1858-ban hat terjedelmes felolvasást tartott Edinburgban, Glasgowban,
Liverpoolban és Plymouthban Magyarország jogáról, alkotmányáról,
függetlenségi harczairól, világtörténeti szerepéről és hivatásáról s
Ausztria örökös cselszövényeiről. Ez a hat felolvasás a legszebb,
legragyogóbb művek egyike, melyek valaha a mi nemzetünkről megjelentek.
Ha a Kormányzó ezt egyszerüen magyarra forditja, s könyvébe ugy veszi
föl: munkája nem lesz nehéz.
Ha e tárgyról, a felolvasásokra nem is gondolva, eredeti önálló munkát
ir könyve számára: az is kevesebb fáradsággal s könnyen készül el.
De a felolvasásokat nemcsak le kellett forditani, hanem azok tartalmát
hiven megtartva, azokat a magyar közönség számára rendszeres művé
kellett ujra átdolgozni.
Ez nehéz munka volt s hosszu időt pusztitott el. De a Kormányzó a
munkának sohase a könnyebb végét fogta.
Igy készitette könyveit.
Ha már bele kapott s benne volt a fogalmazásban: gyorsan folyt a munka s
gyorsan szaporodtak a beirt kutyanyelvek.
De még se egyenlő gyorsasággal.
Volt olyan napja, a mikor hét-nyolcz kutyanyelvet megirt egy folytában.
Egy kutyanyelv megirása ilyenkor 35-től 45 perczig tartott. S ilyenkor
közel négy óra folyásáig irt egy huzomban.
Óriási munka ez, mely az agyat is, az izmokat is nagy erőfeszitésre
kényszeriti.
Minden gondolat a nagy, szép és erős szellemi munka közben egy csöpp
vérbe kerül. Ezer gondolat ezer csöpp vér, mely a szivből feltolul az
agyba s annak gépezetén át szellőfuvalommá, sugárrá, melegséggé,
villamos sziporkává válik, mely kimondva, leirva, átröppen a milliók
agyára s ott tovább él és tovább működik örökkön örökké.
Az ifjunak sok vére van, könnyen nyeri, könnyen pazarolhatja s ha költő,
ha művész, ha lángelme: könnyen alakithatja át gondolatokká. Nem merül
ki, nem gyöngül el miatta.
De Kossuth Lajos nyolczvan éves agg volt, a mikor két évi munkásság után
nagy művének három első kötetét befejezte. Az a vér, melyet agya erre
forditott, kellett már a puszta élethez is.
A Kormányzó élete nem az övé volt, hanem hazájáé, nemzetéé. A hajdankor
hitvilágában, a hellenek és latinok lelkében a végzet fölötte állt az
istenek hatalmának. Mintha ez a végzet Kossuth Lajos egyéniségében is
hatalmasabb lett volna az élet törvényeinél. A vér, mely másnál
nyolczvan éves életkorban csak az életet képes fentartani s még azt is
bágyadtan, nála még alkotni is tudott.
Első kötetét 1880 tavaszán befejezte. Április végén már ennek be kellett
fejezve lenni, mert julius közepén már a második kötet nyolczadik ivén
dolgozott. Ezt biztosan tudom, de maga is megjegyzi munkájában.
Kéziratainak kutyanyelveit titkárja másolta le. E másolatok jöttek
Budapestre Helfy barátunk kezein át az Athenaeum nyomdájába.
Közben-közben fogadta a látogatókat s folytatta magán levelezéseit.
Csaknem naponként jött látogató.
Ha nagy munkában volt, ha a munka heve megtölté lelkét: akkor nem
szerette, ha háborgatták. De azért a látogatót szivesen fogadta s gondos
figyelemmel beszélgetett vele.
Minő érdekes névsor volna az, melyben minden látogatója az évnek és
napnak följegyzésével név szerint fel volna irva! De ilyen névsor
tudtommal nincs.
Nagyon ritkán fordult elő, alig egy-két esetben, hogy látogatójával
röviden végzett volna. Ha fordult elő ily eset: vagy betegnek vagy
valamely ok miatt izgatottnak kellett lennie.
Mulatságos dolgok is történtek néha egy-egy látogatásnál. Egyet
elmesélek.
