megkivánja.«
»A főzést illetőleg: Az ebéd rendesen egyszerü, de tisztán és jól
készitett három tál ételből áll. – Magyaros tésztákat, minők a rétesek,
palacsinta, fánk stb. tudnia kell késziteni.«
»A családban mindig magyar beszéd folyik, – de a cselédek nem tudnak
magyarul. Ez azonban ne tekintessék akadályul, majd könnyitünk a dolgon,
a hogy lehet.«
Ime Kossuth Lajos cselédfogadási szerződése a szakácsné s egyuttal
kulcsárné számára. Bölcsesség és emberszeretet sugalma ez. A jó cseléd
nem alárendelt ember, hanem tagja a családnak. A munkás kérdés
megoldásának egyik módszere ez.
E szerződés bevilágít a Kormányzó háztartásának titkaiba. Egyszerü,
szerény háztartás ez minden fényüzés, minden szükségtelen uraskodás
nélkül.
Neki magyar asztal, magyar étel s legalább egy magyar szolgálattevő
kellett a messze idegenben.
Ez a szerződés 1863-ban kelt, Vilma leánya akkor már nem élt. Ő 1862.
évi április 22-én halt meg Nerviben. Négy tagból állott már akkor csak a
család. A férj, a feleség s Ferencz és Lajos fiuk. A jó Ruttkayné akkor
még nem lakott együtt a Kormányzóval. Tengeren tuli utait járta
családjával.
A Kormányzó neje 1865. évi szeptember 1-én halt meg. Halálának oka
sulyos betegség volt, melyet mellrák idézett elő. Több éven át
szenvedett e betegségben. Igazi ápolója a Kormányzó volt, a kinél
gyöngédebb és nemesebb férj nem volt a világon.
A háztartás a nő halála után se változott. Se szükebbé, se bővebbé nem
vált.
A Kormányzó ugy Turinban, mint Collegno al Baracconéban is dél előtt 11
vagy fél 12 órakor reggelizett, a mikor sétájából hazatért.
Reggelije igen világos szinü tejes kávéból állott. Ehhez vagy egy pár
tojást vagy néhány falat sült hust evett. De gyakran polentát is,
kukoricza lisztből készült tésztát. Ez ételt az olaszok nagyon szeretik,
de nálunk is divatos a felső tiszai vármegyékben előkelő nemesi házaknál
is. A Kormányzó már gyerek korában megszokta s mindig kedvelte.
Az ebéd 7 órakor volt.
Ebédre volt: leves, hus, főzelék és tészta. Ha vendég volt, vagy ha a
gyerekek otthon voltak, Ferencz és Lajos, akkor kétféle sült hus is
volt.
A jó Ruttkayné most nekünk is kétféle sült hussal kedveskedett.
Itala a Kormányzónak egyetlen pohárnyi fehér asztali bor volt. Erős,
illatos, nehéz borokat soha se ivott. Pedig Lajos Tivadar szerette
volna, ha agguló korában hozzá szokik. Turinból gyakran küldött ki
Collegnoba drága borokat, de a Kormányzó állandóan tartózkodott azok
élvezetétől. Szivesen átengedte vendégeinek.
Magyarországból is sokszor küldtek neki rajongó tisztelői értékes
borokat, aszu és csemege-féléket. Ezekkel ugyan mindig csuful járt.
Az olasz vámhivatalok istentelen gondossággal őrzik a határokat. Át nem
eresztenek azok hamisitás nélkül semmiféle bort mi tőlünk, a melyik
jobb, mint az övék. De hát hogy ne lenne jobb a magyar bor, mint az
övék? Kivált a mikor Kossuth Lajosnak küldik azt a bort?
De hát a bort mindig kicserélték akár üvegben, akár hordóban érkezett. S
azután az edényt megtöltötték hordóöblintékkel vagy füzfán termett olasz
borral.
Szegény jó Kormányzónk, a háta is borsódzott, mikor az edényt
felbontotta s az aranynál becsesebb hires tokaji és egri és somlyai
borokat megizlelte. Olyan szinük volt, mint az egérnek s olyan izük,
mint a részeg tót asszony csókjának.
