jut, akkor biztos túlemelkedés hajtatik végre az akadály területe fölé
és a megakadó élet újra folyásba jő. Természetesen ezzel a fordulattal a
szenvedés és homály semmi esetre sem tünnek el egyszerűen, inkább a
súlyuk fokozódik. Mert midőn az új fokozat a követelményeket általában
fokozza, a meglévő tényálladékot még elégtelenebbnek mutatja, a mi addig
csak mint hiány tünt fel, most merev ellentmondássá válik. Így a morális
eltévelyedés most bűnné nő, és a szokásos morál könnyen tünik fel merő
torzképnek; a világ állása is közömbösségével a szellemi élet czéljai
iránt, harczaival és szenvedéseivel még rejtelmesebbé lesz ott, a hol a
világon uralkodó hatalom az isteni szeretet. De bármennyire nőnek a
rejtélyek, és bármennyire megdagadnak az ellenállások, egy új élet
megnyilásának tényét a legmélyebb alapból nem rendíthetik meg és az
ilyen tényben az ember olyan álláspontot talál, a mely fölébe emeli
minden ostromnak. Így a szenvedés problémájának vallási megoldása nem
valami elmagyarázásban vagy csak legyengítésben van, hanem abban, hogy
az új élet fölébe emel egész területének és a szeretet és öröm
birodalmát helyezi vele szemben. Persze arról van szó, hogy
hajlíthatatlan erővel ragaszkodjunk az újon megnyílt életmélységhez a
legközelebbi világ minden ellentmondása ellenére és ez a világok körül
folyó harcz olyan heroizmust kíván, a mely nagyobb, mint minden, a mi a
világon belül heroizmusnak neveztetik. A vallás azonban nemcsak fölébe
emelhet a szenvedésnek, hanem még előrehaladást is nyerhet el tőle;
semmisem jellemzőbb a reá sajátszerű életalakításra, mint ez. A
szenvedés pozitív méltatása semmi esetre sem olyan könnyű és egyszerű,
mint a hogy fel szokták tételezni. Mert mikor azt mondják, hogy a
szenvedés a lélek megnemesítésére és elmélyítésére hat, akkor ennek
egyenesen ellentmond a tapasztalat elfogulatlanul megragadott
tényálladéka. Sokkal inkább azt látjuk, hogy a szenvedés az embereket
kicsikké, szűkösekké, kancsalul látókká teszi, míg a jobb helyzetbe
jutás kitágítja és segítésre készszé teszi a lelket. Elmélyítően a
szenvedés csak az alatt a föltétel alatt hathat, ha az élet munkája
alatt egy szélesebb réteg van és az ember számára megnyilhatik; ennek
lehetősége nélkül minden beszéd a szenvedés megnemesítő hatásáról nem
más, mint üres szóbeszéd. A vallásban azonban elsősorban az a mélység
jut elismerésre és kifejlődésre, így most már a szenvedés fölemelően
hathat, a mennyiben felrázó és megrázó hatalma elkészíti a lelket egy új
élet fölvételére, tiszta kezdéseket ébreszt benne. Akkor a szenvedés
rávetheti az embert lényének végső mélységére, akkor az eddigi állapot
megrendülésén is megmutatkozhatik, hogy a mi egész lényünkként tünt fel
és minket szorosan megkötni látszott, csak egy különös lehetőség volt, a
melytől megszabadíthatjuk magunkat. A mi azonban áll az egyesre nézve,
az áll a népekre és az emberiség egészére is; ennek is szüksége van
megújulásra, eredeti kezdetek elültetésére, mert a kulturák magában
sikerülésükben élik ki magukat és ellanyhulnak. Világosan különválik itt
két élettípus, melyek történeti vonatkozásuk szerint az ógörögnek és a
kereszténynek nevezhetők. Ott a szellemi, mint az emberben biztosan
megalapozott és közvetlenül jelenlevő, mint a magasabb természet egy
neme tünik fel; az életnek itt nem lehet más feladata, mint hogy ezt a
szellemit az emberben teljes erővel kifejtse és minden támadással
szemben fentartsa, a cselekvés itt önábrázolása és önélvezése a belső
derékségnek. Ez élet dicséretére sok mindent lehet mondani, de van egy
merev korlátja: mint készet és zártat adja magát, nem ismeri a belső
felemelkedést, a szenvedés belső elsajátítását és a lényegnek ez által
való növekvését; semmikép sem elégíthet ki, ha életünk állaga tele van
bonyodalommal és egy új magaslaton való felkapaszkodásról van szó. A
keresztény élettipus, mely messze az egyházi formulázásokon túl a
tisztán emberibe is ér, a lelki állag belső problémáit helyezi előtérbe;
az élet mozgalma számára azzal nyer értéket, hogy benne az ember
tapasztalatán és megrendülésén át egy új mélység nyílik, a legfőbb erőt
követeli elsajátítására, egyúttal azonban az új élet kifejlesztése által
fölébe vezet mindennemű bonyodalomnak. Így található meg minden nyers
nem-en át az út egy örömteljes igen-hez. Mivel azonban a szenvedés a
győzelemben is jelen marad, sőt erőben inkább növekszik, így ez a fok az
élet minden pólusát, a szenvedés és örömet, az akadályt és a legyőzést
együtt megelevenítheti és mindkettő által együtt állandó mozgásban
tarthatja létünket. Csak itt válik a lélek története lehetségessé s csak
ezzel kap a világtörténet lelket, ezzel válik igazi történelemmé, nem
pedig merő evoluczióvá.
