Eötvös Károly Munkái
VIII. KÖTET
GRÓF KÁROLYI GÁBOR FÖLJEGYZÉSEI
II
Eötvös Károly Munkái
VIII
GRÓF KÁROLYI GÁBOR FÖLJEGYZÉSEI
MÁSODIK KÖTET
BUDAPEST MDCCCCII
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
EÖTVÖS KÁROLY
GRÓF KÁROLYI GÁBOR FÖLJEGYZÉSEI
MÁSODIK KÖTET
BUDAPEST MDCCCCII
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL
Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.
KOSSUTH LAJOS „IRATAI“.
(Genuai uzsorásomhoz utazom. – Látogatásom a Kormányzónál. – Szerződése
az Athenaeum embereivel. – Kossuth Ferencz aláirása hasonlit apjáéhoz. –
Miért kell Kossuth aláirásához közjegyző? – Kossuth szegényül hagyta el
hazáját. – Az ég alatt hál. – Uti málhája? – Mit ér a magyar korona? –
Miből élt Jézus Krisztus? – Mac Ádám mint jó barát. – Gunszt Bertalan a
titkár. – Mi volt fizetése? – Miként dolgozott Kossuth? – Tolla,
téntája, papirosa. – Buvárkodások a könyvtárakban. – A két luthránus
diák. – Titkárát elbocsájtja.)
Az 1879-ik év őszén, október végén vagy november elején, föl kellett
keresnem Genuában signore Goutot, magyarul Gaut urat. E kirándulásomnak
története van s az a történet elég érdekes. Ekkor ismertem meg a
Kormányzó iratainak történetét s anyira-menyire vagyoni viszonyait.
Ekkor már Párisban laktunk. Átkozottul megszorultam pénz dolgában.
Kimerült minden hitelem, nagyon megfogytak zálogba adható tárgyaim is,
pár ezer frankra mulhatlanul szükségem volt, szomjas zsebem tehát egyik
genuai forrásomhoz, Gout vagy Gaut urhoz kivánkozott.
Ez a Gout ur kisebb fajta uzsorás volt Genuában. A kegyetlen, de mindig
jókedvü fajtából. Sokat sohase adott, de mindig adott. Istentelen
kamatot számitott ugyan, néha husz százalékot is, de üres kézzel sohase
eresztett el.
Ott lakott egy kis utczában, mely az Aqua Sola-térre torkollott. Volt
egy kis boltja, abban kirakata nyakkendőkből. Szebb és drágább
nyakkendők Párisban se voltak. Száz lirán alul alig adott nyakkendőt. De
ez csak ürügy volt, hogy a legelső gavallérok is bemehessenek hozzá.
Különösen idegenek, utazók, turisták, montekarlói játékosok voltak
pártfogoltjai. Ezek közt sok angol is.
Az angolok adták neki a Gout nevet is. Eredeti neve olasz vagy görög
volt, nem is emlékszem már rá. Én is csak Gout néven ismertem s ugy is
szólitottam.
Gout angol szó. Magyarul azt teszi: száraz fájás vagy köszvény. Ha
uzsorás-pénzt kellett fölvennünk, magunk közt még Párisban is azt
mondtuk: meglepett bennünket Signore Gout.
Hitelmüveletem szerencsésen sikerült.
Épen indulni akartam Páris felé, mikor véletlenül találkoztam az utczán
vagy talán a vasuti indóháznál Kossuth Tivadarral s ő kérdezte tőlem,
nem látogatom-e meg az öreg urat?
Igazán nem volt szándékom, nem is jutott eszembe, de e kérdésre rögtön
Turin felé indultam s másnap már kint voltam Collegno al Baracconeban.
Jó ideje nem láttam a Kormányzót,[1] jól esett fölkeresnem, ő is különös
örömmel és szivességgel fogadott.
Néhány nap előtt voltak nála az Athenaeum emberei Budapestről. Ekkor
szerződött meg velük iratai kiadására nézve.
Ott volt Vérei József, az Athenaeum igazgatója. Eszes, mozgékony, ügyes
üzletember. A nyakkendője vagy az inggallérja mindig nyomta valahol a
nyakát, mert a fejét folyton igazgatta. Valami régi idegbaj lehetett
nála. Folytonos fejbólintása feltünt a Kormányzó urnak.
Urváry Lajos a Pesti Naplónak volt szerkesztője már nyolcz vagy kilencz
év óta s az Athenaeumnak szintén valami igazgatója. Hebegve beszélt s
szemeivel örökké pislogott. Ezt is a Kormányzótól hallottam. Különben jó
alaku, üde szinü, fiatalos külsejü ember volt. Később hallottam, hogy ez
ember életének nagy titkai voltak. Első házassága borzasztó erkölcsi
szerencsétlenséggel végződött. Utóbb el kellett hagynia a lapot s nagy
nélkülözések közt élt. Már itthon laktam, a mikor nyelvrákban meghalt.
A harmadik Sigray Pál volt, az Athenaeum jogtanácsosa. Erre is tett a
Kormányzó valami jókedvü megjegyzést. Ha jól emlékszem, azt, hogy sohase
nyitja föl szemét egészen, csak félig, – mintha a napba nézne.
Hogy Helfy barátunk ott volt-e a szerződéskötésnél: erre bizony most már
nem emlékszem. Alig képzelem, hogy ott ne lett volna, hiszen ő volt a
Kormányzó és az Athenaeum közt a közbenjáró. De meglehet mégis, hogy nem
volt ott. Ha ott lett volna: saját nevének minden esetre helyet
szoritott volna a szerződésen.
A szerződés 1879-ik évi október hó 15-én készült el véglegesen.
Tartalma hosszu és bő. Tartalmára bizony nem emlékezem. Annyit tudok,
hogy az iratok tiz kötetre voltak tervezve s hogy az első három kötet
megjelenése meglehetős szabatossággal időhöz volt kötve.
Nekem feltünt ez.
Hiszen akkor a Kormányzó már 76–77 éves öreg ember volt. Oly életkor, a
melyben az emberek nagy és terjedelmes irodalmi munkát nem szoktak
végezni. S tíz kötet! Ha minden kötetre egy évet számitunk is: 86 vagy
87 éves kora előtt a Kormányzó be nem fejezheti művét.
Kérdeztem a Kormányzót, hogy csupán iratokat ad-e vagy azokat fel is
dolgozza s megfelelő megjegyzésekkel s történelmi felvilágositással
kiséri? Nagy különbség van a kettő között.
Csupán iratokat rendezni sajtó alá: könnyebb munka. Szorosan véve, ez
nem is irodalmi működés. Nem irói, nem szerzői, nem költői munka. Erre
kivételesen nyolczvan éves ember is képes lehet.
De a Kormányzó azt felelte nekem, hogy semmi esetre se nyers anyagként
adja át iratait, hanem azokat emlékiratszerü megjegyzésekkel világitja
meg. S szándéka az, hogy az iratokat nemzetünknek s a külföldnek főbb
történelmi eseményei szerint csoportositsa s ez eseményeket önálló
részekben külön is megirja.
Ez hát nehéz irodalmi mű lesz.
De hát lehet-e erre 77 éves életkoru embert kötelezni? S lehet-e arra,
hogy nyolcz-tiz éven keresztül végezzen ily munkát?
Ember és ember közt nagy a különbség. Akkora, mint a jellem és jellem
közt.
