vajda is eljöhetett velem a kerületbe.
Pártom vezetését időközben Tóth Artur barátom vette kezébe. Lelkes férfi
ez tisztes vagyonnal és nagy tekintélylyel. Hárman voltak testvérek. Az
egyik: Aladár, képviselő is lett, szabadelvü párti. A másik: Ede,
veszprémmegyei birtokos, a felső-bükki Nagy család balatonfőkajári
birtokát vette meg. Mindakettő a kormánypárt lelkes tagja. De Artur
kivált közülök. Hozzám csatlakozott. Az ő buzgalma s meleg barátsága
nélkül nem győzhettünk volna. Nagyon sajnálom, hogy barátságunk később
1892-ben elhomályosult, a mint te is tudod édes vajdám.
A követválasztási küzdelmeket leirni nem akarom. Unalmas dolog ez,
százszor leirva, százszor üres szalmává csépelve. S aztán az én
választásom se történt másként, mint száz más képviselőé.
Pénz, zászló, beszéd és kocsma vég nélkül. Az alkotmány ezek nélkül
holttest s nem eleven alak.
A kortesélet különös alakjai nálam is csak ugy megjelentek a szintéren,
mint másnál.
A buzgó kocsmáros, a jó öreg Kostyelik, a ki él-hal azért a pártért,
mely nála tartja a főhadiszállást s hetenként a közlakomákat. A czigány
mindig szólt nála s nagy ivójában akkora füst, pipából és izzadtságból
esténkint, hogy a kereket hozzá lehetett támasztani.
A 48-as honvéd, a jó öreg Horváth, a ki egyetlen pillanatra se eresztett
el maga mellől; a ki minden beszédét hozzám e szóval kezdte: »Hazádnak
rendületlenül«! – a ki száz csatáról mesélt nekem, a melynek fele se
történt meg s a ki legalább tizenötször elbeszélte élete történetét, –
utóbb már jobban tudtam az övét, mint a magamét. Jobban tudtam, mint ő
maga és csak bámult azon, ha egyik-másik tévedését kiigazitottam.
Költő tollára méltó alakok.
Hát a nagy törzsfőnök, az öreg Almásy. Tekintélyes földmives, birtokos
gazdaember. Ija-fia, unokája, sógorsága, komasága, nászurasága épen száz
szavazatot számit. Azelőtt Szögyény-Marich pártja, – ha megnyerem,
biztos a diadalunk. Nem is kell hozzá egyéb, csak látogassam meg.
Meglátogattam.
Él-e még, nem tudom. Ősz öreg volt már akkor is, hófehér bajuszszal.
Örült annak, hogy gróf telepedik le ünneplő szobájában. De azért nem én
vagyok ám az első gróf, a ki az ő házát fölkerestem. Volt az ő házánál
már Zichy Jenő gróf is. De volt már a püspök is, a nagyprépost is.
Elvittem hozzá báró Bánffy Kálmánt is. Erdélyi mágnás még ugy se volt
nála soha. De másnál se ott Fehérvárott. Az öreg Almásy mindjárt különb
embernek érezte magát a polgármesternél is.
Pártomra állt.
Ennek fejében aztán meg kellett látogatnom a nemzetséghez tartozó minden
asszonyt, lányt és menyecskét. Szivesen tettem. Nagy örömöm tellett
benne. Annyi vén asszonynyal sohasem ölelkeztem életemben. Estére kelve
ugy elfáradtam naponként, mintha a tatár kergetett volna.
És mégis kedvesen emlékszem ezekre a látogatásokra.
Csaknem minden öreg asszony megkérdezte: igaz-e, hogy az én feleségem
nem királylány, nem herczegasszony, hanem csak közönséges polgári
származásu asszony, csak olyan mint ők maguk?
– Igaz biz az kedves asszonynéném. Szegény komáromi özvegy asszony
lánya. Nem is hozott egyebet az én házamhoz, csak egy ünneplő meg egy
viselő ruhát, hat inget maga szőtte-fontát és egy tulipántos ládát. De
hát mit tehettem, ha igazán szerettem? Eleget szenvedtem érte, de én
most is olyan igazán szeretem, mint mikor az oltár előtt álltunk.
– No meg is áldja az Isten a gróf urat, de aztán kedves feleségét
elhozza ám mihozzánk is, meg akarjuk mi őt igazán tisztelni.
