főbűnös.
De ki volt hát?
Ez nap reggelén képviselőházi ülés előtt összejöttek a miniszteri
szobában a miniszterelnök gróf Szápáry, az igazságügyminiszter Szilágyi
Dezső, a vallásminiszter gróf Csáky Albin, továbbá gróf Apponyi Albert
és Horváth Gyula, Irányi Dániel és Helfy Ignácz és még egy képviselő, a
kit én Sötét urnak kereszteltem el magunk között. Tanácskoztak Klapka
temetése fölött. Arról szó se lehet, hogy ők határozták volna el a
holttest ellopását. Ők csak azt határozták el, hogy a Központi
Honvédbizottság intézze el a temetést. A vajda másnap kemény faggatóra
fogta az urakat s még a miniszterelnök is kivágta magát teljesen.
Ki tette tehát? Kitől eredt az egész?
Mert hogy Fukszék, Tollék, Micsekék nem a maguk fejétől tették:
bizonyos.
Mikor már Gilibert asszony és Szakács József ellenállását le tudták
győzni: oda mentek a halotthoz. Arczán vércseppek voltak, azokat durva
törülközővel letörölték. Fehérneműjét ugy szaggatták le róla. A merev
testről nehéz lett volna szép gondosan leölteni. Meg se mosták. Azon
módon beletették a koporsóba öltözetlenül. Egy öltöző fekete ruhát
azonban ráhánytak mégis, hogyha valaki valahol fel akarná öltöztetni,
legyen ruha kéznél. A koporsó födelét rátették, lekapcsolták s aztán a
kocsira a koporsót feldobták.
Szegény Gilibert asszony idáig kisérte. A fájdalom és a sötétség és a
zimankós idő nem engedte, hogy a holtat tovább is kisérje. De nem maradt
el a koporsótól a jó Szakács József, az öreg bajtárs. Ő elment a
teherszállító kocsi után.
De hát ez hova ment?
Éjféltájt bevetődik az István főherczeg éttermébe Horváth Gyula.
Ez a Horváth Gyula képviselő, szerkesztő, hirlapíró, folyamszabályozó,
kormánybiztos, összeesküvő, szabadságharczos, Garibaldi magyar
légiónáriusa, nemes szív, könyelmű »fráter«, hű bajtárs, léha ember: a
legritkább alakok s a legfurcsább jellemek egyike. A legmagasabb
eszményekért lelkesült egész életében s lelkesülése nem üres érzelgés
volt. De nem riadt vissza a legközönségesebb dolgoktól se. Este fáradtan
a csatatéren a vasuttöltés oldalába lefeküdni s holtak és haldoklók közt
s ellenséges martalóczok közt hajnalpirkadásig nyugodtan aludni vagy
dőzsölő férfiak és nők közt nappalokat, éjszakákat eltölteni neki
mindegy volt. A pénzhez nem értett. Az ezreket csak ugy dobálta, akár
jótékony czélra, akár kártyára kellett. Fölséges jellem és kalandor
jellem együttesen. Utolsó száz forintját odaadta barátjának egy szóra s
maga kész volt a másik perczben uzsorás által nyúzatni magát. Szerette,
becsülte, rokonszenvezett vele mindenki. Én is, a vajda is.
Bevetődik a vendéglőbe s hallja, mi történt Klapka holttestével.
Nyomban kocsit hozat, beleül s hajtat lóhalálában a Kerepesi-temetőbe.
Ösztöne azt sugta: oda vitték a hőst a halottas házba. A hova a
csavargókat, a tűzhely nélkül valókat, a szegény legényeket s azokat
szokták kivinni, a kiknek nincs hozzátartozójuk, a kik után a »varju se
károg«.
Ösztöne helyes uton járt. Éjben, sötétben, szakadó esőben akkor ért a
temető kapujához, a mikor ott épen hajba kaptak Fukszék, Micsekék a
temetőőrséggel. A fölött: vajjon beereszszék-e Klapkát a temetőbe vagy
kint hagyják az utczán?
A temetőőrség ugyanis előre nem volt értesítve, az őrség igazgatója
pedig nem volt ott, valahol kocsmázott. Engedelem nélkül pedig meghalni
ugyan lehet, de a temetőbe bejutni nem lehet.