Egyáltalán az új fokozatú életre lényeges az, hogy a szellemi élet
feladatait súlyos akadályokkal szemben nemcsak fentartja, hanem
energikusan tovább is viszi s így ez az élet általában a kontraszt
karakterét viseli magán és egyúttal az erősebb konczentrácziót is
magamagában. Csak itt fejlődik ki az idegennel való összekeveréssel
szemben az élet teljes önmagában léte, a munka küzdelmeivel és
kétségeivel szemben a biztos nyugalom az örökkévaló szeretetben, szemben
a jelenségek szigorú lánczolódásával a szabadság és tett birodalma,
szemben a kultura növekvő bonyolultságával az egyszerűség és
gyermetegség, szemben a fenyegető magánynyal a kedélyek összhangzása az
örök igazság és isteni szeretet közös birodalmában. Mindez pedig nem
túlvilági messzeségben, hanem közvetlen jelenlétben. Most csak a vallás
külső fogalmazása értheti a maga világát főképen mint túlvilágot és nem
mint a valóság éltető mélységét, a mely szellemileg hozzánk legközelebb
áll.
A vallás e sajátságos módjának és hatásának helyes elismerése könnyen
előidézheti azt a hajlamot, hogy a többi élettől elszakítsuk magunkat és
a vallásba, mint biztos révbe meneküljünk. Az ilyen fordulat azonban
világunk összezsugorításával fenyeget és magának a vallásos életnek
sülyedésével is. A vallásnak mindazzal együtt, a mi sajátosságot nyújt,
a szellemi élet egészén belül kell maradni, ennek tapasztalataiból kell
újra meg újra megbizonyítania magát. Ha elszigeteli magát, akkor vagy
elveszti minden tartalmát, vagy, a mi közelebb fekszik, áldozatává esik
az anthropomorphikus fogalmazásnak nemcsak a fogalmakban, hanem az
érzésekben is, melyek könnyen jutnak a merőben emberibe és érzékibe.
Akkor az embert inkább sajátosságában fogja meg, semmint ennek fölébe
emelné, akkor elkerülhetetlenül kiteszi magát annak a szemrehányásnak és
támadásnak, hogy merőben az emberi kivánságok és érdekek beletükrözése a
nagy világba, a hogy azt Ludwig Feuerbach ragyogó módon kifejtette. A
vallásnak amaz elkülönítése egy «speczifikusan» vallási élet
kifejtésével könnyen idéz elő közömbösséget a kulturmunkával szemben,
nem különben farizeusi mellverdesést.
