kocsiját, melyen feküdni szokott. Öltözékére ekkor is nagy gondot
fordított, mint egész életében mindig. Szép idomu piczi lábaira ide is
Párisból rendelte meg czipőit.
Itt fogadta barátainkat. Társalgása még mindig élénk volt. Még jó kedve
is volt igen gyakran. A vajdával is egészen kibékült utoljára.
Ennek története van.
A grófnő minden áron meg akarta ujítani testvéreim ellen a nagy örökségi
pert, a vajda pedig ezt sehogy se akarta. Ugy okoskodott, hogy 32 ezer
forintnyi biztos jövedelmünkből türhető kényelemmel megélhetünk, ha
pedig a pört megindítjuk, jövedelmünk nyomban megcsonkul 15 ezer
forinttal s a mi marad is, pörrel kell behajtani. A grófnő tehát mindig
zsémbeskedett, a vajda ritkán is jött hozzánk s a grófnő kijelentette,
hogy csak akkor békül ki vele, ha már a pört megindította.
Ott a hegyen különösen sürgette a pört. Előhozta minden nap. Végre ugy
segitettünk a dolgon, hogy elhitettük vele, hogy a pört már csakugyan
megindította.
Látni akarta a periratokat.
Izidor barátunk összekalapált egy borzasztó hosszu keresetlevelet s a
régi pörből kivett egy ötven ivnyi replikát s fölvitte a hegyre s
megmutatta.
– Olvassa kérem. Hallani akarom!
Izidor barátunk tehát neki állt s olvasta óra számra, nap számra, hét
számra a megbolondult pör iratait. A haldokló asszony nyugodtan
hallgatta. Néha el is szunyókált rajta. Néha összeszidta a vajdát a sok
ákombákom miatt.
De a mikor feljött a vajda, mégis édes mosolylyal fogadta s csókra
nyujtotta kezét. Azt a kezet, melynek már elhervadt minden szépsége s
melynek bőre már fényes volt, mintha más világ hintette volna rá
sugarát. Azt a kezet, melyet én hires művész mintázatában karrarai
márványból most is őrzök.
Házi orvosunk s Izidor barátunk feljött minden nap. Gyakran feljött
Herman Ottó s Hentaller Lajos is.
Rokonaim közül nem jött hozzánk senki.
S elmaradt a főrendi világ minden tagja. Annyi gyermekpajtás, annyi jó
barát egykoron! Bujdosásom korából annyi mulató társam! Elmaradtak mind.
Kis kutyám Fifi, az mind végig hiven teljesitette bajtársi kötelességét.
A Gellérthegy nyáron tele van szunyoggal. Apró, barnás-sárga szunyogfaj
ez, döngicsélő hangját alig lehet hallani, de sok s minden árnyékos hely
tele van vele. A hova a nap süt: oda nem megy, de oda az ember se megy.
Csipését ugyancsak megérzi az ember.
Fifi kutyám állandó harczban állt a szunyogokkal. Meg nem foghattam,
hogyan bujtak rövid, de sürü szőre közé. Leste őket s ha közel jöttek
hozzá, serényen el-elkapta őket.
A grófnőt is bántották. Mozdulatlanul feküdt a tolókocsiból álló
betegágyán sátram alatt. Csak szemeinek szépsége maradt meg végig. A
szunyogcsipést alig látszott érezni, vagy már arra is gyönge és erőtlen
volt, hogy magáról a szunyogot elkergesse. Vagy Róza, vagy én álltunk
mellette, hogy megvédjük amaz apró fenevadaktól.
De ha mi nem voltunk ott: ott volt Fifi kutyám. Menten felugrott fejéhez
s leült a vánkosra arcza mellé s nagy gonddal őrködött, hogy se szunyog,
se légy ne jusson közelébe.
Mégis volt önzés Fifiben, pedig egyébként sok nemes erkölcs lakott
benne. Hiába, az emberek közt a kutya is csak elszokja az önzést. Ha
egyidőben közelgetett egyik szunyog ő hozzá s a másik a grófnőhöz,
háromszor-négyszer is oda fordult hol az egyikhez, hol a másikhoz.
Tünődött kis ideig, melyiket kapja el előbb. De rendesen azt kapta el
először, a melyik őt fenyegette és csak azután kapta el azt, a melyik a
grófnőt fenyegette.
Ime az önzés még a kutyában is. Mit várjunk hát az emberektől?
