nevezem. Ettől se eredetiséget, se önálló buvárlatot nem várok, se a
tudományok mélyitését nem várom. Nem ez a feladata. De megvárnám azt,
hogy a tudományoknak tiszta magyar nyelvét alkossa meg. Magyar
tudományos munkáink magyar szavakkal irvák ugyan, de legtöbbje azért
gyalázatos idegen nyelven. Jogi nyelvünk például a biróságoknál, a
szakművekben és a törvényjavaslatokban oly képtelen, oly botrányos, a
negyvenes, sőt még az ötvenes évek jogi nyelvétől is annyira
visszaesett, ugy tele van idegenszerüséggel, hogy ezt elképzelni
lehetetlen. Ezt látni kell és undorodni tőle, hogy fogalmunk lehessen
róla. S igy van az orvosi tudományos nyelv; igy a pénzügy,
nemzetgazdaság, ipari és kereskedelmi tudományok nyelve s a
természettudományok néhány ágának nyelve is. Olyan tudósunk például,
mint Herman Ottó, a ki irásaiban ép ugy ügyel a magyar nyelv
egyéniségére, mint a tudományos tartalomra, alig van egy-kettő. Csak
ifjabb történetbuvárainknál és iróinknál kezdődik itt-amott jótékony
változás.
– Van egy harmadik fajta tudományosság is. Ez az ugynevezett mivelt
középosztálynak, a publiczisztikának s a törvényhozó testületek
tagjainak tudományossága. No itt állunk már czifra lábon!
– Mágnásainknak legalább fele nem ismeri nemzete történetét s például
sohase hallotta hirét Hunyady Jánosnak. Ha előhozzuk neki, azt hiszi, a
kéthelyi gróf Hunyadyak valamelyikéről van szó. A Laczit meg a Kálmánt
jól ismeri s aztán tünődik, hogy a Mukival hol is találkozott utoljára,
a kaszinóban vagy az orfeumban, vagy a gyepen? S aztán csodálkozik, hogy
nem akar eszébe jutni. A képviselők feléről el lehet mondani, hogy
tudományosan mivelt. De publiczisztikánk tudományossága sivatag tájképet
tár elénk!
– Nem azt az időt értjük Kormányzó ur, a mikor ön mellett Széchenyi
István, Desewffy Aurél, Kemény Sigmond, Eötvös József, Csengery Antal s
később Szalay László, Salamon Ferencz foglalkozott hirlapirással. Nagy
tudás, mélységes magyar érzés, lángoló lelkesülés, nagy eszmék imádása s
elvek szigoru követése vezette akkor az irónak lelkét is, tollát is.
Hová tünt el az a korszak? Akkor a sajtó az emberiség haladását s a
nemzeti jobblét előmozditását képviselte. Ez volt gyakorlati feladata.
Ma különös érdekeket képvisel, melyek egymással s gyakran a közérdekkel
is harczban állanak. El kell hinnem, hogy a sajtó fejlődésének ez a
természetes iránya más nemzeteknél is, nálunk is. El kell hinnem, hogy a
különös érdeket képviselő hirlapnak ma az is feladata, hogy az ellenkező
érdeket s annak férfiait legázolja. El kell hinnem, hogy a korszerü
sajtó eszközei közül a rágalmazás, gyanusitás, becsmérlés nem
hiányozhatik. S a mi még ennél is rosszabb, nem hiányozhatik a hitvány
férfiak és hitvány törekvések dicsőitése. Ám minderre gazdag lelkü s
önbecsét érző férfiu nem vállalkozik. De minthogy ezt mégis el kell
végezni: vállalkozik tehát olyan, a kinek lelke üres s a ki önnön
értékére semmit se ad. De hát hová vezet ez? Látná csak Kormányzó ur,
kik manapság nálunk a közvélemény hivatalos tolmácsai! Pedig a mi
sajtónk még mindig tisztességesebb, a mint illetékes férfiak nekem
mondják, mint például a franczia napi sajtó. Bizonyos, hogy hirlapiróink
közt van sok derék fiu is. De igazán tanult ember kevés. Husz év előtt a
Pesti Napló szerkesztőjétől azt hallottam, hogy a kinek elve van, a
kinek meggyőződése van s a kinek alapos tudása van: az jó
hirlapszerkesztő nem lehet. Ostoba élcznek tartottam e beszédet. Tiz év
mulva már nem tartottam egészen ostobának. Ujra megkérdeztem ugyanazt a
szerkesztőt, Urváry Lajos volt, magyarázza meg elméletét. Kinevetett
gyermekes kivánságom miatt. »Hisz azt látod – ugymond – hogy minden
politikai lapnak gazdája van, a ki vagy a hatalmát védi vagy a hatalomra
törekszik. A gazdának pedig munkásra van szüksége, a ki egyedül neki
dolgozzék, ne pedig saját elvének, meggyőződésének vagy tudásának.«
A Kormányzó közbe szólt:
– Derék legény lehetett az a szerkesztő, kissé különben magam is
ismerem. De hát nem gondolja-e ön, hogy a haladás nagy folyama azért
nyugodtan és akadálytalanul nyomul előre, habár felszinét és széleit
gyakran efféle tajték és szemét lepi is el?