Száz helyen meg kellett igérnem, hogy feleségem elviszem Fehérvárra.
Utóbb el is vittem.
Igy készült el az én követségem.
Minden asszony pártomra állt a felső városon s jaj volt annak a
szerencsétlen szavazónak, a ki ellenem föl merte volna szavát emelni.
Pemettel, szénvonóval, sütőlapáttal, fazékszedő bottal mentek neki az
asszonyok.
Urnapján megtartottam programmbeszédemet.
Velem volt a vajda is. Elég bátran és talpraesetten beszéltem, noha
akadozva s bizony nem erős hangon.
Nem voltam magyar ruhában. 1860 óta nem is volt magyar ruhám. Szürke
ruha, fehér köcsögkalap széles gyászszalaggal, mióta jó kis fiam
meghalt. Azóta sohase tettem le a gyászszalagot. Mondta ugyan a vajda,
hogy túri süveget vagy legalább Kossuth-kalapot tegyek föl, de nem
fogadtam neki szót.
De nem ártott nekem még a köcsögkalap se. Az igaz, hogy programmbeszédem
alkalmával az történt, hogy egy jó lelkes hivünk e szavakra fakadt:
– De derék ember ez a gróf ur, csak az a kár, hogy német.
Meghallja ezt Gánti uram, fiatal buzgó pártfelünk s rárivall az emberre:
– Már miért is volna német?
– Hogy ne volna? Tessék megnézni a kalapját!
Hát hiszen az igaz, hogy a kalap maga nem teszi az embert németté,
valamint a túri süveg se teszi maga magyarrá. Az is igaz, hogy én a
magam kényelmes franczia-angol szabásu ruhámtól alig tudnék megválni, de
azért ama lelkes hivünknek kalaptudománya mégis érdemel némi figyelmet.
A mi jó magyar közönségünk nagyon hamar s nagyon könnyen kivedlik a maga
eredetiségéből s magyar különösségéből. Ételben, italban, ruhában,
szokásokban nagyon könnyen majmolja az idegent. Az angolt, hollandit,
spanyolt, francziát, németet a külföldön száz lépésnyiről megismeri az
ember, csak a magyar olyan, hogy messziről semilyen se. Csak sima álla s
kipödrött bajusza árulja el, más semmi. De sima állat s kipödrött
bajuszt se visel már mindenki. Az a jó fehérvári barátunk azt gondolta,
hogy megilletné a magyar embert, hogy legalább a kalapja ne lenne
idegen.
Dehogy vettem tőle ezt rossz néven.
A szavazás napján ugy állott a mi pártunk, miként az erdő. Lelkes volt,
összetartott, nem széledezett. De győzött is; – 1540 szavazó polgár 64
szótöbbséggel juttatta győzelemre a mi pártunkat.
Ime tehát törvényhozó lettem.
Eszembe se jutott, hogy képviselőségem megtagadja vagy kétségbe vonja
valaki. Ki is gondolhatta volna, hogy az ügyvédek keze még ide is
elérjen.
De hát ide is elért.
A mint az országgyülés szeptember végén összejött: rögtön benyujtottak
ellenem egy kérvényt. Kérték választásom megsemmisitését. Kérték annál
fogva, hogy engem nem lehetett volna megválasztani, mivelhogy én nem
vagyok választó, mert én semmiféle választói sorjegyzékbe fölvéve nem
vagyok.
Hát bizony ez igaz.
Összedugtuk a fejünket, miként lehetne nekem a választói jogot
megszereznem? Miért nem vagyok hát én választó?
Oklevelem nincs. Nem vagyok se ügyvéd, se orvos se mérnök, se bába. Nem
is leszek. Az öregapám se volt egyik se.
Nem vagyok akadémikus. Se festő, se szobrász, se tanár, se muzsikus.
Nem vagyok tőkepénzes, sőt adósságom tenger. Legalább is a
Fekete-tenger.
Nem vagyok telkes gazda, még csak negyed telkes gazda se. Ehhez legalább
is hét-nyolcz holdnyi szántóföld kellene Árva vármegyében. Hol vennék én
ily óriási ingatlan birtokot? Nem maradt én rám az apámról egy
talpalattnyi se. Igaz, hogy apámnak volt vagy negyed milliónyi hold
földje, de nekem abból semmi se jutott. Sokan voltunk hozzá s a biróság
engem fölöslegesnek talált.