Magam se voltam különb. Sok mindenféle betegségem mintha elvágták volna
ott a hegyen. Hörgő hurutom elmult, nehéz légzésem elmult, mindenféle
fájások, nyilallások elmaradtak s alig töltöttünk ott tizennégy napot,
már hegynek fölfelé is tudtam mászkálni. Rossz, meredek, régi világból
való ut vezetett föl a nyaralóhoz valami Orom-utczán, Gellért-utczán
keresztül s már nem állott el lélekzetem, ha fölfelé gyalogoltam.
Hatalmas étvágyam is támadt; ettem, mint a farkas.
S én mind ennek örülni tudtam. Holott napról-napra jól láttam, hogy
Amelihoz óráról-órára közelget a halál. Ime önzésünk, gyöngeségünk!
Miért szidtam volna meg tehát Fifi kutyámat önzéseért?
Julius tizedikén már nagyon rosszul volt a grófnő. Nem figyelt már
Izidor barátunk kusza replikáira. Hol az ágyba kivánkozott, hol
tolókocsijára. Negyed óráról negyed órára vagy a szobában, vagy a
szabadban akart lenni. Bármily gyöngéden emeltük: nagy fájdalmat érzett.
Egyszer-másszor ki-kitört könnye, de ennek okát nem mondta meg.
Orvosunkkal abban állapodtam meg, hogy másnap, 11-én, az egyik hires
fővárosi orvost tanácskozásra hivjuk meg.
Meg is hivtuk. Nevét minek mondanám meg. Déli tizenegy és tizenkét óra
közt jött fel. Szegény Ameli már alig tudott szólani, de látszott
szemein, hogy örül az orvosok figyelmének. Még akkor is bizott az
élethez. A hires orvos megnézte, szivdobogását meghallgatta, a beteget
biztató szóval ámitgatta, aztán háziorvosunkkal tanácskozott. Nekem
határozottan azt mondta, hogy pár hét is elmulik, mire a közvetlen
veszély beáll.
Ő elment s utána pár óra mulva odasompolygott a halál, a mint
háziorvosunk jól sejtette.
Ezért nem mondom meg ama hires orvos nevét. Hisz a többi hires tanár se
tudósabb. Miért mulassanak egyedül az ő rovására?
Talán pár kanálnyi erős levest s nagyon kevés tejet evett a nagy beteg.
Gyönyörü idő volt. Pazarul szórta ránk sugarait a déli nap. Aranyban
fürdött körülöttünk az ég és a föld s mosolygott ránk a nagyváros, a
messzeség s az egész világ. A hires orvos eltávozta után én
megreggeliztem s kimentem a sátor alá dohányozni. Egy óra tájban hozzám
jött a komorna s azt mondta, hogy a grófnő a szabadba kivánkozik.
Bementem. A grófnő nem szólt, csak az ajtó felé nézett. Párnájával
együtt áttettük a kocsira. Oly könnyü volt, mint a pehely. Csak a lelke
élt még s lázban égő két szeme.
Nehány perczig volt kint. Csak épen még utoljára látni akarta a
napfényes világot. Ujra be kellett vinnünk ágyába. Szemeit lehunyta,
mintha aludnék.
Három óra tájban nagyon nyugtalan kezdett lenni. Fejét jobbra-balra
forditá s kezeit többször fölemelte. Mintha nehéz légzés kezdődött volna
nála. Fifi kutyám felugrott az ágyra s nézte mereven urnőjét.
Egyszer odament hozzá s elkezdte kezefejét és nyakát, arczát szeliden
nyalogatni. Mintha anyaállat tenné kis csecsemőjével. Nyilvánvaló volt,
hogy kedveskedni akar, hogy nagy fájdalmát enyhiteni akarja. Boldogtalan
kis állat, mit ér a haldoklónak már a te együgyü kedveskedésed?
Egyszerre, mintha nyilból lőtték volna ki, leugrott a kutya az ágyról,
oda futott hozzám, fölágaskodott kezemhez s elkezdett nyöszörögni s
kezemet nyaldosta.
Mit akar az a kutya? Miért hagyta ez el azt a nagy beteget?