Két derék theológus diák föltette magában, hogy gyalogszerrel beutazza
Európát. Ugy emlékszem, pozsonyi luthránus diákok voltak. Az egyiknek
neve, ha nem csalódom: Masznyik. Most is él, ha Isten ugy akarja.
Lelkes magyar ifju, ha Turin közelében járt, ki nem kerülhette a
Kormányzót. E két diák is megjelent Collegno al Baracconéban s
jelentette a kertésznek, hogy a Kormányzót akarja megtisztelni.
A kertész kihivta a titkárt, Gunszt barátunkat s közölte vele a dolgot.
A Kormányzó épen legnagyobb munkájában volt s előre lehetett látni, hogy
nem szereti, ha munkájából kizavarják. De a két derék ifju könyörgött,
hogy ők a Kormányzót csak látni akarják és csak szavát hallani, – tovább
nem rabolják el idejét.
Jól van. Gunszt barátunk hát őket bejelenti. De előbb szigoru
szerződésre lépett velük, hogy a mikor ő a szemével int: fölkelnek,
búcsuznak s gyorsan el-kiszáguldanak.
A Kormányzó az első pillanatban csakugyan kedvetlenül fogadta őket. De a
mikor meghallotta tőlük, hogy diákok, theológusok, luthránusok s gyalog
járják a világot: kedve földerült s szives gyöngédséggel óhajtott velük
hosszasabban beszélgetni. Egyik kérdést a másik után intézte hozzájuk.
A két diák azonban mind csak a titkárt nézte, mikor int a szemével.
Titkár barátunknak ez eszébe se jutott, hiszen jól látta a Kormányzó jó
kedvét. Hanem tüsszentés vagy mi jött rá s szemeivel önkénytelenül is
szapora intéseket mivelt.
Hejh a két jó diák, a mint ezt meglátta, uczczu felugrott mindakettő,
mondott egy isten áldját s mintha ostorhegyre vették volna, ugrott ki az
előszobába s onnan a kertbe s nyargalt az utcza felé. Kérdezhetett ő
tőlük a Kormányzó akármit, nem hallgattak ők rá többé.
A Kormányzó csak nézett. Nem értette ezt a megfutamodást sehogy se.
Megbomlott volna talán ez a két derék ifju?
De titkár barátunk se volt röst, valamint a kertész se. Utána a két
diáknak! De hát el lehet-e fogni a kilőtt ágyugolyót? Hiába kiabáltak
utánuk, hogy csak jöjjenek vissza, a Kormányzó óhajtja: nem hajtottak a
szóra, hanem száguldtak előre, mint a bolygó csillagok. Csak annyit
szóltak vissza:
– Tudjuk mi a rendet!
Ma is futnak, ha azóta meg nem álltak.
A Kormányzó nagyot nevetett, mikor megtudta az eliramodás okát. Még
nekem is jó izüen beszélte el.
Magán levelezése sürü volt. Maga végezte. Igen kevés levelet iratott
titkárjával. Magán leveleiről nem tartott magánál másolatot. Ezer meg
ezer levelét őrzik az országban minden felé. Érdemes dolog volna,
leveleinek hű másolatait összegyüjteni s kiadni.
Sürü sorokkal s tömött vastag betükkel irta magán leveleit is. Mintha
kimélte volna a papirost. S valósággal kimélte is.
Sok jeles irónak tulajdonsága ez. De ebben nem annyira takarékosság
elve, mint inkább a rendszeretet ösztöne nyilatkozik.
Az 1882-ik évi márcziusban, mint már emlitém, készen volt a harmadik
kötet is. Befejező czikkel zárta ezt be a Kormányzó. Befejező czikkét e
szavakkal végzi:
»Legyen az olvasó elnézéssel irántam – a nyolczvan éves öreg ember iránt
– irói gyarlóságomért«.
Minő édes és szomoru szavak ezek!
S minő fenséges igazság az, a mi e szavakból hiányzik!
Hiszen a negyedik kötetet kilenczven éves korában fejezte be s irói
nagysága abban a legerősebb és a legmagasabb.
De a harmadik kötet megirása után pihent. Szemeinek meggyöngült látása s
ő is azt hitte, orvosai is azt hitték, hogy a gyöngülést a szemeknek a
lámpavilágnál való megerőltetése okozta.
Volt a pihenésnek más oka is.
