Széchenyiék a törvényt? Be tudják-e bizonyitani sérelmüket a
panaszkodók?
Körmendy előadta, hogy 20–25 szavazatnyi többsége kétségtelenül volt.
Kitünik ez a választási jegyzék megyei példányából. Hogy ebből hogyan
csináltak Széchenyi grófnak többséget: azt ők nem tudják. Ha a
választási jegyzék miniszteri példányát és a gróf Széchenyi kezén levő
képviselői példányát megtekinthetnék: akkor nyomban ki tudnák mutatni a
hamisságot, de nekik ezeket a példányokat meg nem mutatják. Ők hát
félig-meddig sötétben tapogatódznak.
A vajdának nem lehetett határozott véleménye a panasz sorsáról, ha maguk
a panaszlók se látták tisztán a törvényszegés részleteit. Hanem volt egy
javaslata Körmendyhez.
– Nézd, ti magatok is haboztok, beadjátok-e a panaszt? Tehetnétek egy
szivességet, mely közérdekü s közhasznu lenne az országra. Gróf Károlyi
Gábor választását megtámadták. Ha a kormány megigéri, hogy gróf Károlyit
igazolják: ennek fejében mondjatok le a gróf Széchenyi elleni panaszról.
Ha pedig meg nem igéri, okvetlenül adjátok be a panaszt, akármi lesz a
vége. Adjatok nekem engedélyt arra, hogy egy vagy más módon én erre
nézve tárgyaljak a kormánynyal.
Körmendy nemes gondolkozásu ember volt. Az efféle »szőrért szőr«
természetü kiegyenlités az alkotmányos életben mindennapos. Panaszuk
sikerében ugy se bizhatott, a vajdának tehát megadta az engedélyt.
A vajda rögtön ment Csernátonyhoz.
Csernátony, mint már elbeszéltem egy helyütt, még az emigráczió idejéből
ismerősöm volt. Florenczben sokszor találkoztunk. Némi barátság is
fejlődött ki köztünk. Anyám házában is megfordult nehányszor. Most Tisza
Kálmánnak ő volt egyik legbensőbb és legbizalmasabb tanácsosa s a
»Nemzet« czimü félhivatalos lapnak még mindig munkatársa. A vajda azt
gondolta: jó szószólóra akad benne.
Közölte Csernátonyval a dolgot. Megmagyarázta neki, minő kellemetlen
lenne az, ha egyik miniszter választása hamisnak bizonyulna. A hamisság
részleteit ugyan még nem ismerjük, de ha a panaszt beadják: minden
esetre kipuhatoljuk. Beszéljen Tiszával, a miniszterelnökkel.
Csernátony tünődött. Egy napi gondolkozási időt kért, hogy megtegye-e a
lépést. A vajdát, mint elszánt ellenzéki embert, nem szerette, de nagy
elméjét nagyra becsülte. Félt: nem kelepcze készül-e ebből az
ajánlatból.
Körmendy kérvénye a vajda kezében volt. Megmutatta neki. Két napig még
be lehetett adni, de azon tul nem. Ha Csernátony nem nyujt kielégitő
választ: a panaszt az utolsó napon beadja.
Másnap Csernátony azt mondta: beszélt a miniszterelnökkel, nem igérhet
semmit, ám menjenek a panaszok sorsuk elé.
Igy is jól van. Kő esett le a szivemről. Másnap gróf Széchenyi ellen
benyujtottuk Körmendy pártjának panaszát.
– – – Meglehet édes vajdám, most sokan unalmasnak tartják, hogy én az én
választásomról annyi följegyezni valót találok. De mindegy. Jön idő, a
mikor érdekes olvasmány lesz ez. A mikor hihetetlennek tartják az
emberek, hogy olyan választás is történhetett valamikor, a milyen a
kaposvári volt. Végre is én a magam dolgait jegyezgetem s nekem fontos
ügyem volt az én választásom. Ez pedig szorosan összefüggött a
kaposvárival. Tehát folytatom.
Itt megint a véletlennek hatalmas lábdobbanása jött közbe.
A függetlenségi párt ugyanis az egyik választási biróságba kijelölte a
vajdát. Mikor pedig a választások elleni panaszokat kisorsolták,
csodálatos esetlegként az én ellenem beadott panasz is és a gróf
Széchenyi Pál ellen beadott panasz is ahhoz a birósághoz került, a
melynek egyik birája a vajda volt.
