerette volna a pihenést. Newton törvénye napról
napra jobban érvényesült. A mélységek mélységéből, a világ központjából
mind ellenállhatatlanabbul szivta magához a szent öreget az a hatalom, a
melyet a tudósok központi vonzerőnek neveznek. A láthatatlan erő, a
hangtalanul mozgó örvény, a feneketlen mélység, mely elnyeli a testet. A
halál.
Basso barátunk a sétára is utóbb mindig elkisérte a Kormányzót. Basso
rövidlátó volt. Inkább orrával nézett, mint szemeivel. Csetlése-botlása
sok mulatságra adott okot a Kormányzónak. De azért üdvös volt az ő
sétakisérete. Karon fogva kisérgette nagy türelemmel és szives
készséggel a Kormányzót. Gondosan ápolta egészségét, nyujtotta életét s
az aggság szürkülő alkonyán sok enyhe vidámságot szerzett neki. Ezért
még Basso barátunkat valamikor valamiben megáldja az isten!
De hát minő volt Kossuth Lajos sétája?
Séta és séta nem egy dolog.
Az orvosok a legnagyobb kérdéseket, az élet titkának kérdéseit
tárgyalják az ő kis tudományukkal és kis elméjükkel, de azért még nem
hallottam, hogy a sétálás kérdését is tökéletes megoldásra tudták volna
vinni. A vajda legalább az ő végtelenül csapongó vad erejü elméjével
olyan észrevételeket tett a sétálásról, a milyeneket én soha nem
hallottam s a milyenekre a Kormányzó is nagyot nézett.
Másnapon junius 20-án esett erről egy-két szó, a mikor a Kormányzó és a
vajda a magyar ékesszólásról s a mai magyar szónokokról beszélgetett.
Ezt a beszélgetést érintem majd; most csak a sétálásnak azt az elméletét
adom elő, melyet ekkor a vajdától hallottam.
A vajda ugyanis olyanforma kérdést intézett a Kormányzóhoz, vajjon merre
kalandoz elméje, a mikor sétálgat? Vajjon nem töri-e fejét ilyenkor
gondolatainak alakitásán? Ékesszólásának erejét nem mozditja-e elő a
sétálás?
Ilyen bolond kérdést még sohase intézett a Kormányzóhoz senki. Én
nevettem is, boszankodtam is ezen. De a vajda ugyancsak megfelelt nekem.
Felelete lényegben következő:
A Kormányzó rendkivül nagy életkort ért el. Maga ez a tünemény is
megérdemli a gondos vizsgálatot. Megérdemelné még akkor is, ha a
Kormányzó csak közönséges ember volna, a kinek se neve, se történelmi
multja, se szellemi nagysága.
De a Kormányzó 91 éves korában irta Emlékiratainak IV-ik kötetét. És
irta akkora irói erővel, az agy működésének akkora üdeségével, a mekkora
az élet delén levő iróknál is ritka. A mióta az emberiség öntudatra
jutott s tudását följegyzi: azóta Kossuth Lajoshoz hasonló férfi, az
övéhez hasonló agy még nem született. A világirodalom története nem
ismer embert, a ki 91 éves korában Kossuth műveihez fogható, csak igen
messziről is hasonlitható irói művet tudott volna alkotni. Az
emlékiratok negyedik kötetében oly lapok, oly fejezetek vannak, melyek
örök szépségü remekek maradnak az idők végéig. A hajdankor Mózese,
Homérosza és Tacitusa, a középkor szent atyái, az uj kor Luthere,
Kálvinja, Verulámi grófja s Macaulay, Beaconsfield, Gladstone, Bismarck
mind óriási elme s nagy alkotó, de élete vége felé, a mennyire tudjuk,
elgyengült mind, pedig egy se érte el közülök a 92 évet. Shakespeare nem
ért nagy kort, a világszerte elismert legnagyobb elme, Newton pedig
élete utolsó évtizedében megingott és elhomályosult.