Nincs házacskám se. Nem vagyok kézmüiparos. Nem dolgozom se egy se több
segéddel. Nem vagyok adófizető. Nincs semmim, a mire adót vessenek. Nem
vagyok hivatalnok vagy tisztviselő. Senki se bizta rám a közdolgokat.
Nem vagyok még ujságiró se.
Egy szóval semmi se vagyok és semmim sincs. Engem választónak ugyan
beirni nem tud senki. Született törvényhozó vagyok ugyan és még hozzá
nem is valami kis katonabárócska, hanem nagykárolyi gróf Károlyi, de
azért választói jogom még sincs. És nem is lehet.
Feleségem ki is nevetett, össze is szidott. Nem maradt szárazon a vajda
se.
– Ez a férfiak bölcsessége! Bele kapnak a követválasztásba, elköltenek
néhány ezer forintot, hanem azért a dolognak ábéczéjét se ismerik. No
ugyan derék legények vagytok édes Gábor!
Bolond eset.
A vajda tünődik. S azt kérdi, hogy én 1861-ben már husz éves voltam,
vajjon nem irtak-e engem be nemesi jogon 1865-ben vagy 1869-ben
választónak?
Tudja kő! Meglehet: beirtak.
Ha beirtak: akkor rendben van minden. Mert a törvény ugy rendeli, hogy a
ki 1872-ig valamelyik választói névjegyzékbe nemesi jogon bevétetett: az
halálos holtáig választó lehet.
Bizonyos pedig, hogy nemes ember vagyok. Születési nemességemet a
biróság csakugyan nem sinkófálta el.
Rögtön küldtünk valakit Csurgóra, megkérdezni a jegyzőt. Megjött a
felelet, hogy 1865-ben is, 1869-ben is, 1872-ben is beirtak mint nemest
választónak; – a hiteles névjegyzék a vármegyénél.
No – hála Istennek!
A vármegye alispánja Sárközy Aurél, jó barátunk, egykori függetlenségi
követtársunk, rögtön megküldi a hiteles bizonyitványt.
Küldi a manót.
Tudatja velünk irásban, hogy a nemes vármegye minden régi iratot 1872-ig
kiselejtezett s eladott a sajtosnak. Ezek közt van az én választói jogom
is. Sajt lett belőle. S hol van az már azóta? A szaga sincs meg.
No ez is szép közigazgatás! Elpusztitani azokat az irásokat, melyek az
ember gyökeres igazságait őrzik. Hát most már mit csináljunk?
Nem estünk kétségbe.
A választók névjegyzéke megvan a belügyi miniszternél. Épen huszonöt
szoba van megtöltve a budai várban névjegyzékkel. Ott csak meglesz az én
nevem is.
Báró Orczy Béla volt a belügyminiszter. Jó ismerősöm, egykor a boldogabb
időkben jó barátom. Rokonság is állt fenn köztünk. Unokahuga volt Orczy
Irma bárónő, Viktor bátyám felesége. Tehát ángyom. Igazságom is van; de
meg a rokonság és barátság révén is csak kiadja nekem az irást.
Igy parancsolja a törvény is, a józan okosság is. Mi az ördögnek őriznék
azt a sok irást, ha nem azért, hogy az emberek igazságát megvédjék vele,
ha a vármegye sajtosnak adja a maga levéltárát?
A vajdával fölmentünk Orczy Bélához a várba. Nagyon szivesen fogadott,
de igazságomat rövid uton ki nem adta. Azt mondta: adjuk be kérésünket
irásban, neki a fölött még tanácskoznia kell holmi tanácsosokkal,
államtitkárokkal, Tisza Kálmán miniszterelnökkel.
A vajda mosolyog s rám néz.
– No Gábor itt se kapunk igazságot!
S aztán oda fordul a miniszterhez. Egész gorombán szól hozzá.
– Neked is kár volt Bécsből, a fölség oldala mellől haza jönnöd. Te
ugyan a magad okos eszével belátod, hogy azt az irást ki kell adnod, a
magad becsületes szivével ki is adnád rögtön; – de ha másokkal is
tanácskozol, te is csak ugy cselekszel, mint a többi. Ellenzéki ember s
kivált gróf Károlyi Gábor nálad se talál igazságot.
