pályaudvarra. A Kormányzó megbizásából Basso várt ránk. És várt Battoni
vendéglős barátom, a kinek egykor fogadója volt Turinban, a hol én
mindig szállni szoktam. Most is táviratoztam neki, hogy nála szállunk és
pedig négyen. Most már nem volt fogadója, hanem azért egyik fogadóban
kitünő lakásról gondoskodott s diszes bérkocsikkal várt bennünket, hogy
lakásunkra kisérjen.
Basso értesitett, hogy a Kormányzó kitünő egészségben van, örül
jöttünknek s mind ő, mind Ruttkayné nagyon szivesen vár. Sőt a Kormányzó
már most meghí bennünket délután 3 órára s egyuttal ebédre, mely 7
órakor leend.
Szállásunkra hajtottunk s átöltöztünk. Mosdás közben a vajdával
mulatságos baleset történt. Eddig még nem volt fogainak hija, de itt két
ingó-bingó metsző foga észrevétlenül kiesett. Mikor ezt másnap a
Kormányzónak eladomáztam, ő tréfásan a vajdához fordult:
– Intő jel önnek, hogy ezentul szelidebb legyen. Ha már hiányoznak
fogaink, nem tanácsos a viaskodók közé keveredni.
De az első napon nem volt a Kormányzónak tréfálkozó kedve. A mint arról
mindenki meggyőződik, ha társalgásunkat lehető részletességgel leirom.
Előbb azonban elmondom mindazt, a mit a Kormányzó háztartásáról s
mindennapi életmódjáról tudok.
Nagy történeti alak, a mivelt világ által mindenütt ismert nagy szellem
ő. S mig a magyar nemzet él, e nemzetnek örök életü hőse. Életmódját,
háztartását, magán életét, otthon való házi szokásait alig ismeri a
nemzet. Pedig nagy férfiaknál mind ezt ismerni óhajtják mind az egykoru,
mind a későbbi nemzedékek.
Mindent elmondok, a mit én tudok.
II. FEJEZET.
(A kormányzó lakása. – A kövér házmesterné. – Giorgio. – Ruttkayné. – A
Kormányzó dolgozó szobája. – Ruházata. – Orvosának tanácsa. – Csupán
Eötvössel társalog.)
Két óra alig mult el délután, mentünk a Kormányzó lakására. Legelőször
Lujza nénit, a jó Ruttkaynét akartuk meglátogatni s délutáni 3 óráig az
időt az ő lakosztályában s nála akartuk eltölteni.
Ruttkayné együtt lakott a Kormányzóval.
A ház, a hol a Kormányzó lakott, egy kis térre néz ablakaival. A tér
körül van véve alacsony kőfallal s tele van kisebbszerü szobrokkal s
diszcserjefákkal, szépen kavicsolt keskeny utakkal s van benne viztartó
medencze s kis szökőkut is.
A térnek nincs külön neve. Csak az utcza nevéről nevezik és sétatérnek,
a hogy én vettem észre, nem is használják. Kis vasrács ajtai mindig
zárva vannak.
Az utcza neve Via San Lazaro volt Garibaldi haláláig. A mint a nagy
szabadsághős 1882-ik évi juniusban meghalt, Turin városa az utczát
Garibaldinak s a marsalai ezerhősnek tiszteletére Via dei Mille-nek
nevezte. Magyarul azt teszi: Az Ezer utczája.
Ez utcza 22-ik száma alatt feküdt az az emeletes ház, melyben
Magyarország utolsó legnagyobb hőse, legnemesebb fia s minden nemzet és
minden korszak egyik legragyogóbb lángelméje tizenkét évig s nyolcz
hónapig lakott s a melyben meg is halt.
A ház, ha jól emlékezem, a Sant-Albino grófi család tulajdona. Egyik
fiatalabb Sant-Albino gróf Magyarországból nősült s magyar lányt vett
feleségül, a bájos Gyürky Alice grófnőt, Gyürky Ábrahám gróf és Orczy
Sarolta bárónő leányát. Ugy hallottam, e házat most ez a Sant-Albino
gróf birja.
A Kormányzó 1882-ik évi augusztus 1-én költözött ebbe a lakásba saját
villájából, mely Collegno al Baracconéban feküdt. Az átköltözés
körülményeit is részletesen el kell beszélnem.