Kossuth tehát mint hosszu életü ember se mindennapi jelenség; mint 91
éves iró pedig egyetlen a világ irói közt.
Hogy ily tünemény létrejöhetett: ehhez az okok seregét a születésben, a
fajzatban, az életsorsban és az életmódban kell keresni.
Mi az életmód?
A lakás, az étkezés, a munka, a ruházat, az alvás, a szórakozás, a séta.
Tehát a séta is. A Kormányzó sétája nem lehetett ostoba séta. Se
oktalan, se elhibázott. Ha az ő életmódjában egyetlenegy dolog is
oktalan és elhibázott lett volna: agya 91 éves korában nem lehetett
volna oly fenséges, tiszta és erős.
Tehát sétája is okos volt.
Mi az okos séta? Majd rá jövünk lassanként, csak egy kis türelmet kérek.
Az orvosok azt állitják, a séta arra való, hogy az ember lábizmai,
ágyék- és hasizmai s bizonyos mértékig derékizmai is mozogjanak, munkát
végezzenek, terhet emeljenek s igy a vér megfelelő részét a test alsó
részeire téritsék s ekként az agyat a vér odaáramlásától mentsék meg, az
emésztő szervek működését pedig élénkebbé tegyék. Az agyban ne legyen
vértolulás, az altestben ne legyen vérpangás, a vér egyenletesen
mozogjon a test egészében: ime erre való nagy részben a rendszeres
sétálás.
Igazuk lehet.
Ám ez az eredmény csak akkor áll elő, ha a séta egyuttal valódi
szórakozás.
Ezt a szót: szórakozás, a magyar nép tudtommal nem ismeri. E szót
valószinüleg a betüző szuhok, a nyelvtudósok, a nyelvnek furói és
faragói valami idegen nyelvből tákolták össze vagy csempészték át. A
magyar nép a szórakozás fogalmát a felejtkezés szóval alkotta meg.
Ha kérdik a nagy gondu embertől: hova megy?
– Felejtkezni akarok.
Ez a felelete, ha társaságot keres, vagy erdőre-mezőre sétálni megy,
hogy házi vagy családi vagy üzleti gondjaitól szabaduljon.
A Kormányzót nagy gondok környezték igen gyakran; agyát nagy és nehéz
gondolatok szállták meg, mint varjusereg a vetést, az élet nagy részén
át.
Sétája arra való volt, hogy felejtkezzék. Gondjait elüzze; agyáról a
nehéz gondolatok varjuseregét elhessegesse.
És ő erre használta.
Hatalmas idegzet s nagy bölcsesség az, hogy erre tudta és erre akarta
használni. Ezért volt sétája okos. Felejtkezett általa.
A ki a sétára is magával viszi gondjait, rejtélyeket old, találmányon
töri fejét, hitelezőivel veszekszik, követeléseit vagy pénzeit
számolgatja, hűtlen asszonyán busul, hazájáért eped, zsarnokát átkozza,
multján sirdogál, jövendőjén kételkedik és számitgat, verset farag,
tőzsdekötéseken töpreng, árfolyamokat vet egybe, csatatervet csinál,
összeesküvést sző vagy szónoki képeken és hasonlatokon emészti magát: az
hiába megy sétálni. Fáradni ugyan elfárad, de üdülni nem üdül. Sőt
bágyadtabbá lesz, mint a rossz álom után. Mert az altest is több vért
emészt a mozgás és munka által s az agy is több vért pusztit el a
tünődés, töprengés, aggodalom, gond és gondolkozás által. Annyi vére
pedig nincs a testnek, hogy vele a test egy időben többféle fokozott
munkálkodást végezhessen.
A ki a sétán se tud agyának és szivének nagy terheitől szabadulni: az ne
menjen sétálni.
Keressen az társaságot.
Vagy tudós vagy bolondos vagy vidám és könnyelmü társaságot. Valamelyik
képes lesz őt felejtkezésre birni.