Angyali szelidségü jó ember volt Orczy Béla. Dehogy jött volna tüzbe
erre a gorombaságra. Sőt annál jobban fogadta, hogy mindent megtesz,
csak adjuk be folyamodásunkat.
A vajda tudta, hogy ez hiábavaló lesz, hiszen az volt a szokás
országszerte, hogy függetlenségi ember számára se a falusi jegyzők, se
az alispánok, se a miniszterek sohase adták ki a választók névsorát. A
törvény ugyan megvolt, Tisza kormányra jutása előtt a jó gyakorlat is
megvolt, de akkor olyan időket értünk, hogy ellenzéki ember, ha igazi
volt, soha sehol semmiben igazsághoz nem juthatott.
Bolond idők voltak azok, a mint majd az én ügyemből is szép lassanként
kiviláglik.
Beadtuk a folyamodást. Orczy Béla csakugyan elutasitotta. Azt mondta:
keressük igazságunkat a községi birónál. A csurgói biró és jegyző
megtett volna mindent, de a náluk levő névjegyzék nem volt aláirva. A
főbirónak kellett volna hitelesiteni, de ő a hitelesitést megtagadta. A
főbirót aztán följelentettük a miniszternél. Ennek se lett semmi haszna.
Sőt valószinüleg megdicsérték a főbirót jó magaviseletéért.
Vigye manó hát a névjegyzéket. Ugyis csak arra kellene, hogy jövőre
megszerezhessük a választói jogot. Ezt pedig megszerezhetjük elvégre ugy
is, ha szépen megkérjük az adófelügyelőt, hogy rójjon ki ránk tizenöt
vagy husz forint évi adót. Biztosak voltunk benne, hogy megteszi
szivesen. Csak százszor annyi adót ne rójjon ránk.
Az volt csak a kérdés, miként védjük meg a választást?
Anyámra gondoltunk. Én is, a vajda is. Anyámnak még mindig megvolt nagy
neve, nagy tekintélye. Ha Gyula bátyámnak vagy Tibor öcsémnek szól: ők
bizonyára beszélnek Tisza Kálmánnal s akkor minden jól lesz. Tibor öcsém
ugyis sógora Tisza Kálmánnak.
Csak az volt a baj, hogy én megkötöttem magam. Én se testvéreimtől, se
Tisza Kálmántól semmiféle szivességet elfogadni nem akartam. Én nem
diszeskedni akartam ellenzéki állásommal, hanem a késhegyig támadni
Tiszát és kormányát. Ha pedig ezt akarom: miként fogadjak el
szivességet? Ha pedig elfogadok: miként lehessek én komoly ellenzék?
Teljes életemben utáltam minden paktumot és minden taktikát és minden
alattomos pajtáskodást. Ha megsemmisitik választásomat: megyek Párisba
vagy Genuába, sohase lát engem a Sándor-utczai sereglet. De oláhczigány
nem leszek, hogy egyik pillanatban verekedjem valakivel, a másik
pillanatban pedig egy pipa dohányt kérjek ellenfelemtől s ha kiszíttam,
ujra verekedjem. Ne adjon nekem a kormány semmit. Ha meg akarja
semmisiteni választásomat: semmisitse meg.
A vajda azonban nem igy gondolkodott. Ő minden áron azt akarta, igazolt
képviselő legyek. Nagy reményeket kötött képviselőségemhez. Végre rábirt
arra, adjak pár sornyi levelet anyámhoz, elmegy hozzá s rábeszéli, hogy
segitsen bennünket.
Anyám nem volt Budapesten, hanem Parádon. Sasvár nevü kastélyában. A
vajdának oda kellett menni. Unszolt engem is, menjek vele.
Nem megyek.
Parád apám mátrai urodalmaihoz tartozik. A magas Mátra háta mögött
fekszik, gyönyörü völgyben. Itt van a hires kénes savanyuviz forrása.
Kisded gödröcske egy filagória alatt; – ki lehet belőle merni naponként
valami hat-hét hektoliter vizet. Többet nem. Apró üvegekben árulják. A
hozzá való üveget is ott készitik a parádi hutában. A Duna-Tisza közén,
de a fővárosban is sokan szeretik inni ezt a vizet.