De hát ez még hagyján. Jött a vitelbérért a vasut, a csomagszállitó és a
hordár. Jött a vámért a pénzügyőr, jött a városi illetékért a darabant,
jött a fogyasztási adóért a czédulamester. Fizetni kellett harminczhárom
féle kimondhatatlan nevü és összegü béreket, dijakat, vámokat,
illetékeket, adókat, pótlékokat s mindenféle kiigazitásokat. Utóbb
minden magyar látogatóját megkérte már, hirdessék el itthon, neki ne
küldjenek semmi nemzeti adományt vagy ajándékot, mert koldussá lesz
bele.
Hát egyszer meg mi történt?
Valami rajongó hazafi tisztelője küldött neki ajándékba két pár papucsot
Kassáról. Ha egy párt küld: semmi baj. Egy pár papucsa lehet
mindenkinek. Egy pár papucs miatt senkit se keverhetnek gyanuba, hogy
valami titkos tervei vagy III-ad osztályu kereseti adó alá tartozó
mellékes jövedelmi forrásai vannak. De két pár papucs már sok papucs.
Okos ember két pár papucsot nem visel. De nem is szerez be. Hiszen egy
pár papucs is eltart addig, mig a gyerek kitanulja a gimnáziumot,
mirevaló volna tehát a másik pár papucs is? Két pár papucs már készlet,
már gyüjtemény, már raktár, már spekuláczió.
Egyszer csak megrójják a Kormányzót egy menykő nagy összeg kereseti
adóval, mivelhogy papucskereskedéssel foglalkozik. Küldi a titkárt s
azután megy maga is a sokféle adókivető, végrehajtó, ellenőrző,
felülvizsgáló, felszólamló, főbb és legfőbb adóhatóságokhoz; ellentmond,
kifogást tesz, felfolyamodik, apellál: mind nem használ semmit. Küldik
Pontiustól Pilátushoz, kerületi előljáróhoz, elsőfoku iparhatósághoz,
kereskedemi kamarához; hozzon kimutatásokat, igazolásokat,
bizonyitványokat, hogy ő nem papucskereskedő, nem is volt soha vagy már
abban hagyta ezt az üzletet öt év előtt. Végre is személyesen fordult a
szindakóhoz, a ki jó ismerőse volt, ez meg egyenesen Viktor Emánuelhez
folyamodott Rómába, hogy kegyelem utján mentse föl Kossuth Lajost a
papucskereskedési sulyos adó alól.
Alig tudta a fölmentést kijárni maga a király is.
Mi azonban az ebédnél hatalmas olasz borokat is ihattunk.
Volt az asztalon könnyü asztali fehér bor, a melyet a Kormányzó ivott.
Voltak hirneves olasz borok is, köztük a Lacrima Christi, magyarul
Krisztus könye. S volt két- vagy háromféle szicziliai erős bor is az
Etna aljáról s Taormina vidékéről. Basso barátunk dicsekedett el e
borokkal. Ő volt köztünk egyedül az olasz ember. Ő szerezte be e borokat
valami rokona által. A vajdának is küldött efféléket még a télen tiz
vagy husz üveggel. Kitünő borok.
Nagy mérséklettel ittuk őket.
Mi különbség van a magyar és olasz borok között: én tudományos
biztossággal meghatározni nem tudom. A franczia, az erősebb rajnai és az
olasz, spanyol borokat én jobban szeretem, mint a magyar borokat.
Kegyetlenül össze is szidott s kigunyolt ezért engem a vajda nem
egyszer. Ő természetesen a magyar borhoz hasonlót nem ismer. Jobbat
semmi esetre el nem ismer. Én azonban életem javát Olasz- és
Francziaországban töltöttem, én az ottani borokhoz szoktam.
Beszélgettünk erről a Kormányzó előtt is, a ki különben lemondott a
birói döntés jogáról a borok kérdésében.
A vajda azt állitotta, hogy Magyarország többféle gyümölcse s bora
nemesebb, mint bárhol a föld kerekségén. Okul azt hozta föl, hogy nézete
szerint a magyar gyümölcsben és borban a czukor és a savak szerencsésebb
arányban vannak, mint más országi gyümölcsben és borban. S ezt
Magyarország különös éghajlati, fény- és hőviszonyaival magyarázza.
Igaza van-e? én nem tudom.
Felköszöntő nem volt. A Kormányzó nem akart s a vajda se akart
felköszöntőt. Mi pedig csak nem emelhettünk poharat, ha ők hallgattak.