A ház egész első emeletét birta a Kormányzó. Fizetett érte évenként
háromezer lira lakbért, a mely a mi pénzünk szerint mintegy 1350
forintot tesz. A Kormányzó vagyoni viszonyaihoz képest szinte nagy
összeg, de ekkora lakásra bizony szüksége volt.
1881 előtt e lakásban a Villamarina őrgróf család lakott. Az az őrgrófi
család ez, melynek egyik tagja, ki a mult század ötvenes és hatvanas
éveiben a Savoyai-ház diplomácziai szolgálatában volt, annyiszor
előfordul Kossuth Emlékirataiban. Mig Turin Piemontnak és a Szardiniai
királyságnak fővárosa volt s mig a királyi udvar s az összes hatalmak
diplomácziai kara itt lakott: ezért a lakásért nyolcz vagy tizezer lira
évi bért is fizettek. Ilyen s ekkora lakásért Budapesten is fizetnének
négy-öt ezer korona évi bért.
A ház homlokzatán a térre hat lakhelyiség nézett. Balról, legszélről
Lajos Tivadar lakószobája, mig Turinban lakott s mig Nápolyba át nem
költözött. Mellette a Kormányzó hálószobája, a hol a szent öreg utolsó
betegségét átszenvedte s a hol utolsó lélekzetét is vette. Itt volt
halottas ágya is.
Ebből nyilott egy nagy szoba, a Kormányzó nappali és munkaszobája s
egyuttal vendéglátó terme. Főbejárója e szobának a lépcsőházra nyilt.
Ettől jobbra terjedt Ruttkayné lakosztálya hálószobából s diszes
elfogadó teremből. Legvégül jobb oldalon a konyha.
A ház kettős ülésü s középen végig folyosó, mely kissé homályos. A
folyosóról nyiltak az udvari helyiségek.
És pedig a lépcsőháztól jobbra az ebédlő, az éléskamra, s egyéb
mellékhelyiség. Balra pedig egy nagy előszoba, továbbá a titkár szobája,
a fürdőszoba s végül a Kormányzó billiárdszobája.
A cselédeknek két szobából s egy mellékhelyiségből álló lakosztálya az
udvar felé néző emeletközön, a Mezzaninon feküdt.
A ki a multon ábrándozni szeret s a nemzet nagy hőseinek emlékezetén el
tud merengeni s dicső tetteiknek példáján lelkesülni megtanult: el ne
felejtse e házat s egykori lakójának nagy nevéről mindig eszébe jusson,
valahányszor a szép Olaszországnak e nagy városába, a Pó partjára vezeti
utja. E város adott a nagy bujdosónak menedéket és biztos pihenőt s e
házban hajtá fejét örök álomra az a férfiu, a kinek egész hosszu életen
keresztül sohase volt pihenője, mert nemzetéért kellett dolgoznia és
szenvednie szakadatlanul!
Csak egyetlen igazi elődje van Kossuthnak. Az, a ki a Márványtenger
partján Rodostóban hunyta le szemeit örökre. Annak pihenőjét, annak
palotáját megőrzi a jó török nép hatalmas szultánja s nem engedi másnak
birtokába. S ha világjáró magyar, szentsir-látogató zarándok téved el
arra: az utolsó szegény török is kegyelettel s vallásos tisztelettel
kiséri el az ó-palotába s egyenként megmutatja s elmagyarázza a helyet,
a hol élt és meghalt a magyar testvérnek utolsó királya, a magyar
szabadságnak utolsó nagy hőse, a bujdosóknak mind halálig dicső
fejedelme.
Kossuth lakása idegen birtok. Egy-két évtized mulva senki se tudja már
amaz idegen városban, ki volt Kossuth s mije volt ő a magyar és az olasz
nemzetnek. Az olasz egységnek és szabadságnak hősei kihalóban vannak. Ők
ismerték csak Kossuthot. Egy-két évtized és senki se él már, a ki őt
látta és ismerte volna. Lakását se őrzi senki. Nem lesz ismertető jel
se, a mely az arra tévedező magyarnak ama szent emlékü helyet
megmutassa. Ezért kell én nekem följegyezni mindent.