Mi az, a mit jellemnek nevezünk?
A nemes felelősségérzet. A kötelesség teljesitésének önmagunkra szabott
erkölcsi kényszere. Az a fenséges adósság, melyet magunkra vállalunk a
hazával, a nemzettel s az emberekkel szemben s azokkal szemben, a kik
szivünknek részesei, – hogy érzést, lelket, munkát, örömet, egészséget s
minden sikert és vagyont, mely a miénk, az ő boldogulásukra áldozunk
fel. S hogy feláldozhassuk: ebből álljon minden boldogságunk.
Ez a jellem a maga teljes tisztaságában és épségében. Ilyen volt Kossuth
Lajos.
Minő csodálatos nagy lélek volt ő!
Mikor a vajdával nála voltunk s a vajda a munka negyedik és ötödik
kötete után kérdezősködött: akkor mondta a Kormányzó:
– A negyedik kötet egészen kész s az ötödikből is csak három-négy ivnyi
van hátra. De azért nagy lelki nyugtalanságot okoz nekem, hogy eddig is
késlekednem kellett. Talán nem én vagyok az oka, de azért nekem fáj az.
Sietek is a legelső napon, a mint tehetem, Emich urtól mentséget
szerezni a magam számára. Nem tudnék meghalni, mig kötelességemet
egészen nem teljesitettem.
Emich ur alatt Emich Gusztávot értette, a képviselőház volt tagját s az
Athenaeum vezérigazgatóját. Nemes gondolkozásu férfiu, a ki sokkal több
figyelemmel volt a Kormányzó iránt, mint a mennyire a szerződés
kötelezte. A Kormányzóban nemcsak a szerzőt s nem csak a szerződő felet
látta.
Bizonyosan tudom, hogy Turinból elutazásunk után egy-két napra meg is
kapta a Kormányzó levelét. Ha e levél egykor napvilágot lát: ebből látja
meg a világ, ha semmi más bizonyság nem volna is, miként érzett, miként
gondolkodott a Kormányzó a kötelességről.
A szerződés természetesen magyar nyelven van szerkesztve. Készitésekor
otthon volt Kossuth Ferencz is s Lajos Tivadar is. Ki fogalmazta: nem
tudom.
A szerződés keltének helye igy van megörökitve: Baraccone-Collegnói
terület, turini provinczia. Szerződő felekként aláirták Kossuth Lajos,
Kossuth Ferencz és ifju Kossuth Lajos. A könyvkiadó-vállalat részéről
Urváry és Vérei irták alá. Tanuk gyanánt az okiraton Ihász Dániel és
Sigray Pál szerepelnek.
Azért gondolom, hogy Helfy barátunk nem volt jelen az aláirásnál, mert
az ő neve még a tanuk közül is hiányzik. Ha ott lett volna: legalább
tanuként aláirja.
Kossuth Ferencz a »Kossuth« szót csaknem tökéletesen ugy irja, mint édes
apja a Kormányzó. A két név, a mint egymás mellett fekszik,
nyilvánvalóvá teszi ezt.
Gyakori tünet, hogy a fiu névaláirása hasonlit az apáéhoz. Különösen
gyakori akkor, ha mind az apa, mind a fiu igen sokszor irja le saját
nevét; ha élete foglalkozásához tartozik a sok névaláirás.
De ez természetes is. Ha száz kéznek kell ugyanazon nagy és kis betüt
százszor meg ezerszer gyorsan leirni; utóbb mind a száz kéz egyenlően
irja le azokat a betüket. Csak akkor lesz állandó eltérés, ha a kéz
alkatában van valamelyes különösség vagy ha a kéz a kisgyerekkortól
kezdve egészen más természetü iráshoz szokott.
Ugy látom, ily eset van Lajos Tivadarnál. Az ő betüi s vonásai messze
térnek el a Kormányzó betüitől s vonásaitól.
Az irásszakértők intézménye buta és gaz intézmény. Ostoba vagy lelketlen
biró az, a ki az irásszakértők véleményét figyelembe veszi. Mekkora
eltérés van ugyanazon kéz irása közt, ha a tinta, a toll, a papiros vagy
a testi és lelki állapot különböző. S minő könnyü és természetes az
idegen betük és vonások utánzása, ha az utánzó fiatal, keze ép s gyorsan
és sokat szokott irni.
De hát hagyjuk ezt.
A szerződést közjegyző is hitelesitette. Természetesen olaszul. A
közjegyző neve Vittorio Angley volt Pianezzából. Ráütötte pöcsétjét is,
a melynek czimere egy kövér fehér kereszt.
Minek kellett ide a közjegyző?
Meglehet, Olaszországban nem érvényes az olyan kétoldalu kötés, melyet
közjegyző nem hitelesit. Nem tudom. Ha igy van: akkor ott kellett lenni
a közjegyzőnek.
De ha nem igy van: akkor csakugyan mosolyogni való dolog az a közjegyzői
hitelesités.
Hát eltagadhatná valaha valaki Kossuth Lajos nevét vagy neve aláirását?
Kellett oda még tanu is? S ha kellett: Ihász Dani öreg barátom neve nem
lett volna elég önmagában is?
A királyok aláirásához miért nem kell tanu? A spanyol király még a nevét
se irja az okiratra. Csak annyit ir: »én a király«. A napkeleti
fejedelmek némelyike csak a tenyerét üti a papirosra, mintha legyet
csapna agyon s még se kételkedik senki az ő sajátkezeirásában. Van-e
annyi király és napkeleti fejedelem a világon, a kinek kezeirása
összevéve érne annyit, mint Kossuth Lajosé?
Hajh de hát magánjogi dolog, szerződés, pénz, részvénytársaság s több e
féle: igy szólnak a jogtudósok.
Hát hiszen épen ez a nevetni való, mikor Kossuth Lajos kötelezvényéről
van szó.
Deák Ferencz csak egy iskolásgyerek palatáblájára irta föl irónnal, hogy
vagyonát halála után adják a szegényeknek. Alá se irta a nevét, mert
haldokló szemei előtt már sötét volt a világ s keze nem engedelmeskedett
többé az elhervadt akaratnak.
Kételkedett azért valaki abban az írásban? Vagy meg merte volna támadni
valaki azt a végrendeletet? Száz szegény rokona maradt apjának testvérei
után. Jogtudós is volt köztük akármennyi. Vagyona is tisztes maradt, a
mint a kegyelet fölverte az ő szegényes tárgyainak értékét. Még se
találkozott senki, a ki éhes örökösként elő mert volna állani, hogy a
szegények pénzét magának követelje. Még azt se hiszem, hogy biró akadt
volna, a ki megsemmisitse azt a végrendeletet.
Igy lett volna bizony Kossuth Lajos szerződésével s névaláirásával is.
De hát végre is, miért kellett a 77 éves agg embernek arra vállalkoznia,
hogy tíz nagy kötet irodalmi munkát készit az életnek még hátralevő
éveiben?
Szomoru kérdés ez és szomoru a felelet rá.
– Anyagi körülményeim szigorusága kényszeritett, hogy a terhes munkára
vállalkozzam.
– Agyam és kezem munkájával kerestem meg hontalanságomban mindennapi
kenyeremet.
– Igy akarom kenyeremet megkeresni életem végnapjaiban is, ha
lehetséges.