Jegyezzék ezt meg az orvos urak is. S gondosan kémleljék ki, hogy
betegjeiknek felejtkezésre mikor ajánljanak sétát s mikor alkalmas
társaságot.
A szórakozásnak, igazán mondva: a felejtkezésnek csak egyetlen módja
van. Az a módja, ha az ember nem gondol magára, ügyét-baját kiveti
elméjéből s minden tervét és gondolatát félre teszi, mint a czigány a
hegedüjét.
Lehet-e ez?
Lehet.
A vajda, ha nagy ritkán sétálásra tökélli el magát: megnéz, megvizsgál
mindent, a mivel találkozik. Fűt-fát, tücsköt-bogarat. Sorra nézi a fák
és cserjék törzsét, ágait, levelét, virágját. Szakit falevelet s annak
alakját megvizsgálja. Olyan-e az a falevél, a milyen az ő gyerek korában
volt? Ismert fűről-fáról elmesélget; – ismeretlen után kérdezősködik
vagy annak faját, nemét, családját megállapitani törekszik. Minden
fűről, gazról, bokorról megmondja: van-e ilyen az ő birtokán, az ő
határában? Végig vizsgálja a rovarokat, csigákat, csuszómászó állatokat.
A hangyák hadjáratát vagy tolvajlásait figyelemmel kiséri. A hol rendes
csapáson előre-hátra futkározó hangyát lát: ott rögtön megáll. Társát,
ha van társa a sétában, agyon öli mindenféle állattani és növénytani
kérdésekkel. A járó-kelő embereket és lovakat szemügyre veszi s korát,
természetét, kórságait mindegyiknek kitalálni törekszik. Minden emberrel
arról beszél, a mihez az az ember ért. Séta közben nagyon szereti maga
mellett az okos embert, de még sokkal jobban az ostobát, a mezei
munkást, az ismeretlent, a messze vidékről valót. Mire sétáját elvégzi:
agya elpihen, mint a kis gyereké.
Rájött arra s ennek nagyon megörült, hogy a Kormányzó is ugy sétál, mint
ő. A Kormányzónak a 60-as évek végén s a 70-es években sok ideje volt.
Külföldi szövetségei elmultak. Bujdosó társai elhaltak vagy elhagyták,
elszéledtek vagy haza jöttek. Elhalt jó neje is, fiai pedig erre-amarra
munkában, hivatalban. Megnézett andalgásai közben ő is minden fűt-fát s
lassanként növénytudós lett belőle. Ha itthon lehet s gazdasági
birtokhoz juthat, ősi magyar táblabirói szokás szerint kitünő gazdává
vált volna. A természet gyönyörü alkotásai, a mezők és havasok füvei és
virágai elvonták elméjét az élet örömeit pusztitó terhes gondolatoktól,
rettentő veszteségeinek fájdalmas emlékezetétől. Sétája és álma egyaránt
édes felejtkezés volt. És könnyü és léleküdítő tanulás.
Széchenyi sétái mások voltak. Széchenyi a magános séta közben is
küzdött, évődött magával is, a világgal is, terveivel is. Meg-megállt,
ajka mozgott, kezeivel gyakran hadonázott is. Idegeit a séta nem
nyugasztotta meg. Meg is ölték utóbb háborgó idegei.
Basso barátunk valóságos áldás volt a Kormányzóra séta közben. Kivált
élete utolsó éveiben, a mikor Turin egyenes utczáit, kaszárnya épületeit
s minden lépten-nyomon ácsorgó örökös szobrait elhagynia nem lehetett s
ereje már nem engedte, hogy átmenjen a Pó jobb partjára s a hegyeket és
erdőket s a Superga magasságait bekóborolja. Nagy lélek jobban tud
üdülni a természet ölén, mint nagy város poros, meleg, unalmas utczáin.
De Basso barátunk társalgása pótolni tudta a természetet.