A temető nagy dolog, az őrség hivatala nehéz. A temető birtokrészletekre
van osztva s rendesen telekkönyvezve. Minden birtokrészlet egy gödör.
Minden gödörnek száma van. De a gödrök se egyenlők. Vannak kegyelmes,
méltóságos, nagyságos, tekintetes és hallja kend gödrök. Nincs
egyenlőség a temetőben se. A kinek sok pénze vagy nagy pártfogása van:
annak a gödre is más. Urnak gödrét komisz ember gödrével összetéveszteni
nem szabad, mert ez illetlenség volna. Minden gödörre szám szerint elő
kell fizetni, mint az ujságra. A ki nem fizet elő: nem kap ujságot, nem
kap gödröt. A tiszteletpéldányokat azonban a temetőben is osztogatják
ingyen, de csak nagy ritkán.
Klapkának nem járt a gödrökből tiszteletpéldány. Akkor legalább még nem.
A temetőőrség nem tudott róla semmit s azért nem nyitotta ki a kaput.
Fuksz, Micsek és Toll káromkodott, mint a jégeső. A temetőőrség
visszakáromolta azt a cseh és német népet s rendőrért akart sípolni. A
legnagyobb zivatar közben ruczczan oda Horváth Gyula.
Horváth Gyula alacsony termetű, de Jupiter arczu férfiu volt. Ötven
papra való komolyság és tekintély fénylett büszke fejtartásán, komoly
arczán, okos nagy szemein s őszülő vaskos bajuszán és szemöldökén.
Minden temetőőr és minden Micsek meghőkölt tőle, a mint meglátták. Azt
gondolták, legalább is kerületi előljáró.
Csöndes, de parancsoló hangon megkérdezte az embereket: mi fölött
veszekesznek? Kinek a halottja nyugszik a koporsóban? Miért nem eresztik
be a holtat a holtak birodalmába? A temetőőrök igazolták magukat, hogy
ők fizetés nélkül, óvadék nélkül, a maguk fejétől senkit a halottas
házba be nem tehetnek.
– Mennyi az az óvadék pénz?
– Huszonöt forint.
A pénzt letették s akkor azután a kaput megnyitották.
Igy töltötte Klapka az első éjszakát a halottas házban. Egy gyermek és
egy asszony volt mellette egy-egy koporsóban. Békesség volt köztük
reggelig. És aztán egész napon át és még most is és ezen túl is az
örökkévalóságig.
A holtak kibékülnek egymással.
De nem az élők.
Másnap a vajda vette kezébe ügyünket. Kegyetlen vitája volt a
miniszterelnökkel a házelnök szobájában. A képviselőházban mellette
álltunk, de azért csak félig győztünk. Hanem Klapka holttestét mégis
visszahoztuk. Ott állítottuk föl ravatalát a belvárosi templom oltára
előtt. A szentek és vértanuk között, istennek és szent fiának közelében.
A részleteket nem irom meg. Olvashatja azokat mindenki a kilencz év
előtti hirlapokban.
Hanem te dicső honvéd, győzelmes hadvezér, nemes öreg barátom: te tovább
éltél, mint a hogy nagy nevedhez méltó volt. Kicsiny volt már hozzád az
a nemzedék, mely örökre lehunyt szemeidet bezárta s koporsód fölé
sirhalmot emelt.
Sirhalmot?
Azt emelt. De hozzá méltó emléket maig se.
Ha most már visszagondolunk arra, a mi történt: mint a buborék a viz
fenekéről, ugy tolakodik elénk az a kérdés, miért kellett hát Klapka
holttestét ellopni?
A halottat el kell temetni. Ennyit a rendőri ész is tud.
Hiszen el is akarták temetni. Azért vitték ki éjnek, sötétségnek, esőnek
és viharnak leple alatt a temető halottas gunyhójába.
De ugy akarták eltemetni, hogy mi ne vegyük azt észre s a magyar nemzet
ne tudjon arról semmit. Feledjük el a holtat s aztán feledjük el az élőt
is. És feledjünk el mindent, hogy egykor nagy és dicső volt nemzetünk. S
különösen ne jusson eszünkbe, hogy egykor hősei is voltak a magyarnak.
