tiszteljük meg egymás hőseit. A vajda megtalálta erre a feleletet.
– A kölcsönös tisztelet, ugymond, csak egyenlő felek közt lehetséges. Ők
felakasztották a mi hőseinket, csak akkor áll elő az egyenlőség, ha
közülük is felakasztanak egy csomó tábornokot. Ez ma már nem lehet. Az ő
kötelességük a vezeklés. Mi koszorut nekik nem nyujthatunk. Köszönjék
meg a 49-iki hóhérok, ha feledni tudunk.
Én október 21-én beszéltem.
Én szónok nem vagyok. Beszédet csinálni, megtanulni s ünnepélyesen
előadni nem tudok. Ötleteim vannak ugyan s azokat akadozva előadom
ugyan: de ezzel aztán kimerül minden Cicero és Demoszthénesz, a ki csak
bennem lakik.
Különösen Podmaniczkyval, az én igazán szeretett Friczi barátommal
évelődtem leginkább.
Ő a követválasztáskor, a midőn belvárosi jelölt volt, azt találta
mondani, hogy ő is belvárosi, mert a Czukor-utczában született. Ámde ő a
_cz_ betüt fogainak alkata miatt nem tudja jól kimondani, hanem _cs_
betüt mond helyette. Minthogy pedig nekünk mint ifjabbaknak, a kik
honvédek nem lehettünk, szemünkre hányta, hogy mi jogon akadályozzuk az
öreg harczosok végleges kibékülését: e felfogását igy toroltam vissza:
– Én is a Csukor-ucscsában születtem. Ha ez neki jogot adott a
képviselőségre, nekem is jogot ad a felszólaláshoz.
Általános kaczagás volt a visszhang.
Egy másik kijelentésem is nagy hatást keltett.
– Nem fogom megcsókolni azt a korbácsot, melylyel Windischgrätz
megfenyegette anyámat s gróf Batthyányiné nagynénémet.
Mindenki tudta, hogy anyám és nagynéném lelkük egész lángjával
ragaszkodtak a függetlenség ügyéhez.
S még egyet meg kell emlitenem beszédemből.
A ki rögtönözve beszél: vagy buta marad időnként, mint a föld és se szó,
se gondolat nem jut eszébe, – vagy pedig oly gondolatai, oly emlékei
támadnak, oly eszmék sarjadznak ki az agy mélységeiből, mintha lángelme
volna birtokában. Beszédem alatt nekem is eszembe jutott egy kis dolog,
a melyre talán negyven év óta, talán 1849 óta nem gondoltam.
49-ben hét éves gyermek voltam, Pista öcsém még fiatalabb, de Viktor
bátyám is csak gyerek volt még. Szüleink vagy nevelőink, vagy talán a jó
Laczi bácsi – Bártfay László – ugy vélték jónak, hogy játszótársul ne
csak kutyát, macskát, hanem őzet is adjanak mellénk. A ki az állatot kis
gyerek korában megszereti: az, ha felnő, embertársát is jobban szereti.
Mátrai uradalmainkból behoztak tehát egy kis őzgidát, azt a palota
parkjában eleresztették, az ott felnőtt szépen, szelid lett, mint egy
kis lányka, szeretett bennünket, mi meg őt még jobban szerettük. Az
őzgidát elneveztük Lilinek.
Bártfaynak volt egy növendék lánya, fogadott lánya. Bujdosó lengyelnek
volt nálunk született porontya. Apámnak is voltak lengyel bujdosói 1831
után, Bártfaynak is volt.
Ez a kis lengyel lányka ennivaló gyönyörü kis barna lány volt. Őt is
Lilinek neveztük s ő is ugy szerette az őzikét, mint mi.
Mikor Hentzi ágyuztatta Pestet: a Nemzeti Muzeumot is össze akarta
ágyuztatni, de a mi palotánkra is szemet vetett. A Muzeumig nem értek el
ágyugolyói, de a mi palotánkig elértek. Néhány golyó odaesett a közelbe.
A kis lengyel lánykának nem engedték meg, hogy az ágyuzás alatt kint
futkározzon a kertben, de a kis őzikének elfelejtették megmondani, hogy
álljon a födél alá.
A kis lengyel lányka nem feledte el.