Változás állott be környezetében s némileg életmódjában is.
Hű kisérője, Ihász Dani öreg barátom a harmadik kötet befejezésekor
csakhamar meghalt.
A titkárnak, Gunszt barátunknak a hadkötelezettség lerovása végett mint
önkénytesnek az őszre haza kellett jönni, de előbb még franczia és
angolországi utazást akart tenni.
A Kormányzó biztatta erre.
Adott neki különös jutalmul kilenczszáz lirát s nagybecsü ajánló
leveleket Franczia- és Angolországba világhirü férfiakhoz, egykori
barátaihoz.
Nem volt épen pénz nélkül Gunszt barátunk. Mint hirlapiró, szép
tiszteletdijakat szerzett titkárságának ideje alatt.
Gunszthoz kegyes volt a Kormányzó mind haláláig. Mikor Gunszt barátunk
megnősült: első szülöttjének keresztapaságát szives készséggel vállalta
el. S ezt irta neki 1887. évi október 24-én:
»Levelére válaszolva, őszinte igaz érzéssel kivánok önnek s nejének
szerencsét s állandóságot szülői örömükhöz. Gyümölcsözzetek és
sokasodjatok, mondá az ur Noénak (ha igaz), a mit különben Noé és az ő
fiai ugy is megtettek volna, ha az ur nem biztatja vala is őket. Hát én
sem biztatok, csak jó kivánatimat küldöm önöknek!«
Ime az édes dévajság a nyolczvanöt éves szent öregnek lelkében.
Még ez év, az 1882-ik év nyarán eladta collegno al baracconei nyaralóját
s véglegesen beköltözött lakni Turinba. Nyaralójában többé meg nem
fordult.
* * *
_Jegyzet._
[Footnote 1: A »Kormányzó« Kossuth Lajos. Szemben is igy szólitottuk,
magunk közt is igy neveztük állandóan.
Eötvös Károly.]
TÖRVÉNYHOZÓ LETTEM.
(Született törvényhozó. – Nem akarok képviselő lenni. – A vajda
rábeszél. – A kortes élet. – Székesfehérvárott megválasztanak. – Kisül,
hogy nem vagyok választó. – A petitio. – Küzködünk az igazolásért. – A
vajda anyámnál. – A hamisitó. – A kaposvári választás. – Cserébe gróf
Széchenyi Pálért. – Van-e becsületes ember a politikában?)
Elmondom, miként lettem törvényhozó. Engem is érdekel, talán mást is.
Tudom, hogy legközelebbi rokonaimnak nagy kedvetlenséget okozott. Ők
bizony jobban szerették volna, ha tul megyek az operencziás tengeren s
ott élem világom.
Igaz, hogy törvényhozó voltam én már születésemnél fogva. Volt idő, a
mikor ez a körülmény nekem néhány vidám órát is okozott.
Hogyne?
Anyám a világra hoz. Valami pap egy korsóból rám önt egy decziliter
vizet, a melyről azt mondják: ez keresztviz. Visitok és rugdalódzom,
tehát élek. Ennélfogva egy nagy fólió-alaku kopott könyvbe beirnak
valami ákombákomot, a melyből a ki olvasni tud, azt látja, hogy az az
ákombákom magyar nyelven se több, se kevesebb, mint gróf Károlyi Gábor.
Egy név ez; valami ujszülött csecsemőre ráfogják ezt a nevet; az a
csecsemő mindenki hite szerint, de az én hitem szerint is én vagyok. Ha
pedig én vagyok: hát akkor én már egy husz millió lelket számláló
országnak törvényhozója vagyok.
Miért?
Azért, mert születtem. És azért, mert véletlenül férfinemünek születtem.
És azért, mert nevemet egy ócska könyvbe beirták s azt a könyvet
anyakönyvnek nevezik.
Igaz, hogy valami négyszázezer kölyök születik évenként oly módon,
miként én; épen ugy vizet öntenek rá, épen ugy nevet adnak neki s épen
ugy beirják nevét az ócska könyvbe, a mint mindezt én velem
megcselekedték. De azért korán se született törvényhozó valamennyi. Csak
én vagyok az. És még az a negyven-ötven vagy talán csak tizenöt-husz
kölyök, a kit velem együtt véletlenül grófnak, herczegnek vagy bárónak
czimez az az ócska könyv.