– Sokat gondolkodom ezen s élénken figyelek meg minden tünetet. Nem
merek határozottan nyilatkozni. De én csak a mai nemzedékről beszélek, a
mely beteg és gyönge. Jöhet más kor, más nemzedék s jöhetnek igazi nagy
férfiak, kiket az a nemzedék vezérül elfogad. A mai el nem fogadna ilyet
vezéreül. Még önt se fogadná el Kormányzó ur!
– Régóta nem fogad már el, tudom én azt. De én nem is tartom magam nagy
embernek.
Bizonyos kedvetlenséggel mondta ki e szót a Kormányzó. Lehajtott fejjel
s rekedt hangon.
Ekkor tünt fel nekem hangjának rekedtsége. Tavaly, 1892-ben, mikor
születése kilenczvenedik évfordulója alkalmával a függetlenségi párt
nagy küldöttsége üdvözölte, még nem vettem észre rekedtségét. Pedig
akkor erős hangon hosszabb beszédet tartott előttünk.
Ez a rekedtség azóta származott. Volt még érczcsengés a hangjában, de
már akadozó. Mint a ki heves hörghurutban szenved: olyan volt a hangja.
Pedig heves hurutja nem volt. Ugy látszik: az utolsó év aggulása idézte
elő ezt a hangot.
Még más is feltünt nekem is, de különösen a vajdának.
A mint ugyanis ott ült karos székében nyugodtan a vajda előtt, felső
teste állandóan jobbra volt kissé hajolva s bal válla mintha kissé
magasabban állt volna, mint a jobb.
Igy is volt.
A Kormányzót meglepte a gerincznek félrenövése, mely magas életkorban
gyakran meg szokta lepni az aggulókat. Nyilván láttuk ezt akkor, a mikor
kilencz hó mulva holttestét lepel nélkül láttuk. Kérdezősködtem másoktól
én is, a vajda is: mikor kezdődhetett ez a görbülés? A jó Ruttkayné nem
tudott erről számot adni. Gunszt Bertalan a fiatal ember éles szemével s
élénk figyelmével észlelte a Kormányzót mindig, de 1886-ig nem vett
észre semmi görbülést. Basso barátunk elég hebe-hurgya ember, de 1888
végén – ugy mondja – kezdte már észrevenni. Mind ezekből ugy gondolom,
az utolsó 5–6 évben fejlődött, noha igen lassan ez a görnyedés.
»De én nem is tartom magam nagy embernek.«
Ezt mondá a vajdának a Kormányzó.
A vajda igen jól megjegyezte magának ezt a szót, de nem felelt rá
semmit.
Este 11 óra után beszélgetés közbe e szóra is rátértünk. Ez jó alkalom
lett volna a vajdának arra, hogy elmondja véleményét a Kormányzó
egyéniségének vagy történelmi szerepének nagyságáról. De a vajda nem
használta föl ezt az alkalmat.
– Nem akartam, ugymond. Mi mint az anyapárt vádlottjai állunk a
Kormányzó előtt. Én érveinkkel akarom a Kormányzót eljárásunk okos és
szükséges voltáról meggyőzni, nem pedig udvarlással és hizelgéssel.