Oda futok az ágyhoz. Az én édes nagy betegem halott volt. A mint lelke
elröppent, a kutya abban a pillanatban futott hozzám hirt adni s engem
vigasztalni. S tudott némileg vigasztalni. Rettenetes fájdalom fogott
el. Sirni egész életemben nem igen tudtam, de ekkor fuldokló zokogás
vett rajtam erőt. Lerogytam a sátor alatt egy székre s két kezemre
támasztottam fejemet. Az az oktalan állat oda jött hozzám s addig
nyaldosta szeliden arczomat, mig csak magamhoz nem jöttem.
Két halottam volt már tehát. Az első Endre fiam, a második: feleségem.
Akkora elszántság vett rajtam erőt, hogy el akartam magamat emészteni.
Barátaim elrejtettek előlem pisztolyt, tőrt, minden ártalmas szerszámot.
Csak a vajda hozott először észre a maga kurucz észjárásával egy
pillanatra.
– Semmi bolondság jó Gáborom! Első kötelességed: kedves halottadat
eltemetni. Azután majd beszéljünk másról is.
Igaza volt.
El is ment rögtön családomhoz. Fölkereste Körmendyt, apám titkárát s
főügyészét s kért tőle pénzt a szükséges költségekre. Jól tudta a vajda,
hogy nekem soha sincs fölösleges pénzem. De most az egyszer testvéreim
se fukarkodtak. A vajda tizezer forintot hozott a temetés költségeire.
A részvét nagy volt balsorsom iránt. Ha oly mélyen nem érzem
veszteségemet: azt kellett volna gondolnom, hogy ime: én valaki vagyok.
Olasz-, Franczia- és Spanyolország földéről minden jó barátom
fölkeresett levélben vagy táviratban. Köztük hires férfiak, mint
Pasteur, a párisi Rothschild s a franczia és olasz parlament nem egy
jeles tagja. A Jérusálemben megmentett spanyol bankár, londoni fogságom
két bajtársa s frankfurti bankár barátom is, áfrikai és ázsiai utazó
pajtásom.
De részvétiratot kaptam Szentpétervárról is III. Sándor czár nevében
udvarmesterétől. Mikor a czár még trónörökös volt: két ebéden voltam
vele együtt nagyon szük és bizalmas körben. 1880-ban volt ez Párisban.
Véletlenül találkoztam vele egyik étteremben. Asztalom az ő asztala
mellé esett. Társaságának egyik tagja figyelmeztette őt rám. Fölkelt,
hozzám lépett, bemutatta magát s meghitt asztalához.
– Köszönöm fenség, elfogadom, de oly föltétel alatt, hogy én is
viszonozhassam vendégszeretetét.
– Köszönöm kedves Károlyi, szivesen elfogadom.
Ez két izben történt. Másod izben már kemény harczot vivtunk a számla
dolgában s csak nagy nehezen tudott maga a czárevics lefegyverezni azzal
az igérettel, hogy legközelebb az én vendégem lesz. De hirtelen el
kellett utaznia. Szives hangu levélben bucsuzott el tőlem. Levele ma is
meg van irataim közt.
Anyám is kedves levelet irt s szép koszorut küldött. De visszairtam
neki, hogy jobb lesz, ha nem jön el a temetésre. Nem akartam, hogy
gyöngének vagy indulatosnak lásson.
Pista öcsém távirata csak egy szóból állt. »Pipkád«. Gyerekkorunkban
nagyon szerettük egymást s én őt csak Pipka néven neveztem. Nagyon jól
esett akkor ez az egyszavu távirata. Pálma hugom a fájdalomban is édes
levéllel keresett föl. Sokat könyeztem levelére.
Főrendi barátaim megint távollétükkel »tündököltek«. Csak a jó Zichy
Jenő gróf emlékezett meg rólam. Hóbortos fiu, de hozzám mindig volt
szive. Báró Bánffy Dezső képviselőházi elnök részvétirata is jól esett.
Gyürky Ábris gróf még a temetésre is eljött, nem röstelt felmászni a
Gellérthegyre. A főrendi hölgyek közül csak Batthyányi Gézáné
unokatestvéremnek s Orczy Sarolta bárónőnek jutottam eszébe. Hálás
érzést támasztottak bennem. A függetlenségi párt is szerkesztett egy
jegyzőkönyvet s Pázmándy Dinkó sántikált föl vele hozzám a hegyre.
Tett ő más szolgálatot is.
A ravatalt a hegyen állitottuk fel. Papot látni nem akartam. A boldogult
grófnő Olaszországban kimondhatatlan gyülöletet érzett a papok iránt.