Basso barátunk ugyan akart valamit, de nem tudott. Benne rekedt a szó.
Kinevettük.
Jól elmult esti nyolcz óra, a lámpák már világitottak, a mikor ujra
visszatértünk a Kormányzó dolgozó szobájába, hogy ott szivarra gyujtsunk
s tovább értekezzünk.
A Kormányzó nagy dohányzó volt, talán még nagyobb, mint Deák Ferencz.
Gyermek korától egészen a függetlenségi harczig mindig pipából szitta a
jó tiszaháti és szamosháti illatos magyar dohányt.
– Volt – ugymond – fiatal koromban kostökzacskóm is, de már annyira
mégse vittem, hogy sallangos, kivarrott, figurás zacskót hordoztam volna
bekecsem külső zsebjében, mint a hogy az én időmben divat volt.
Beszegett kis hólyagzacskót vagy kötött selyemzacskót használtam.
Bujdosása közben, különösen Kis-Ázsiában, nagyon hozzá szokott a
csibukhoz. Napkeleti népeknél ez a szokás. Nyugaton már, Angliában és
Amerikában, szivart szitt. Mióta azonban a czigaretta divatba jött:
ehhez ugy hozzá szokott, hogy az utolsó évtizedekben már csak
czigarettát tudott élvezni. Különös ügyességgel és gyorsasággal tudta a
szivarkát sodorni.
De szivarkát aztán sokat szitt el.
A czigaretta-papir Turinban is csak akkora és olyan alaku, mint nálunk.
De a kormányzó nem hosszában, hanem keresztben sodorta bele a finom
vágatu szivarkadohányt. Csomag számra szerezte be az egyszerü
faszipkákat. Darabja bele kerülhetett 10–15 centesimóba. A vastag
czigarettát faszipkából szivta. Öt-hat nagy szippantással vége volt a
czigerettának. Csak ugy gomolygott a füstje. De elszitt napjában
harminczat is. Különösen étkezés után s irás, olvasás és társalgás
közben nem lehetett el dohányzás nélkül.
Szegény jó Ihász Dani ott Collegno al Baracconéban! Délelőttjének jó
része mindig azzal telt el, hogy czigarettákat készitett a Kormányzó
számára. Mire a Kormányzó bevégezte fürdőjét, öltözködését s reggeli
sétáját, mindig ott volt asztalán egy tálczán harmincz-negyven
czigaretta, a melyet a jó öreg ezredes remekbe sodorintgatott. Egész nap
jó kedve volt azután, ha a Kormányzótól különös elismerést nyert
ügyességeért és fáradhatatlan szorgalmáért.
A dohányt Turinban szerezte be a Kormányzó. Közönséges hosszuvágatu
szivarkadohány volt ez. Csomagja másfél lira. A mi pénzünk szerint
mintegy 68–70 krajczár. Egy csomag nem volt elég egészen egy hétre.
Tudtam, hogy a Kormányzó szereti a jó magyar dohányt. Most is vittem ki
neki három-négy fontra valót. Bába Molnár Samu barátomat kértem meg,
hogy szerezzen be Czegléden kitünő dohányt s vágassa meg finomra.
Elvittük magunkkal. Az olasz határ előtt felosztottuk magunk közt, hogy
kis adagokban zsebben tartsuk, nehogy a kutyafülü vámosok kiszimatolják,
aztán elkobozzák s még jól meg is birságoljanak érte. De bizony csuffá
lettünk mi ezzel.
A határon szerencsésen becsempésztük. Nagy diadalérzettel el is vittük a
Kormányzóhoz s ki is tálaltuk előtte. Gyönyörü barnapiros volt a dohány,
csak ugy mosolygott ránk. De az illata mintha elmaradt volna az uton
valahol. A Kormányzó rögtön észrevette sasszemeivel, hogy dohányunkat
utközben meglepte a penész. Ha Samu barátom ott lett volna: no hiszen
kikapott volna tőlünk istenesen. De magunk voltunk az okai, nem pedig ő.
VI. FEJEZET.
(A vajda ellen árulkodtak a Kormányzónál. – A vajda indokai győznek. –
Ki ez a Polónyi? – Az én közbeszólásom. – A Kormányzó kárhoztat
bennünket. – Eötvös nagy kijelentése. – Haza idézi Kossuthot. – Wekerle
nyilatkozata.)