A mint oda értünk a kapu alá, az öreg házmesterné letette kezéből a
kötést s a harisnyát, szemüvegét lehuzta orra hegyére s éles fürkésző
szemekkel nézett ránk.
A kapu alatt, a bejárás baloldalán volt egy üvegkalitka. Abban volt egy
szék, egy kis asztal s egy kövér öreg asszonyság. Épen tele volt vele a
szék is, az asztal is, a kalitka is. Mintha a kanári madár kalitkájába
kotlós tyukot ültetnének. Ez volt az öreg házmesterné. Ott ült
éjjel-nappal. A vajda el is nevezte kotlós-tyuk néninek. Azt fürkészte,
vajjon magyarok vagyunk-e s Kossuthhoz megyünk-e, vagy idegenek.
Mert hát nem mindegy volt ez ő neki. Ha magyarok vagyunk: lesz akkor
borravaló. Kivált a vajdából nyomban kilátta a magyart és a borravalót.
Én rajtam és Nagy Gyulán nem tudott eligazodni első pillanatra. De a
vajdáról száz lépésnyire sugárzik már a magyar ember, de annak minden
gyöngesége is. Egész uton viaskodnom kellett vele, ne pazarolja a pénzt
borravalókra. Annak a vén házmesternének talán még báli ruhát is vett.
Fönt a lépcső tetején Giorgio várt bennünket.
Ez a Giorgio volt a Kormányzó komornyikja. Turini származásu, 45–50 év
körüli valódi olasz ember. Fényes fekete szemekkel és fekete bajuszszal,
borotvált állal, gyors beszéddel. Tisztes feketébe volt öltözve. Neve:
Giorgio Suzenna, bizonyára van ősei és rokonai közt egy csomó festő és
kőfaragó. Már nyolcz év óta, 1885 óta volt a Kormányzó mellett s ő is
különös rokonszenvvel várta a magyar utazókat.
Ruttkayné a maga szokott nyájasságával várt s fogadott bennünket.
Utazásunkról kérdezősködött s mi az ő és a Kormányzó egészségéről.
Nagy szellemü, nemes nő ez. Kossuth testvérjei közt ő közelité meg
leginkább elmének és szivnek erejére s tehetségére nézve a Kormányzót.
Ugy látszik, még életkorra is.
Vajjon megirja-e valaha valaki e nő élete történetét? Megirja-e
bujdosásának viszontagságait, szerető szivének nagy áldozatait,
melyekkel férjét, fiait, nagy testvérét s unokaöcscseit elhalmozta. A
női lélek is csak oly tiszta fény, mint a férfi lélek. A nagy férfi
lelke a nagy messzeségbe világit, a nagy nő lelke sokkal szükebb körbe.
De e kisebb kört nagyobb fénynyel és meleggel tölti be. Miként van az,
hogy oly kevés nőnek van lelkes történetirója?
A mikor az óra hármat ütött, teljes pontossággal küldtük Giorgiót,
jelentsen be a Kormányzónak. A kormányzó rögtön fogadott.
Bemutattam a vajdát, Nagy Gyulát és Eötvös Bálintot.
A vajda néhány rövid szóval üdvözlé a Kormányzót. Egyebek közt ezt
mondá:
– Isten adományának tekintem, hogy megérhettem azt az időt, a mikor önt
Kormányzó ur szinről-szinre láthatom s igaz tiszteletem és hódolatom
bebizonyithatom. Ne udvariasságként, hanem igaz hazafi őszinte
hitvallásaként fogadja e nyilatkozatomat.
A Kormányzó rövid pár szóval fogadott bennünket s nyomba leültetett.
Jókora iróasztal volt a szobában. Ez előtt karosszék. Ebbe ült le ő
maga. Az iróasztalnak ajtó felőli végén szintén karosszék állt, ezt
jelölte ki a vajdának. Volt a szobában még egy nagy asztal s a hálószoba
fala mentén hosszu, széles, feketével bevont pamlag. E fölött a falon
falióra s egyszerü keretben Bocskay fejedelem arczképe. A nagy szobának
udvar felőli fala mellett világos tölgyfaszinü szekrény iratok és
könyvek számára. E szekrényen csinos fa-faragványos tartóban Shakespeare
diszkötésü összes művei, melyeket angol munkások adtak a Kormányzónak
emlékadományul negyven év előtt, a mikor a szabad Anglia földjére
először lépett s csodálatos szónoklatával rajongásba hozta az angol
nemzetet.