Deus ex machina: ezt mondanák a rossz kritikusok. Igy volt kicsinálva:
ezt mondanák a gyanusitók. Pedig se egyik, se másik. Hanem a tiszta
véletlen.
Volt annak a biróságnak még egy előkelő ellenzéki tagja. Ez Horánszky
Nándor, a kit a nemzeti párt jelölt oda. Nekik kellett a kormánypárt
hájfejü biráival viaskodniok. Vagy talán nem is csak hájfejüek voltak
azok a birák.
Sok tárgyalást tartott a biróság. A vajda azonban nem elégedett meg a
biróság előtt fekvő irásokkal, hanem megnézte azokat is, melyek a
belügyminiszternél voltak elzárva. Egyetértett vele Horánszky is. Együtt
fölmentek Orczy Béla báróhoz s kiásták a sötétségből a mindenki elől
elzárt irásokat.
Utálatos dologra jöttek rá.
A választásnál törvény szerint három példányban vezetik a jegyzéket.
A megyei példány jó volt. Ezt a választó küldöttségi elnök nem merte
meghamisitani. Ezt ott a megyénél mindenki megnézhette, a hamisitást
mindenki nyomban észrevehette. E szerint Körmendy Sándornak kétségtelen
28 szavazatnyi többsége volt. Ő volt tehát a megválasztott képviselő s a
miniszter volt a megbukott jelölt.
A képviselői példány a választás után gróf Széchenyi Pálnak kezében volt
s ott feküdt a biróság előtt. Ebben a szennai választók közül 19
Körmendy-szavazót átirt a küldöttségi elnök Széchenyi javára. Ha pedig
19-et kétszer számitunk, Körmendytől elvesszük, Széchenyinek pedig
odaadjuk: akkor a többség Széchenyié.
A miniszteri példányban pedig 19 taszári választót irt át az elnök
Körmendy szavazóiból Széchenyi javára.
Az átirás sebbel-lobbal történt. Az elnök se a tollat, se a tintát nem
válogatta. A jegyző vastag tollal és fekete tintával irt, az elnök pedig
vékony tollal és sárga tintával. Csak ugy orditott le a hamisitás az
irásokról. Más országban az ilyen hamisitó évekig ülné a fegyházat,
nálunk pedig akkor valószinüleg királyi tanácsossá tették.
A vármegye jó idején észrevette a hamisságot. Megvizsgáltatta a központi
választmány az irásokat s fölirt a belügyminiszterhez, hogy a választás
eredményét hamisan hirdették ki, mert Körmendy Sándor nyert 28
szavazatnyi többséget. S vajjon mit csinált a miniszter?
Talán megköszönte ezt az alkotmányos buzgalmat s megdicsérte érte a
vármegyét?
Vagy talán rögtön elrendelte a fegyelmi és büntető eljárást a gonosztevő
hamisitók ellen?
Volt eszében.
A központi választmány határozatát megsemmisitette s a választmányt jól
összeszidta. Mit zavarja a kormány czirkulusait?
A főispán pedig hosszu levelet irt a miniszterhez, hogy nem Széchenyi
kapta ugyan a jegyzékek szerint a többséget, de azért meg kell hagyni
képviselőnek, mert különben a szoczialisták és kommunisták fölfalják
nemes Somogyvármegyét.
Ezt a levelet valaki megkeritette s az »Egyetértés« czimü lapnak eladta.
Kelt a választás után három nap mulva. Tehát a főispán is megtudta már
akkor a hamisitást. Hanem azért Tisza Kálmántól kezdve mindenki
egyetértett abban, hogy a választást igazolni kell.
Mig a biróság és egyetértett.
Eötvös és Horánszky hiába gorombáskodtak a biróság tagjaival. Pedig
ugyancsak gorombáskodtak. Maga a biróság elnöke, Vargits Imre régi
képviselő nagyot köpött az itéletre s kimondta, hogy többé nem
vállalkozik elnökségre. Eötvös és Horánszky pedig lemondtak a birósági
tagságról. Olyan birákkal nem ülnek egy széken.
Hanem hát meg is lett a következése e birói alávalóságnak.