Ebéd után már komoly politikai értekezésbe bocsátkoztunk.
A Kormányzó komoly lett s bizonyos hidegséggel, csaknem ridegen, e
szavakat intézte a vajdához:
– Igaz-e az, a mit nekem mondanak, hogy ön tavaly a függetlenségi
pártnak hozzám intézett üdvözlő iratába szándékosan iktatta be e
mondatot: »Minden nagy kérdésben minden nagy eszmédet nem követjük«,
holott voltak a pártban, a kik azt kivánták, hogy e mondat az üdvözlő
iratból hagyassék ki?
A vajda nyugodtan és határozottan felelt:
– Igaz!
– S mik voltak önnek erre nézve indokai?
A vajda rögtön észrevette, hogy ellene árulkodott valaki vagy talán
többen is árulkodtak. Én tudtam, hogy árulkodtak, de a vajdával előre
közölni elfeledtem. Tudtam pedig onnan, mert a mikor a párt küldöttsége
Turinba érkezett, e pont miatt engem is bujtogattak a vajda ellen tizen
is. Erőt is vett rajtam egy pillanatig a felindulás, de minthogy a vajda
nem volt ott, illetlennek tartottam az ő távollétében birálgatni, vagy
éppen kárhoztatni őt olyan okirat miatt, melyet ő fogalmazott ugyan mint
javaslatot, de a melyet a párt minden tagja érett megfontolás s hosszas
tanácskozás után aláirt, a mely tehát ezzel a pártnak hivatalos
nyilatkozatává vált. Letorkoltam s összeszidtam a bujtogatókat, a kik
azonban a Kormányzó füleit mégis tele sugdosták, a mint a következés
megmutatta. Hanem hát a vajdában emberükre találtak. Egész hidegen
felelt a Kormányzónak.
– Igen erős indokaim voltak s ezek közt föl sem emlitem, hogy az az
üdvözlő irat, akár helyes, akár nem helyes, az egész párt minden tagja
által ünnepélyesen aláirt okirat, tehát az egész párt műve s ez okból
egyedül egymagam felelős érte nem lehetek. Nem menekszem e felfogás
mögé, sőt azért a mondatért magamra vállalom az egész felelősséget. – Az
ön nagy elvei közé tartozik, Kormányzó ur, hogy Magyarország
függetlensége s boldogulása a Habsburg-család uralkodásával össze nem
fér: ön az 1849. évi ápril 14-iki trónfosztás elvi alapján áll.
Feliratunk ama mondatával azt akartam nyiltan kimondani, hogy az ön nagy
elvei közül ezt az egyet a függetlenségi párt nem követi.
– Nyiltan akartam pedig ezt kimondani azért, mert csak két tagja akadt a
pártnak, a ki nekem megmondta, hogy a Kormányzó ur trónfosztási elvéhez
is hozzájárul; ellenben kilencz tagja egyenesen kijelentette előttem,
hogy ha az üdvözlő felirat e tekintetben homályos lesz, vagy a
trónfosztási elv ellen nem lesz benne valamely megfelelő kijelentés:
akkor hatvanöten nem irják alá azt. Ez esetben a függetlenségi párt
üdvözlete elmaradt volna egészen.
– De nem ez volt a fő okom, hanem a történelmi igazság. Én se a párt
kedveért, se senkiért és semmiért olyan kijelentést nem teszek s alá nem
irok, melyről biztosan tudom, hogy nincs benne igazság. Azt pedig
biztosan tudom, hogy a függetlenségi párt nem a trónfosztási elv alapján
szervezkedett s ezt az elvet 1867 óta soha egyetlen nyilatkozatában se
fogadta el pártelv gyanánt. S ezt nemcsak a párt negyedszázados működése
alapján tudom, hanem tudom a Kormányzó ur szózataiból s nyilt leveleiből
is, a melyek nem egyszer világositották föl erre nézve a pártot is, a
nemzetet is.
A Kormányzó ur közbe szólt:
– Nekem ugy mondták, hogy a mikor ön az üdvözlő irat javaslatát
előterjesztette, akkor azt az inditványt tette valaki, hogy e helyett:
»minden nagy elvedet nem követjük«, ezt a mondatot kell alkalmazni:
»minden nagy elvedet nem követhetjük«. Miért nem fogadta el ön ezt az
inditványt?