Ha azonban a vallás megőrzi összefüggését a szellemi élet egészével,
akkor nem lehet abban kétség, hogy alap-álladékának minden közelsége
mellett az emberi fogalmaknak csak nagyon tökéletlenül nyílhatik meg,
mert ezek a világon való munka uralma alatt állanak, ezen kívül csak
hasonlatokban tudnak beszélni. Azért a vallás gondolatvilágának
szükségszerűen szimbolikus jelleme van. A hasonlatok mögött azonban itt
egy új élet ténye áll, a mely szüntelen tovább-buzgásban teljesen
kielégítően bizonyítja meg magát és a vallás egy óriási hatalom marad,
sőt más erőkkel való összeütközésben a legerősebb hatalom, még ha nem
terjeszkedik is ki a szélességbe és mint az élet legszentebbje nem
hangos magaviselettel, hanem csendes jelenlétben hat a lélek legmélyebb
alakjában. A vallást raczionális formákba átfoglalni annyi, mint
lerombolni. Tiszteljük tehát a titkát és szívleljük meg Eckhart mester
szavát, hogy «istenről a legszebben beszél, a ki a belső gazdagság
bőségéről legjobban tud hallgatni.
Visszatekintés és összefoglalás.
Most már arról van szó, hogy egy pillantást vessünk a megtett útra és
röviden összefoglaljuk, mi eredményre jutottunk az élet értelmét és
értékét illető kérdés dolgában.
Sajátszerű volt a tájékozódásunk módja. Nem kezdtük, a hogy ezt
rendszerint tenni szokták, a körülöttünk levő világ vázolásával s nem
innen kiindúlva kerestünk felvilágosítást az életről, hanem igyekeztünk
az életet önmagában megragadni és önmagából megérteni, követtük saját
mozgásába, összefüggéseket, bonyodalmakat és megoldásokat ismertünk fel
benne s ezzel végül eljutottunk egy összképhez, a mely egyuttal
tájékozást nyújt az egésznek értelméről és értékéről is. Ezen az úton az
elmélkedésnek magának is osztoznia kellett az élet mozgásában,
nevezetesen a fordulópontokon választania kellett; az egészen a belső
önfentartás utáni törekvés vonult keresztül és a végül nyert eredmény a
személyes igazság jellemét hordozta magán. Ez nagy lelki közelséget és
melegséget ad az egésznek; minden törekvő ember, nem csupán a tudós
kutató, elvállalhatja ezt a munkát, az emberiség összetalálkozhatik egy
közös meggyőződés alapvető tartalmában, egyuttal azonban minden egyes is
individuális kifejezést adhat a szükségszerűnek, saját nyelvén
nyilváníthatja ki. Az ilyen együttátélés által és a szellemi
önfentartással való összekapcsolás által az itt megtalált igazság a
képzelhető legnagyobb bizonyosságot nyerheti; az élet alapszerkezetére
való visszatérés nem kevésbbé az egyszerűsítés irányában hathat, a mely
a kulturmunka növekvő bonyolultságával szemben egyre sürgősebb lesz. A
milyen bizonyosan szükség van ezen eljárásnál egy sajátságos
gondolatvilág kialakítására, hogy az egyes jelenségeket egy egészbe
foglalhassuk: egy így megalapozott gondolatvilágnak megvan az az előnye,
hogy mind újra saját életté és tapasztalássá változtatható és azzal
megszilárdítja jogát.
Az élet tartalmát azonban első sorban az a tény alakítja sajátságosan,
hogy nem csupán egyszerűen továbbmegy egy természettől adott pályán, nem
épül fel nyugodt továbbhaladásban egy szilárd alapvetésen, hanem
főirányát meg kell keresnie; önmagáért való küzdés ez. A természethez
való viszony, a mely az embert egyelőre egészen elfoglalja, neki nem
elegendő tartósan, az új azonban, a mely felé törekszik, nem csupán merő
többlet, hanem valami lényegesen más, a mi csakis szakítás és
megfordulás által érhető el; ha egyelőre a lét elszóródásához tartozunk
és életünk a környezettel való csupa egyes érintkezésekben folyik le,
akkor fordulat következik be az életnek belülről való megragadására s
egyuttal az egészben való átélés; ez az épen, a mit szellemi életnek
nevezünk. Ez a szellemi élet világjellemével semmikép sem lehet a merő
ember tulajdonsága, önállóságot kell vele szemben birnia, csak úgy
idézhet elő alapos fordulatot és adhat az embernek szilárdságot és
nagyságot s harczot róhat rá a merőben emberi minéműség ellen. Hogy a
szellemi élet mint önálló és fölényes hatalom hat bennünk és hogy
egyuttal saját életünk és lényünk lehet, ez dönt első sorban életünk
jelleméről; mindenen uralkodó feladatot talál abban, hogy azt az önálló
szellemi életet – s vele új alapviszonyt az élethez – elsajátítsa és a
lehető legmagasabb erővel kifejtse.