Mire valók is azok a hősök? Ha elhullottak a csatatéren vagy elbujdostak
idegen avarra vagy elrothadtak a börtön fenekén vagy felakasztották őket
Pesten, Aradon, Pozsonyban: akkor még csak kibékülünk velük valahogy.
Nem zavarják a fölséges urak jó kedvét, a főrendek vidámságát, a papok
cselszövényeit s a miniszterek ostobaságát. Diák, ujságiró, rongyos
hazafi hadd énekelje sirjuk fölött a Szózatot, nyafogó költők hadd
fujdogálják emlékük fölött füzfasipjukat: mindez már nem bántja a nagy
urakat, a hatalmas embereket.
De mit csináljunk az eleven hőssel? A ki elég udvariatlan még most is
élni és köztünk járni s nem szégyenli azt, hogy nevével és alakjával
minket a messze multnak dicsőségére s jelen való életünknek sötét
gyalázatára emlékeztet minden nap? S a ki még annyi szivességet se tesz
meg irántunk, hogy ha már halálát érzi, takarodjék el valahova az
ismeretlenbe s ott hunyja be szemét s itt az ország fővárosában ne
csináljon kellemetlenséget a kegyelmes uraknak.
Hiszen még ha árulóvá lehet a hőst kinevezni: akkor semmi baj! Ez még az
akasztófánál is kényelmesebb. A királyok természetesen sohase árulók. Ők
mindig bölcsek és kegyelmesek s ők mindig szeretik a népet, még akkor
is, mikor halomra lövöldözik. Csak a nemzet hőse lehet áruló. S minő
isteni és minő királyi gyönyörüség lenne az, ha a nemzettel el lehetne
hitetni, hogy minden nagy fia áruló?
Csakhogy Klapkát nem lehetett árulóvá kinevezni.
Husz csatában vett részt s mindig becsülettel. Megvédte Komárom büszke
várát, a mikor már senki se védte a magyart saját országában. S a mikor
már Európa népei mindenütt a zsarnokok lábainál feküdtek; az igazságnak
minden bátorsága s a szabadságnak minden reménye élt még ott, a hol ő
vezette diadalmas seregét.
Kint a nagy világban Kossuthtal és Teleki Lászlóval együtt gondoskodott
nemzetünk jövendőjéről s kicsiny, de bátor seregével betört a
Kárpátokon, hogy országgyülés fecsegése helyett ágyuk hangján beszéljen
a nemzettipró hatalom bécsi embereivel.
Róla hiába kiabálták volna, hogy áruló.
Élő alakját nem tehették el láb alól, csak holttestét lehetett
elsikkasztani. Ezt ugyan csak megkisértették.
Szerény temetéséhez a nemzet adta a költséget. Ezt kierőszakolta a vajda
s a függetlenségi párt.
De hát adott-e neki mást is a nemzet?
Adott.
De hogy mit adott és miként adta: el kell azt mondanom. Tanuljanak
belőle azok, a kik a mi országunk kormányzását csak messziről ismerik, e
kormányzásnak titkait pedig sehogyse ismerik.
Az én dicső barátom Klapka, életének utolsó husz esztendejében gyakran
küzködött már anyagi gondokkal. Mikor Olaszországban laktam s mikor
Párisba költöztem is családommal: gyakran összejöttünk. Időnkint nagyon
sok pénze volt. De a pénzzel csak ugy nem tudott bánni, mint én magam.
Én semmiféle pénzszerzéshez és kenyérkeresethez nem értettem, de sok
milliós örökségem mindig előttem állt. Ő rá semmi örökség se nézett, de
ő meg hatalmas terveivel, nagy eszméivel s nagy összeköttetéseivel
tudott pénzt szerezni. A szultán mindig nagy pártfogója volt. Csakhogy a
pénz meg nem maradt nála. Oly jólelkü s oly lágyszivü volt, hogy
osztotta a pénzt boldognak, boldogtalannak.
Az 1872-ik évi országgyülésre már nem vállalt képviselőséget. Barátai
már ekkor tanakodtak a fölött, hogy őt, mint függetlenségi harczunk
egyik nagy és dicsőséges hősét a nemzetnek kellene megjutalmazni. A
hálás nemzetnek!
Hálás nemzet!