Meglátta az ablakon át, hogy a kis őzike föltartott fejjel s szétálló
fülekkel kint a gyepen hallgatja az ágyuzást. Odakiáltott hozzá:
– Lili állj a fa alá, mert jön az ágyugolyó.
Mintha az a kis gyönyörü állat e szót igazán megértette volna: nyomban
odaugrott egy hatalmas szilfa árnyékába.
De abban a pillanatban egy ágyugolyó beleütött a a szilfába, egy óriási
ágat leszakitott, az ág az őzikére esett s a mi kis játszótársunk
nyomban meghalt.
A kis lengyel lányka sikongatva, könnyeit ontva futott az őzikéhez. Nem
félt a golyótól; nem törődött az ágyuzással, odafutott játszótársához,
átölelte fejét, csókolgatta homlokát, lelket akart belé lehelni.
Hiába volt.
Zuzott testét a faág alól se tudta kivenni. Addig könyörgött, sirt,
rimánkodott, mig a palotabeli cselédek oda nem mentek s a kis halott
őzikét ki nem szabaditották. De biz annak ragyogó fényes szeme már ekkor
homályos volt.
A kis lengyel lányka sokáig sirdogált ez eset miatt. Sulyos
szemrehányást csinált magának azért, mert – mint gyerekészszel gondolá –
ő tanácsolta Lilinek, hogy fa alá álljon, tehát ő volt az oka halálának.
Ez a kis lengyel lányka nálam pár évvel idősebb volt, vagy legalább
idősebbnek látszott. A neve Marsalkiewicz Henrietta volt. Szülei rég
elhaltak. Bártfay vendégeinek s barátainak is, kik a palotába jártak,
nagy kedvenczük volt a szép és okos kis lány. Különösen szerette Bajza,
báró Wesselényi és Bezerédy István, de maga Deák Ferencz is, a ki már
mint hajadont s menyasszonyt is jól ismerte. Harminczkét év előtt ment
férjhez, 1860 körül s férje Bácskába vitte. Férjét nem ismerem, de a
vajda pár év előtt megismerkedett férjével is, ő vele s gyermekeivel is.
Szapáry bukásához ugyan mindez nem tartozik, de hiszen én nem is
rendszeres történetet irok. Csak egy rossz és közönséges élczet akartam
képviselőházi beszédemben Szapáryra mondani. Azt akartam mondani, hogy a
Hentzi-koszoruzás tervével bakot lőtt. Erről jutott eszembe a mi kis
őzünk s apámnak egy ehhez kapcsolódó adomája.
Hol-hol nem: apám találkozott egyszer Albrecht főherczeggel, ki szemére
hányta apámnak, hogy a császári hadsereg iránt se ő, se családja, se
tisztjei nem elég loyalisok. S szemrehányás közben azt kérdezé apámtól:
– Mit vétett a gróf urnak a császári hadsereg?
– Nekem ugyan fenség nem vétett egyebet, csak egy bakot lőtt nálam.
A főherczeg hátat forditott apámnak, valami segédtisztje pedig egyenesen
magyarázatot kért apámtól, a miért a főherczeget megsértette ezzel a
szóval. Apám erre elmondta a mi kis őzgidánk történetét, a mivel azután
a főherczeg is – ugy látszik – megelégedett.
Hát én is elmondtam Szapárynak, hogy ha a mi kis őzgidánkat Hentzi agyon
nem löveti, abból gyönyörü őzbak nőtt volna s ezt Szapáry nagy
kedvteléssel meglőhette volna.
Az eszmetársulás és az ötletek lehetősége végtelen, mint a világtér.
Szabályai nincsenek s talán soha se is lesznek. Ez az én kis
őzgida-visszaemlékezésem is ezt bizonyitja. Csupán ezért is mondtam el.
Figyelmeztettem e beszédemben Szapáryt arra is, hogy szurony és golyó
nélkül Hentzit meg nem koszoruzzák s hogy a hol ő szuronyt és golyót
akar használni: ott én is ott leszek.
E kijelentésemmel titokszegést követtem el, de természetesen rossz
szándék nélkül.
Nem voltunk ugyanis föltétlenül biztosak abban, hogy a vitát november
2-ig képesek leszünk kihuzni. Voltak köztünk álorczások, kik pártunk
egyes tagjait le akarták beszélni a komolyabb parlamenti harczról.