Ehhez minden pity-poty ember ért. S én elvégre elnöke voltam az országos
függetlenségi pártnak s valakije most is vagyok. Tőlem csak nyers,
őszinte, férfias szót hallhat a Kormányzó.
Pedig hát a Kormányzó szavának: »én nem tartom magam nagy embernek« még
nagy története lesz, a mint ez jegyzeteimből ki fog tünni.
Még egyet kell most előre bocsátanom.
Ha te édes vajdám egykor majd, akkor, a mikor, kiadod jegyzeteimet:
minden olvasónak fel fog tünni s talán sok meg is ütközik a fölött, hogy
én inkább a te beszédeidet jegyeztem föl, mint a Kormányzóét.
De hát tudja meg mindenki, hogy a Kormányzó egyenesen maga intézte ugy a
társalgást, hogy csaknem mindig a vajda beszéljen. A mit első nap nem
vettünk észre, de a mit a következő napokon nagyon is észrevettünk, az
volt, hogy a Kormányzó a legnehezebb politikai és tudományos kérdésekkel
voltaképen meg akarta faggatni a vajdát. Nyilván meg akart arról
győződni, vajjon csak szemfényvesztés-e vagy teljes valóság az, a mit a
vajda tehetségéről és tudásáról neki beszéltek? A hozzá intézett
kérdések természete tesz erről bizonyságot.
Egyik kérdése igy szólt:
– Ön, mint tudom, Deák Ferencznek nagy barátja volt?
– Nagy hive voltam, mig élt s pártjához tartoztam, mig közdolgainkat
vezette. Holta után mély tiszteletem környezi emlékezetét.
A Kormányzó gondolkodott egy perczig. A Kormányzó minden jó alkalmat
megragadott arra, hogy Deák műveire és gyakran egyéniségére is megfelelő
birálatot alkalmazzon. De most ezt nem tette. Látta, hogy a vajda
határozott kijelentése után semmiféle birálatnak se lenne jelentősége.
Minden felelete ebből állott:
– Nem jutott-e önnek is eszébe, hogy Deák nagyobb dolgokat tudott volna
művelni, ha nem szerette volna annyira a nyugalmat?
– Engedje meg Kormányzó ur, hogy erre ne feleljek. Bizonyára nekem is
eszembe jutott ez és csaknem mindenkinek. Egy igen derék, jóravaló, de
jelentéktelen képviselő, Urányi Imre mondta ezt egyszer: »Senki se lett
olyan könnyen nagy ember, mint Deák Ferencz. Se csatában el nem esett;
se börtönbe, se számüzetésbe nem jutott; föl se akasztották, csak ült a
pamlagon s egyszer csak nagy ember lett belőle.« Nagyon messze vezetne
annak vitatása, volt-e az ő történelmi szerepében része az ő
kényelemszeretetének?
IV. FEJEZET.
(A pápaság erősödik. – A pápaság vádlottból közvádlóvá válik. – Mikor
szünik meg ártalmas ereje. – A szent öreg.)
A Kormányzó jóizüen mosolygott Urányi Imre ötletén, a mint azt a vajda
az ő ismert adomázó ügyességével előadta. De Deák Ferenczről tovább nem
folytatta az eszmecserét.
E helyett egy nagy kérdést, valósággal világkérdést vetett föl a vajda
előtt.
Emlékiratai negyedik kötete adta hozzá az alkalmat. E kötet már
jószerével egészen készen volt s egyes ivei, mint már emlitém, ott
feküdtek előtte az iróasztalon. A vajda kérdezte, mi lesz e kötet
tartalma?
A Kormányzó erre nem felelt, hanem e helyett azt kérdezé:
– Mi az ön nézete? A pápaság ereje és hatalma növekedőben vagy
csökkenőben van-e, mióta megszünt világi állami szervezete és hatalma?
A vajda rögtön felelt.
– Régóta nagy figyelemmel és nagy aggodalommal vizsgálom a tüneteket.