Hiszen igaz; a jó magyar nép lelke nemes s szive gyöngéd és fenséges
érzésekkel van telve jó fiai, hü vezérei, dicső nagyjai iránt. Csakhogy
a népnek vezetők kellenek.
De a kik az ország kormányában a nemzetet vezetnék: azoknak nem a nemzet
parancsol, hanem valaki más.
Én bizony a hálás nemzet jutalmáról, a mióta eszemet tudom, semmit se
tudok. Valami nagy dolgot legalább nem.
Az igaz, hogy gyerek koromban nagy pompával temettük el Vörösmartyt s
azután később Palóczy Lászlót és Teleky László grófot. Az is igaz, hogy
nagybátyámnak gróf Batthiányi Lajosnak hamvait országos diszszel vittük
át a Kerepesi-temetőbe, Deák Ferencz temetése pedig világhirü is volt.
Ott voltam mindenütt. A temetési költséget a nemzet viselte. Láttam és
hallottam. S a temetési költség föl is rugott egy vagy két ezer
forintra. Deáké belekerült hat ezer forintba. Palóczy-é, Teleky-é
négy-öt ezer forintba. Szép pénz. Igaz, hogy a nagy urak, a főrendek
mulatságára, holmi lófuttatási dijra ád a nemzet több mint száz ezer
forintot s ezt oda adja minden évben s oda adja törvény alapján,
országos költségvetésbe fölvéve s a képviselőházban fenkölt és
hangulatos szónoklatokban megszavazva. De hát ez egészen más. Futó ló és
futtató főrend költséges mulatság. Deák, Palóczy, Vörösmarty holtteste
pedig se nem ló, se nem főrend. Mértéket, öszhangot, törvényt kell
tartani mindenben. Kossuth temetésére még annyit se adhatott, mert épen
semmit se adhatott az országgyülés. Azért azt is csak eltemettük
valahogy.
Elvégre is más a temetés s más az életben adott nemzeti jutalom.
Minő szép tünemény lett volna az, ha a nemzet kormánya a király
jóváhagyó szava mellett törvényjavaslatot terjeszt a képviselőház elé,
melyben javasolja a nemzetnek, hogy emlékezzék meg a nagy csaták
hőseiről és vértanuiról, a hadvezérekről és azok özvegyeiről, vésse föl
érdemeiket az ország törvényeinek örök lapjaira s szentséges nemzeti
hála gyanánt nyujtson nekik megérdemlett méltó jutalmat.
Diszes nemzeti köntösben jöttek volna föl a nemzet tanácsába az ország
kormányzói s a népnek választott képviselői. S vita nélkül, örömkönyek
közt s a szivből jövő hangok harsogó viharával fogadták volna el a
törvényt. A fölséges király ott várta volna budavári palotájában a
tanácskozás eredményét s ott várta volna az ország főrendeit, az
egyházak főpapjait, a nemzet választottjait, hogy kezükből átvegye a
döntést s apai érzéssel szentesítse azt. Fején a szent korona, vállain
szent király palástja, szemeiben minden szentnél drágább honfiköny!
Bolond beszéd! Buta képzelődés! Részeg agynak álmadozása! Mintha a
magyar országgyülésnek az volna feladata, hogy a magyar nemzet szive
szerint hozzon törvényeket!
– – Hiszen hozunk mi törvényt! Hiszen adunk mi nemzeti jutalmat!
Hiszen ott van Mangelberger Jakab és Dürnsteini Schweiger Lajos két
zsandárgenerális, a ki az ötvenes években nyaggatta, szidta, üldözte a
magyart: adunk mi ezeknek nagy nyugdijat.
Ott van Kempen-Fichtenstam táborszernagy özvegye s ott vannak Hohenbruck
és Wernekingh méltóságos udvari tanácsosok, a kik a magyar nemzet
letiportatásának éveiben a rendőrség főnökei voltak s annyi jó hazafit
juttattak koldusbotra, börtön fenekére s akasztófa tetejére. Nagyon
tekintélyes összeget adunk nekik évenként.
Ott vannak az udvari kanczellárok, Forgách Antal, Mazuranics János,
Zichy Hermán, Privitzer István, a kik Magyarországot tüzzel-vassal be
akarták olvasztani az Alsó- és Felső-Ausztria nevü tartományokba, –
készséggel jutalmazzuk mi ezeket nyolcz-tiz ezer forinttal évenként.