A vajda interpellálta a kormányt, vajjon figyelmeztették-e a királyt,
hogy egyik minisztere hamis megbizással jutott a képviselőházba?
Széchenyi Pál gróf derék, tisztességes ember nemes szivvel. Mikor igazán
megtudta a dolgot: lemondott a képviselőségről, sőt a miniszterségről
is.
Annak a képviselőnek pedig, a ki mint biró megcsinálta a hamis itéletet,
többé a képviselőházban felszólalni nem lehetett.
Ugyanez a biróság itélte meg az én választásomat is.
Huzta-vonta ügyemet. El volt szánva, hogy az én választásomat
mindenesetre igazolja, de nem akarta elárulni, hogy ezt bünbánatból,
engesztelésül, saját bőre mentségére teszi.
November 29-re tüzte ki a tárgyalást s aztán elhalasztotta a következő
év január 20-ikára. Akkor hozott itéletet s kimondta, hogy ő nem keresi,
vajjon van-e, nincs-e választói jogom, hanem elismer törvényes
képviselőnek.
Bizonyos volt, hogy Széchenyinek nincs többsége s őt mégis igazolta. Az
is bizonyos volt, hogy nekem meg van többségem: tehát szembeszökő lett
volna, ha engem nem igazol.
Igy lettem törvényhozó választásomtól számitva épen hét hónap mulva.
Szorosan véve nálam is megszegte a biróság a törvényt. De csak a
külsőségben. De mégis megszegte.
És most tünődjünk kissé az elmult időknek e kis eseményén.
A kaposvári választás gonosztevők bünös cselekménye volt. Közönséges
alávaló hamisitás, melyet a büntető törvénynek kell megtorolni.
S ime az ország összes kormányzó férfiai közt, a képviselőház
többségének tagjai közt s a megyei kormányzók, főispánok, alispánok s a
királyi közvádlók és birák közt nem akadt egyetlen ember, a ki e
közbüntett megtorlására komoly lépést tett volna. Sőt a képviselőház
birósága szentesitette azt.
Mi ez?
Volna tehát olyan idő, a mikor magasabb értelemben vett becsületes ember
nincs az országban?
Lehetetlen.
De ez igenis lehet, mert ime megtörtént, hogy a jogok és törvények őrei
és alkotói léha könnyelmüséggel vállukat vonva mennek el a legundokabb
büntény mellett is, ha az hasznára van egy pártnak vagy egy hatalmas
kormánynak.
Tehát a politikai sikerért büntetlenül el lehet követni minden gazságot?
Mire való a sajtó? Mire valók a gyülekezetek? Mi a czélja és mi a haszna
annak, hogy van a lelkekben érzés, melyet igazságérzetnek nevezünk?
Szép dolog az alkotmány, mikor nagy idők és nagy jellemek élnek.
Napfény, mely éltet, erősit, vidámságot és gazdag gyümölcsöt érlel.
De hitvány korszakban s törpe lelkek kezén nyomoruság az alkotmány.
Mocsár, mely tele van élettel és mozgással azok számára, a kik bele
valók – de foltot vet arra, a ki csak hozzá nyul, de nem akar vagy nem
tud benne elmerülni.
KLAPKA HOLTTESTÉT ELLOPJÁK.
(Klapka Egyiptomban. – A sivatagbeli orvos. – Klapka halála. – A
holttestet éjjel elsikkasztják. – Horváth Gyula. – Éjjel a halottas
házban. – Klapka nyugdíja. – Nincs nemzeti jutalom.)
Klapka György jó barátom volt. Apámmal is, anyámmal is jó barátságban
élve már gyerekkoromban 1849-ben is jól ismertem. Később a hatvanas és
hetvenes években százszor találkoztam vele Genuában, Párisban, Genfben
is. Genfi bankigazgató korában nem egyszer voltam vendégje, de ő is
fölkeresett engem több izben génuai és párisi lakásomon. Ameli is
kedvelte őt s jól ismertem feleségét s annak családját is.
Felesége Arboin Fülöp párisi bankár leánya Inéz volt. Szép és eszes
asszony, Klapkánál jóval fiatalabb. Ismertem gyerekeit is, de kisebb
korukban. György fia szintén párisi lányt vett nőül, Goulden Ellát s
most ugy tudom, birtokos és gazda valahol Páris közelében. Márta leánya
– ugy tudom, Londonban lakik, Crippo-Day ur felesége.