Megyei tisztviselő koromban benső barátság kapcsolt a veszprémi püspöki
udvarhoz és székes káptalanhoz. Több jó barátom volt tagjai közt. A
kornak összes kérdései fölött gyakran cseréltünk eszmét. S valósággal a
magyar klérus tagjai akkor mind nemzetünk történetének, mind a napi
politikának, mind az általános haladásnak lényeges kérdéseiről csaknem
akként vélekedtek, mint én, vagy akár a pápai és debreczeni kollégium
bármelyik gondolkodó növendéke. Ma nem igy van már. A püspöki udvarok
ifjabb tagjai, a titkárok, a szentszéki jegyzők, a szemináriumok ifjabb
tanárai, sőt a leghazafiasabb szerzetes tanitó rendek tanárai is ma
sokkal zárkózottabbak, sokkal inkább felekezeteskedők, a multak
emlékeire s a jelennek törekvéseire nézve sokkal pápásabbak, mint
husz–harmincz év előtt. A magyar műveltség nem oly egyetemes s nem oly
egynemü, mint az előtt volt. Egyházanként s felekezetenként szét kezd
töredezni. Nemzeti jellemére e műveltségnek árnyék kezd borulni. Az
egyetemes klerikális irány kezd feltünni mindenütt, – irodalomban,
politikában, sőt már magán társalgásban is. S ez az állapot nem
Magyarországban kezdődött. Az erjesztő anyag külföldről s legközelebb
Ausztriából és Németországból került hozzánk. Ennek pedig nem lehet más
központi forrása, mint a római kuria. Az előtt a római kuria egymagában
képtelen lett volna nálunk ily hatást előidézni.
– Ebből következtetem Kormányzó ur, hogy a pápaság hatalma ma folyton
erősödik s hogy ma nagyobb, mint világi államszervezete korában.
– De másból is következtetem, sőt egyenesen természetesnek tartom.
– A római állam az előtt a korszerü államok egyike volt s a pápa a
mellett, hogy a római egyetemes egyház feje volt, egyuttal államfő,
uralkodó, király, sőt kényur is volt s e minőségében semmi erkölcsi és
politikai felelősség alól ki nem térhetett.
– Rosszabb kormányzat még nem volt a világon, mint a harminczas évektől
kezdve a római államé. Még rosszabb volt, mint talán a nápolyi
királyságé. Minden esetre rosszabb volt, mint a Habsburg –
másodszülöttségi olasz államoké. A sanfedizmusban az orgyilkosság állami
szervezetet kapott s az orgyilkosság, hamis vád, hamis tanuságtétel az
állami igazgatásnak és jogéletnek rendszerezett és hatalmas intézményévé
vált. Ily ördögi gondolatra nem jött az előtt soha egyetlen
államszervezet se. A haladás minden férfia, a polgárosult nemzetek
minden mivelt tagja, minden nemes sziv, a költők, tudósok, hősök egész
dicsőséges serege tudta és érezte ezt s irtóztató vádként tartotta a
népek elé a római államszervezet működését. »Ide nézzetek! Igy
kormányozza a népet Róma! Ime: lássátok az egyházi államot, a nagy
gonosztévőt, a kinek élete a század miveltségével és emberszeretetével
immár össze nem fér!«
– A pápaság, mint egyházi hatalom csak oly üdvös volt, mint bármikor. De
mint állami szervezet átok volt, fekély az emberiségen s népének
kárhozata. A művelt világ közvádlóként állott fel ellene.
– Ma megforditva áll a dolog. Ma a pápaság vádlottból vádlóvá lett.
– A pápaság többé nem állam, hanem csupán erkölcsi hatalom. Látja maga
előtt a korszerü államot a gyönge királyokkal, a marakodó
országgyülésekkel, az üzérkedő törvényhozókkal, az elviselhetlen
közterhekkel, a terjedő szegénységgel, a terjedő militárizmussal s a
kenyérkérdés vonaglásaival. A kor szenvedélyeinek csatáin kivül áll az
egyház, nem éri sebzés, de sár és szemét se. A pápa az előtt csak a
rossz és gyönge királyok egyike volt s most a királyok, császárok és
köztársasági elnökök fölé emelkedett. Nem ő a vétkes többé a
köznyomorban, hanem mások a vétkesek; a kormányok, törvényhozások, népek
és királyok. Ő most már biró mindenki fölött.
– Hatalma tehát emelkedik és pedig rohamosan emelkedik. Ezt látom és ezt
állitom én Kormányzó ur!
A Kormányzó a figyelő lélek egész erejével hallgatta a vajda előadását.