A Sötét Ur 16-án elutazott előlünk. Hivtuk őt tanácskozásainkba, de ő
megszökött. Még a vasuti indóházba is utána küldtünk valakit az én
fiakkeromon, de nem jött vissza, sőt sértő izenetet küldött hozzánk. De
ennek daczára se kételkedtünk még benne.
Csak 17-én tudtuk meg, hogy ő bizalmasa és titkos ügynöke e kérdésben a
miniszterelnöknek. Ekkor már az volt kivánatos, hogy távol legyen.
Csakhogy a mikor már Szapáryra nagyon komoly lett a helyzet, a Sötét Ur
20-án csak köztünk termett s kezdett nyafogni, siránkozni, hogy ő neki
sok a gyereke, ő a Bum-bum generális szerepét már megunta, neki
jövendőjére is gondolni kell s több efféle nyavalyás szólással állott
elő.
Álnokság volt az egész. Csak a pártot akarta a vitától elkedvetleniteni.
Szoritotta őt Szapáry. De minthogy lehető volt, hogy a Sötét Urnak
társai is akadnak a pártban s hogy a vitát még tiz napig elhuzni nem
leszünk képesek: biztos szert kellett kigondolnunk, a mivel a
koszoruzást minden esetre meggátoljuk.
Ki is gondoltunk.
Felöltözünk mint képviselők diszruhába. Elég lesz harmincz-negyven ember
is. Körül álljuk a Hentzi-szobrot még hajnalban. S ha jön Ivánka és
Lobkowitz a koszoruval, mi azt a Hentzi-szoborra tenni nem engedjük.
Ellentállunk testünkkel. Kijelentjük, hogy ellenállásunk addig tart, mig
szuronynyal vagy golyóval onnan minket el nem távolitanak.
Az eszme a vajdától származott.
Először csak velem közölte. Én jónak láttam. Azután együtt közöltük a jó
Adával és Hentallerral. Azután másokkal is. Közöltük Csávolszkyval is,
az »Egyetértés« szerkesztőjével és tulajdonosával, a ki az eszmét
pompásnak találta. Egyenkint fontolgattuk: kivel lehetünk egészen
bizalmasak. Ugronékban nem nagyon biztunk. A Sötét Urral nem álltunk
szóba. A nemzeti pártból Horváth Gyula első szóra hozzánk állott.
Idegent be nem avattunk a tervbe.
A vajda kifejtette, hogy nem valószinü, hogy Ivánkáék és Lobkowitzék
vérrel és halállal is s katonai erőszakkal is megkoszoruzzák
Hentzi-szobrát. Hogy a Hentzi-szobornál képviselőket lőjjenek és
vágjanak agyon azért, hogy a 49-iki honvédek a Gotterhalte hangjai
mellett tegyék le koszoruikat Hentzi lábaihoz: ezt föltenni se lehet.
De tegyük fel, hogy ez történik. Tegyük fel, hogy közülünk egy-kettő ott
hagyja a fogát s vértanuja lesz a honfikötelességnek.
Annál jobb.
Mi se érünk többet, mint azok, a kik a csatában elhullanak. Mi sem érünk
többet, mint azok, a kiket Aradon és Pesten felakasztottak és
agyonlőttek. Mi értünk se lesz nagyobb kár, mint elhullt dicső
honvédeinkért.
De a nemzet nyereségét megmérni, elgondolni se lehet.
Meglátja a nemzet, hogy a függetlenségi párt férfiakból áll, nem
szájhősökből.
Megérzi a király és udvara, hogy a magyar nemzet legszentebb érzéseivel
paczkázni nem lehet.
A Hentzi-kérdésnek vége lesz azonnal és pedig mindenkorra. A hazafiak
vérével itatott földön ott tovább nem maradhat.
S végül felocsudik aléltságából a nemzedék s az erkölcsi sülyedésnek
vége szakad.
Igy beszélt a vajda. Láng volt minden érve, minden lehellete.
Voltak, a kik féltették nemcsak életüket, hanem diszruhájukat is. Ezeket
külön vigasztalta meg a vajda.