E mellett volt a régi parádi fürdő. Földszintes, hosszu, két szárnyu
elég csinos épület néhány fürdő- és néhány lakószobával. A helybeliek
Cseviczének nevezték az egész telepet. Ez volt a hevesi, borsodi,
nógrádi nemes fiatalságnak egykor hires mulató és találkozó helye. Száz
meg száz szerelmi viszony, párbaj, barátság, összeveszés, kibékülés,
pártos összebeszélés és betyáros dőzsölés országos hirü tanyája.
Ma ez már nem fürdőhely.
A mai parádi fürdő a völgy torkolatánál van, a mint Recsk és Szent-Marja
felől belép az ember a völgybe. Itt vannak a hires szénsavas, rezes,
arzenikumos, vasas fürdő- és ivóvizek. Itt épitett nagy diszes nyaralót
és mellékhelyiségeket magának Gyula bátyám s itt épültek az uj
fürdőtelep összes épületei is. Ugy hallom, most már sok épület. A
fürdőtelepet magát angol kert választja el Gyula bátyám nyaralójától.
Ezek a mátrai urodalmak hitbizományi birtokot képeznek. Apám fiági
leszármazóinak ez az első hitbizományuk. Van vagy harmincz-negyven ezer
hold.
Anyám a régi Parádon, nem a faluban, hanem azon tul az ugynevezett
Cseviczén épitett magának kastélyt. Gyönyörü kert közepén igazán szép és
költséges épületet magas és terebélyes toronynyal. Ennek a neve Sasvár.
Az épületet magát én soha nem láttam. De a Parád nevü egész mátrai
völgyet gyerek koromban többször bejártam. Természetesen apám életében.
Hát ide hivott engem a vajda: menjek vele.
Nem megyek.
Nem vagyok irigy természetü. Élvezni tudom szük keretben is az élet
örömeit. Ám boldoguljanak testvéreim s fiaik és unokáik az ősi
örökséggel, melyben ott rejtőzik az én öröklött vagyonom is. Nem
irigylem őket.
De hogy én elmenjek arra a vidékre, a hol a Mátrának óriási orma, a
komoly Kékes büszkén néz körül a Tiszai-alföldön Tokaj-Hegyaljáig,
Nagyváradig, Ménesig és az Al-Dunáig; – a hol falvak, tanyák, erdők,
ligetek, csodálatos erejü források és kutfejek s gazdag bányák s kanaáni
termőföldek váltakoznak; – a hol aranytól csillognak a kastélyok és
nyaralók s a fürdőtelep diszes épületei – hogy ott én órák számra
kocsikázzak a mérhetlen gazdagság szintérein, melyben az istenek és
emberek minden törvénye szerint ott van az én elbirósitott ősi örökségem
is, – hogy én ott kunyoráljak habár édes anyámnak is rongyos
képviselőségért: – ezt már nem teszem. Három-négy szobás sötét
lakásomban ott az Andrássy-uti 46. számu ház harmadik emeletén csak
meglakom én valahogy, habár összehuzódva, nélkülözve, nyomorogva is,
mint a hogy két éven át történt, de legalább nem zaklatja föl véremet a
minden mértéken tul való gazdagságnak és fényüzésnek vigyorgó képe.
A vajda elment.
Reggel nyolcz óra előtt táviratban értesitette anyámat s egyuttal kocsit
kért az állomásra. Oda is ért délután két óra tájban, de távirata bizony
nem ért oda akkorra.
Mindegy. Anyám kegyesen fogadta. Akkor még nem volt egyházpolitika, a
vajdának nem volt oly sok ellensége s anyám előtt nem rágalmazták
annyira, mint később tették.
De hogy képviselő lettem, azt anyám se szerette.
Mikor testvéreimmel márcziusban kiegyeztem, testvéreimnek az volt
kivánságuk s ezt anyám egyenesen meg is mondta a vajdának, hogy én
egyelőre menjek ki külföldre s majd a mikor a sok mindenféle keserüség
elmulik: akkor jöjjek vissza. Igaz, hogy a vajda már akkor tervezte az
én képviselőségemet, de erről hallgatott. Anyám szentül hitte, hogy a
vajda is azon lesz, hogy én elköltözzem.