Azt mondják: ez az alkotmány. Bolond alkotmány. Szabónak senki se
születik, falusi öregbirónak se születik senki, pedig egyik se valami
nehéz mesterség. Ártani egyik se tud sokat, ha az a szabó rossz szabó is
s az az öregbiró rossz öregbiró is. A király sokat árthat, a törvényhozó
sokat árthat, hanem azért a király és a törvényhozó már születésénél
fogva király és törvényhozó, habár tigriskölyöknek vagy szamárcsikónak
született is. Mert ez az alkotmány.
De hát ne bölcselkedjünk e fölött. Bizonyos, hogy az 1865-iki és
1869-iki országgyülésekre engem is megidézett a király, mint főrendi
törvényhozót. A tekintetes és nagyságos czimet én is megkaptam, a király
sajátkezü aláirását nekem is elküldték s nekem is megparancsolta a
király, hogy ez és ez napon az országgyülésen én is megjelenjek s
egyébként ne cselekedjem.
Éretlen eszü fiatal ember voltam; – tetszett szörnyen ez a nagy méltóság
és ez a nagy hatalom. A mikor Pesten voltam, be is kukkantam
egyszer-kétszer a főrendiházba, mint Bolond Istók Debreczenbe, de bizony
nem sok gyönyörüségem volt benne. A magam koru fiatalokkal holmi
haszontalanság felett elfecsegtük az időt; se elnökre, se szónokra nem
ügyeltünk; a törvényjavaslatokkal semmit se törődtünk; ha szavazni
kellett: szavaztunk; sohase tudta közülünk egyik se, mire szavaz. Mai
eszemmel szinte becsülöm magam, hogy nekem az a nemzetámitó léhaság
sohase tetszett, a melyet magyar főrendiháznak nevez az alkotmány.
Nem is törődtem azután vele semmit.
Pedig talán nem is jól cselekedtem.
A mikor megházasodtam és se országa, se hazája-féle könnyelmü
adósságcsináló hirébe keveredtem: attól kezdve nem kaptam meg többé a
király meghivó levelét, pedig 1881-ig meg kellett volna kapnom rendesen.
Nem a királyon mult s nem is rajtam, talán nem is a kormányokon.
Minden országgyülés előtt felhivja a kormány a vármegyéket, hogy azok
nevét, a kik született törvényhozó joggal birnak s a kikről tudomásuk
van, jelentsék be. A vármegyék jelentéseiből készült hajdan a nagykoru
főrendüek névsora. Engem bejelenthetett Fehérvármegye, Szatmárvármegye s
Budapest városa. De bizony utóbb nem jelentett be egyik se. Hogy apám
tiltotta meg: nem hiszem. Meg se tilthatta volna, de ilyen izetlenség
eszébe se jutott volna. Hanem minthogy a család kebelében rossz szél
fujt ellenem, bizonyosan apám főtisztjei sugtak össze alispánokkal és
polgármesterekkel, hogy nevemet a jelentésekből kihagyják.
Igy borult a feledés az én született törvényhozói méltóságomra. És ugy,
hogy magam se törődtem vele semmit. Mit csináltam volna én azzal a
méltósággal, mikor nőm és fiam se el nem hagyhattam, se haza nem
hozhattam s mikor gyakran hosszu időkön át a mindennapi kenyér után, no
meg hitelezőim kegyelme után kellett futkosnom? Én tartsak rendet az
ország dolgában, mikor a magam dolgában se tudtam rendet tartani?
Mikor a vajda 1887-ik évi márczius és áprilisban valamiféle egyezséget
eszközölt ki részemre testvéreimmel és anyámmal: akkor egy kis pénzhez
és nyugalomhoz jutottam el.
Bizony első gondom volt sietni ki Párisba.
Az igazat megvallva, én itthon akartam maradni, de Ameli sürgetett.
Hiába, őt csak Párisba vonta minden vágya. S én nőmnek nem tudtam
ellenállni.
Igaz, hogy dolgunk is volt ott.