Ez a felelet nagyon szomoru.
De fönséges is!
Oh ti császárok, királyok és mindenféle biboros fejedelmek! Ti nem
ismeritek a mindennapi kenyérnek gondját, még akkor se ismeritek, ha
nyomorgatott népetek pokolba kerget benneteket. Mert a kincsek özöne
akkor is megvan kezetekben, a hogy népetek verejtékéből azt
összeharácsoltátok.
Az oroszlán nem gyüjt. S nem fogad el senkitől mindennapi élnivalót.
Hanem élte alkonyán is önmaga keresi meg kenyerét – büszkén, bátran,
nyugodtan.
A hogy Kossuth Lajos.
Kossuth Lajos szegényül hagyta el hazáját, a mikor bujdosóvá lett. Talán
pár száz arany volt erszényében, kormányzói fizetésének nem is egészen
egy hónapra való része. Ezzel vágott neki idegen földön, idegen népek
közt a hányt-vetett életnek.
Pedig nagy állam feje volt egy ideig. Kormányzó czimén választott
fejedelme Magyarországnak. Hatalma és tekintélye akkora az ő országában,
mintha királya és vallásalapitója lett volna nemzetének. S minő élet
várt rá!
Az idegen földön töltött első éjszaka némi sejtelmet nyujtott arról az
életről előre. A hogy ezt a Kormányzó a vajdának röviden elbeszélte.
Alkonyat felé járt az idő, mikor társaival, a bujdosókkal együtt Kossuth
a Duna jobb partjára, török földre lépett. Kis számu török katonaság és
partőrség várta. A nap lenyugodott, de még világos volt, a mikor a
partőrség által értesitett török főtiszt lóháton néhány lovastiszt
kiséretében közelgett. Ezredes volt a főtiszt, Kossuth eléje ment.
Az ezredes e szóval fogadta:
– Tudom, ki vagy. Tudom, hogy ellened fordult a szerencse. A padisah
palástjának árnyékában nyugalmas pihenőd lesz. Allah nevében üdvözöllek.
A kormányzó néhány szót szólt. A főtiszt nem akart tárgyalásba
bocsátkozni.
– A nap lenyugodott, este van. Feküdjél le nemes vendég, majd ha a nap
fölkel: beszéljünk sorsodról. Készitettem számodra éjjeli tanyát.
Valami kisázsiai tanulatlan ember, de jó ember volt az a török főtiszt.
Sejtelme se volt arról, ki az a Kossuth Lajos s az ő alakjában mekkora
történelmi egyéniség áll előtte. Nagy nemzet üldözött, bujdosó
fejedelme! Az a jó török ezredes csak egy urat ismert. Az a szultán, a
ki az ő fölséges uralkodója. Ő hozzá képest mindenki csak egyenlő
szegény és kis ember.
Kossuth sötét szinü, de ékszer nélkül való magyar diszruhában volt.
Kalapja mellett toll, csizmáján sarkantyu, oldalán kard.
– Ragyogó öltözet nem lett volna méltó se az én helyzetemhez, se
nemzetem sorsához, de mégis diszesebb ruhát kellett felöltenem, mert
keleten voltunk már s hiába, a tisztességet ott is csak a ruha után
osztogatják.
Igy mondta a Kormányzó.
Volt kényelmes hintókocsija s podgyász-kocsija is. Három jókora utazó
ládája volt s minden holmija ezekben. Fehérnemüje tizenöt pár, teljes
öltöző két ruha s a most rajta valón kivül még egy magyar diszruha.
Lábbelik, harisnyák, kendők, keztyük, rojtos nyakravalók elegendő
számban. Néhány könyv, azután irások, irószerek, néhány fegyver s talán
négy pár diszes művü pisztoly az egyik ládában. Fegyverek, pisztolyok
elajándékozni valók. Keleten ez a jó és régi szokás.
Nem messze volt az éjjeli tanya, melyet a Kormányzó számára a török
ezredes készitett.
Biz ez nem palota volt. Nem is hán vagyis keleti vendégfogadó. Még csak
nem is csárda az utszélen, de még sátor se.
Hát mi volt?
Lombos iharfa s alatta buja gyep.
A gyepre volt teritve gyékényfonat, annak tetejére egyszinü
gyapjuszőnyeg, derékalj semmi más. Még fejalja se volt. Ruhával tömött
kis kézitáskát tettek a Kormányzó feje alá, palástja volt takarója s igy
töltötte az első éjszakát idegen földön Magyarország bujdosó fejedelme.
Szép enyhe nyári éjszaka volt. Nem nagy messzeségben volt a Duna,
melynek zugó moraját mintha hallotta volna a bujdosó füle. Egyéb zaj nem
hallatszott az éjszakán át.
Vajjon hogy töltötte az éjszakát a nagy bujdosó?
– Hajnal felé elaludtam. Alvásom nem volt hosszu, de azért felüditett.
Mióta Világost elhagytam, még ilyen álmom se volt.
– De mielőtt elaludt volna: merre járt elméje a csillagos ég alatt?
Ezt irja erről:
»Arczomon öntudatlanul a kifejezhetlen fájdalom könyzápora omlott alá.«
»Minden volt e könyzáporban, a mi a hazafi szivének fáj; – minden! Csak
egy nem! A reménytelenség nem; a kétségbeesés hazám jövője felett nem.«
»Ugy tetszett nekem, – még akkor a fájdalom első lázrohamában is ugy
tetszett nekem, mintha az ég csillagainak fényszikrázatából könyeim
fátyolán keresztül egy sugár lövellene felém, mely azt hirdeti borult
lelkemnek, hogy nemzetem szenvedni fog ugyan, irtózatosan fog szenvedni,
mert boszuja rettenetes a féktelen uralomvágynak: – hát szenvedni fog
nemzetem irtózatosat, de nem hal bele!«
Ime tehát sirt.
Sirt, mert nemzetének irtózatos szenvedéseire gondolt.
De szentül hitte akkor is, hogy fel fog támadni nemzete.
Ime az első éjszaka idegenben. És ettől kezdve még negyvennégy és fél
esztendőt kellett töltenie idegenben.
De hát miért akart szegény maradni? Miért nem vitt pénzt, aranyat,
kincset magával? Ha király lett volna, bizonyosan nem üres kézzel
bujdosik el hazájából!
Joga lett volna hozzá. Egy egész esztendőre járó tiszti fizetés még a
polgári jog, még a hétköznapi felfogás szerint is megillette volna őt.
Negyedévre ugyis előre volt hozzá joga. A mostani királyi udvartartás
költségeit is előre fizeti ki országos kincstárunk. S aztán néhány ezer
főre rugott bujdosó társainak száma. Szentséges joga volt ahhoz, hogy
ezek tisztes ellátását az ő bölcsesége intézze egyelőre.
Módja is lett volna benne.
Hiszen kezében volt, hatalmában volt a kincstár, a melyet Duschek
őrzött. Mintegy három millió forint volt ez aranyban, ezüstben. A nemzet
ajándékából gyült ez össze. Haynau vitte el, az osztrák nyelte el ezt a
nemzeti kincset. Kossuth szavára adták ezt össze a hazafiak. A nemzetnek
adták s nem az osztráknak. Az osztráknak nem adtak volna egy fillért se.