A vajdából nyomban kitört az iróember. Majdnem azt mondom, hogy a
korrajz- vagy történetiró. Addig nem nyugodott, mig a Kormányzótól a
szobában látott tárgyak eredete s jelentősége iránt kimeritő feleletet
nem kapott.
Az iróasztal tele volt mindenféle szedett-vedett aprócseprő tárgygyal.
Levélpapirok és boritékok, tollak, tollszárak, legalább tizenöt darab
félig elnyűtt irón, tintatartó, szemüveg, irka-firkák, félig megirt s
abban hagyott levelek, jegyzetek, töredékes fogalmazványok, ujságok s az
Emlékiratok 4-ik kötetéből kefelevonatos ivek.
A vajda mindent erősen megnézett s ezzel mintegy felhivta a Kormányzót,
hogy mindenről adjon magyarázatot.
Adott is nagy kegyességgel. Ekkor mondta el szemei gyöngeségét is a
vajdának.
– Szemeimmel én csak megvolnék valahogy, de az orvosok éppen nem tudják
magukat tájékozni. Az egyik szemem miop, közellátó; a másik szemem
prezbiop, messzelátó. De mindegyik gyenge. Nekem tehát három szemüvegre
volna szükségem. Egy egészre és két felemásra. Az egész szemüveg fokozná
a látóerőt, az egyik félszemüveg pedig a közellátást, mig a másik a
messzelátást mérsékelné.
S mutatta a szemüvegeket.
Akkor a Kormányzó 91 éves volt. Nagy idő. Százezer ember közt egy éri el
ezt az életkort. A magyar faj összes történelmi alakjai közül ezer év
óta alig érte el egy vagy kettő.
Életkorából különben két év vitássá lett egykor. Ismerősei közt és az
irodalomban ugy áll a kérdés most, hogy 1802-ik évi ápril 27-én
született; mikor tehát nála voltunk, akkor már 91 éves elmult s 63 nap
óta a 92-ik életévet járta. Azonban 1848 előtt ugy élt a köztudatban,
hogy 1804-ben született s hogy Deák Ferencznél néhány hónappal fiatalabb
lett volna. Deák születési éve 1803. október 17-ike. Időközben az
anyakönyv, melybe a Kormányzó születését bejegyezték, elégett. Az
anyakönyvekről 1828 előtt megyei másodpéldányokat nem vezettek. A
kérdést most már eredeti anyakönyvekkel tisztázni nem lehet, de
emlékszem, hogy ezt már vitatták az irodalomban s hogy magának a
Kormányzónak hozzájárulásával a születési időt 1802. évi ápril 27-ikében
állapitották meg véglegesen.
Tiszta fekete s egyszerü ruhában fogadott bennünket.
Dicső emlékü neje Meszlényi Teréz 1865. évi szeptember 1-én halt meg s
mióta annak hamvai a genuai Szent Benigno temetőben, az angol
protestánsok sirhelyén pihennek: azóta a Kormányzó más ruhát, mint
feketét nem öltött magára. Nagy ritkán, nagy ünnepélyek alkalmával
megtette ugyan, hogy fehér nyakkendőt kötött fel, de kevés ember látta
ebben is. Hü férj maradt még özvegy állapotában is s boldogult nejének
emlékét gyöngéd érzéssel, őszinte kegyelettel őrizte.
Ruházatára agg korában már nem sokat költött s különös gondot nem
forditott. Széles karimáju fekete puha kalap, fekete kabát, mellény,
nadrág és nyakkendő: ebből állott ruházata.
Évenként elég volt neki két öltözet. Egy téli s egy nyári. Amaz
vastagabb finom gyapju-szövetből, emez többnyire ugynevezett liszter
kelméből. Fehérnemüje mind végig olyan volt, a minőt 1849 előtt itthon
szokott viselni. Ámbár 45 évet töltött külföldön, Ázsiában, Amerikában s
Európa különböző országaiban, a magyar fehérnemütől el nem tudott szokni
soha és sehol.