Szép és hatalmas szemei egészen ott függtek a vajda alakján. Egyetlen
szónyi ellenvetést se tett a vajda felfogása ellen. Csak hosszabb
hallgatás után kérdezte:
– Az ön nézete szerint hova fog fejlődni ez az állapot?
– Bizonyos, hogy végtelenbe nem fejlődik. A nemzetek megunják az
erkölcsi feddést és biráskodást s annál inkább s annál gyorsabban
megunják, minél több igaza lesz az egyháznak a korszerü államszervezet
nyomoruságai ellen. A kinél a hatalom van: az nem türi a szemrehányást;
nem türi, hogy ne neki, hanem másnak legyen igaza. De még idáig se
fejlődik az állapot. A pápaságnak óriásivá nőtt erkölcsi hatalmát a
hierarchia gyorsan, lázasan és vigyázatlanul siet kizsákmányolni, mint
nálunk Mária Terézia idejében. Rohamosan megszaporodnak a szerzetek,
mérhetlen vagyont törekesznek összegyüjteni s beférkőznek majd a
családok kebelébe, a közoktatási intézetekbe, a törvényhozások termeibe
s a királyok fényes barlangjaiba is. A hatalom birtokosai valamelyik
szép napon azt veszik észre, hogy a hatalmat az egyház törekszik magához
ragadni. A hogy ezt észreveszik: föltámad az ellenhatás, előállnak a
nagy összeütközések s Olaszországnak lesz majd egy napja, a melynek
folyamán nap keltétől nap nyugtáig kétszáz pap és szerzetes lesz
legyilkolva. Ez a nap lesz a forduló pont.
Igy beszélt a vajda.
Én ugyan láttam ilyenforma napot már Olaszországban s magam is részt
vettem a munkában, a mikor Garibaldi megsértése miatt Genuában egy
zárdát elpusztitottunk s lakóit agyonvertük vagy a pokolba kergettük, de
a vajda ilyen mulatságot még csakugyan nem látott. S azért engem is
meglepett, Nagy Gyulát is meglepte ez a fölfogása. De nem maradt hatás
nélkül a Kormányzóra se. S én szentül meg vagyok győződve, hogy
Emlékiratai IV-ik kötetének egyik-másik fejezetén a társalgás hatása
alatt javitott egyet-mást.
Különösen a pápaság kérdésének fölvetésénél láttuk be tisztán, hogy a
Kormányzó a vajdát faggatni akarja, hogy gondolkozásának mélységeibe
betekinthessen. Miként jött volna rá épen e különös nagy kérdésre?
De ez aztán azt is bizonyitja, hogy e kérdés fölött már korábban maga a
Kormányzó is tünődött.
Isteni lélek, örök bámulatra egészen méltó óriás elme, csodálatos nagy
jellem volt Kossuth Lajos.
Ime elmult már régen kilenczven éves! Öreg, agg, törődött. Vagyonban
szegény, kényelme épen csak hogy nem hiányzik. Gyermekei távol a nehéz
munkával járó becsületes kenyérkereset utjain. Szolgasereg sincs
körülötte, a ki neki engedelmeskedjék. Mint a szedett szőlő tőkéje:
elhagyott és árva. Idegen földön, idegen nép között bujdosásban telik
élete. Csak hátra tud már nézni, sok gyásznak és sok dicsőségnek sok
esztendejére. Mit látna, ha előre nézne? Egy sirt, a melyhez igen közel
van már utja.
És a sirnak szélén még rajong nemzetéért s még az emberiség nagy
kérdései fölött ábrándozik erős lelke. Minden tagja lekivánkozik már a
föld felé s a föld, e jó anyánk mindkét kezét kitárja már, hogy őt
nyugasztaló kebelére zárja. De ez a nagy szellem nem engedelmeskedik.
Fölszárnyal a magasba s a napok és csillagok magasából tekint szét a
népeken, miként lehetne az ő boldogságukat biztositani s évődik hosszu
életének nagy gondolatán, vajjon mikor lesz már szabad és független és
boldog az ő szegény magyar nemzete!
V. FEJEZET.
(Az én ételem. – A vajda idegen kotyvalékot nem eszik. – Ruttkayné jó
magyar ebédet ad. – Miként fogad cselédet Kossuth? – A kormányzó
fölöstökömje, ebédje, itala, bora. – Mindig bajba keveredett, ha magyar
bort küldtek neki. – Dohányzása.)