Klapka is utazott Egyiptomban s ő is összemászkálta a piramisokat
kivül-belül, mint én. Erről többször beszélgettünk egymással. De ő
jobban megfigyelt mindent, mint én s többet tudott nálam mindenről. Egy
adomáját följegyzem.
Kiváncsi volt, milyenek a libiai sivatag kopasz gránit sziklái s bement
a sziklák közé a pusztába pár napi járó földre.
Egy inasa s egy benszülött kisérője volt. Szamarakon mentek.
Egyszerre rosszul lett. Lefordult a szamárról s lefeküdt a sziklán, nem
volt jártányi ereje sem.
A sziklapadon nem maradhatott, mert ha a nap oda tűz: pecsenyévé sül; –
inasa és kisérője tehát bevitte őt egy sziklaoduba. Ennek levegője éjjel
enyhébb; nappal hűvösebb volt.
De nagyon rosszul volt. Iszonyu főfájás, gyomoralélás és teljes
erőtlenség gyötörte. Érezte, hogy abban a barlangban meg kell gebednie.
Küldte az egyiptomi embert: hozzon neki orvost.
Orvost?
Hol van a libiai sivatagban orvos? Nincs ott más orvos, mint az
istenadta nap és az álom. De ő aludni se tudott. Lázban volt, látásai
voltak, szemei előtt fényes karikák játszadoztak. Nem is gyógyítja ott
magát semmiféle beteg. Mig kenyere és vize van: addig él, ha él, – azon
túl vége mindennek. Néha sakál vagy párducz vetődik oda s az gyorsan
véget vet a szenvedésnek.
No de az egyiptomi fellá elment orvos után. Igérte, hogyha útközben a
sakálok, krokodilok, párduczok és oroszlánok meg nem eszik vagy a
rablók, útonállók agyon nem ütik s szamarát el nem veszik és ha Allah is
ugy akarja: hát ő bizonyára visszatér s hoz magával orvost, tudós
férfiut, javas embert. Zálogul ott hagy turbánjából egy gombostűt. Ebből
áll minden nélkülözhető kincse.
Vitt magával néhány napi enni valót s eltávozott. Hogy a gombostűért
vissza nem jön: az bizonyos, de még bizonyosabb, hogy adott szava
visszahozza. Még egy tanácsot is adott, mikor eltávozott. Éjszakára
kőrakással torlaszolják el a barlang bejáratát, hogy párducz vagy sakál
oda be ne mehessen.
Negyed napra visszajött és csakugyan hozott magával orvost.
Afféle sivatagbeli orvost. A ki se irni, se olvasni nem tudott. Hanem
gyógyítani tudott. Természetesen csak imádsággal, ráolvasással,
kézsimogatással és Alláh segítségével. Ez az utolsó patikaszer volt a
leghathatósabb. Mert ha Alláh ugy akarja, hogy a beteg meggyógyuljon:
akkor az bizonyosan meggyógyul. Ha pedig Alláh ugy akarja, hogy a beteg
meghaljon: hát akkor ugy is hiába megy ahhoz akármiféle egyetemes
orvostudor, – meghal az a beteg bizonyosan.
Igaza van annak a sivatagbeli arab javasembernek.
Mezitláb volt, de papucsa mégis volt. Keze és arcza olyan fekete volt,
mint a kordován. Két szeme ugy égett, mint a tüzes tapló és sovány volt
rettenetesen. Hanem hozott magával egy iszákot, a mely domboru volt a
bele rakott mindenféle orvos-szerek miatt.
Klapkát egy szóval se kérdezte: miért beteg, mije fáj? Tudta ő azt már
nagyon jól. Térdén üldögélve elmotyogott egy-két imádságot vagy
ráolvasást s aztán megkérdezte jobban érzi-e magát?
Klapka csak intett neki: semmiképen.
Akkor a javas ember a kezeivel csinált holmi hókuszpókuszt s
kétszer-háromszor a szeme közé köpött a betegnek.
De a beteg erre se lett jobban, sőt ha erejénél van, jól elagyabugyálja
a goromba arabot. Hogy meri őt leköpködni?