A hadijog és a nemzetközi jog szerint is ezt magukkal vihették volna a
bujdosó honvédek. Hisz az üldözött, a menekülő harczos magával viheti
még idegen földre is tábora minden kincsét, egész pénztárát.
A Kormányzó nem nyult ehhez.
Kezében volt a korona is. Ez is országkormányzó fejedelmi jogánál fogva
volt kezében. A nádor elszökött, itt hagyta, de elvinnie jogában se
állott volna. Az uralkodó családot trónjavesztettnek nyilvánitá a
debreczeni országgyülés, tehát ez országgyülés felfogása szerint az
uralkodó család kezében se lehetett a korona. Az országot osztrák és
orosz hadak árasztották el. Ők a hóditás jogára hivatkoztak. A hóditási
jog nem jog, hanem csak hatalom és erőszak. Csak az az övé, a mit
erőszakkal elvehet. De a korona nem jutott kezébe. Azt a nemzet jogának
alapján Kossuth kezelte teljes joggal. Az osztrák és orosz sereg kezébe
át nem adhatta. Ez nem állott kötelességében, sőt jogában sem.
Erzsébet királyné négyszázhatvan év előtt ellopta a koronát s zálogba
adta Frigyes császárnak. Pedig nem volt rászorulva s nem kellett a
magyar nemzet bujdosó hőseit tartania. Kossuth fenséges lelkéhez még
gondolatban se fért oly terv, hogy ő a nemzet vagyonát érintse. De ha
zálogba teszi a koronát azért, hogy a zálogösszeget hontalan bujdosóink
közt kiossza: én bizony ezért nem kárhoztattam volna soha.
Furcsa legények azok a jó történetiró urak. Azt a királynét nem mondják
tolvajnak, mert királyné volt. Hanem tolvajnak mondják szobalányát,
Kottaner Ilonát, a ki kézi kosarában asszonya parancsára vitte el karján
a koronát. Mintha bizony koronát lopna egy szobalány, ha már épen lopni
akar s mintha bizony szobalánynál állana a koronaszekrény kulcsa!
Csak igazságosan történetiró urak!
De mit ér hát az a korona, melyet Kossuth nem vitt át a Dunán, nem vitt
el magával, hanem elásatott Orsova határában mélyen a föld alá?
Azt mondják, a kik jól megnézték, hogy aranya, ékköve amugy nyersen
megér hét-nyolcz ezer forintot. Tehát megér annyit, mint hires méntől
származott három-négy telivér csikó, ha nem idősebb egy évesnél.
Teringettét! A római pápa és a bizanczi császár nem nagyon erőltették
meg magukat pénz dolgában, mikor ezt a koronát nekünk ajándékozták. Mert
hiszen nekik akkor nem sokkal került több pénzbe, mint a nyers anyag
értéke.
Mint műtörténeti tárgy természetesen mégis sokat ér ma már.
Frigyes császártól nyolczvan ezer arany forinton váltották ki őseink.
Alább nem adta a császár. Sőt még igy is kisérletet tett hamis koronát
adni át az igazi helyett. S a rendőrség még csak be se zárta a csalót és
sikkasztót. Mivelhogy császár volt a csaló és sikkasztó. Az a nyolczvan
ezer forint mai értékben fölér tizezer ökörrel. Szép összeg volt tehát
akkor is.
Ma mint műtárgy is többet ér a korona. A frankfurti Rothschild, ha élne,
megadna érte három vagy négy millió forintot. Mert a korona felső
abroncsainak zománcza a VIII-dik vagy IX-ik századból való s abból a
korból ily ép, ily szép s ily nagy zománcz nincs már a világon. Még
Rómában sincs.
De még ez se az igazi érték. Hanem az a szentséges szent kegyelet és
áhitatos ragaszkodás, melylyel a magyar nép szive ezt a koronát
körülveszi. Mint az urnak testét. Mivelhogy alkotmányának és
szabadságának biztosságát látja benne.
Ezért hagyta itthon a Kormányzó is. És azért, hogy abból, a mi a
nemzeté, ne legyen nála semmi. Csak az a »csipetnyi por«, melyet az
orsovai Duna balpartján magához vett a hazai földből.
Hejh nagy bujdosónk – jó voltál, nemes voltál, bölcs voltál, hogy
önmagadnak semmit el nem vittél, hanem mindent itthon hagytál! Hanem
azért bujdosó társaid panaszát ki nem kerülhetted idegen országban s a
becsülettépő lelkek rágalmait ki nem kerülhetted itthon!
– – De miből is élt hát a Kormányzó negyvennégy éven keresztül?
A történetirók, a regényirók, a költők, a szinműirók elsiklanak e kérdés
fölött. Még az ókor nagy iróinak se jutott eszébe, mikor a hősökről szól
dicsőitő szavuk, hogy mit is ettek-ittak, hol laktak, miként
ruházkodtak, miből költekeztek azok a hősök, a mikor csak emberek
voltak?
Homérósz leirja Akhilleüsz paizsát és fegyverét. De azt nem irja le,
hogy mibe került az a paizs és az a fegyver, ki adta hozzá a vasat és a
munkát, mibe került az egész készség, kifizette-e Peleüsz király dicső
fia a fegyverkovácsot és vasművest vagy most is adós a munka árával?
Miből élt Szokratesz és Demoszthenesz? Ki tudták-e fizetni házbérüket s
miből? Hány öltöző ruhája volt Kszantippe urnő ő nagyságának s Párisból
hozatta-e illatszereit vagy Bécsből, mint a budapesti urnők?
Volt-e valami vagyona Jézus Krisztusnak? Vagy mestersége vagy műhelye
vagy állandó lakása? Hol és miből szerezte a vemhes szamarat, a melynek
hátán bement Jeruzsálembe? Mibe került palástja, a melyen megosztoztak a
tömlöcztartó emberei, a mindenféle hajduk, porkolábok, biztosok és
fogházőrök? Pedig az a palást értékes lehetett, mivelhogy méltónak
tartották arra, hogy szétdarabolják s maguk közt elosztogassák.
Miből élt Kossuth Lajos?
Elmondja maga.
Beszédeket és felolvasásokat tartott Angliában és Amerikában. A
felolvasásokat zárt helyeken, nagy ünnepre való termekben tartotta. A
közönség hallani akarta őt a kornak minden nagy kérdéséről. Őt, a magyar
nemzet bujdosó fejedelmét, két európai nagyhatalom üldözöttjét, a népek
szabadságának tiszta bajnokát, a bölcset, a lángszavu nagy szónokot. De
beszédeit se nem kérték, se el nem fogadták az ő ingyen kegyelméből.
Minden nagy városban akadt néhány nagy miveltségü, előkelő, kitünő
férfiu, a ki társasággá állt össze, rendezte a beszéd ünnepét, belépti
dijat szabott, értesitette a közönséget, meghivta a Kormányzót s
felolvasását magas tiszteletdijjal jutalmazta.
A felolvasás elmemunka. Ép olyan munka, mint az iparosé. A lángelme és
egészség mellé még nagy tudást is kell szerezni a felolvasónak s ennek
megszerzése szintén sok munkába és sok pénzbe került.
Régóta jól tudják ezt Angliában. S a hogy a vasiparostól ingyen nem
fogadnak el kályhát vagy gépet, a költőtől verset vagy szinmüvet: ugy
nem fogadják el a lángelmétől se a nyilvános beszédet.