Bejött Giorgio s kelepelt valamit olasz nyelven, mint a gólya. A
kelepelés azt jelentette, hogy az asztal már teritve van s az étel az
asztalon.
A Kormányzó a vajdát ültette jobbjára. Rajtunk s Ruttkaynén kivül részt
vett az ebéden még Basso barátunk az orvos és Aulich a titkár. Nyolczan
ültünk tehát az asztal mellett. Az udvarra néző ablakok egészen
bevilágitották a nagy ebédlőt.
Kiváncsi voltam, a jó Lujza néni miféle ételeket ad.
Nem magam miatt voltam kiváncsi, hanem a vajda miatt. Én olasz és
franczia és svájczi koromban megszoktam minden ételt. Nincs az a féreg
vizen és szárazon, a mit én már meg nem izleltem. Én a polipot csak ugy
meg tudom enni, mint az amerikai száritott bölényhust vagy a pemmikánt.
Füben, fában se válogatok. Szivesen rágom a pinczében fehéritett
zellerlevelet, az árticsókát pedig épen nagyon kedvelem. Az olasz kenyér
nekem különösen jól izlik, a melyik egy rőf hosszu s olyan vékony, mint
a plajbász. Kenyérnek is jó, fogpiszkálónak is. Sőt műfogaimmal még jól
tudom ropogtatni is. A mindenféle makarónik s parmezán sajtok nélkül
Olaszországban el se tudnék lenni. De azért a francziák hetvenhét-féle
mártása is emlitésre és becsülésre méltó. Valami ötven-féle mártás
készitésének titkos tudományát magam is megtanultam. Készitettem
egyszer-kétszer a vajdának is saját asztalomnál. De mindig csuffá lettem
vele. Majd a fejemhez vagdalta a vajda a mártásokat.
Igy jártam a vajdával Olaszországban is. Semmiféle olasz ételt be nem
vett a gyomra. Inkább koplalt és csak kétszersültet evett, semmint hogy
az olasz leveshez, hushoz és tengeri halhoz hozzá nyult volna.
Az igaz, hogy a hal nagyon szagos, mig az ember meg nem szokja. A vad
kálvinista magyar gyomor pedig azon kivül még az olajt és a sült vajat
se szereti. Szagos olajba sütött szagos hallal a kálvinista magyart ki
lehet kergetni a világból.
A vajdának különös természete van, mint a macskának.
A macska, a mint idegen helyre kerül, apróra megvizsgál mindent. Minden
butort, minden edényt, minden tárgyat megnéz külön-külön. Bejárja a
szobát, a szögleteket, felugrik székre, pamlagra, asztalra, szekrényre,
egyenként szemügyre vesz minden kelmét, széklábat; összejárja még a
pohárszék tetejét is. Minden hangot megfigyel külön. Kitől ered, mit
jelent? Ellenség-e, jó barát-e? A jó hirlaptudósitó legnagyobb erénye
van meg a macskában.
Efféle természetü a vajda.
Ha utra megy: nem alszik, nem ábrándozik, nem tünődik, nem olvas, hanem
néz és ügyel-figyel, kérdez, vizsgál, hallgatódzik, észlel, hasonlitgat,
szid, birál, élczelget, tanulmányoz s több dolgot észrevesz, mint az
egész tudós társaság. Alig győztem kérdéseire felelgetni, alig győztem a
tolmácskodást.
Legelőször megakadt az olasz levessel. Megizlelt egy kanálnyit, aztán
ott hagyta az egészet. De nem nyugodott addig, mig föl nem fedezte,
miként készül az olasz leves.
Vizet tesznek az edénybe s azt megsózzák. Azután hámozott
petrezselyemgyökeret és hasogatott sárgarépát tesznek a vizbe s aztán
addig forralják a sós vizet, mig a zöldség meg nem puhul. Akkor
kitálalják, adnak hozzá tányért és kanalat s egy csészealja őrletett
parmezánt s ez a husleves. Husnak természetesen hire sincs. Nem látott
hust az a sós viz és az az olasz szakács hetek óta.
Az efféle levesre száz adomával állt elő a vajda.