Mi összenéztünk a vajdával. Ezt az inditványt Helfy Náczi tette.
Mindakettőnknek egyszerre az jutott eszébe, hogy a Kormányzó előtt Helfy
akarta a vajdát árnyékba állitani. Meglehet: tévedtünk. De ez a gondolat
önkénytelenül támadt.
A vajdát kissé ingerültté tette ez a gondolat.
– Ha mi, Kormányzó ur, kimondjuk azt, hogy önnek ama nagy elvét nem
követhetjük: ezzel politikai és történelmi hazugságot mondunk ki. Mert
nem igaz, hogy nem követhetjük. Minden képviselőnek jogában áll a
törvényhozás szószékén ezt az elvet hirdetni s minden magyarnak módjában
áll ide Turinba, ön közelébe kibujdosni, mint Rákóczihoz kibujdostak
Rodostóba azok, a kik ama dicső fejedelemnek minden elvét követték. De
hát 1867 óta se a törvényhozásban fel nem szólalt senki, se a
Habsburg-uralom alól Turinba ki nem bujdosott senki. S aztán kit
akarhatnánk ily beszéddel ámitani? Ferencz József királyt? Hiszen ő jól
tudja, hogy most egy éve, az ő koronázásának huszonöt éves emlékünnepén
függetlenségi képviselők is lovagoltak a jubiláris bandériumban. – Vagy
a nemzetet ámitgassuk? Hát szabad lett volna az? – Vagy a Kormányzó urat
ámitottuk volna? – Hát lehetséges lett volna az? Én se a nemzet elé, se
a Kormányzó ur elé mással járulni nem akartam, csak az igazsággal. Ez
méltó egyedül a függetlenségi párthoz is, mely engem bizott meg azzal,
hogy a nemzet érzését ön iránt, Kormányzó ur, tolmácsoljam. – Ezek
voltak indokaim. Beszámoltam velük.
A vajda elhallgatott.
A Kormányzó ur se tett semmi megjegyzést s többé e kérdésre vissza nem
tért. Hanem rátért a politikai helyzetre.
Az e fölött folyt eszmecserét leirni nem akarom. A mikor Budapestre
visszaérkeztünk: hivatalos jelentést készitettünk mindenről, a mi
eszmecserénkben a politikai helyzetre, a függetlenségi párt állapotára,
a kormány törekvéseire s a bécsi udvar titkos működésére vonatkozott. E
jelentésünk a lapokban napvilágot látott s országszerte nagy figyelmet
költött.
Csak egyes részletekről emlékszem meg.
Egyszer beszélgetés közben azt kérdi a Kormányzó a vajdától:
– Ki ez a Polonyi? Mekkora sulya van ez embernek önök közt? Mi az ön
nézete Polonyiról?
– Van nézetem róla, de nem mondom el, Kormányzó ur. Tudom, hogy ő irt
ellenem önhöz vádló, gyanusitó levelet, de én még annak czáfolgatásába
se bocsátkozom. Nem azért jöttünk mi önhöz Kormányzó ur, hogy egyes
emberekről jelentsünk jót vagy rosszat, hanem azért jöttünk, mert válság
fenyegeti pártunkat és nemzetünket s mi nemes harczunkban az ön hatalmas
szavát akarjuk szövetségesül megnyerni.
Hosszas tárgyalásaink közben soha egyetlen szóval se helyeselte a
Kormányzó, hogy mi a pártkörből kiléptünk. Minden szava az volt: ujra
egyesülni kell.
A vajda kijelenté, hogy ő nyilt és titkos klerikálisokkal egy pártkörben
nem lesz. Nem is lehet. Mert a klerikálisok alattomos és nyilt személyes
támadásai nem szünnek meg soha. Ha azok elől kitér, akkor a párt
lassanként tehetetlenné válik a reakczió ellen, sőt klerikális
törekvések által meg lesz fertőztetve. Ha pedig ki nem tér: akkor
időnként nyilt viszályokat támasztanak körben, sajtóban, parlamentben s
a viszály oka és előidézője gyanánt mindig őt kiáltják ki a nemzet
előtt.
Én az én heves modorommal közbe szóltam.