Szurony és golyó és öreg ágyu nem lesz. Legföljebb az történik, hogy
két-három rendőr belekapaszkodik egy-egy képviselőbe s elvonszolja onnan
a Hentzi-szobor közeléből. A Gotterhaltét hadd fujja a katonabanda, a
hadsereg diszszázadai hadd készüljenek a diszlövésre vaktöltéssel föl a
levegőbe; az öreg honvédek ősz szakállal, hajlott termettel, roskadó
inakkal nem nézik tétlen a dulakodást, hanem vagy elmennek onnan sirva
és átkozódva, vagy ők is az elvonszolt képviselők segitségére sietnek. S
akkor aztán az átok, a zsivaj és az általános dulakodás közben hadd
tegye Lobkowitz herczeg a koszorut a Hentzi-szobor talapzatára.
Az ilyen ünnep lesz méltó Hentzihez.
Csakhogy ilyen ünnep még se lesz, mert Lobkowitz azon kivül, hogy
katona, még ur is, mivelt ember is, a kinek van izlése. Ugy ott hagyja
diszszázadával és táborkarával együtt Hentziéket és Ivánkáékat, mint
Szent Pál az oláhokat.
Ez volt a vajda terve.
Csakhogy ennek sikeréhez mulhatatlanul szükséges a titoktartás.
Mert ha ezt a kormány megsejditi, már este rendőrséggel és katonasággal
nagy körben körül veszi a Hentzi-szobrot s mi képviselők oda közel se
férhetünk.
És én mégis öntudatlanul majdnem elárultam az egész tervet képviselőházi
beszédemben.
De hát nem volt szükség, nem volt alkalom a tervet megvalósitani.
Jobban félt Szapáry s jobban féltek Ivánkáék és Tisza Lászlóék, mintsem
végletekig eresztették volna a dolgot. Az országos honvédegyletek
küldöttségei még az én beszédem napján délután összejöttek tanácskozni s
Ivánkáékat ugy leszavazták, mint a parancsolat.
Nem lesz Hentzi-koszoruzás.
Nem lesz még budavári honvédszobor-ünnep se november 2-án. Hanem
elhalasztjuk a jövő 1893-ik évi május 21-ik napjára.
Ekkor vettük be Buda várát, ez napon leplezzük le a hősök szobrát.
Igy határoztak öreg dicső honvédeink.
Ezzel a kérdés lekerült a napirendről. Csak Szapáry kormánya maradt még
a napirenden. De az se sokáig.
A következő napon, október 22-én, győzelmi áldomásra jöttek össze az
ellenzéki pártok a Hungária nagy teremében.
Eötvös és Apponyi egymás mellett ültek az asztal élén. Őket illette meg
a diszes hely. Eötvöst igazságból, Apponyit pártok közti udvariasságból.
Mi kezdtük, mi vezettük az egész mozgalmat, minket pedig Eötvös
vezetett. Hogy az ő határozati javaslata győzzön: azért folytattuk a
nagy parlamenti vitát.
A vajda felköszöntője volt az első. Kire másra emelte volna poharát,
mint az 1848–49-iki dicső honvédekre?
Apponyi felköszöntője volt a második. Sudár termetével, gyönyörü
hangjával szép beszédet mondott a nemzeti párt vezére Irányi Dánielre, a
függetlenségi párt agg és beteg és igen távol vidéken haldokló elnökére.
A villám elvitte a szót a nagy beteghez. Meg is értette, meg is köszönte
a haldokló az édes megemlékezést, de élve többé nem láttuk őt. A mely
napon meg kellett volna lenni a szobor-koszoruzásnak, november 2-án
meghalt. Utolsó küzdelmünk, utolsó lakománk csak hirből jutott már el
hozzá.
A Sötét Ur az áldomásról el nem maradhatott. A harcz elől elmenekült, de
az áldomásra jó idejében haza jött. Senki sem bizta meg a
felszólalással, de ő azért Apponyit köszöntötte fel, mint
miniszterelnököt. Bocsánatot kellett kérnünk Apponyitól az izléstelen
hang miatt.
Végre Horánszky köszöntötte fel a vajdát. Okos és lelkes volt beszéde.
Áldomást és lakomát leirni csak vidéki hirlapocskában szokás s én bizony
ezt se emlitettem volna fel, ha ebben az áldomásban nem lett volna
valami nevezetes.
Ez volt az összes ellenzéki pártok utolsó közös lakomája. – Ez benne a
feljegyzésre méltó.
Felszinre jöttek csakhamar a haladás nagy kérdései, az egyházpolitikai
javaslatok. Ezek körül bujkálni már nem lehetett. Itt mindenkinek el
kellett magát határozni: hazafi marad-e és szabadelvü vagy álorczás és
sötétségkereső.