Annál jobban megütközött most, hogy épen a vajda ment hozzá választásom
igazolására segitséget kérni. Kemény szemrehányást is csinált a vajdának
s mosdatta a fejét kegyetlenül. Egyenesen megmondta neki, hogy megszegte
szavát, kijátszotta igéretét.
A vajda az ő táblabirói humorával fogadta anyám szemrehányásait. A forró
kegyelet és igaz tisztelet érzése senkiben se él jobban anyám iránt,
mint a vajdában. A negyvenes és ötvenes évek történetében anyám
szereplését fontosnak és dicsőségesnek tartja a vajda s nem egyszer lett
volna kedve azt külön emlékiratban megörökiteni. A közbejött körülmények
hiusitották meg szándékát.
Nyugodtan türte tehát a kárhoztatást ugy délutáni három óráig. Akkor azt
mondta anyámnak:
– Kegyelmes asszonyom, minden szemrehányását megérdemlem s elfogadom szó
nélkül, ha most Gábor dolgán segit s ha nekem enni adat, mert én még ma
semmit nem ettem s éhes vagyok, mint a farkas.
Anyám elnevette magát. A tálalás dolgában nyomban igazat adott a
vajdának. Anyám teljes életében mindig vendégszerető, figyelmes
háziasszony volt. Nagyon tetszett neki a vajda vidám őszintesége. Vége
is lett a szemrehányásnak azonnal.
De a választás igazolásának kérdésében nem igérhetett semmit. Ő nem volt
érintkezésben Tisza Kálmánnal, minthogy évek óta visszavonult már a
nyilvánosabb szereplés elől, másod-harmad kéz által pedig nem akart a
dologba avatkozni. Utolsó szava az volt, hogy tanácskozni fog az ügyről
Gyula és Tibor testvéreimmel.
Biztos eredményt tehát ez oldalról nem várhattunk.
Eközben a közönség körébe is kiszivárgott, hogy én nem vagyok beirva
választónak. Szinte csodálni lehetett az ügyem iránt való érdeklődést.
Jött hozzám egy falusi zsidó. A nevét nem szükséges megmondanom. Bereg,
Ung vagy Ugocsa vármegyéből való. Sajátságos tervvel állott elő. Valami
ravasz jogtudós adhatott neki felvilágositást.
Azt mondta: tud egy falut Beregben vagy Szilágyban, a hol apámnak
birtoka volt s a hol ez a birtok még testvérjeim nevére nincs átirva.
Ott ő összebeszél a községi jegyzővel s az 1886-iki névjegyzékbe
bevéteti választókul az összes örökösöket, összes testvérjeimet s köztük
engem is. S ezzel ez ellenem beadott panaszt a közönség hahotája mellett
csuffá teszi.
– Jól van tisztelt ur, – de ezzel csak községi névjegyzék lesz. Hol
marad a megyei példány? A legelső perczben kitudódik a hamisság. Mert a
megyei példányban nem lesznek beirva a gróf Károlyi testvérek.
A derék ügynök mosolygott e szóra.
– Mind meggondoltam én ezt. Van nekem eszem a megyei példányhoz is. Itt
a megoldás két módon lehet. Vagy ugy, hogy a megyei összes községi
jegyzékek elvesznek szőrén-szálán. Ugy is elvesz igen sok. A korábbi
jegyzékekkel ugy se törődik senki. Sok vármegyénél ma sincs meg a teljes
szám. Az volna csodálatos, ha Szatmárban vagy Szilágyban semmi sem
hiányzanék. Kikérjük az iratcsomagot s ugy adjuk vissza, hogy egy ivvel
kevesebb lesz benne. Mig a világ világ lesz: sohase kérdezősködik utána
senki. – Vagy elcsináljuk a másik módon. Ugy, hogy a most készülő
községi jegyzéket egy példányban becsempésszük a megyei iratcsomagba is.
Helyébe tesszük a réginek. Igy jobban is sikerül, mert akkor maga a
vármegye ád hiteles bizonyitványt.
Nem vagyok jogtudós, nem igen értettem a dologhoz, de azért éreztem,
hogy e terv, ha sikerül, nem egyéb, mint alávaló hamisitás. Azt mondtam
a jó embernek, menjen a vajdához, én a dologba nem avatkozom; a mit a
vajda javasol: azt elfogadom.