– Mint munkás állok előttetek; – ezt mondta a Kormányzó a közönségnek. S
a közönség megbecsülte a munkást.
Anglia jeles férfiai közt száz meg száz kiváló férfi rendezte a
felolvasásokat.
Nem számlálom el őket. De egyet meg kell neveznem, mert e nélkül Kossuth
Iratainak történetét tökéletesen megirni nem lehet.
Glasgow tekintélyes családai közé tartozik a Mac Ádám család.
A családot hiressé és vagyonossá Mac Ádám John Loudon tette, a ki az
országutak kavicsolásának bizonyos módját föltalálta és alkalmazta s a
kinek neve után nálunk is makadámos utnak nevezik a köves alapon
kavicsolt utczákat és utakat. London és Páris már nyolczvan-kilenczven
év előtt az ő találmánya szerint csinálta utczáit s nálunk is divatba
jött e találmány negyven-ötven év előtt.
Két vérrokona, leszármazója élt ennek Glasgowban. Az egyik Mac Ádám
Vilmos, a másik Mac Ádám János.
Mind a két Mac Ádám, Vilmos is, János is nagy tisztelője s benső barátja
volt a Kormányzónak. János talán még bizalmasabb barátja.
A Kormányzó azt irja:
– Második hazámban – Angliában – kiválólag Glasgow városának szabadelvü
közönsége volt az, melyről elmondhatom, hogy nekem mint hazafinak »erős
váram volt«, mint kenyérkereső családapának pedig tartalékpénztáram,
melynek ajtaja mindig nyitva állott számomra.
Glasgowban a Kormányzó több izben megfordult 1859 végeig. Többször
tartott felolvasást. Utolsó felolvasását 1859. évi május hó 27-én
tartotta. Minden felolvasást egyuttal ünnepélyes nagy népgyülésnek
lehetett tekinteni. Glasgow mindig gyöngéd figyelemmel, rajongó
lelkesüléssel, de egyszersmind magas tiszteletdijjal hálálta meg a
Kormányzó felolvasásait. Utoljára az olasz háboru befejezése s a
villafrancai béke megkötése után 1860. évi januárban hivták meg a
Kormányzót. Glasgow a magyar protestánsok érdekében tartott népgyülést.
A Kormányzó akkor Londonban volt, de a népgyülésre már el nem mehetett.
S azóta többé nem is látta a skót kálvinistáknak e nagy, gazdag és
lelkes városát.
A felolvasásokat, a népgyüléseket rendezni kellett. A rendezésben a Mac
Ádám család tagjai voltak mindig a legbuzgóbbak. Különösen János és
Vilmos. Jánosról meleg hálával emlékezik meg a Kormányzó még Irataiban
is.
Ez a nemes skót férfiu nemcsak Kossuthnak, de nemzetünknek is meleg
barátja volt. Él-e még, nem tudom Ha él: agg embernek kell már lennie,
hiszen apja hatvanöt év előtt már meghalt. Kegyelettel emlékezzünk meg
mi is róla innen a messzeségből.
E férfiu pénztárát is felajánlotta a Kormányzónak s volt idő, mikor a
Kormányzó ezt igénybe vette s a nemes ajánlatot elfogadta.
Ha a Kormányzó nem az a fenséges és büszke lélek, a ki volt egész életen
át, bizony nem kellett volna még a gyöngéd baráti ajánlatot se
elfogadnia. Hiszen a keleti háboruban Törökország szövetségesei, az
olasz és porosz háboruban Ausztria ellenfelei, uralkodók és kormányaik
százezrekkel, sőt milliókkal hálálták volna meg nagy szolgálatait. De ő
elnyomott nemzete ügyéből kenyérkeresetet nem csinált. A mit uralkodók
és kormányok nyujtottak: mind azt ő utolsó fillérig a magyar bujdosók
fegyveres csapatainak szervezésére s ellátására forditotta. Ő maga csak
szellemi munkája után élt s tartotta fenn családját.
Mikor collegnói villáját megvette: akkor még volt szerény, de tisztes
összegü tőkepénze, melynek évi járadéka a megélhetés nyugalmát
biztositotta számára. Neje és leánya már a sirban, mind a két fia saját
szárnyán: a kenyér gondjaitól ment lehetett.
Tőkéje azonban értékpapirokban, részvényekben feküdt. Beköszöntött az
1873-ik év s vele a köz és magán hitelnek egész világra kiterjedő
válsága. A Kormányzó elvesztette tőkéjének legnagyobb részét. Várt
néhány éven át. Várta a hitelviszonyok jobbrafordultát. Javulás nem
jött. Vagy lassan és későn mutatkozott. El kellett magát arra szánnia,
hogy irodalmi munkába kezd s Iratait kiadja.
Pedig szentül el volt tökélve, hogy életében nem ir könyvet s Iratai
kiadását fiaira hagyja. Ez legyen fiainak öröksége.
Sajátságos szemmel nézi az ember a maga végzetét. Talán senki se, a
legnagyobb lángelme se képes arra, hogy saját végzetének igaz képét
megláthassa.
Azt mondja a Kormányzó, hogy a legkisebb hajlamot se érezte soha a
szónoki hivatás iránt s irtózatos lelki megerőltetésébe került magát a
szónoklásra elhatározni. Becsületszava erősiti e vallomást.
S ime a világ egyik legelső s legnagyobb szónokává kellett lennie!
Ugy látszik, nem akart iróvá se lenni.
1848 előtt csak hirlapi czikkeket s esetenkénti felszólalásokat irt.
Nagyobb munkája csak az, a melyet az önvédelem joga és kötelessége rótt
rá gróf Széchenyi István támadásai ellen.
Függetlenségi harczunkról se irt történelmi emlékiratot. Pedig annak
vezére volt. E harcznak legalább husz-harmincz szereplője megirta
emlékiratait. Csak a legnagyobb, a legdicsőbb nem vette kezébe a tollat.
Az utolsó Rákóczi, Kossuth előtt utolsó nagy szabadsághősünk a nyugalom
éveiben, a Márványtenger partján megirta saját élete történetét. Ilyen
nyugalma Kossuthnak is volt Kis-Ázsiában. Azonban még se volt.
Rákóczi Rodostóban örökre lemondott arról, hogy ő valamikor még nemzetét
vezesse. De Kossuth nem mondott le erről Kiutahiában. Egy pillanatig se
mondott le. Sőt a nyelvek ismeretében s a hadi tudományokban gyakorolta
magát, hogy bejárja majdan a független és hatalmas nemzeteket s ezek
előtt saját nyelvükön tárja föl a magyar nemzet igazságát és
szenvedéseit, – szövetségeseket szerezzen, hadi erőket gyüjtsön,
eget-földet megmozditson hazájának felszabaditására.
Nem is gondolhatott a csendes irodalmi munkásságra. S nem is gondolt.
S ime mégis nagy iró lett belőle.
Nem oly nagy, mint a mekkora lehetett volna, ha lángelméjének minden
erejét s érzéseinek és tapasztalatainak mérhetlen kincseit irodalmi
munkára forditja.
Állandó tünet az egész mivelt világon, hogy a nagy cselekvések emberei
rend szerint nem irók s talán nem is tudnának irók lenni. S az is
állandó tünet, hogy a nagy szónokok rendesen gyönge irók s a nagy irók
rendesen gyönge szónokok.