Szegény Endre fiam siremlékét akartam felállitani, mert az ő porai még
mindig idegen sirboltban nyugodtak. S aztán Ameli minden értékes ékszere
zálogházban volt még a nagy nélkülözések idejétől fogva s ezeket is ki
kellett váltanunk. És az esenkedés: ujra látni Párist, az édes jó
anyavárost, annyi jó barát és jó barátné tanyáját, a hol Endre fiam
halálával annyi gyászunk, de életével annyi gyönyörüségünk is volt.
Fiatal férfikorának szinhelyére, azt hiszem, vágyakozik vissza mindenki.
A vajda már márcziustól kezdve folyton emlegette, hogy nekem képviselővé
kell lennem. Kissé tetszett az eszme. De Ameli hallgatott. Egyetlen
szóval se helyeselte, noha nem is mondott ellene. De én jól ismertem már
gondolkozását. Hallgatása azt bizonyitotta, hogy a terv nincs kedvére
egészen. Vagy legalább még nem fogadta el végkép.
Ez tett habozóvá engem is.
Május 20-án táviratot kapok Párisban a vajdától. Tudatja velem, hogy
Székesfehérvárott a függetlenségi párt igaz lelkesedéssel képviselőnek
jelölt, siessek haza, mert pünkösdre, mely május 29-ére és 30-ára esik,
már várnak választóim.
Igy is volt.
Nagy Ignácz barátunk tekintélyes ügyvéd és birtokos Fehérvárott, erős
függetlenségi férfiu s egyik tevékeny vezető alak ott a közügyekben. Ő
feljött néhányad magával Budapestre, hogy engem fölkeressen s jelöltnek
fölkérjen. Én Párisban voltam s ő a vajdával beszélt. A párt május
19-ére nagy gyülésre összesereglett, a vajda oda elment, tartott
mellettem csodálatos hatásu beszédet, elmondott engem Szent György
lovagnak és szigetvári Zrinyi Miklósnak, megtett Kossuth és Garibaldi
első hősének s ugy föllelkesitette a város közönségét, hogy az ezentul
hallani se akart másról, csak én rólam.
Siettem haza Párisból.
De nem nagy kedvem volt a képviselőséghez ekkor se. Sehogy se tudtam
belátni, mi haszna lenne én belőlem az országnak, mit tudnék én tenni
akár a pártban, akár a törvényhozásban.
Szónoki képességem nem volt, de gyakorlatom se. Akadozva tudtam csak
beszélni.
Tudásom nem volt semmiben. A magyar jogot, történetet és alkotmányt nem
ismertem. Előttem minden alkotmányi kérdés csak szürkeség volt.
Pénzem se volt. Pártot, sajtót, irodalmat nem segithettem.
Nem voltam se mezei gazda, se katona, se kereskedő, se gyáros, se tanár,
se hajós. Ugyan, hogy merülhetne föl olyan kérdés, a melyhez én
hozzászólhatnék?
Puszta szám, ugráncsi széltoló, ötödik kerék a kocsiban lenni nem
akartam. Önérzetem még is csak többre becsült engem, mintsem hogy én
csupán lézengő alakja legyek a képviselőháznak.
Előadtam a vajdának ezt mind. De a vajda nem engedett. Sajátságos
elmélete volt a törvényhozásról és törvényhozókról.
– Tévedsz, édes Gáborom – ugymond – ha azt hiszed, hogy minden
törvényhozónak tanult és tudományos embernek kell lenni. Isten mentse
meg attól a magyar országgyülést! A nagy tudásu tanult emberek
okoskodnak, érvelnek, – de egyuttal az érvekre hallgatnak is. A mi azt
teszi, hogy az okok, érvek, események és tünetek elől el nem zárkóznak.
Minthogy pedig a Habsburgok és kormányaik és pártjaik mindig sok és jó
érvvel, mert mindig nagy erővel és hatalommal állanak a nemzet elé:
ennélfogva mind a tudományos fejü, mind a vagyonszerző természetü
embereket mindig meg tudják győzni a maguk igazsága felől. Kell a magyar
törvényhozásba oly ember és oly párt, a mely nem okoskodik, de érvekre
nem is hallgat, hanem a magyar érzést s a nemzet valóságos ösztönét
vakon, vadul, nyersen képviseli. Oly ember kell és oly párt, mely a
nemzet végczélja fölött nem tárgyal és nem bölcselkedik, hanem csak azt
mondja: »ez magyar ügy, ezt akarom; – amaz pedig nem magyar ügy, azt nem
akarom«. S érzése, ösztöne és akarata mellett megáll rendületlenül.