Ők a császárnak tettek szolgálatot, hü szolgák voltak, pusztitották a
tintát és a magyar ember vérét és vagyonát: arra való az ország, hogy
őket megjutalmazza.
Hanem a ki a nemzetnek volt hü szolgája, jó fia, vitéz katonája, dicső
hőse: azt megjutalmazni szegények vagyunk.
Ott van az országgyülés iratai közt egy kimutatás, talán nyolcz-tiz ezer
ember neve van benne felsorolva, kicsiny és nagy emberek nevei.
Megrontásunkra tört valamennyi. Ezek számára a nyugdijat, a kegydijat, a
nemzeti jutalmat az országgyülés szavazza meg nyiltan. Fáradtságuk
elismerést nyer, nevük a törvény lapjain. Minden száz közt, ha egy a
magyar nevü ember. Nem is lakik országunkban egy se. Másutt költik a mi
pénzünket.
De hát fizess magyar!
Klapka soha se kért nemzeti jutalmat. Barátai tünődtek, nem ő. És a
miniszterelnökök: Lónyay, Szlávy, Bittó, Tisza. Végre öt vagy hat ezer
forintban meghatározták évi jutalmát. De ugy, hogy a nemzet ezt valahogy
meg ne tudja.
A rendelkezési alap az a forrás, a melyből az ily jutalomhoz meritik a
pénzt. A kormány elnöke elhatározza, kényes esetekben a királynak
bejelenti s ha a király jóváhagyja: akkor a jutalom kiadása a kormány
későbbi s másik elnökének is erkölcsileg kötelessége.
De hát jutalom ez? S ha jutalom: a nemzet adja ezt? Az a nemzet, a mely
erről nem is tud semmit?
S azután mennyi furcsa jutalom, dijazás és »megfizetés« esik abból a
számadáson kivül eső pénzből! Szerencse, hogy a kormányok elnökei
magukkal visznek s elégetnek minden irást. Soha se tudja meg se
ellenség, se jó barát, hogy hova lesz annak a pénznek legnagyobb része.
Az én dicső emlékü barátom hol fölvette, hol másnak adta ezt a pénzt. De
öreg korára mégis elfogadta, a mikor már aggság és betegség elhitették
vele, hogy ugy sem sokat ér az élet.
Oh ti dicsők, ti nagy lelkek, ti nemzeti hősök, a kiknek alakja messze
jövendőbe bevilágit: milyen jó az nektek, hogy ti is oda juttok a föld
alá! És milyen jó az mi nekünk is! Hálátlanoknak legalább nem kell
tovább lennünk. Csak elmulástok napjáig!
AMELI HALÁLA.
(Feleségem betegségei 1886-tól kezdve. – Megkapja a rákot. – A Gellért
tetején. – Fifi kutyám. – A halál. – A részvét. – A temetés. – Jegyzet:
A puszta sir.)
Szegény Ameli, bizony csak meg kellett nekem tőle válnom utoljára is.
Majdnem negyed századon át éltem vele boldogan. Házas életünk belső
nyugalmát sohase zavarta meg semmi. Jött a betegség, jött a halál. Halál
ellen nincs orvosság, azt mondja a példabeszéd. Nincs bizony se
orvosság, se orvos. Pedig én ugyancsak gondosan kerestem mindkettőt.
Most már nyugodtabban tudok beszélni haláláról, Volt idő s hetekig,
hónapokig tartott az az idő, a mikor szentül meg voltam arról győződve,
hogy Ameli után én is elpusztulok. Vagy egy vagy más módon, de utána
megyek magam is. Most is alig tudok magamnak számot adni arról, miként
tudtam én annyira csillapodni, annyira feledkezni. Szegény grófné,
bizony gyönge voltam, bizony hütelen voltam én az ő emlékezetéhez!
1886-ban mellhártyagyuladást kapott. E betegsége nagyon fájdalmas volt.