Szabója Turinban másod-harmadrangú kis szabó volt s nála állandóan
megmaradt. Neve nem jut eszembe. Ott lakott s ott volt mühelye is,
boltja is a Via Dora Grossá-n. De ez az utczanév ma már nincs meg. Ez
utczának neve most Via Garibaldi.
Vargája, a hol lábbelijét szokta csináltatni, a Piazza Carlo Felicé-n
lakott Turinban. Ennek neve se jut eszembe. A lábbeli mindig czipő volt,
meglehetős vastag talppal, a hogy Olaszországban szokás. A czipő sarkára
mindig veretett vak sarkantyut, pengő nélkül, fényes aczélból, apró
sarkantyugombbal. A nép a Kormányzót Turinban csak Kossuth tábornok
néven ismerte. Szines vagy szinezetlen arczképe ott volt mindenütt az
üveg- és tükörkereskedések kirakataiban, az utczák sarkán Garibaldi és
Viktor Emanuel arczképei társaságában s az aláirás mindenütt General
Kossuth volt. A köznép azt hitte, hogy az a kis fényes sarkantyu jelenti
Kossuth hadvezéri voltát.
Pedig hát nem azt jelentette.
Az olasznak, a városban lakó olasznak legigazibb, legtökéletesebb
nemzeti szokása a bő és hosszú nadrág. Ezt el nem engedi sehol és
semmiért. Még nálunk Magyarországon is minden olasz kucséber, kőfaragó
és kubikus hosszú és bő nadrágot visel, mely uszik utána a földön s alsó
széle kopottá és foszlányossá válik, ha csak fel nem türi.
De hát mindig feltüri. A feltürt nadrág csak olyan általános divat
Olaszország városaiban, mint hogy az embernek elől van az orra, nem
hátul. Nálunk is divatba hozta ezt gróf Tisza Lajos s néhány piperés
kaszinóbeli barátja, hogy a kékvér a nadrág szárán is azonnal
nyilvánvaló legyen. Fennállott ez a divat vagy tiz-tizenöt évig, mig
szerencsére a papucsban járó inasgyerekek is el nem szokták.
Olaszország városaiban szük és rövid nadrágban ki nem lehet menni az
utczára, hogy az embert meg ne bámulják s meg ne hessegessék. A
Kormányzó semmikép se akart feltünni, tehát ő is meglehetős bő és
meglehetős hosszu nadrágban járt. De már a nadrág szélének feltürögetése
sehogy se volt inye szerint s a sarkantyut csupán azért viselte, hogy a
nadrág szára hátul ne söpörje az utczát.
Lábbelije különben nagy változást szenvedett Basso barátunk beavatkozása
folytán.
Basso 1887-ben került a Kormányzó mellé, mint dagasztó orvos, budapesti
magyar nyelven, mint masszőr. Én is elhiszem, hogy pár évvel
meghosszabbitotta a Kormányzó életét. De most nem erről akarok szólni.
Hanem arról, hogy ez a mi érdekes barátunk a lábbelire is kiterjeszté az
ő világboldogitó nagy és uj eszméit. S ámbár a Kormányzó ugy nézett rá,
mikor előtte lábbeli-eszméit fejtegeté, mint a macska a légyre:
mindamellett lassanként még a Kormányzót is legalább részben megnyerte
eszméinek.
Ez eszmék egyike az volt, hogy a lábbeli nagy legyen. Akkora legyen,
hogy egyikbe is elférjen szükség esetén az embernek mind a két lábafeje.
A lábbeli orra pedig ne legyen se hegyes, se keskenyülő, se harcsa,
hanem egyenesen levágott. Sarka pedig ne legyen semmiképen. A talpa
olyan vastag legyen, hogy soha el ne kopjék, a bőre pedig kemény
borjubőr legyen, hogy azon se meleg, se hideg, se viz keresztül ne
hatoljon. El kell tartani egy lábbelinek tiz esztendeig, ha az Alpeseket
mássza is vele az ember.
Mind e reformmozgalom ugyan a Kormányzót nem ragadta el magával s őt jó
izléséből egészen kiforgatni nem volt képes, de azért a lelkes Bassonak
mégis tett némi engedményt. Kivált mikor már Basso a Carlo Felice
piaczon lakó vargát is megvesztegette eszméivel.
Ettől kezdve a Kormányzó szabályos alaku kis lábafejét mégis olyan
lábbeli-féle czipő nyelte el, a minőt itthon a magyar ember
menybeballagónak nevez.