Kevés a kivétel, de Kossuth a nagy kivételek közé tartozik. Iratai első
öt kötetéből száz meg száz lap bizonyitja ezt.
Ugy hallottam, de már azt se tudom, kitől, hogy a collegnói nyaraló
megvétele is nagy veszteséget okozott neki. A vételárra nem volt
szüksége a volt tulajdonosnak s azért annak tetemes részét ott hagyta
kamatozni a Kormányzónál. Jött az 1873-iki válság s mikor legjobban
dühöngött: akkor volt kénytelen a Kormányzó papirjai nagy részét nagyon
megcsökkent árral eladni, mert a volt tulajdonos akkor sürgette a
vételárt.
Az 1879-ik év folyamán értésére esett a Kormányzónak, hogy John Mac Adám
családja szivesen venné, ha a Kormányzó az általa igénybe vett
hitelkölcsönt visszafizetné. A Kormányzó gyöngéd és érzékeny lélek volt
e tekintetben is. A szűz nem őrzi jobban arczának tisztaságát, mint a
Kormányzó azt a bizalmat, melyet nemes barátai ő benne helyeztek.
Haladék nélkül s hálás érzettel utalta ki glasgowi barátjai részére a
megfelelő összeget.
Ha nem csalódom, nem volt épen nagy összeg.
Vérei József az Athenaeum részéről, a szerződés keltekor mintegy
harmincz ezer korona előleget adott át a készülő könyvekre a
Kormányzónak. És pedig öt ezer forintot aranyban s kilencz ezer forintot
bankjegyben. Angliában mással, mint aranyértékkel fizetni nem szokás, az
aranyat néhány nap mulva átutalta a Kormányzó Glasgowba.
Mihelyt a szerződés ekként létrejött: a Kormányzónak első gondja volt az
Iratok szerkesztéséhez, a könyvek megirásához fogni. S elsőben is
titkárra volt szükség, a ki az iratok kikeresésében, rendezésében,
lemásolásában s ha lehet, forditásában is segitsen. S minden esetre
segitsen a levelezésben.
A szerződés készitésekor Ferencz fia s Lajos Tivadar fia is otthon volt.
Ők mindenképen buzgó és kényelmes segitségei lehettek volna. Csakhogy
Ferencz nem maradhatott otthon állandóan. Az első három kötetre az
1880-ik, 1881-ik s kis részben az 1882-ik évet forditotta ugyan a
Kormányzó s ez idő nagy részét Lajos Tivadar otthon és a közelben
tölthette, de azért az állandó, rendszeres, huzamos munkában őt is
gátolta élethivatása.
Tehát tikárra volt szükség. A szerződés létrejötte után nyomban megbizta
hát Helfy barátunkat a Kormányzó, szerezzen neki titkárt. Nem nagy
igényü, mivelt és buzgó ifjut Magyarországból, a ki egy-két európai
nyelvet is jól ismer.
Helfy utána járt a dolognak.
Három ifjut talált, a ki szivesen vállalkozott bármily szerény
föltételek mellett is arra, hogy egy-két évet a nagy bujdosó
társaságában tölthessen.
Az egyik volt Hentaller Laji barátunk, a ki már akkor is szorgalmasan és
rajongással buvárkodott a függetlenségi harcz emlékei körül. A következő
1881-iki országgyülésen már képviselő lett.
A másik volt Eszláry Sándor, a ki azóta a főváros tisztikarában foglalt
el tekintélyes állást.
A harmadik volt Gunszt Bertalan. Ennek sikerült a Kormányzó mellé
jutnia. November első hetében elindult s november közepén már elfoglalta
Collegno al Baracconéban titkári állását.
Szentesi származás. Kereskedő szülők gyereke. Ekkor husz éves volt;
jogász és bölcsészethallgató a budapesti egyetemen s a »Függetlenség«
czimü lapnak önkénytes munkatársa. A magyar és német nyelvet teljesen
ismerte; – könnyen tanult idegen nyelveket s olaszul, francziául, sőt
angolul is a Kormányzó mellett tanult meg harmadfél év alatt. Ott volt
ugyanis 1879. évi novembertől kezdve 1882. évi juniusig.
Mi volt fizetése?
Ez bizony érdekes dolog. A Kormányzó asztalánál étkezett. Volt külön
szobája a collegnói nyaraló emeletén. Mosásról, világitásról,
irószerekről a Kormányzó cselédei gondoskodtak. Valamint fütésről is, ha
szükség volt rá. Ott különben ritkán kell füteni.
Készpénzbeli fizetése 50 lira volt havonként. Ez a mi pénzünk szerint
valami 22 forintnak, mintegy 45 koronának felel meg. Ebből kellett
ruházkodnia. Ebből telt fényüzésre, uraskodásra. A mi más szóval azt
teszi, hogy fényüzésről, uraskodásról szó se lehetett.
Nagyon szerény fizetésnek tartja ezt ma nálunk minden ember. Nem a
Kormányzó szabta meg ezt a fizetést, hanem Helfy barátunk. Ha ő többre
szabja; a Kormányzó szives készséggel adja meg a nagyobb fizetést. Lajos
Tivadar 1880-ban értesült e fizetésről s nyomban előhozta Gunsztnak,
hogy ezt kevesli s hogy a Kormányzónak szól felőle. Becsületére válik az
ifjunak, hogy ezt nem engedte meg. Ő Helfyvel igy szerződött, neki ez
elég s ő szivesen szolgálja a Kormányzót, csak mellette lehessen.
Étlen-szomjan is szivesen szolgálná, ha másként nem lehetne.
Igaza is volt.
A Kormányzó ezt a fizetést megfelelőnek tarthatta. Különösen Helfy
előadása után. De talán még másként is.
A Kormányzó az 1825-iki országgyülésen távollevők követe volt. Ő már
akkor 23 éves elmult, tanulmányait teljesen bevégezte, okleveles ügyvéd
s Zemplén vármegyének tiszteletbeli tisztviselője. Minden irányban
magasabb állásu, koru, igényü férfiu, mint Gunszt barátunk.
S vajjon mi volt tiszteletdija?
Se több, se kevesebb, csak négy huszas naponként.
Az a négy huszas mai számitással 2 korona és 80 fillér, régi számitással
egy forint negyven krajczár, még régibb számitással, a hogy 1825-ben
éltek őseink, 80 pengő krajczár, vagyis egy pengő forint és husz pengő
krajczár, más szóval három váltó forint és husz váltó krajczár.
Régiségtudósok s az ördögök értik ma már ezt a számitást.
Ebből a két korona és 80 fillérből kellett Kossuth Lajosnak Pozsonyba
utazni, ott lakást bérelni; fütésről, világitásról, mosásról,
irószerekről gondoskodni; magát ruházni és élelmezni s az országgyülési
ifjakkal ligetben, kávéházban, kaszinóban, kirándulásokban együtt lenni.
Ehhez képest Gunszt barátunk fizetése herczegi fizetés volt.
Pedig Kossuth Lajosnak két princzipálisszája volt. Két követküldő mágnás
asszonya.
Az egyik óvári és szentmiklósi Pongrácz Borbála grófnő, néhai
szentiványi Szent-Iványi János hátramaradt özvegye. Gazdag urnő.