Érzése soha nem szelidült meg. Halála előtt pár nappal is lelkemre
kötötte, hogy őt se füstölővel, se szentelt vizzel, se czirkumdedérummal
ne zaklassák.
Másnap kinézünk a kapun s ime három pap jön fölfelé a hegyi uton. A jó
lelkü Krisztinavárosi plébános jött harmadmagával. Valahogy értesült a
grófnő haláláról s elindult hozzám, hogy a temetésnél szent és buzgó
közreműködését fölajánlja.
Nem akartam. Ameli utolsó akaratát szentül meg kellett tartanom. Dinkót
kértem, menjen a papok elé s végezzen velök.
Végzett is. Ugy elkergette mind a hármat, sohase láttam őket azóta.
A vajda tartott beszédet a ravatal mellett. A beszéd igy szólt:
»Először meghal, a kit szerettünk. Néma lesz az ajk, kihül a sziv,
kialszik a szemek édes sugára, hideggé és merevvé lesz a tetem.
Elvisszük a temetőbe, letesszük a sirba, földet hányunk koporsója fölé,
virágot ültetünk sirhalmára s emlékkövet örökalvó fejéhez.«
»Azután meghalunk mi, a kik szerettünk. Évek mulnak, évtizedek mulnak,
el-eljárunk a temetőbe; megnézzük sirját, megnézzük nevét s könyünk és
áldásunk hull emlékezetére, a kit szerettünk. De minden évben elmulik
közülünk is egy vagy kettő s te is jó Gáborom, lelkemnek igaz barátja,
egykor majd lehajtod fejedet, könyed kiszárad s beteg szived
mozdulatlanná válik. Nem kell többé elmenned a temetőbe, hiszen ott lesz
már örök tanyád.«
»Azután elhervad a virág, beomlik a sirhalom s elporlik utóbb az emlékkő
is. Siriratának aranyos betüjét fakóvá teszi az idő hatalma s nem tudja
azt többé senki elolvasni. Hisz a kik szerettek és a kit szerettek:
porrá váltak egyaránt. Porrá vált maga az emlékkő is. De minek is az
emlékkő, mikor már senki sincs, a ki emlékezzék?«
»Mi marad meg tehát örökké?«
»A szeretet. Elporlott szivekből átszáll az élő szivekbe s boldoggá
teszi azt a nemzedéket, mely nevét se tudja annak, a ki azt nagy lelke
öröksége gyanánt hagyta hátra.«
»Imhol jó Gáborom – életednek társa, szivednek fele, örömödnek és
bánatodnak osztályosa itt a koporsóban: mintha téged el akarna hagyni
örökre. De gyötrő kétség ne bántsa lelkedet. Itt hagyja nálad
szeretetét. Gazdagabb lesz szived az ő édes emlékezetével. Bánatodat,
fájdalmadat, könyeid hullását szüntesse meg az az emlékezet«.
»Nőd és hazád: ezt a kettőt szeretted. Értük éltél, értük fáradoztál. Az
egyiket elvesztetted, de megmaradt a másik. Azé legyen most már minden
szerelmed, a ki megmaradt. Erre intett, erre buzditott, asszonylelkének
egész lángolásával erre hevitett a te nemes halottad is. Élő hazádnak
igaz szerelme s holt feleségednek édes emléke legyen vigasztalásod. És
legyen a mi forró áldásunk, melylyel téged is, halottad emlékét is a
szivünkbe zárjuk.«
Ez a beszéd nagyon meghatott engem is, de barátaimat is, kik a temetésre
eljöttek. A beszéd még talán szebb és tartalmasabb volt, mint a hogy
nekem följegyezték s nagyon meglepett mindenkit, mert a vajdát csak ott
kérték föl halotti beszéd tartására s neki még öt percznyi ideje se
volt, hogy a fölött gondolkozzék.