– Kormányzó ur talán nem olvashat minden hirlapot. Az Apponyi-pártnak,
az Ugron-pártnak s a klerikálisoknak öt-hat lapja egyebet se tesz, csak
Eötvöst támadja naponként s bámulatos kitartással röpitgeti ki ellene a
soha nem szünő, de azért folyton változó rágalmakat. S e lapoknak a
hirt, anyagot, besugást és rágalmakat a függetlenségi párt nyilt és
titkos klerikálisai szolgáltatják. Mi kémekkel és házi tolvajokkal egy
körben lenni nem akarunk. – S aztán mi az országos közkérdések fölött
tanácskozni őszintén és szabad elmével megyünk a pártkörbe s másutt ezek
fölött nem is tanácskozunk. Holott a pártnak tiz-tizenkét tagja előbb
mindig titkon együtt tanácskozik vagy önmagában, vagy Apponyiékkal vagy
Atzél Béla báróval vagy Eszterházy Móricz gróffal s mindig előre
megállapodva s mindig váratlan jeleneteket hevenyészve jön pártunk
köztanácskozására. – Mi pedig más pártok titkos megbizottaival együtt
nem lehetünk.
A Kormányzó hidegen és szemrehányó hangon felelt:
– Ha önök igy vélekednek: akkor nem lesz pártegység. Én pedig ezt
akarom. Az egységes pártnak is kevés ereje van ma a függetlenség nagy
czéljának elérésére; – ha pedig töredékekre bomlik: e kevés erejének egy
részét is egymás ellen tékozolja el. Mi lesz ennek a vége? Ha önök
segitségért jöttek hozzám: akkor meg kell fogadniok tanácsomat.
E szavak mögött nagy kárhoztatás lüktetett.
E szavak után lélekrázó jelenet állt elő.
Engem mély keserüség fogott el s ostoba hevességem kitört. Felugrottam
székemről s oda léptem a Kormányzó és a vajda közé s hangosan, csaknem
kiáltva szóltam:
– Mi az álorczásokkal még a Kormányzó ur tanácsára se egyesülünk. A kik
azt kiáltják: éljen Kossuth Lajos, de folyton azt hirdetik az ország
előtt, hogy Apponyi a nemzet igazi vezére; a kik függetlenségieknek és
48-asoknak hirdetik magukat, de Zichy Nándor és Eszterházy Móricz grófok
számára dolgoznak: azokkal mi nem egyesülünk.
Nem lesz pártegység!
Itt meg kell jegyeznem, hogy hivatalos jelentésünkbe, melyet pártunkhoz
intéztünk, bele vettük e szavaimat is, de később a vajda tanácsára
kihagytuk. De zárjelben a kihagyás okát megmondtuk. Megmondtuk, hogy
politikai okokból nem hozzuk egyelőre nyilvánosság elé azokat az
indokokat, melyek bennünket a pártkörből való kilépésre birtak. A
Kormányzó urral ugyanis a harmadik napon megegyeztünk s a pártegység
helyreállitására elvi alapon komoly igéretet tettünk. A vajda azt
mondotta, hogy az »álorczásság« szónak alkalmazása s az álorczások
megbélyegzése nehezitené az egyesülést, mi pedig ugy a Kormányzó, mint
önmagunk iránt való tekintetből az egyesülés utjából minden akadályt, a
mi nem elvi természetü, elháritani tartozunk. – A következés megmutatta,
hogy a vajda bölcsessége és gyöngéd figyelme hatástalan maradt.
Azonban folytatom, a hol elhagytam.
Az én ingerült szavaimra a vajda is felállt s karomat megfogva hátra
tolt. De azután ő se ült le, hanem egyenesen állva, mély érzésekkel
teljes hangon mondotta a következő szavakat, melyeket soha se felejtek
el.