A szellemi életben azonban azt találtuk, hogy az élet benső egységhez és
önmagában való léthez fordul, olyan önmagában való léthez, a mely nem
áll a dolgok mellett, hanem ezeket magába föl akarja venni és őket
belsőleg át akarja alakítani. Szellemi élet annyi mint valóság-képzés és
ezzel első sorban igaz élet. Mert az az élet, mely a szellem-alatti
területen a pontoknak pontokhoz való viszonyából alakul, merőben
közben-történés s ennélfogva nem igazi élet; az ilyen életnek ön-életnek
kell lennie; a mennyiben ez az alkotás egész szélességében szilárdan
megtartja magát s belőle önmagához visszatér, valódi valóságot hozhat
létre, az egyedülit, a mely ezt a nevet megérdemli és a melyből ered
minden, a mi máskülönben valóságnak nevezi magát. Csak a mennyiben itt
az élet önmagába mélyed és egy támasztó alapból kiindulva befoglalja a
tevékenység sokféleségét csak annyiban állhat meg önmagán, fejthet ki
létet saját területén és így létrehozhatja saját életét. Ebbe a
mozgalomba tartozik azonban a tevékenység minden elágazása a jóba,
igazba és szépbe, mindenütt arról van szó, hogy a merőben subjektiv
izgalom ürességén túljussunk és olyan pontot érjünk el, a hol az élet
önkifejtéssé lesz és ezzel tartalmat hoz létre. Egy ilyen
öntevékenységben azonban olyan öröm foglaltatik, a mely messze
felülhalad minden közönséges boldogságot. Ily módon valóban nincs hiány
mindent összefoglaló czél dolgában életünk számára.
E mellett az az egy nagy fordulat egyuttal mérhetetlen munkának kiinduló
pontja is. Mert miután a bensőség, melyről itt szó van, a világmindenség
saját mélységét jelenti, tehát nem elválás a világtól, nem menekülés a
kedély egy zugába, hanem egy energikus megegyezésről van itt szó minden
meglévő létállapottal, átváltozásról és fölemelkedésről,
előrenyomulásról és felfedezésről, innen kiindulva kell az emberiség
minden élményét áttekinteni és egymással összehozni, megnyilik az a
lehetőség, hogy a partikuláris életrendszerekkel, melyek túlságos
szorosakká váltak nekünk, egy univerzálisat állítsunk szembe és minden
eredményt a szerint vizsgáljunk, hogy mivel járul hozzá egy önmagában
levő élethez és a valódi valóság fölépítéséhez.
Természetesen egy ilyen élet követelése nem fejlődhetik ki az
emberiségben a nélkül, hogy a tényleges czél és a tényleges állapot az
emberiség közvetlen képességével együtt messzire el ne távolodjanak
egymástól és a feladat sokkal nehezebbnek ne bizonyuljon, mint ott, a
hol csak az erőknek bizonyos irányokban való fordulatára törekszenek,
nem pedig az életnek lényegesen új módjára. A dolog megnehezítése
azonban a czélt nem teheti kérdésessé, a világos betekintés abba az
állapotba ellenkezőleg afelé fog hatni, hogy a munkának megadja a
szükséges erőt és mélységet, valamint hogy ellene dolgozzon egy
ellentétnek, a mely sok eltévelyedést és zavart idézett és idéz elő
minduntalan, t. i. a szabadon lebegő idealizmus és a merő realizmus
ellentétének. Amaz idealizmus beéri azzal, hogy valamiféle szellemi
tevékenységet hoz létre az emberiségben és valamiféle köröket megnyer a
számára, nem törekszik kellően arra, hogy a mozgalom a legmélyebb
gyökerekig hatoljon és hogy az emberiség új összállapotát hozza létre;
azt hiszi, hogy egykönnyen megnyerte az embert már annak számára, a mi
csak valamikép érinti, gondolatai számára csak valamikép is nyilvánvaló;
ily módon könnyen elfelületesedik halvány intellektualizmussá. A
realizmus jogában van, mikor ezzel szemben az emberi lét teljes
tényálladékát fordítja kifelé és a munkát ezzel szorosabban
összekapcsolja. Azt azonban nem veszi észre, hogy minden szellemi
tevékenységben és így minden kulturmunkában is egy emelkedés rejlik e
fölé az állapot fölé és hogy szüntelenül ellenhatás áramlik belőle ez
állapot ellen; így tehát a merő ember saját képességének rója fel azt, a
mi csak a szellemi élet hatása alatt jön létre s azt hiheti, hogy merő
kitágítás és képzetkapcsolások útján tudományt és természeti ösztönök
kifinomítása útján morális állapotot tud létrehozni. Csak mikor a
szellemi tevékenység és emberi helyzet egyaránt megtalálják
méltánylásukat és állandó kölcsönhatásban maradnak, csak akkor lehet
lényeges idealizmusra jutni, mely a kettőnek harczán át előbbrehatol egy
igazi valóság fölépítésére.