A másik Révay Anna bárónő volt s még gazdagabb, – a szklabinai és
blatniczai bárók s a trebosztói és bisztricskai nemesek ősi
nemzetségéből. Első férje az utolsó gróf Sennyey volt, a kivel kihalt a
Sennyeyek grófi ága. Azután mint özvegyet feleségül vette báró Révay
Ferencz. Ez is meghalt 1810-ben. Tizenöt év mulva Kossuth Lajost kérte
és bizta meg, hogy őt az 1825-ik országgyülésen képviselje.
A két özvegy mágnásnő ugy beszélt össze, hogy napidijul mindegyik ád az
ifju követnek két-két huszast s igy lesz együtt az a napidij négy
huszas. És az ifju követ vállalkozott a követségre, noha ő Kossuth Lajos
volt. Vállalkozott volna minden áron, hogy alkotmányos joga legyen az
országgyülés tagjai közt helyet foglalni. –
A fiatal titkár bevált. A Kormányzó meg volt vele elégedve. De a titkár
se panaszkodott. Élete alkonyatáig mindig hálával gondol arra a gondra,
figyelemre s mondhatni apai kegyességre, a melylyel őt a Kormányzó
oktatta, vezette s mérhetlen tapasztalatának titkaiba beavatta.
Mikor a titkár Collegno al Baracconéba ért: a Kormányzó már benne volt a
munkában. Az egész munka előszavát akkor már megirta.
De az iratok rendezését is elkezdte már. Csakis elkezdte. A mennyi irat
negyed század alatt a Kormányzónál összegyült: annak rendezése,
kiválogatása, idők és történelmi események szerint való csoportositása
se könnyü munka nem volt, se olyan, hogy gyorsan lehetett volna végezni.
Az iratok nagy része egyszerü, de öblös deszkaszekrényekben volt elzárva
s ott hevert a padláson.
A Kormányzó sokszor változtatott lakást. S nemcsak egyik házból a
másikba s egyik városból a másikba, hanem egyik országból a másikba is.
Hosszas bujdosása alatt három világrésznek s hét országnak volt lakosa.
Sokat kellett utaznia vizen és szárazon.
A lakás minden változtatása hurczolkodással jár. A magyar példabeszéd
azt mondja, hogy két hurczolkodás fölér egy elégéssel. Annyi ingó bingó
dolog, butor, szövet, ruha, könyv, irás, szobabeli apróság pusztul,
romlik, szakadoz, törik és tünik el, mintha az ember háza égett volna
el.
A Kormányzó megőrizte iratait, gondosan becsomagolta minden költözésnél
s hurczolta magával.
Csak az az időszak, melyre könyvei kiterjeszkednek, óriási tömeg iratot
gyüjtött össze. Ez az időszak 1859-től 1866-ig terjed s magába öleli az
olasz-franczia és osztrák háborut. Olaszország szabadulási harczait s a
porosz-olasz és osztrák háborut. E nyolcz év alatt is hihetetlen
munkásságot fejtett ki a Kormányzó s iratainak, levelezéseinek,
jegyzeteinek tömege ezer meg ezer ivenként szaporodott.
Ez iratokat osztályozni kellett.
Ezer meg ezer irat nem volt elég fontos arra, hogy a bizonyos mértékre
szabott könyvekben közölhető legyen.
Nagyon sok irat fontos volt ugyan, de még élő személyekre vonatkozott.
Oly férfiakra, kik a kiegyezés után a királyi udvar légkörében
tollászkodtak s kikre kinos lett volna a leleplezés. A Kormányzó gyöngéd
lelke nem tudott kellemetlen lenni azok iránt, a kik egykor hozzá
csatlakoztak, körében éltek s az ő megbizása alapján forradalmi
vállalatokban működtek közre.
Az iratok tetemes része angol, olasz, franczia, sőt még német nyelven is
volt szerkesztve eredetileg.
Minden iratot át kellett olvasni ujra. Az idegen nyelvüeket, ha a
könyvekbe föl kellett venni, le kellett forditani magyarra. S a
Kormányzó se az átolvasást, se a leforditást nem bizta másra egészen. Se
titkárjára, se Ferenczre és Lajosra. Sőt a mit ők végeztek, a Kormányzó
azt is ujra és gondosan átvizsgálta.
Fiatal ember is kevés van, a ki azt a munkát el tudta volna végezni, a
mit a Kormányzó 1879-ik év novemberétől kezdve 1882-ik év márcziusáig
végzett. Ez idő alatt készült el az első három kötet. E három kötet 116
nyomtatott iv. Minden hónapra több esik, mint három nyomtatott iv.
A ki azonban a munka nagyságát csak e mérték után mérné: annak sejtelme
se lehet a munka nagyságáról. Jegyzeteimből és abból, a mit a Kormányzó
a vajdának beszélt, közlök egy csomó részletet arra nézve, hogy külsőleg
miként irta könyveit a Kormányzó.
A könyvek tartalmára nem terjeszkedem ki. Én se tudós, se műbiró, se
történetiró nem vagyok. Milyen iró Kossuth Lajos, azt én megitélni nem
akarom, nem is tudnám. Én csak a külsőségekre szoritkozom.
A Kormányzó ugynevezett miniszterpapirra irt. Oly alaku, szinü s
terjedelmü papirra, a minőt nálunk hajdan bélyeges papirnak neveztünk.
Ezt félivekre vágta, középen két rétbe hajtotta s a jobb felőli oldalt a
mint előtte feküdt, egészen tele irta. A bal felőli oldalt üresen hagyta
egészen az utólagos javitások számára.
Tintája jó fekete tinta volt. Betüi aprók, de betüinek vonásai vastagok.
Látása már kissé gyöngülni kezdett: ez is ok volt arra, hogy fekete
tintát s vastag vonásokat használt.
Irótollnak aczéltollat használt.
Gyermek és tanuló korában még nem volt vastoll, réztoll, aczéltoll. Sőt
itthon még férfi korában is egészen 1848-ig ludtollat használt.
A mai gyerek nem ismeri már ezt.
A mult század első felében, mikor az iskolás gyerek először fölment az
iskolába, első tantárgya az volt, hogy irótollat faragni megtanuljon.
Az irótoll ludtollból készült. Van a lud szárnya hegyén négy-öt hatalmas
evező tollszár, ebből kellett faragni az irótollat. Minden gyereknek
kellett magával fölvinni egy-két ép tollszárat. A tanitó elvette a
gyerektől, elővette peniczilusát, a gyerek szemeláttára kifaragta az
irótollat, iróhegyét behasitotta s apróra elmagyarázta, miért s miként
kell azt ugy csinálni. Minden gyereknek volt egy kis tolltartó tasakja,
melyet az iskolába magával hordott s abban mindig kellett lenni néhány
irótollnak.
Ilyen tollat használt a Kormányzó is férfikoráig, de 1848 után már nem.
Turinban szerezte be irószereit. Volt ott egy papirkereskedő a Via di Po
23 szám alatt, C. Simondetti nevü, ennél szokott bevásárolni. S annyi
papirt vett az Iratok megirásának kezdetétől fogva, hogy a jó talián
boltos csak ugy csodálkozott rajta. Szentül hitte, hogy a Signore
General, a Tábornok ur, a hogy Kossuthot az olaszok nevezték, valami
hivatalt vezet, oda kell a sok toll, tinta és papiros.