Rendeltem azután neki száraz levest.
»Száraz leves.«
Ez a szó nagyon tetszett a vajdának. Rögtön elmondta annak a füzfa-poéta
pápai diáknak a történetét, a ki egyik költeményét igy kezdte:
»Kiviritott száraz ágon – Nyögdicsél a döglött gerle.« A mire Petőfi a
pápai Képzőtársulatban azt a birálatot irta: Ez az irótársunk bizonyosan
maga szoptatta az édes anyját, a mikor édes anyja még csecsemő volt.
A száraz levest csakugyan látni akarta a vajda.
Megfőzik a vékony makarónit, egy nyalábot belőle lé nélkül tányérra
tesznek, kissé besózzák, evőkanálnyi paradicsom-mártást a tetejére
tesznek s egy csészealja őrletett sajtot melléje adnak s ezzel kész a
száraz leves.
Az olasznál ez már nagy fényüzés s nekem jól is izlik, de a vajda
kinevetett vele. Ő meg se izlelte.
Mire Turinba értünk, jobban ismerte az olasz ételeket, mint a
szakácskönyv, de azért éhes volt, mint a farkas. A mindenféle puha és
kemény kolbászra, szalámira, mortadellára rá se tudott nézni.
Szerencsére a milanói vasuti vendéglőben magyar szalámit is találtunk,
kemény volt ugyan, mint a kutyabőrből készült nemesi oklevél, de volt
legalább íze.
Ilyen tapasztalatok után támadt föl tehát kiváncsiságunk, vajjon minő
ebédet ad a vajdának a jó Ruttkayné?
De bizony adott ő olyan tökéletes jó magyar ebédet, hogy a vajda az édes
anyja asztalánál se evett különbet. Még a fölséges huslevesben is olyan
tészta volt, a mit az Alföldön csigának, tul a Dunán pedig ludgégének
nevez a háziasszony. Pörkölt csirke, kitünő rétes nem hiányzott.
Csodálkozott is e fölött a vajda, rá is terelte a Kormányzó figyelmét és
szavait a sütésre, főzésre, ételekre. El is mondta a Kormányzó az ő
asztalának történetét: – 1861-ben jöttem – ugymond – Olaszországba lakni
s azóta állandóan itt lakom. Eszünk bizony mi olasz ételeket is, de
azért magyar étel nélkül sohase volt se ebédem, se vacsorám. Ha szerét
tehettük, tartottunk magyar szakácsnét. Az itteni szakácsok és
szakácsnék magyar ételeket késziteni nem tudnak, de boldogult lelkem
feleségemnek is mindig az volt első gondja, hogy olasz szakácsát vagy
szakácsnéját magyar ételek készitésére betanitsa. Ezt cselekszi Lujza
hugom is.
Birtokomban van a Kormányzónak egy sajátkezü irata, melyben a szakácsné
vagy kulcsárné feladatát szabja meg, a kit házához fogad. Olyan
szegődvénylevél-féle fogalmazvány. Gunszt barátunk szivességéből
jutottunk hozzá. A Kormányzó magánéletének s egyénisége nagyságának
egyik ékes jellemző vonása ez, közlöm tehát egészen.
Igy ir a Kormányzó:
»Szükség van egy jó erkölcsü, szelid természetü, tisztességes s a gondos
magyaros háztartásban jártas, 35–40 éves nőszemélyre, legyen az
kisasszony vagy gyermektelen özvegyasszony, ki főzni s varrni tud és
(mert a háziasszony beteges) az ápoláshoz is ért.«
»A családdal együtt fog enni, annálfogva nem cselédnek, hanem a
családhoz tartozónak fog tekintetni.«
»Évi fizetése 400 frank (egy frank annyi, mint egy hajdani váltó
forint.) Uti költsége hazulról idáig megfizettetik. – Három évre kell
magát köteleznie s ha a három évet kiszolgálván, haza akarna menni,
visszautazási költséget is kap.«
»Lesz mellette egy konyhaszolgáló és egy szobaleány.«
»Kötelességei pedig lesznek:
Főzés a család számára, mely négy tagból áll;
fehérvarrás;
felügyelés a cselédekre, hogy kötelességeiket rendesen, pontosan és
tisztán végezzék;
általában gondviselés a háztartásra;