Ez életnek egésze követeli a valóság mélységének elismerését és e
mélység elsajátításának lehetőségét az ember részéről; a mi eddig az ő
egész világának látszott, az ezzel másik világgá, a merő kifejtés és
megjelenés világává válik. Az ilyen átfordulásban van metafizika, azt
nem ismerjük félre és nem is tagadjuk, sőt az élet ilyen metafizikájának
elismerését tekintjük annak a pontnak, melyen a szellemeknek dönteniök
kell és nyilván mindig dönteni is fognak. Ha nincs a valóságnak mélysége
vagy elzárva marad előlünk, akkor elesik minden lehetőség arra, hogy az
életet önmagára alapítsuk, a valódi szellemi kulturát a merő
emberkulturától elválaszszuk, a zürzavarnak, a mely minket körülvesz,
belsőleg fölébe kerekedjünk. Akkor az élet el van veszve és nélkülöznie
kell minden értelmet. Így nem az idegenben, a homályosban és a
túlvilágiban való gyönyörködés hajt minket arra az átfordulásra, hanem
az élet önállóságáról és az élet tartalmáról való gond. Az életnek ilyen
metafizikája elég nyilvánvalóan is különbözik minden elvont iskolai
metafizikától. Az a metafizika egyáltalán nem merő intellektuális
szükségérzetből egészíti ki és alakítja át életünket, hanem épen ő hatol
öneszmélés útján egy valódi valóságig, csak általa lehet az életnek
szilárd álláspontját, a valódi jelent, az önmagunkban való létet elérni.
A merő lét csak olyan valóságot tüntet elénk, a mely szétfolyik, ha meg
akarjuk szilárdítani; valódi valóság csak szellemi munka és egy
önmagában létező világ fölépítése útján jön létre.
Az itt kifejtett élet egy további vonása az ethikai természetű
tevékenység következetes követelése. Ethikai jellemet főképen azáltal
nyer, hogy itt nem arról van szó, hogy egy meglévő alapon ezt vagy azt
elvégezzük, hanem hogy szakítva a meglévő helyzettel új álláspontot
nyerjünk és egy új élet egészét vivjuk ki, hogy tehát ne csak egyes
feladatokat, hanem egy összfeladatot birjunk, mely minden sokféleséget
áthat és összetart. Hogy sikerül-e amaz álláspontot megnyerni, benne
erős gyökereket verni, szellemi karaktert kiképezni és ezzel a valóság
állományát növelni, hogy röviden szólva, lesz-e az ember szellemi
energia és egyuttal egy láthatatlan rend részvevője, az dönt életének
sikerülése vagy nem sikerülése fölött; a kifelé való legfényesebb
sikerek sem pótolhatják az e tekintetben való hiányt. A feladat azonban,
a mely ezzel az ember elé van állítva, nem tünhetik idegennek; a
követelés nem jő kívülről, hanem saját lényünkből; hiszen arról van szó,
hogy igaz ént nyerjünk el, saját életünket önmagunkban való létre
vezessük. Ha minden ethika olyasvalamit kiván, a mi a merőben ember
fölött van, akkor itt az az ember fölött levő valami maga az embernek
legbelsőbb alapja. Ezzel elesik minden lehetőség arra, hogy a morált
mint valami nyomasztó igát vagy merev sablónt fogjuk fel, a hogy azok
teszik, a kik a helyett, hogy utána mennének a dolog belső
összefüggéseinek, merőben az emberi együttlétben való jelenséghez
ragaszkodnak és itéletüket könnyen befolyásoltatják a karrikaturától. A
szellemi élet ilyen morálja képes arra is, hogy kielégítsen olyan
követelményt, a mely el nem hárítható, a melyet azonban a jelenkori
tanítások csak mellékesen szoktak tárgyalni, t. i. egy élő hatalom