Az ujságirók a félivnek hosszában metszett felét kutyanyelvnek nevezik.
A Kormányzó, mint emlitém, ily kutyanyelvre irt. Irta pedig sorait oly
sürüen az ő gyöngyalaku gömbölyü betüivel, hogy egy kutyanyelvre 70–75
sor fért el. Minden sorban 30–35 betüt fektetett el, egy-egy
kutyanyelven tehát összesen mintegy 2200 betüje volt.
De sokkal több is volt. Mert a félivnek tisztán hagyott balfele gyakran
tele volt igazitásokkal, pótlásokkal. Ritka féliv volt az, mely tisztán
maradt volna. A Kormányzó nagy gondot forditott nyelvére, irályára, sőt
egyes szavaira is. De az irálynak sohase szépsége, hanem mindig
szabatossága inditotta őt igazitásokra, pótlásokra. Az irálynak
szépségéhez nem kellett különös gond. Szép volt az e nélkül is.
Az első három kötet, mint emlitém, 116 iv. Minden ivre jut a nyomdászok
számitásával harminczezer betü. Az első három kötetben tehát mintegy
negyedfél millió betü van. A gyorsan iró iródeák legföljebb száz betüt
ir le perczenként a mai korszerü folyamatos irással is, ha tehát a
Kormányzó csupán iródeák munkát végzett volna is: naponkénti hat órai
munkával akkor is vagy 100 napi munkájába került volna a három kötet
leirása.
De hát munkája nem iródeák, hanem iró munkája volt.
A középkori barát gyakran husz éven át dolgozott egy biblián
szakadatlanul, mig leirta azt. Az Ó és Uj testámentomban Károlyi
forditása szerint van vagy 4 millió és háromszázezer betü. A barát
naponkénti hat órai munkaidő alatt korszerü folyó irással leirhatta
volna négy hónap alatt s mégis husz esztendeig dolgozott rajta. De
mennyit ivott, dőzsölt, aludt, társalgott, henyélt és imádkozott
közben-közben! S aztán az irás is más volt a középkorban. A betüket nem
annyira ugy irták, mint inkább csak ugy rajzolgatták.
Sok fejtörést okozott a Kormányzónak, mi czim alatt bocsássa közre
művét.
Önéletrajzot irni nem akart. Sok önéletrajzot olvasott életében s ugy
volt meggyőződve, hogy az önéletrajzok legnagyobb része hazugsággal és
hivalkodással teljes. Efféle munka nem fért össze természetével.
Borzongott arra a gondolatra, hogy az ő önéletrajzát is a többihez
hasonlónak tekinthetné a világ.
»Emlékirat«-ot se akart irni s e nevet se akarta munkájának adni. Öt
nagy korszaka volt életének. Az első korszak férfikorának alkotmányos
küzdelmeiből állott 1825-től 1847 végeig. – A második korszak a
függetlenségi harcz 1848-ban és 1849-ben. – A harmadik a bujdosás
korszaka 1859-ig, a mikor a magyar nemzet jogait ismertette Ázsiában,
Európában és Amerikában. – A negyedik korszakot a külföldi szövetségek
története tölti be, a mikor az olasz, franczia, porosz udvarokkal
szövetkezett az Ausztria elleni harczokra. Végre az ötödik korszak
Magyarország kiegyezésétől, 1867-től kezdve haláláig.
Emlékiratot irni nem akart a nélkül, hogy bizonyitékai, okiratai kezében
ne lennének. Ámde okiratai az első két korszakból teljességgel
hiányoztak s azokat összeszedni se ideje nem volt, se módjában nem
állott. Ha össze akarta volna szedni: e végből be kellett volna jönnie
Magyarországba.
Ezt pedig nem akarta. Ezt csak nagy elveinek lerombolásával tehette
volna, de azokat szentül őrizte.
Végre megállapodott abban a czimben: »Irataim az emigráczióból.« Még
ennek se felel meg a könyv egészen. Mert a könyv életének csak negyedik
korszakát, az 1859-től 1866-ig terjedő idők történetét tartalmazza.
De nem is csupán iratokból állanak könyvei. Az első kötet például 33 iv,
de ebből csak 19 ivet lehet iratoknak tekinteni, a többi egészen uj irói
mű. Igy van a második s harmadik kötet. A negyedik kötetnek tulnyomó
nagy része uj mű s nem iratok gyüjteménye. Irói lángelméje ebben ragyog
legfényesebben.
Csodálatos gondossággal dolgozott.
A műben néha csak jegyzet, néha csak fél lap, néha csak pár lapnyi
czikkecske, a melyhez azonban az adatokat heteken át kellett keresnie.
Mikor a vajdával nála jártunk: a vajdának elmondott néhány érdekes
esetet. Ezek közül elmondok egyet.
A második kötetben tiz lapon beszél a pragmatica sanctióról, a
Habsburgoknak magyarországi nőági örökösödési jogáról. Ennek történetét
s közjogi természetét fejti ki.
Hol vette ehhez a forrásokat? Mult századok történetét pusztán
emlékezetből meg nem lehet irni.
Ott volt könyvtára. Csakhogy ez a könyvtár csonka volt. A magyar
közjognak s e jog történetének forrásai épen kis számmal voltak meg e
könyvtárban. Nem is volt meg más, mint Bartal Commentárjai, Cziráky gróf
Conspectusa s a Corpus Juris 1844-iki kiadása. Hiányzott például Salamon
Ferencz műve, hiányzott Deák Ferencznek Lustkandl ellen irt polemikája,
hiányoztak a külföld irodalmi művei s ezek közt például az egyik
legfontosabb mű: Hormayré.
Be kellett menni Turinba s ott a közkönyvtárakban buvárkodni.
Turin egykor független államnak, a Szárd-Piemonti királyságnak volt fő
és székvárosa s ezen felül még nagy és művelt város nagyszámu előkelő
tanintézettel s ezek közt egyetemmel is. Itt hát van könyvtár elég.
Különösen két könyvtárban lehetett magyar történeti és közjogi
forrásmunkákat keresni. Az egyik a Biblioteca Nazionale mintegy
kétszázezer kötetnyi könyvvel, a másik a Biblioteca Civica, mintegy
hetvenezer kötettel.
De magyar munkát külföldi könyvtárak, a britt muzeumot kivéve, nem
szoktak gyüjteni rendszeresen. A turiniak se gyüjtöttek. Olasz,
franczia, német, angol és latin nyelvü könyvek voltak ezekben is, de
magyar nyelvü nem volt. Hanem Hormayr báró műveit csakugyan megtalálta a
Kormányzó.
De heteket töltött a buvárkodásban. Csodálatos erélylyel, kitartással és
élénkséggel.
Van Turinban állami levéltár s okirattár is. Itt is sok okiratot kellett
a kormányzónak megtekinteni. Épen azokra az időkre vonatkozó okiratokat,
a melyekben ő a turini és florenczi udvarral diplomácziai
összeköttetésben állott. Műveiben több helyütt Olaszország történetének
egy-egy ujabbkori fejezetét irja meg, ehhez pedig az ő magán iratai még
se nyujtottak volna mindenre kiterjeszkedő anyagot.
Ime, alig tiz lap, a mit a pragmatica sanctióról irt, alig két napi
munka ugy első látszatra s mégis hetekig kellett a hozzá való adatokat
összekeresgélnie.