Ugy megbomlottak az állapotok, ugy megkeveredtek az emberek, ugy
összezavarodtak az elmék, ugy széttöredeztek a pártkeretek: hogy az
ellenzéki pártokat ezentul közös lakomára összehozni nem lehetett.
Nem is lett volna tanácsos. Az emberek késsel mentek volna egymásnak,
nem felköszöntővel.
Én már bizonyára nem érem meg, hogy ujra visszatérjünk a régi állapotra.
Még tizennégy napig állt fenn Szapáry miniszterelnöksége. De ez a
tizennégy nap már csak vonaglás volt. A király, bár szerette egyénileg
Szapáryt, november 6-án elfogadta lemondását. A Hentzi-ügyből látta,
hogy Szapáryra nem bizhatja többé a kormányzást.
Fiatal korunkban jó barátságban voltam Szapáryval, de azért egy adomát
el kell róla mondanom.
Neje Festetich grófné s szellemes derék nő. Szapáry volt már élete
folyamán összeesküvő, hevesi királyi biztos, államtitkár,
belügyminiszter, pénzügyminiszter, kereskedelmi miniszter s utóbb
miniszterelnök. Szellemes neje azt mondta egykor:
– Ez a Gyula olyan, mint a vidéki szinész. Minden szerepet eljátszik.
Tökéletesen igaz.
Vajjon minő szerepe lesz a szabadelvüség ezentuli nagy csatáiban?
AZ ELSŐ UT KOSSUTHHOZ.
I. FEJEZET.
(A vajda szerepe a függetlenségi pártban. – Nem akarja Kossuthot
fölkeresni. – Mégis elmegyünk Turinba. – Turinba érünk.)
Nem az én első utamról van szó, hanem Eötvös Károlyéról.
Én már nagyon sokszor voltam Turinban, laktam is ott s a Kormányzót
nagyon sokszor meglátogattam. Ugy mentem hozzá, mint apám házához.
Turint jobban ismertem, mint Pestet. Nem is emlékszem már, hogy gyerek
koromban mikor voltam ott először.
Hanem a vajda még sohase volt ott s Kossuthot még sohase kereste fel se
személyesen, se levélben. Pedig kértem, biztattam, sőt hajszoltam rá
sokszor.
Mikor én 1887-ben képviselővé lettem, a vajda akkor már tiz év óta volt
a függetlenségi párt valóságos vezére. Mások ragyogtak ugyan a vezér
aranyos öltözetében a nagyközönség előtt; a sajtó másokat hirdetett
vezérekül, hol Helfyt, hol Ugront, hol a jó Irányit, sőt időnként
egyebeket is; – Mocsáry, a kemény magyar és jó hazafi, a párt elnöki
állásában vezérkedett is, de nagy válságok, nemes harczok idején s a
mikor nagy eszmék és nemes szenvedélyek viaskodtak egymással, bizony
mindig a vajda volt az igazi vezető. tartotta a képviselőházban a
legragyogóbb beszédeket.
Ő fogalmazta mindig a pártnak a nemzethez intézett nyilatkozatait, a
választási szózatokat, az alapigékül szolgáló nagyobb határozati
javaslatokat, a királyi trónbeszédre adandó válaszfeliratokat.
Ő volt a pártnak első hirlapirója. Az ő czikkei és emlékbeszédei
növelték s örökitették meg a párt hű tagjainak s jelesebb férfiainak
érdemét és dicsőségét. Ez a mi jó függetlenségi pártunk, ha kidőlt
valamelyik kitünő fia, nyomban ugy megfeledkezett arról, mintha sohase
élt és sohase működött volna. Ha a vajda iratai s beszédei egykor
gyüjteményben látnak napvilágot: akkor tudja meg csak az ország is, a
párt is, mennyit dolgozott az ő fényes szelleme és tolla a függetlenségi
eszmékért.
Pártértekezleteken a nagy kérdésekben ő adott eszmét, világosságot,
érveket a párt tagjainak.
Vidéki pártgyülésekben s választási harczokban az ő csodálatos beszédei
rázták fel a közönséget. Képei, hasonlatai, példabeszédei, adomái,
jellemző mondásai közkincscsé váltak s jól vagy rosszul, száz alakban
járták be a városokat és olvasó köröket. Száz apróbb-nagyobb szónok
éldegélt abból az anyagból, melyet az ő kimerithetlen, de röst szelleme
teremtett.