– Lásd jó Gáborom, igy folytatta, téged a gondviselés ilyennek
teremtett. De más okokból is szüksége van rád a nemzetnek. A
függetlenségi pártot csak parlagi pártnak tekinti a nagy közönség a maga
bágyadt eszével. Nincs ennek a pártnak nagy nevü mágnása. Csak az
egyetlen Odescalchinak van nagy mágnás neve, de ez meg nem magyar név. A
te neved ősmagyar név, te a legelső mágnáscsaládnak vagy tagja, ezt a
nevet ismerik a Dunának is, a Tiszának is mind a két partján. A te
neveddel igazán tud hóditani az igazi magyar párt. De a te törvényhozó
szereped még ennél is nagyobb és fontosabb. Nehéz idők fenyegetnek. A
papság emelgeti fejét Európaszerte. Igen rövid időn hozzánk is átcsap az
egyházi hatalmaskodás vad szenvedélyeinek hulláma. S nálunk ez kettős
veszedelem. Nemcsak a szabad haladást veszélyezteti, nemcsak annak
ellensége, hanem sokkal nagyobb ellensége a magyarságnak. Szövetkezik
Rómával, szövetkezik a Habsburgokkal, szövetkezik a nemzetiségekkel s ez
mind ki akarja irtani a magyart. Megint megkisérti azt, a mit
megkisértett I. Lipót és Mária Terézia alatt, sőt ez előtt ötven évvel
is, 1836 körül. Kálvinista államférfi ennek utját nem állhatja, mert
azonnal rákiáltják a felekezetességet. Katholikus államférfiaknak kell
előállani a roham visszaverésére, mint ötven év előtt s azóta előálltak
Nagy Pál, Deák Ferencz, Beöthy Ödön s később báró Eötvös József, gróf
Batthyány Kázmér s egyebek. De hol vannak ma az ily férfiak? Nézz végig
a képviselőház tagjain, találsz-e egyet is, ki a nemzeti szenvedély vad
tüzével rivalljon rá a fekete seregre, mint a hogy teszik s te magad is
tetted Olaszországban? Dicső és fönséges szerep ez. Erre jelölt ki téged
a végzet. Szökés, futamodás lesz az, ha te kitérsz ez elől.
Engem meggyőzött a vajda.
Nincs olyan jövendőmondó a világon, a ki előre oly tisztán látta volna,
mi következik ránk, mint a hogy a vajda látta. Minden bensőbb barátunk
jól emlékszik arra, hogy a mikor még a falevél se mozdult, a vajda már
megmondta, honnan jön a vihar, milyen erős lesz s miként védekezzünk
ellene. Még a képviselőház minden valamire való tagjáról is megmondta
előre, hogy miként viseli majd magát, ha ránk jön a baj. Engem százszor
megoktatott és fölvilágositott, s ha ingadozni találtam, százszor
összeszidott.
Az volt most a kérdés: Amelit megnyerjük-e a képviselőségnek? Ettől
tettem függővé elhatározásomat.
Reményemen felül könnyen sikerült megnyerni őt.
Ameli csak azon lelkendezett, hogy nagy örökségi peremet ujitsuk meg. A
vajda elhitette vele, hogy ha nem leszek képviselő, sohase nyerhetjük
meg a pert, mert testvéreim nevének rettentő sulya mindig ellenünk lesz.
De ha én is a törvényhozás tagja leszek: az én nevemnek is meglesz az a
sulya s akkor nyugodtan nézhetünk a jövő elé. Ennek megvolt a hatása.
Feleségem maga biztatott azután:
– Eredj Gábor, a fehérváriakat nem lehet cserben hagyni.
Értesitettük fehérvári barátainkat, hogy pünkösd második ünnepén megyek
Fehérvárra.
Baj volt, hogy ugyanakkor a vajda Nagy-Kőrösre ment s velem nem
jöhetett.
Valami érthetetlen módon ez oly kishitüvé tett engem, hogy sehogyse
akartam Fehérvárra menni. Barátaim Fehérvárról idézték föl néhány
hivünket biztatni, itt pedig báró Bánffy, Rényi ezredes, a lelkes »Perl
öcsém« és Izidor alig tudtak a vasuton feltuszkolni a kocsiba; –
fehérvári hiveink már egészen kétségbe estek, hogy mi lesz belőlünk, ha
én igy makacskodom?