Ez a jó fiu ugyanis nem tudott alaposan semmit, de azért határozott
véleménye volt mindenről. S annál határozottabban megalkotta véleményét
a dolgokról, minél kevésbbé ismerte azokat. Különösen szeretett
politizálni. A nemzetközi állapotok megvitatása kedvelt tárgyai közé
tartozott. Egy alkalmat se mulasztott el, hogy ki ne fejtette volna,
mikor és miként lesz urrá az olasz nemzet a földközi tenger összes
partjain. A francziák és spanyolok iránt kegyelmes volt; azoknak még
hagyott valamit, de már a mórokat, arabokat törököt-görögöt, zsidót,
angolt s egyéb oláh czigány népséget pokolba kergetett. Albánnak,
czernagorcznak, dalmatának csak épen annyit engedett, hogy itatni
lejárhassanak az Adriára s nekünk is odaengedte Fiumét arra az időre, a
mig Kossuth él, – azon túl fizessünk érte házbért.
Elképzelhető, mennyi vidám órát szerzett a Kormányzónak séta közben e jó
fiu politikus csizmadiáskodása. Csak séta közben társalgott vele
hosszabb időkön át nemzetközi kérdésekről. A társalgás természetesen
abból állott, hogy hagyta az orvost beszélni, csak néha intézett hozzá
egy-egy mókás vagy beugrató kérdést vagy tréfás ellenmondást. A mi csak
élesztette Basso barátunkban a buzgóságot elveinek kifejtésére.
Pedig voltak nagy elvei.
Át akarta alakitani az emberek ruházkodását. Férfit-asszonyt vissza
akart tériteni a mezitlábjárásra.
Államilag akarta szervezni a csecsemők testi nevelését. Svéd tornászatra
akarta kötelezni már a csecsszopót is. Ki akarta mondani, hogy a
leánygyermek három esztendeig szopjék, hogy a mikorra felnő: neki is
legyen elég teje.
Az alkotmány ellen ezer kifogása volt. A trónörököstől megkivánta volna,
hogy orvosi oklevelet szerezzen, pedig neki magának se volt. A
képviselőktől megkivánta volna: tegyenek le óvadékot, bánatpénzt s
veszitsék el, ha jól nem viselik magukat.
Mindezt s száz meg száz efféle tervét mindig séta közben közölte a
Kormányzóval, a ki ezt meghallgatta derüs türelemmel.
A földrajzban igen hiányos ismeretei voltak Basso barátunknak.
Egyszer valami afrikai csavargóval találkozott, a ki jól beszélt
olaszul. Beült vele egy albergóba s kikérdezte az afrikai dolgok felől.
A csavargó hazudott, mint egy lócsiszár. Elmondta neki, hogy a
Zahara-sivatagban a Tibulbu oázon van három felesége és tizenhárom
gyereke; a Dzsebbel-Gur-Rhamban van két urodalma és nyolcz Bir-Tuilja;
rokonságban, komaságban és vérszövetségben van a Tuarég, Benezid és
Hamama törzsekkel s hogy e törzsek csak egy olasz zászlót várnak s
nyomban kiverik az angolokat Egyiptomból, az olaszoké lesz Tripolisz
azonnal. Basso barátunk e pogány neveket nyomban beirta naplójegyzékei
közé. S alig várta a következő napot, hogy sétára kisérje a Kormányzót.
Sietett aztán a Kormányzót értesiteni nyomban e nagy nemzeti ügyről s
megkérdezte: ne menjen-e rögtön a szindakóhoz, hogy ez csináltasson egy
szép selyem nemzeti lobogót Itália büszke csillagával s küldje el
azonnal a Dzsebbel-Gur-Rham hegység szakadékaiba. Ha majd mindent
elnyerünk: akkor értesitsük a királyt Rómában s ajánljuk fel neki
Tripoliszt. Basso barátunk a maga részéről nem köt ki egyebet, csak azt,
hogy Afrikában ne legyen se pap, se barát, se apácza. – Tudni kell, hogy
Basso barátunk sehogyse szerette a papokat.