Ha zajongani és kiabálni kellett a képviselőházban s a minisztert vagy
kormánypárti szónokot ledörögni: azt a vajda mi ránk hagyta. Ha egyéb
ellenzéki pártokkal kellett tárgyalni, összesugni, taktikázni: azt is mi
ránk hagyta. Ha lakomákon a dicsőséget és felköszöntőket s vidéken a
fogadtatást, a fehér ruhás lányok üdvözletét s a zászlós és fáklyás
zenéket kellett élvezni: azt is ránk hagyta, nekünk engedte át.
De ha aztán fészkelődő, üzérkedő vagy hitvány emberek, vagy a pártunk
hátán felkapaszkodó más ellenzéki pártok a rágalmak özönét zuditották
ránk: akkor meg mindig a vajda volt a rágalmak és gyanusitások áldozata.
Természetesen az ő széles válla s egykedvü vidámsága eltürt, de el is
birt mindent. Akkor a mi jó pártunk mindig félreállt s egész élvezettel,
de némán nézte: no, mi lesz most már a vajdából.
A Kormányzó barátsága vagy szives és bizalmas levele természetesen nagy
ajánló levél volt mindenki számára a nemzet előtt. S különösen a jó
függetlenségi és jó magyar közönség előtt. S épen arra unszoltam én
mindig a vajdát, hogy irjon vagy látogasson el Turinba s szerezze meg a
Kormányzó barátságát.
S unszoltam különösen a miatt is, mert a Kormányzó mindig bizonyos
fanyarsággal emlékezett meg bizalmas körben a vajdáról. Előttem is,
mások előtt is. Ennek pedig nagy oka volt.
Nagy pártban mindig akad nehány silány lélek s a vajdának mindig volt
egy csomó irigye s titkos ellensége. Ezek részint levélben, részint élő
szóval szakadatlanul rágalmazták a vajdát a szent öreg előtt. Én ritkán
találkoztam a Kormányzóval, az én szavam nem tudta eléggé ellensulyozni
a rágalmazók befolyását s azért a Kormányzó nagy lelkében Eötvös neve
körül mindig volt egy kis árnyék, melyet én nem tudtam eloszlatni. A
rábeszéléshez és a hosszas, alapos beszélgetéshez különben sem volt
tehetségem és hajlamom s gyakran mikor a Kormányzó éles megjegyzéseit
elháritani nem tudtam: még engem is harag fogott el s inkább
félbeszakitottam a tárgyalást, sem mint hallgassam barátom ellen a rossz
indulatu besugásokból eredő téves birálatot.
Ezért hajszoltam a vajdát Turinba. Az ő tökéletesen átlátszó egyéniségét
a Kormányzó nagy lelke és éles szeme a személyes érintkezés által
nyomban felismerte volna.
Azonban a vajdának hiába beszéltem, akár a részeg tótnak. Kigunyolt,
kinevetett aggodalmaimmal. De rendesen meg is nyugtatott.
– Lásd édes Gáborom, nekem a párt ugy se adhat semmit s ha adhatna se
adna; – minek nekem tehát kölcsönbe kapott dicsőség, habár azt Kossuth
Lajos adná is kölcsön? Annyi silány, kótyonfitty ember csuszkál-mászkál
Kossuthhoz s koldul tőle jó szót, ajánló levelet, kortes igét,
választásokhoz való üzenetet, üzleti ajánlatot bajuszpedrőhöz,
életelikszirhez, budai keserüvizhez, képviselői mandátumhoz, naptár- és
hetilapterjesztéshez és népbolonditáshoz, hogy azt hiszem, a szent öreg
gyomra már émelyeg, ha megint ujabb szélbali képviselőt lát ajtaja előtt
ólálkodni. Erre már én bizony nem adom a fejem. Én dolgozom és áldozok
tehetségem szerint, élek a közügynek, az irodalomnak s függetlenségi
eszméinknek becsülettel; – akármit sugdosnak felőlem Kossuthnak, az ő
villám-esze utóbb is fölismer engem is, másokat is.
Hát hiszen ez is igaz.