A mint a javas ember látta, hogy a beteg csak ugy nyög mint az előtt,
azt kérdi:
– Van-e pénzed gyaur?
– Van, jó ember, elég, ha meggyógyítasz.
– No hát adj ide egy aranyat.
Klapka intett inasának; – az inas adott egy aranyat a vad embernek.
Az pedig belenyult iszákjába s kivett onnan egy piszkos üveget. Félig
vizzel vagy vizféle folyadékkal. Oda adta Klapka kezébe.
– Igyál belőle beteg gyaur, a mennyit akarsz.
Biz az nem volt egyéb, mint a leggaládabb budai keserűvíz. Valóságos
Hunyady János. Klapka megismerte az üvegen még a felirás
papirfoszlányait is.
Nagyot húzott az üvegből, egy óra mulva felkelt s az napon már párduczra
akart vadászni, olyan erősnek érezte magát.
Efféle napkeleti adomát nem egyet mesélt nekem élményeiből, különösen
konstantinápolyi kalandjaiból.
1884 óta az István főherczeg szállodában lakott állandóan. Itt volt neki
az emeleten két egymás mellett való szép szobája. Az egyiket ő lakta, a
másikat Gilibert asszony.
Ez egy művelt, franczia vagy német nő volt. Áldott, jó lélek. Klapkával
valamelyes rokonságban állott, Klapkát fia vagy testvére gyanánt
szerette s hiven, gondosan, önfeláldozással ápolta.
Klapka erős, egészséges ember volt még öreg korában is. De 1890-ben
tüdőgyuladáson esett keresztül s 1892 elején influenzája volt s ez a
szivére rakodott. Betegsége alatt néhányszor meglátogattam,
egyszer-kétszer az utczán is találkoztam vele, utolsó betegségétől
kezdve gyöngének, összeesettnek láttam.
Május 15-én beszéltem vele utoljára. Azt mondta, 18-án Párisba indul, ha
van izenni valóm, elviszi.
Bizony nem ment ő Párisba.
17-én délután a városligeti fasorban sétálgatott Szilágyi Dezső
igazságügyminiszterrel. Este jó kedvvel s jó étvágygyal vacsorált az
állatkerti vendéglőben s fél tizkor hazament és lefeküdt. Aludni nem
tudott. Éjfél után rosszul lett. Gilibert asszonyt magához kérette s az
gondosan ápolta. Egy kissé mintha jobban lett volna időközben, de
hajnali négy óra felé már haldoklani látszott. Elküldtek orvosért. Fél
ötkor fuldoklani kezdett. Egyszer fölkiáltott: »Jaj, meghalok!« Ez volt
utolsó szava. Feje lehanyatlott s meghalt. Akkor jött az orvos.
Igy beszélte el nekem a jó Gilibert asszony, a kit 19-én személyesen
fölkerestem. A mire ugyan szomoru, de jó okom volt.
Reggel elterjedt a halálhire. A képviselőházban az elnök báró Bánffy
néhány szóval elbucsuztatta s abból az indokból, minthogy képviselő is
volt, emlékezetét jegyzőkönyvben megörökíteni javasolta.
Hogy vitéz honvéd volt, hős hadvezérünk volt, Komárom várának dicső
védelmezője volt: ez senkinek se jutott eszébe. Irányi Dániel már akkor
gyöngélkedő volt, a vajda pedig nem volt ott az ülésen.
Engem keserüség fogott el, de minden jó gondolat nem jutott eszembe.
Hiába: nem születtem szónoknak. De azért mégis felálltam s odakiáltottam
a kormányhoz:
»Talán Klapka mégis megérdemelne a nemzettől egy koszorut. Talán a
képviselőház koszorut küldhetne koporsójára.«
Bánffy megkérdezte a képviselőházat: elfogadja-e a javaslatomat?
Elfogadta. Tehát egy koszorut mégis adunk egyik legnagyobb hősünk
temetésére.
No hiszen összeszidott engem e miatt a vajda. Minek kontárkodom bele a
kérdésbe, ha egyéb nem jut eszembe. Hiszen csak négy-öt nap előtt
temettük el Baross Gábor minisztert; – a mit azért tett a nemzet, mikor
meghalt: Klapka György is megérdemelt annyit legalább.