Sokat szenvedett miatta. Futkostam az orvosokhoz. Magam is benne voltam
abban az ostoba képzelgésben, hogy a budapesti orvosnál különb a bécsi
orvos. Mintha a betegség és az orvosi tudomány és a patika más volna
Bécsben, mint nálunk. Ez már magyar hülyeség. Bécsben a császár, Bécsben
nyomják a bankjegyet, Bécsben van a katonai hatalom és a sok mindenféle
vállalat, pénzintézet, divatczikk, orfeum, dorbézoló alkalom; – az
ostoba közönség azt hiszi, ott kell lenni az orvosi tudománynak is. Én
is ilyen közönség voltam, de a mi a legfurcsább, még a budapesti orvosok
is csak efféle közönség.
A grófnét bécsi orvossal gyógyittattam. Valami dr. Kahler tanár volt az
orvosa. A mellhártyagyuladásból ki is gyógyult a grófné, ha ugyan igazán
kigyógyult. A tanárnak legalább elhittük a gyógyulást. Jó modoru, kedves
ember volt ez a tanár.
Az 1887-ik év elejét egész májusig itthon töltöttük Andrássy-uti
lakásunkon. A harmadik emeletre följárni bizony nehéz volt már a
grófnőnek. Májusban Párisba mentünk. Itt – talán utoljára – még jó
napokat töltött a grófné. Majdnem négy éve nem látta Párist. Néha oly jó
kedve volt, mint fiatalsága napjaiban. Franczia és angol barátaink
bókjaikkal halmozták el. Bonbonnel öreg párduczvadász barátom azt
mondta, ő is Magyarországba jön megifjodni, ha sokáig nézi a grófnőt.
Mind nem ért ez semmit. A választások és az országgyülés miatt haza
kellett jönnünk. S itthon Ameli egészségét ujabb zavarok fenyegették.
Az 1887 és 1888 közti télen olyan jelek mutatkoztak, mintha áldott
állapotba jutott volna. Megint Bécsben töltött pár hónapot. Az orvosok
lehetőnek mondották a családi örömöt. Szegény grófné ugy örült, mint a
gyerek a fényes ajándéknak. Én is örültem. Nőm kedélyállapota
ellenállhatatlanul vonta magával az enyémet. Sehogy se szerettem volna,
hogy engem papucshősnek tartson valaki, de az igaz, hogy mást gondolni,
mást cselekedni s másként érezni, mint nőm, se nem tudtam, se nem
akartam. De nem is mertem.
A megjövendőlt családi örömből semmi se lett. Csak istentelen
gyomorhurut és bélgyöngeség. Koritnyiczára kellett menni a grófnőnek,
hol Róth és Ormay orvosok, gyöngédséges modoru derék férfiak felügyelete
alatt egészen meggyógyult. Kitünő vize van ennek az apró fürdőnek. De
sok karlsbadi és gasteini és reichenhalli betegséget tudna ez a fürdő
sokkal jobban elpusztitani! De sok egészséget sokkal jobban
helyreállítani!
1891-ben a nyár legmelegebb részét otthon kellett töltenünk. Ekkor volt
a parlamentben a nagy államositási háboru. Nagy kedvünk lett volna
Szápáry Gyula grófot megbuktatni. Ő volt a miniszterelnök. Horváth
Adával együtt én voltam a függetlenségi párt egyik vitarendezője.
Hónapokig tartott a vita s az őrhelyet elhagynunk nem lehetett. Csak
augusztusban állott be a nyári szünet. Ekkor vettük észre egész
biztossággal, hogy a grófnő mellén valami nagy betegség készül.
Megint Bécsbe futottunk Mosetig Moorhof orvoshoz, a sebészet tanárához.
Európai hirü tudós volt, holmi sebészettani szereket, jodoformot,
methylviolett befecskendezést ő alkalmazott először. Azt mondták:
csodákat tud mivelni. Gondosan megvizsgálta a grófnőt s emlőrákot
fedezett föl nála.
Igaz, hogy ezt először háziorvosunk fedezte föl. Háziorvosunk ekkor már
egy év óta egy jókedvü fiatal orvos volt: Reiner Ede. Élénk modoru, jó
kedvü fiu, az öreg vajda ajánlotta nekem, korábban a zsidó kórháznak
volt jeles orvosa, az Abbázia kávéházban ismerkedtem meg vele, mindig a
vajda társaságában volt, azért elneveztük Bolfrasnak s ez a név rajta is
maradt. Nem neheztelt érte. Hiszen Ferencz József ő felsége is akárhova
utazik, segéde Bolfras mindig vele jár. Innen eredt az én orvosom dévaj
mellékneve is.