Én ugyan ismertem már a vajdát s nem csodálkoztam beszédén, de később
mégis megkérdeztem tőle: egészen rögtönzött volt-e beszéde, vagy a
fölött már előre gondolkozott? A vajda aztán fölvilágosított:
– Rögtönözni csak ostobaságot lehet, de eszmét, gondolatot, elveket,
intézményeket nem lehet. Még kevésbbé készül rögtönözve az eszmének oly
alakja, mely művészi s mely a hallgatóban azt a hangulatot kelti, azt az
érzést és elhatározást szitja föl, a melyre a szónok egyenesen
törekedett. Az eszmének és gondolatnak már élni kellett a szónok
lelkében, sőt művészi alakjának is készen kellett lennie. A melyik
beszéd könyvekből, jegyzetekből, idézetek könyvéből készül: csonka, vagy
bágyadt az rendszerint. Nálam a gondolatok ebben az alakban már négy nap
óta készen állottak, a nélkül, hogy a grófnő halálára gondoltam volna.
Négy nap előtt »Perl öcsénk«-kel a régi Ferenczvárosi temetőben
sétáltunk. Ott láttam a sok beomlott sirt s elporlott emlékkövet. A
legtöbb emlékkő felirata már olvashatlan. Néhánynak felirata nagyon
megható volt. Hatvan-hetven év előtti legnagyobb költőink legszebb
gondolatait ismertem föl a sirköveken. Különösen egy 18 éves szüzén s
egy gyermektelenül elhalt ifju nőén. A szüzén ez a gondolat volt:
»Tisztán születtem, tisztán mentem a föld alá, tisztán hajtom fejem az
öröklét kebelére; – hol lesz boldogságom?« Az ifju nőén ez a gondolat
volt: »Pártámért, szivemért, hüségemért Isten nem adott cserébe
magzatot. Jutalmam legyen hü férjemnek rólam való megemlékezése.«
Egyszerü, szép gondolatok, de gyönyörü versben megörökítve. Ott a
temetőben jutott eszembe mindaz, a mit a boldogult grófnő fölött halotti
beszédül elmondottam. Egy sirbolt is volt ott, melynek téglaboltozata
már évek óta beomlott. Sirirata még meg volt az ajtó fölött. A gödröt
telenőtte már a vadfü. Egy kis lányka valamelyik szomszédból vagy
őrtanyából aludt a füben. Fölébresztettem, mert már bealkonyodott. E kis
lányka láttára jutott eszembe, hogy az ő számára már semmi ragyogó
emlékkő, semmi szép sirirat nem jelent semmit. De a királyi tetemek
piramisa se jelentene. Hisz ő már az elporlott alakokból nem ismert
senkit, sőt hiröket se hallotta. Igy járunk pedig, édes Gáborom, mi is.
Igy magyarázta meg a vajda az ő beszédje eredetét.
Később ismét kiment »Perl öcsém«-mel ebbe a temetőbe, hogy egy csomó
siriratot följegyezzen szóról-szóra, de bizony a város akkorra már
elárvereztette az összes korhadt sirköveket.
Ameli számára a Kerepesi-uti temetőben vettem sirhelyet. Magam mentem
érte Gerlóczy polgármesterhez, a ki aztán gyorsan és szorgalmasan eljárt
ügyemben. Szápáryhoz, a miniszterelnökhöz is magam mentem, hogy
vigyázzon, a papok miatt bajom, késlekedésem ne legyen.
Nem is lett.
Szép sirhelyet találtam. Ha a főkapun bemegyünk s az uton egyenesen
elmegyünk a kőfalig, a fal mellett bal felé, mindjárt ott van az a
sirhely. Fekete mauthauzeni gránit-piramis az emlékkő, a sirgödröt
faragott kövek födik be, a zárókő kissé dőlt fekvésben. Vaskerités
keriti.
Pázsitról, virágágyról nem gondoskodtam. Hiszen ha én nem leszek, ugy
sem ápolja ezt a virágot senki.
Szép és nagy kisérete volt halottamnak. Amelit kevesen ismerték a
fővárosban. Rokona senki se volt a fővárosban. Az én rokonaim közül se
jött el a temetésre senki. Nem busultam miatta. Barátaim, a kik a
fővárosban voltak még, mind ott voltak. Kivált az én kedves és ifju
ujságiró barátaim. Minő jó fiuk ezek! Csak ők tudnak még lelkesülni,
csak ők tudnak még igazán ragaszkodni. Minő üres, sivár, számitó, aszú
lelkek ő mellettük az »ország nagyjai«, a kiket pedig egyedül csak ők
tesznek az ország nagyjaivá. Az ő tolluk és szegénységük nélkül de
semmire se való ember maradna a nagyok nagy része!