Igaza volt a vajdának. De mikor másnak még az a koszoru se jutott
eszébe!
Délután értekezletet tartottunk. A vajda menydörgő haraggal beszélt. Ő
meg nem nyugszik a képviselőház határozatában. Ő azt javasolja, hogy
Klapkát a nemzet halottjának nyilvánitsuk s temetésének költségeit az
ország viselje; – temetésén az országgyülés és a kormány testületileg
jelenjék meg s a temetés befejeztéig az ülések függesztessenek föl; – a
temetésre a magyar királyi honvédhadsereget megfelelő számban s teljes
diszben kivezényeljék; diszes siremléket az ország állítson az
elhunytnak, a temetést pedig halasszuk el addig, mig özvegye és
gyermekei meg nem érkeznek.
Pártunk egyhangulag fogadta el a vajda indítványát; egyuttal
elhatároztuk, hogy a sirnál pártunk is gyászbeszédet tart s erre a
vajdát kértük fel s nyomban Irányi Dániel még az értekezletből levélben
értesítette Tisza Lászlót, a központi honvéd-bizottság elnökét, hogy a
temetési rendben pártunk szónokának adjanak helyet.
Volt eszükbe! Elpaktálták ők már réges régen Klapka temetését! Nem
lehetett ebből ő szerintük nemzeti ügyet csinálni! Öreg honvéd, dicső
hősünk, nemzeti hadvezérünk hideg teste: köszönd meg, ha titkon a föld
alá dugnak.
Vacsorán nálam volt a vajda s még néhány barátunk.
Vacsora után szokott kávéházunkba mentünk az Abazziába, a vajda
asztalához. Ott voltunk éjfél után egy óráig.
Kint hideg, szeles, esős idő volt. Nem volt valami jó kedvünk. A lámpák
daczára is sötétek az utczák.
Egy óra tájban hozzánk jön a fizető pinczér s azt ujságolja, hogy Klapka
holttestét ellopták az István főherczeg-szállodából.
– Honnan tudja?
– Egy vendég ur beszéli, aki onnan jött vacsoráról s a ki látta, mikor
egy piszkos teherhordó kocsira fölrakták és elvitték.
– Nem lehet az!
Tanakodtunk.
Lehet biz az! A vendéglős nem szivesen látja szobáiban a halottat.
Bizonyosan megkérte a vendéglős a központi honvéd-bizottságot, hogy a
halottat szállítsa el. A halottat bizonyosan a Muzeum vagy az Akadémia
előcsarnokába vitték s ott állítják föl a ravatalt. Hogy lehetne ez
másként Komárom hős védőjének hamvaival?
Ebben állapodtunk meg.
Okosabb lett volna kocsira ülni, a vendéglőst fölverni s tőle
felvilágosítást kérni. De a hideg, szeles, locs-pocs időben éjfél után
egy órakor ehhez nem volt kedvünk.
De eszünkbe se jutott.
És aztán akárhová vitték a holttestet: reggelig ugy se változtathatunk a
dolgon, reggel pedig majd utána nézünk.
Kérdeztük azt a vendéget: volt-e ismerős azok közt, a kik a holttestet
elvitték?
– Nem volt azok közt senki. Három cseh vagy német napszámos rakta fel a
kocsira. Egy öreg magyar ur és egy szép franczia nő volt még ott. De
mindakettő csak sirt, egyik se szólt egy szót se. A koporsót
leterítették egy viaszos ponyvával, verte az eső, csak ugy csattogott, a
lovak a kocsival ügetve elrobogtak.
Igy beszélte el a kávéházi vendég.
Másnap apróra megtudtunk mindent.
A holttest egész napon át ott feküdt a vendéglő lakószobájában. Se
levetkőztetve, se felöltöztetve. Klapkának pénze nem maradt, Gilibert
asszony a temetés iránt nem intézkedhetett, neje és gyermekei Franczia-
és Angolországban, egyetlen még élő nővére Klapka Julia özvegy Eötvösné,
ha jól tudom: Temesvárott. Gilibert asszonyt és a vendéglőst azonban
értesitették, hogy a temetésről vagy a kormány, vagy a képviselőház,
vagy a honvédbizottság fog gondoskodni. És pedig diszes temetésről.
Hogy is lehetett volna másként?