– Kormányzó ur! Mi a szegény és üldözött magyar nemzet képviselői
vagyunk e pillanatban ön előtt. Hű képviselői! Mi a boldogulást magyar
fajunk szabad és független fejlődésében látjuk. Sőt ebben látjuk
nemzetünk utolsó menedékét is. Nagy viharok rongyokká téphetik kezünkben
a függetlenség lobogóját, de inkább legyen az rongyokká, mintsem hogy
szine változzék. Mi letünhetünk s a függetlenségi eszme ismét elmerülhet
az avarba, mint elmerült százötven év előtt. Jobb időben s a mikor
derekabb nemzedék szántja az avart: ismét föltámad az a maga teljes
melegében és ragyogásában. Legyünk huszan, legyünk tizen, legyek én
magam, de mi, a mig élünk, azt az eszmét megfertőztetni nem engedjük. Se
népszerüség, se pillanatnyi siker, se tömegek kiáltó jelszava minket
engedékenységre rá nem bir. Még az ön szava se Kormányzó ur, habár az
utolsó itélet sulyával nehezedik is ránk. Minket ön eltiporhat, de mi
akkor is hivei maradunk. S igaz hivei csak mi maradunk. Mi a
függetlenségi pártot más pártok szövetségébe átmenni, a függetlenségi
eszmét ártalmas elvek és törekvések segitségére felhasználni nem
engedhetjük. S lehetetlen, hogy mindent meg ne mondjak, a mi nekem fáj.
Ma Magyarországot Bécsből, Rómából és Turinból kormányozzák. Én nem
nyugszom meg egyikben sem. Jöjjön haza Kormányzó ur! Ott van az ön helye
a magyar nemzet élén. A hol szinről-szinre együtt lát bennünket: ott
mondjon fölöttünk itéletet!
E beszéd alig hihető hatással volt a Kormányzóra.
Fejét kissé jobbra fordultan lehajtotta, egy perczig hallgatott s aztán
halk, de rekedt hangon azt mondá a vajdának:
– Turinból nem kormányozzák Magyarországot. A mostani nemzedék nem fogad
el élére engem!
A vajda tüzesen felelt:
– Engedje meg a szót Kormányzó ur, mi jól tudjuk ezt. Az ország határát
ön, ha innen indul, Pragerhofnál éri el. Pragerhof öt-hat órai ut
Budapesthez vasuti gyorsvonaton. De ön el nem ér Budapestre három napig
se. Mert utja mentén körül seregli önt Magyarország hálás népe, hogy
arczát lássa, szavait hallja, ruhája szegélyét megcsókolja s igaz
szivvel, áhitatos lélekkel adjon hálát az Istennek, hogy az kegyelmesen
megengedte, hogy önt élő szemeivel lássa s otthon lássa. S ha már otthon
látja, halálos holtig való vezére gyanánt látja.
A Kormányzó nem felelt. Mély érzés vett rajta erőt.
Felállt zsöllyeszékéből s az órára nézett. Tizenegy óra elmult már s
csak félóra választott el az éjféltől. Elbucsuztunk tőle. A következő
napra, junius 20-ra, ujra meghivott bennünket tanácskozásra is, ebédre
is.
A vajda utolsó beszédének tartalmát e szavakkal vettük be hivatalos
jelentésünkbe:
»Ma Magyarországot Bécsből, Rómából és Turinból kormányozzák. Mi
tiltakozunk mind a bécsi, mind a római kormányzás ellen; – a turinit
pedig be akarjuk segiteni Magyarországba. Ha Kossuth támogat bennünket,
azt nemzeti szerencsének tekintjük; – de ha nem támogatna is bennünket:
mi akkor is és örökre legközelebb fogunk hozzá állani.«
Mikor hivatalos jelentésünk napvilágot látott: pár nap mulva
találkoztunk Wekerle miniszterelnökkel. Mosolygó arczczal és e szavakkal
fogadott bennünket: – Isten ugy segéljen, igazatok van. Csakugyan
Bécsből, Rómából és Turinból kormányozzák Magyarországot. Ti mondtátok
ki, de mi még jobban tudjuk.
Vajjon komolyan mondta-e, vagy dévajságból?
Elmult egy esztendeje, a mióta a Kormányzó holttestét haza hoztuk
Turinból. Mi maradt meg Turinban Magyarország kormányából? Az emlékezet,
mely napról-napra halványabbá válik. A mikor Olaszország
felszabadulásának ama néhány még élő hőse és tanuja, a ki Kossuthot
ismerte, behunyja szemét: az az emlékezet is elmulik ott örökre.
Annál jobban érzi magát országunknak bécsi és római kormánya. Hajh, de
szivesen eltemetném ezeket is a kerepesi temetőbe!
VII. FEJEZET.