Mikor bennünket fogadott, akkor is ilyen volt a lábán.
A Kormányzó majdnem kizárólag Eötvössel beszélgetett. Hozzánk a három
nap alatt alig intézett néhány szót. Bizonyára sok jót és sok rosszat
hallhatott és olvashatott a vajdáról, nagyon érdeklődött a vajda
eszejárása iránt. Kitünt ez minden kérdéséből. Bizonyos, hogy a vajda
nem tanulmányozta gondosabban a Kormányzót, mint a Kormányzó őt.
Az eszméknek napról-napra, sőt óráról-órára érdekesebb harcza fejlődött
ki köztük. Szebb eszmecserét soha életemben nem hallottam.
A Kormányzó leölté a vajda előtt történelmi tekintélyét. Se korának, se
nemzetek sorsát döntő multjának fegyverzetét nem vitte bele a viadalba,
csak az óriási lángelme, a nagy tudás és a végtelen tapasztalat meztelen
erőit akarta használni.
De a vajdát se láttam szellemi erőinek akkora birtokában soha. Ötletei,
észrevételei, érvelése, eszméinek ragyogása akkora fényt vetettek sok
nagy kérdésre, hogy gyakran a Kormányzó maga is elbámult rajta s maga is
gondolkozóba esett nem egyszer.
A vajda kezdettől fogva nem ugy állt a Kormányzó előtt, mint a ki kér
valamit; elnézést vagy támogatást, bocsánatot vagy kegyelmet. Mi
kiléptünk a pártkörből, mert nekünk volt igazunk. Kiléptünk azért, mert
a kilépés volt a honfikötelesség. Kiléptünk azért, mert kilépésünk válik
a haza üdvére. S megmaradunk elhatározásunk mellett még akkor is, ha azt
a Kormányzó kárhoztatná, még akkor is, ha ellenünk szózatot intézne a
párthoz vagy a nemzethez.
Ezt a határozott önérzetet képviselte a vajda a Kormányzó előtt. Nagyon
meglepte ez a Kormányzót. De a vajda minden szava az én szivemből is
eredt. A vajda sehol se lépte át a Kossuth Lajos iránt való szentséges
tisztelet határait, de e határokon belül szilárd volt, mint az aczél.
Nem feleselt, nem bizonykodott, de állás pontunkból egy betünyit nem
engedett.
Három órától kezdve egész az ebéd idejéig, tehát négy órán keresztül
tartott a társalgás.
Mert ez első találkozás csak társalgás volt. Mi nem hoztuk elő
küldetésünk okát és czélját, – azt ugy is tudta a Kormányzó, mert előre
megirtuk s azért csak tőle vártuk a kezdeményezést. Ő pedig az első
együttlétnél nem akarta mindjárt a vitát megkezdeni. Figyelemből és
gyöngédségből. Mi nem tudtuk, de ő tudta, hogy a vitának keserü
részletei is lesznek.
De azért ez a négy órai társalgás is érdekes és tanulságos volt.
III. FEJEZET.
(A magyar tudományosság. – Az egyetemi tudomány. – A gimnáziumi
tudomány. – A hirlapirók tudománya. – A Kormányzó rekedtsége s
gerinczének félrehajlása. – Deák Ferenczről.)
A Kormányzó mindjárt kezdetben ezt a kérdést intézte a vajdához:
– Ugy mondják nekem, hogy ön nem tud más nyelven, mint magyarul. Igaz
ez?
– Igaz. Kis gyerek koromban tanultam szerbül, de a mit tanultam, mind
elfeledtem. A latin és hellen nyelvet a kollégiumban tanultam, kedveltem
is, de bizony kevés maradt meg belőle, kivált a hellenből. Egészen
elfeledtem azt is, a mit a héber nyelvből tanultam, pedig Pápán ehhez is
volt kedvem egy ideig. A német nyelvben csak annyira gyarapodtam, hogy
tudok ujságot és könyvet olvasni, de a folyékony beszédig sohase vittem,
mert sohase voltam olyan helyzetben, hogy kénytelen lettem volna németül
beszélni.
– Micsoda forrásokból meritette tudományos ismereteit?
– Magyar munkákból.