A Kormányzó mosolyogva hallgatta e lelkes nemzeti törekvést. S
mosolyogva jegyezte meg:
– Egy kis tévedés van a dologban, tisztelt barátom.
– Nem lehet az! Miféle tévedés lenne?
– Csak az, hogy a mennyire én tudom, a Hamama és Tuarég arab törzsek
Tuniszban laknak Algir szomszédságában, nem pedig Tripoliszban.
– Nem tesz semmit. Én előttem Tunisz és Tripolisz egy dolog.
A Kormányzó nagyot nevetett e bölcs beszédre. De azért halálos holtáig
se tudta Basso barátunk fejébe verni, hogy Tunisz is más, Tripolisz is
más s a maga Zaharájával mindegyik nagyobb mint Francziaország és
Spanyolország együttvéve.
A sétának rendesen féltizenkettőre szokott vége lenni. Ekkor ment haza a
Kormányzó s ekkor reggelizett.
Reggeli után ujságot szokott olvasni.
Sok magyar lap járt neki. A szerkesztők tiszteletből küldték. Csak a
»Budapesti Hirlap«-ot zárta ki valami indiszkréczió miatt asztaláról.
Ennek történetét fölöslegesnek tartom elbeszélni. Az »Egyetértést«
gondosan átnézte naponként. Ebben se tetszett neki sok dolog igen
gyakran. De azért kedvelte, mint hozzá legközelebb állót.
Nehány franczia, angol s olasz lapja is volt. Ezekből is megnézett egyet
s mást.
Lajos fia »butitó szer«-nek nevezte a hirlapokat. Félig komolyan, félig
dévajul alkalmazta e jelzőt a hirlapokra. A Kormányzó nem mondott
ellene, nem tiltakozott e felfogás ellen. Csak afféle megjegyzést tett,
hogy embere, olvasója válogatja, kire nézve butitó szer a hirlap. A ki
gonddal, figyelemmel, meggondolva és birálva olvassa: arra nézve nem
butitó szer.
Igaz, hogy ilyen ember kevés van. Oktalan és rossz szokásból az emberek
több lapot olvasnak naponként, arra pedig alig van ideje valakinek, hogy
minden lapot, sőt több lapot is nagy figyelemmel, meggondolva s
megbirálva olvasson el. Olyan ember is kevés van, a ki elég tudással,
elég gyakorlati tapasztalattal birjon arra nézve, hogy a hirlapok
százféle és óriási közleményeit alaposan megbirálhassa.
Hirlapolvasás után iróasztalához ült a Kormányzó s dolgozott.
Bujdosásbeli életének nagy tömegü levelezéseit rendezte s Emlékiratait
készitette. Miként dolgozott: ezt talán később elbeszélem. Csak annyit
jegyzek itt meg, hogy Emlékiratai három első kötetének összeállitásában
Gunszt Bertalan barátunk volt hatalmas segitsége, kiről már bővebben
megemlékeztem.
Folytatom a napirendet.
Képzelhetlen munkakedv és munkaerő lakott a Kormányzóban.
Hetvenhat éves elmult, a mikor Emlékiratai megirásához hozzáfogott
1879-ben és 1880-ban. S ennek irása közben is csodálatos pontossággal
vezette háztartását, tartotta rendben pénzügyeit s folytatta óriási
terjedelmü magánlevelezését.
Déli 12 óra vagy fél egy óra tájban szokott leülni asztalához s
dolgozott egy ülőhelyt esti 7 óráig, az ebéd idejéig. Pedig nem könnyü
munkát végzett. Hiszen nehéz fogalmazási munkában fáradozott agya, nagy
és rendszeres irodalmi műveket kellett alkotnia.
Birta lelke, a mely üde volt mindig; – de birta teste is, a mely pedig
aggott, öregedett. Hét órai szakadatlan, nehéz fogalmazás fiatal
embernek is nagy munka. Hejh de derék legény lenne az a magyar iró, a ki
erre képes volna!