– Ha bottal kergetik az agarat a nyul után, az a nyul sohase lesz
elfogva.
De mégis meglett a nyul!
Május 26-án zárta be a király az országgyülést és szeptember 26-ra hivta
össze az ujat, melyet a krónika 1887–1891-ik évi országgyülésnek nevez.
A választás napját Székes-Fehérvárott junius 17-re, ugy emlékszem épen
pénteki napra tüzték ki. Jó három heti időm volt arra, hogy készülődjünk
a választásra.
Ellenjelöltem Szögyény-Marich Géza volt, az elmult országgyülésen
képviselő. Szelid, tanult, derék fiatal ember, mostani berlini
nagykövetünk testvéröcscse. Apja még élt. Szögyény-Marich László, a régi
konzervativ tábor jeles tagja, fehérvári lakos és fehérmegyei birtokos.
Csoóri birtoka szomszédos a mi csurgói birtokunkkal, melyből apám
második hitbizományt alakitott s mely most Viktor bátyám tulajdona volt.
Az öreg Szögyény-Marich Lászlót nagyon szerették Fehérvárott s aztán van
ott püspök, káptalan, sok pap, sok barát, sok hivatalnok s erős
kormánypárt. Sehogy se volt könnyü dolog győznöm. Sokan attól is
tartottak, hogy Viktor bátyám csurgói tisztjei is eljönnek ellenem
izgatni. Alaptalan volt ez az aggodalom.
Utóbb is ráfanyalodtam, hogy megyek a »kerületembe.« Isten neki
fakereszt, mint a tuladunai példaszó mondja. Csináltam én már elég
bolondságot életemben. Egygyel több vagy kevesebb most már számba se
jöhet.
Ily gondolattal indultam utnak. Bizony ledérnek bizonyult ez a
gondolkodás.
A nyéki vasuti állomásra már elém jött egy számos tagu küldöttség.
Mosolygó arczok, harsogó éljenek, zászlók lobogása már itt utközben is!
Fehérváron a vasutállomásnál ötven diszes kocsi várt lobogókkal, jól
öltözött választókkal s néhány ezer főből álló közönséggel. Zeneszóval,
nagy diadallal, szózaténekléssel vittek be a városba, a vármegyeház
terére. Ékes szónoklattal a vasutnál üdvözölt az egyik pártelnök s a
vármegyeház terén a másik pártelnök. Ugy emlékszem: Márkus Antal és
Szüts Szabó István. Magam is tartottam egy rövid akadozó szónoklatot s
aztán harsogó éljenzéssel kisértek szállásomra, az »Arany Sas«
vendéglőbe.
Elcsodálkoztam.
Mit jelent ez az öröm, ez a lelkesülés, ezer és ezer embernek ez a
lángoló, meleg ragaszkodása?
Ki vagyok én? Mi vagyok én?
Nádorispán, diadalmas hadvezér vagy szolgabiró? Nem vagyok én ezek közül
senki. Nem is látott engem e sok ezer emberből senki eddig s én se
ismerek senkit.
Azt mondta az egyik üdvözlő szónok hozzám:
– Tiszteljük, becsüljük gróf ur az ön uri familiáját, nem is gondolunk
róla semmi rosszat, de ha a maga familiája önt kitagadta, a mi magyar
nemzetünk önt édes fiává fogadja. Uradalmat mi nem adhatunk, de
szivünket, bizodalmunkat felajánljuk.
Szokatlan, sőt ismeretlen hang volt ez az én fülemben. De azért jól
esett.
De azért e pillanatban mégis eszembe jutott az a nagy csapat ügyvéd,
biró, közjegyző és végrehajtó, a ki engem ősi örökségemből kiforgatott.
Ide jertek most ügyvédek, birák és végrehajtók! Itt legyetek legények s
itt győzzetek le engem! Mit szeretett meg én bennem ez a jó nép? A
családi és birói igazságtalanság áldozatát. Látta, hogy engem
földönfutóvá akartak tenni s ezért pártomra állt. A józan népnek nagy
szive van s az a nagy sziv most megdobbant mellettem.