Este 11 órakor esős, szeles időben széles fenekü szállító kocsi állt meg
az István főherczeg-szálló előtt. Afféle oldaltalan kocsi, a melyen a
ládákat, csomagokat szokás a vasutra és a vasutról szállítani. Három
munkás vagy napszámos, vagy szolgaféle ember mászott le róla. A
negyedik, a kocsis, az ülésben maradt.
A három ember a Temetkezési Egylet embere volt. Fuksz, Micsek, Toll volt
a nevük. Be voltak pálinkázva erősen. Oda mentek a portáshoz, egy
papirjegyzéket tartott valamelyik a kezében; elmondta, hogy valami
külföldi »utazó« holttestét akarják elvinni s leolvasta a papirosról,
hogy az utazó neve: Klapka.
A portás rájuk szólt.
– Nem külföldi »utazó« az, hanem méltóságos ur. Valamikor generális
volt.
Fuksz, Micsek és Tollnak mindegy volt az. Sohase hallották ők Klapka
nevét. Hiszen maga a portás is csak annyit tudott róla, hogy Klapka
valami osztrák cs. k. generális volt. A mi fővárosi népiskoláinkban nem
szokás a nemzet hőseire a gyerek eszét fölhivni. S kivált a 48–49-ik
évek hőseire.
Fukszék, Tollék, Micsekék hoztak magukkal egy szuette, reves ócska
koporsót, a melyben a szegényeket, hirtelen halottakat, talált hullákat
szokták ide-oda, bonczterembe, temetőbe szállítani. Ment a három szolga,
hogy ebbe gyömöszölje bele Klapkát.
A jó Gilibert asszony elborzadt, mikor ezt megtudta. Nem ilyennek
gondolta ő a nagy hősnek, az osztrákverő hadvezérnek utolsó diadalutját.
Hanem eljönnek majd a régi bajtársak; ősz, aggott, roskadt alakok; vérük
hullott egykor, keserü könyük hull most dicső vezérük és jó bajtársuk
oldalánál. Elhozzák majd a diadalmas honvédhadsereg tépett lobogóit,
annyi győzelemnek dicső emlékjelét s odaállítják mind a halottnak
virágkoszorus fejéhez. Ott lesznek majd az ország kormányzói és
törvényhozói legdiszesebb gyászöltönyeikben. Ott lesznek a büszke
főrendek, a kegyes és hatalmas főpapok, az egyházak fejedelmei mind. Oda
vonulnak majd a tantermek ifjusága, a vidék népe, a véráztatta
csatamezők lakói százezeren.
És ott lesz a király vagy annak követe s a királyi honvédség és a közös
hadsereg tisztikara fénylőn, büszkén, délczegen. S megszólal a katonai
zenekarok gyászindulója s a nemzet sirva kiséri kiszenvedett hősét a
nagy és fényes egyházi boltozatok alá, a hol történeti nagyjai együtt
pihennek.
Igy álmodta azt Gilibert asszony.
S e helyett jött éjfélkor három részeg szolga s tótul és németül
követelte a holttestet.
A jó asszony ellenállt. Sehogy se akarta a dicső halott elsikkasztását
megengedni. Én másnap a képviselőházban »halottrablás«-nak neveztem e
dolgot. Gilibertné is ugy érezte, csak nem tudta vagy nem merte
egyenesen igy kimondani. De ellenállt és tiltakozott és sirt és
segitségen törte fejét.
Hol találjon szegény asszony éjfélkor, szakadó esőben segítséget?
Egy gyönge segítsége mégis volt. Az öreg Szakács József, 49-es
honvédfőhadnagy s bajtársa egykor a dicsőültnek.
Ő Gilibert asszony pártjára állott, de Fuksz, Micsek és Toll urakkal ő
sem birt.
De birt volna ő. Késhez, pisztolyhoz is nyult volna ő, ha oda nem
kerültek volna a »bölcsek és tanácsadók«. Megnevezzem-e, elhallgassam-e
a függetlenségi képviselőnek nevét, a ki biztatta is, ijesztgette is
Gilibert asszonyt, csak engedje elvinni a halottat. Ijesztgette
rendőrséggel, biztatta jutalommal s elhitette vele, hogy a mi most
történik: az a központi honvédbizottság és a kormány akarata.