Mikor a jó Ruttkayné intésére a vajda megalakitotta a
Kossuth-bizottságot s Basso számára elküldötte tavaly azt a megfelelő
összeget: akkor ujra sürgettem őt, menjünk Turinba. Most se fogadott
szót, hanem a helyett letorkolt.
– Most már jó Gáborom, épen nem megyek Turinba. Ha a szent öreg semmit
sem tud is arról, miben fáradozunk az ő háztartása érdekében, de tud
Basso s tud az áldott Ruttkayné, ők utóbb még azt is gondolhatnák, hogy
én most a köszönet és elismerés babérkoszorujáért utazom a Kormányzó
közelébe. Eredj jó Gáborom az ily lehetőségekkel a pokolba.
Nem hoztam elő többé a dolgot 1893-ik évi juniusig. De akkor aztán
előhoztam s nem nyugodtam addig, mig czélom el nem értem.
Időközben ugyanis nagy dolgok történtek.
A vajda lemondott a párt elnökségéről.
Nehány nap mulva 24-en kiléptünk a pártkörből s a vajda vezérlete s az
én ideiglenes pártelnökségem alatt uj pártalakuláshoz fogtunk.
Apponyiék befolyása napról-napra erősödött az anyapártban s a klerikális
reakczió emberei, Polónyiék napról-napra vakmerőbbek kezdtek lenni. És
minduntalan Kossuthra, az ő nagy nevére hivatkoztak mentségül.
Az anyapárt eretnekséggel kezdett vádolni nyiltan, kormánypártisággal
titkon s a klerikális sajtó orditott ellenünk az egész vonalon, sőt
Polónyi a Kormányzó urnak egy hozzá intézett levelét is közzé tette a
vajda ellen.
Az alföld jó függetlenségi népe egy szivvel, egy lélekkel a mi
oldalunkra állott s hatalmas elvbarátaink Kecskemétre országos gyülést
hivtak össze, hogy köztünk és az anyapárt közt kiegyenlitse az eltérést
s az anyapártból kikergesse a nyilt és titkos klerikálisokat, a paktáló
álorczásokat.
Az áldott lelkü Ruttkayné junius 7-én szép és sürgető levelet irt
hozzám, hogy menjek Turinba s vigyem magammal a vajdát is. A Kormányzó
nagyon vár engem is, de várja Eötvöst is.
A Kormányzó könyvtára dolgában is intézkednünk kell, a Kossuth-bizottság
elé javaslatot kell terjesztenünk s e czélból a Kormányzóval mulhatlanul
szükséges értekeznünk.
Mind ez okok végre megtörték a vajda makacsságát s ő is elhatározta a
Turinba utazást.
De csak küldöttségként s nem egymagában.
Pártunkat értekezletre hivtam magamhoz, eléje terjesztettem a kérdést s
pártunk engem, Eötvöst és Nagy Gyulát választott meg küldöttségül a
Kormányzóhoz.
Nagy Gyula nálam talán öt-hat évvel fiatalabb, nemes modoru, olvasott,
mivelt ember. Fehérmegyei előkelő birtokos s ugyanonnan képviselő.
Kitünő gyakorlati gazda. Elvei sok irányban radikálisok. Szónoklatokat
tartani nem szeret, talán nem is tudna; de bizalmas értekezleteken
vannak eszméi és érvei. Ősnemes nemzetségből való. De a politikát nem
veszi komolyan. Inkább a jó társaságért tartozik valamelyik párthoz. Az
anyapárti klerikálisok cselszövényeit megunta, a körből velünk együtt
kilépett s velünk volt mindaddig, mig az anyapártban az Ugron-Justh-féle
ádáz háboru válságra nem vezetett.
Junius 10-én Kossuth Feritől is kaptam levelet. Ez a levél is, de még
inkább a jó Ruttkayné sürgetése sietteté utazásunkat. Az elindulást
junius 17-re, a Turinba érkezést 19-re határoztuk s erről ugy a
Kormányzó urat, mint Ruttkaynét, de Basso doktort is értesitettük.
Négyen indultunk, velünk jött országot-világot látni s különösen
Kossuthnál tisztelkedni Eötvös Bálint is, a ki épen előző napon lett
jogtudorrá. Nagyon megkedveltem a gyereket, a ki különben a vajda fia.
Utazási költségünk kezelését rábiztuk.
Velenczébe 18-án érkeztünk s ott ki is szálltunk. Innen szintén
értesitettük táviratban Ruttkaynét.