A temetőben, a zárókő megerősitése előtt, báró Kaas Ivor barátom mondott
szép és érzékeny búcsubeszédet. Mindig szerettem őt. Az egyházpolitika
miatt később ritkán találkoztunk. Mindig meg akart enni bennünket a
vajdával együtt. De én azért változatlanul szerettem. A véderővita
alatt, több mint egy éven át, együtt éreztünk és fáradoztunk. Erre
mindig élénken emlékeztem.
Verses nagy müvének egyes részeit könyv nélkül megtanultam valamikor.
A temetés után rögtön otthagytam a Gellérthegyi villát. Beköltöztem
Andrássy-uti körtéri lakásomba. Barátaim itt naponként fölkerestek. Este
kivált mindig együtt voltunk valamennyien.
Nőm ruhatára gazdag volt. Öltönydarabjai, pipereeszközei, ékszerei
kimondhatatlan fájdalmat okoztak. Kedves halottunk emlékezetében a
fájdalom mellett van enyhülés is. De a mint egy-egy kedves tárgya
szemünkbe ötlik, ha csak egy fogkefe, egy zsinórdarab, egy szalagocska
is, mint a villám: ugy jön ránk a veszteség gondolata. S ez kinosan
sajog sokáig.
Az én nappali szobámból, a teremből s az ebédlőből mindent el törekedtem
távolítani, a mi Amelinek kedves dolga volt. A hálószobába s a
mellékszobákba zsufoltam össze mindent.
De minden nap kimentem sirjához. Se jó idő, se rossz idő, se tél, se
nyár vissza nem tartott. Négy óra után kocsira ültünk Izidorral s egy
csokrot, egy nyiló virágot dobtunk a sirbolt födelére.
Mindig élő virágot.
A virág ott hervadozott. Ott gyült, ott szaporodott, ott növekedett
halommá. Egy-egy szép csokor mily haloványnyá, mily szintelenné, mily
kicsivé huzódott össze, a mikorra elszáradt. Mint maga szegény Amelim!
Néha erős szél vagy forgó szél zajongott a sir fölött. Zavarta,
kergette, hajszolta a halomra nőtt hervadó virágokat. Engem nem bántott
ez a tünemény. Még az se bántott, ha egy-egy csokrot a vaskeritésből
kiragadott. Hiszen hozok én helyette ujat.
Arra igazán ügyeltem, hogy télen a hó el legyen a sirról és a csokrokról
takaritva. Nem szerettem a havat látni Ameli fölött. Nem vagyok babonás,
érzelgős sem, de mindig az az ösztön lepett meg: szegény Ameli fázik.
Pedig magam fáztam, mikor a havat láttam.
Hanem az gyakran megtörtént, hogy mikor a szél kuszálta a virágokat s én
az uj csokrot a sirfedő kőre hajitottam: a szél mintha rögtön elállt
volna s a zaklatott virágok nyomban elnyugodtak volna. Tudom, hogy
véletlen volt s a szél szeszélye s az én uj virágom közt semmi
összefüggés nem volt, de azért nekem ez mégis jól esett.
Fifi kutyám minden nap jelen volt ott velem. Beugrott a keritésen. Végig
nézegette, végig szaglálta az uj és a régi virágokat s kereste rajtuk a
kezem nyomát. Vagy talán keresett valamit, a mi porladó urnőjére
emlékeztesse.
Egy időben igen rosszul voltam. Szivbaj, nehéz légzés, köszvény,
oldalfájás, idegnyilallás majd megölt. A vajda rám szólt:
– Gábor, ma ne menj ki a temetőbe; szél van, hideg van, eső van, maradj
itthon.
Nem fogadtam szót, nem tudtam otthon maradni. A vajda összeszidott.
– Ne haragudjál vajda. Majd meglátod, ha én nem leszek, soha egyetlen
virágot nem lát többé Ameli sirja. Az lesz az egyedüli puszta sir abban
a rengeteg temetőben.
* * *
_Jegyzet._
– – Most én folytatom elhunyt barátom följegyzéseit.
Igaza volt. Az a sir ma puszta sir. A legárvább a temetőben.
A mult évben, halála napján fölkerestem a sirt. A juliusi nap perzselő
heve égetőn sütött a sirfedő kövekre. A fekete piramis s rajta az
aranyos sirirat még üdén áll. A fényesre csiszolt gránit s az arany
sokáig ellenáll a korhadásnak.
De a többi faragott kő már fakó, likacsos, töredező, avult. Se rajta, se
körülötte semmi élet.