A jó ember elment a vajdához. A vajda a maga szokott módja szerint azt
mondta az ügynöknek:
– Maga fiam elbotlott lángész, épen megérett a fegyházra. De ilyen
dolgot megcsinálni még se tud. Hanem ha elhozza a valóságos községi
jegyzéket s megmutatja, miként akar a helyett másikat csinálni: kap
ötven forintot.
Elment az ügynök. Négy nap alatt elhozta a valóságos jegyzéket is
pöcséttel és aláirásokkal s elhozta a hamisat is ugyanazon pöcséttel és
aláirásokkal. Benne volt az én nevem is.
A hajunk szála is fölállt, a mikor a munka tökéletes voltát megláttuk.
Nyilvánvaló volt a terv sikere.
Megadtuk hát neki az ötven forintot s aztán irásaival együtt kilöktük.
Ezen a módon nem kell a képviselőség.
Sokszor segit az emberen a véletlen.
Mi a véletlen?
Az volna az igazi bölcs, a ki e kérdésre meg tudna felelni. Bizonyos,
hogy az élet nem érne egy fillért, ha benne nem a véletlen uralkodnék.
Ha az embernek minden órája s minden órájának minden tennivalója előre
meg volna szabva s az ember mindent ugy cselekednék, a hogy vagy ő vagy
más előre megszabta: rosszabb volna az élete, mint a gazdátlan kutyáé.
Hasonlitana a vasra vert rabéhoz, a ki örökre be van zárva az oduba. A
mit a gazda időjárásnak, a játékos szerencsének, a szerelmes sziv
hóditásnak, a vállalkozó sikernek, a hadvezér győzelemnek, az államférfi
érdemnek és dicsőségnek nevez: mindabban a véletlen szerepe a legnagyobb
szerep. Egészség, betegség – csak a véletlen játéka. Még születésünk is
véletlen. Csak a halál nem véletlen. De már hogy az embert ugy
akasztják-e föl vagy vizbe fullad, vagy az orvos hibázza el: ez mind a
véletlen dolga. A véletlen nagy ur.
A véletlent sokféleképen nevezik az emberek. Csak igaz nevén nem akarják
nevezni. A hivő lélek gondviselésnek, a vakbuzgó végzetnek, a hivalkodó
előrelátásnak, a könnyelmü ostobaságnak nevezi. A kit a sors
elkényeztetett s esze sincs elég a világhoz: az azt mondja, hogy nincs
véletlen, nincs se szerencse, se szerencsétlenség; – csak bölcsesség és
ostobaság van.
Én azonban hiszek a véletlenben.
A kaposvári kerületben megválasztották képviselőnek ugyanekkor gróf
Széchenyi Pált. A Tisza-kormánynak földmivelési minisztere, egy-két
évvel idősebb, mint én, legény korunkban jól ismertük egymást, szelid és
derék fiu s annyira szerény és nyárspolgárias gondolkozásu, hogy még a
rátukmált miniszterséget is elfogadta, pedig annyit értett hozzá, mint
én magam.
Tehát megválasztották, noha nem volt többsége. Hanem azért neki adták át
a megbizó levelet. Valami istentelenséget követtek el a választás
vezetői, a miről azonban ő nem tudott semmit. Ha tudott volna: bizonyára
nem fogadja el a képviselőséget.
Ellenfele Körmendy Sándor volt, vagyonos kálvinista pap és esperes, a
vajdának valami távoli rokona. Már régebben is volt képviselő, tisztes
függetlenségi párti férfiu.
Hogy függetlenségi embernek miniszterrel szemben meg kell bukni s hogy
bármily törvényszegéssel csinálják is ki bukását: ő igazságot nem kaphat
– ezt az akkori idők kis és nagy férfiai egészen természetesnek
találták.
De Körmendy Sándor pártja azért elhatározta, hogy megtámadja Széchenyi
gróf választását. Körmendy feljött Budapestre, hozta magával a megtámadó
kérvényt, fölkereste vele a vajdát s megkérdezte, vajjon tanácsosnak
véli-e a kérvény beadását? Végre is költséggel jár a dolog, az ő pártján
nincsenek uraságok, hiábavaló költekezést nem akar.