Reiner Ede 1891 elején átkozott influenza betegségből gyógyitotta ki a
grófnőt, még pedig gyorsan és nagy ügyességgel. De azután nem sokára
észrevette, hogy a grófnő mellén valami veszedelmes keményedés vagy
daganat kezd képződni s nekem nagy bizalmasan megsugta, hogy ő ugy látja
s attól fél, ez nem egyéb, mint rák.
Rák!
Átkozott betegség. Ebben halt el idő előtt nagy Napoleon is. S a mi épen
különös, az én nemzetségemnek is családi betegsége a rák. Gyerekkoromban
ugy hallottam, dédanyám báró Harruckern Jozefa oltotta be a családba s
már öreg apám is ebben pusztult volna el. Bizonyos, hogy apám is s Gyula
és Viktor testvérbátyám is ebben szenvedtek.
Hejh édes jó Ameli, ha neked rákod van: akkor csakugyan beillettél a
gróf Károlyiak családjába. Akkor csakugyan kár volt miattad annyi
családi zenebonát csinálni. Akkor a te véred is csak olyan kék vér, mint
akárkié lehet. Mert hiszen a rák nem tud különbséget tenni a büszke
Károlyi grófok vére és a te véred közt. A rák pedig kényes szörnyeteg.
Fiatal házi orvosunk sehogy se ellenezte Mosetig Moorhof bécsi tanár
tudományának igénybe vételét. De hát mit ért az a tudomány is? Azt a
methylviolettet ugyancsak föcskendezte be a bőr alá, a daganat mintha
kisebb lett volna, de azért csak terjedt annak a ráknak »rosszindulata«
utóbb a májra is s gyomor körüli mirigyekre is.
Az emlőrákot ki szokták metszeni. A grófnő ezt meg nem engedte. Vele nem
közöltük baja természetét s ő soha egy pillanatig se hitte, hogy baja
halálos. Még halála előtt néhány perczczel is biztos felgyógyulásáról
ábrándozott. S az én hangulatom is az volt, a mi az övé. Neki jobban
hittem, mint az orvosnak.
Az 1892-iki tavaszt már nagy betegen élte át. A methylviolett semmit se
használt, házi orvosunk nagy vitájára végül Mosetig tanár is belátta
ezt. A házi orvos édes tejjel, aludt tejjel, kefirrel s a nagy fájdalmak
ellen morfinnal táplálgatta a grófnőt.
A tavasz végén magam is ebül voltam. Engem is sok mindenféle alávaló
nyavalya megkörnyékezett, a mint ezt később elbeszélem. Különösen
bántott ekkor a nehéz légzés, alig tudtam már zihálni is. Az orvos
légváltozást ajánlott.
Könnyü ezt tanácsolni. De én a grófnőt el nem hagyom, se azt a beteg nőt
messze nem szállíthatom. Hiszen nem volt már jártányi ereje sem. Csak
feküdni tudott. Oly sovány és átlátszó volt már szegény, szinte halálra
vált.
Menjünk a Gellérthegyre!
Igaz. Közel van. Magaslat. A levegője tiszta. Budapesten tiz szél közül
kilencz nyugatról vagy északnyugatról fuj; a gyárak füstjét, a nagy
város szennyes páráju levegőjét soha nem hozza a Gellérthegy felé. Ha
más világvárosnak ily közelben ily ragyogó szépségü magaslata volna!
Kibéreltem Vargha László orvos nyaralóját. Ott van a budai várra néző
oldalon. A látás csodálatos szép onnan. A várra, a Dunára, a
Margitszigetre, a Jánoshegyre, a Szemlőre, a völgyek és ormok
messzeségébe. Micsoda koldus sivárság ehhez a római Monte Pincio
annyiszor leirt minden tájszépsége!
A mentők szállították föl a grófnőt.
Fölvittem a szükséges személyzetet is. Rózát, a grófnő kedvelt
komornáját. Azután Józsi inasomat. Szakácsnét, szobalányt. Semmiképen el
nem hagytam volna pedig Fifit, kis vörös kutyámat. Hézagos lett volna a
család e nélkül.