A Kormányzó arczán némi meglepődés jele mutatkozott. És némi öröm jele.
– Hát annyira kifejlődött, annyira megerősödött volna már a magyar
tudományosság, hogy magyar nyelven minden tudományszakban el lehet jutni
a legujabb vivmányokig?
– Különbséget kell tennem, Kormányzó ur, a magyar tudományosság és a
tudománynak magyar nyelvüsége között. – Bizonyos, hogy nagy csomó
tudományhoz magyar nyelven eljutni még nem lehet. Sok ókori nemzet
régiségtana, az általános néptannak nagy része az összehasonlitó
nyelvek, vallások, jogok és társadalmi intézmények egész tudománya
magyar nyelven még alig közelithető meg. Az ókori hellen és latin s a
középkori mór egyházi és bölcseleti művek se magyarra átültetve, se
nyelvünkön megvilágitva nincsenek. Sok hézag van másban is. Sok még a
magyar jogtörténetben is. De azért kevés műből is nagy tudásra lehet
szert tenni, ha erős elme, nagy megfigyelés s lelkes odaadás jön
segitségre. De nem ez a baj, hanem az, hogy, bár sok magyar nyelvü
tudományos könyvünk van, a magyar tudományosság mégis igen-igen gyönge.
– Mit ért ön ez alatt?
– Van egy fajta tudományosság nálunk. Ezt elnevezem akadémiai és
egyetemi tudományosságnak. Az egyetemi tanárok és akadémiai tagok
tudományossága ez. Ebben nagyon kevés eredetiség és nagyon kevés
önállóság van. A német tudományosságnak rossz és ügyetlen magyar nyelven
való átszivárgása ez. Önálló buvárunk kevés. Idegen mezőn, tilosban
legelget tudósaink nyája. A magyar elmét alig látom itt-ott működni.
Pedig a magyar elmének nem ereje és képessége, hanem faji önbizalma s
kötelességérzete kevés.
A Kormányzó nagy figyelemmel hallgatta a fejtegetést. Eötvös folytatta:
– A világtudománynak egyik nagy fejezetét kiművelni, megtisztitani,
megalkotni a magyar nemzet feladata volna. Ez az emberiség turáni
részének ősmultja, története, irodalma, néptana, zenéje, földrajza,
vallásos élete s mind ezekben a magyar faj egyéniségének tökéletes
rajza. De oroszok, angolok, németek már e mezőn is előttünk járnak s mi
csak nagy távolban kullogunk utánuk. Pedig ők nem is képesek e mezőn
mindent ugy meglátni s ugy fölismerni, mint mi. Az összehasonlitó
nyelvészethez, de még az anyag összegyüjtéséhez is hiányzik bennök, mint
idegen fajtákban, a fölismerés ős ösztöne, a mi bennünk, mint
rokonfajban, egyedül van meg.
– De még ez se akkora hanyagság, mint az, hogy saját nemzetünk európai
történetének igaz megalkotását is évtizedről-évtizedre nagy
könnyelmüséggel halasztgatjuk. Független tudósunk alig van már. Minden
tudós egyetemi tanár s minden egyetemi tanár akadémiai tag akar már
lenni. És rendek és kitüntetések birtokosa. S azonkivül képzelhetlen s
buta nagyravágyás gyötri a legtöbbjét. Az a nagyravágyás, hogy
Ausztriában és Németországban is ismert, kedvelt s elfogadott legyen az
ő könyvük. Már német könyvet is irnak magyar egyetemi tanárok. A
Habsburgok és a római kuria iránt való tekintet kezdi megmételyezni
nemzeti történettudományunkat s kezdi meghamisitani annak minden
igazságát. Róma ellen és a Habsburgok ellen irtóztató vádirat hazánknak
utolsó négyszáz évi igaz története. Ezt a vádiratot hiven összeállitani
nem meri senki. A tatár és törökpusztitás csak rövid és kellemetlen
álmodás volt romboló hatásra nézve ahhoz, a mit a magyarságban Kollonics
rendszere és a jezsuiták által sugalmazott és vezetett Neoaquistica
összerombolt és elpusztitott. Mi ehhez a Basták, Caraffák és Haynauk
kegyetlensége? S még a Neoaquistica története sincs összeállitva, de még
anyaga sincs összehordva.