A fedélkő és a rács közti tér söpretlen, gondozatlan. Pázsitnak,
virágnak, öntözésnek semmi nyoma. De azért nem disztelen. A szél tele
hordja falevéllel. Nyárfalevél, apró czipruságacska, jázminlevél fürtje
halomban van ott. S ha kissé a multba andalog az ember lelke: a sok
szinü falevél ugy tünik szemünk elé, mintha szines virágok gyüjteményét
látnók. Halvány, bágyadt, fakó szinek. A hogy illenek a porladóhoz, a
kire már nem emlékezik senki.
A szomszéd sirokban jobbra, balra a fal mellett gazdag urak, gazdag
urnők alusszák örök álmukat. Fény és pompa, tisztaság és üdeség az
emlékköveken. Hű rokon, szerető társ, gyöngéd emlékezet, szelid kéz
nyomai mindenen. Az élő virágokon, a zöld pázsiton, a sötét cziprusok
ágain.
De azért van élet gróf Károlyi Gáborné sirján is.
A hol a faragott kövek összeeresztvék: oda egy kis port hordott össze a
szél. S fümagot és virágmagot is vitt oda a porba. S a fümag és virágmag
kikelt. Szelid pörjés pázsitfü, cziczfark, törpe paréj, vad hajnalka
éldegél ott a kövek eresztékeiben. Szerényen és szegényül, a hogy illik
a szélhordta vad növényhez.
A cziczfark nem oly délczeg növény, mint a cziprusfa jegenyéje. Ez
bizony igaz. De neked porrá vált asszony ott a föld alatt s neked
dicsőült barátom ott messze tul a Tiszán, a főuri diszes katakombában:
nektek most már egészen mindegy, akár a cziczfark, akár a cziprusfa.
Megnéztem azt a sirt most is, a mikor ez emlékiratok közlését ujból
megkezdettem.
Most hó boritotta be az egész sirt. A fedőkövek nem látszottak. A
szomszéd sirok mindegyikéről le volt seperve a hó. E sirnál a
gondozásnak semmi nyoma.
Nem találtam hamarosan a sirra. Nem jó uton hajtattam be, kocsim
eltévedt.
Egy temetőőrhöz fordultam.
– Tudja-e barátom, hol van gróf Károlyiné sirja?
– Tudom.
Felült a kocsira s egyenesen oda mentünk. A fekete gránit piramis most
is tisztán és üdén állt ott. Csak vállain volt hó.
– Miért nem gondolnak néha erre a sirra is?
A temetőőr elbámult kérdésemen.
– Nem a mi dolgunk az uram. De ha nem vétenék szómmal, nem maradt annak
a jó grófnak senkije se, a ki pár forintot forditana erre a sirra?
Elbámultam a temetőőr kérdésén. Mi köze ő neki ehhez?
Eötvös Károly.
ÉLJEN KOSSUTH LAJOS!
(Helfy Ignácz és Kossuth atillája. – Mekkora volt Kossuth Lajos termete?
– A Kormányzó úr szükséget lát. – A titkos segítség. – Brázay Kálmán. –
Ruttkayné levele. – A vajda rögtön segít. – A Kossuth-bizottság. –
Doktor Basso. – A gyüjtés.)
Elmult már annak ötven esztendeje, a mióta közpéldabeszéd mindenütt, a
hol néhány jó magyar ember összejön: »Éljen Kossuth Lajos!«
Mi az igazság ebben a példabeszédben: ezt el kell mondanom.
Az 1891-ik év elején egyszer eljön hozzám Helfy Ignácz.
Helfy Ignácz képviselőtársam volt s a függetlenségi párthoz tartozott.
Azt hitték róla általában, hogy ő is számüzött volt valamikor.
Nem volt számüzött. Ő a függetlenségi harcz idején nem volt itthon,
hanem házi nevelő volt gróf Gyulay tábornoknál Olaszországban, többnyire
Velenczében. Ügyes, mozgékony, tanulni szerető zsidó fiucska. Megtanult
mindenféle zsurnaliszta nyelven: németül, olaszul, francziául, talán
angolul is. Mikor a nevelőséget elhagyta: olasz ujságiró lett s egyuttal
franczia és német lapok levelezője. Én is megismerkedtem vele már a
60-as évek elején s először csakugyan a Kormányzó urnál találkoztam
vele.