követelményét, mely a törvényeknek, a normáknak ható erőt ad az emberen
belül. Mert mit használnak az ellenállások súlyával és a szellemi inger
bágyadtságával szemben a parancsolatok és normák, ha csak követeléseket
támasztanak az emberrel szemben, de nem jön elébük az élet folyama és
nem teszi teljesítésüket lehetségessé? Ilyen életfolyam nyilik azonban,
ha elismerjük a mindenség-életnek jelenlétét az emberben, a mely
fölemeli a merő pont képessége fölé és az egésznek erejét hathatóssá
teszi benne. Az ilyen összefüggésben egyuttal a morálnak nem lesz sem
regulativ, sem produktiv jelleme, azaz cselekvésünknek nem kell csak
belehelyezkednie egy fennálló rendbe, nem kell egy adott világba csak
beleilleszkednie, hanem a dolgok állását tovább kell képeznie, a szellem
birodalmát legjobb képessége szerint gyarapítania. Akkor nem fog a
tevékenységgel addig várni, a míg kívülről jön számára valami követelés,
hanem belső ösztönből fog fölkeresni és tovább fejteni, alkotni és
megújítani. Ilyen alapból kiindulva kell nevezetesen a morálnak
újraélesztetnie, hogy magasra fejlődött kulturánk ne legyen áldozatává a
rothadásnak és az elharapózó elpuhulással férfias érzület álljon
szemben. Egy a szubjektiv hogyléten fölülálló czél nélkül nincs meg az
életnek szilárd támasztéka és összetartása, minden külső bősége mellett
nem kerülheti el a belső ürességet és felbomlást.
Ilyképen az élet értelmében és czéljában, mint a hogy ebből látszik, nem
lehet kételkedni. Egy önálló szellemi élet elsajátításában olyan feladat
nyílik, a mely minden szétágazást magában foglal és minden létét
átképzésére hajt. Az ebben az életben való részesedéssel belső viszonyt
nyerünk a világgal és szoros külön körből egy mindenség-életbe
helyeztetünk, egy belső élethez tartozóknak tudjuk magunkat és az
egyénnek ereje visz minket is. Emellett azonban nem tününk el a
végtelenségben. Mert az a nagy tény, hogy az egyes helynek végtelen
élete saját élménynyé válik, hogy itt az önálló élet forráspontját
teremti meg. Ezen a helyen a mozgalom saját tettünkké válik és nélküle
nem juthat előre. Így cselekvésünk is a mindenség továbbképzéséhez
tartozik és meg lehetünk győződve, hogy semmi sincs abból elveszve, a mi
lényeget képzőn hat. Az ilyen élet nemcsak a külső természetnek emel
biztosan és magasan fölébe, hanem az emberi üzelmeknek is kicsinyes
érdekeikkel együtt, hiszen mint a végtelenség részvevői önmagunkon
állunk, mérhetetlen munka közben az alkotó alapból kiindulva belső
szilárdságot és biztos nyugalmat meríthetünk. Egyuttal megváltoznak az
élet mértékei: nagysága nem a kifelé elért eredménytől függ, hanem a
lényeget alkotó mélység kiküzdésétől és a világ állományának ezáltal
való előbbrevitelétől; a mi különbözőséget az életsors mutat, az
háttérbe szorul e valamennyiünk közös műve mögött; külső kicsinység
együtt járhat a belső nagysággal és senkinek sem szabad életfeladatát
alacsonyra becsülni. Valamennyien királyi vérből valók vagyunk, de csak
mint a szellemi világ polgárai, mint az eredeti élet hordozói.
Az élet képéről és becsléséről azonban nemcsak az dönt, a mi az életben
mint mozgalom támad; nem kevésbbé esik a mérlegbe, hogy mennyiben
sikeresek, mennyiben közelednek czéljukhoz. A készületlenség könnyen
elviselhető, ha a biztos kiküzdés útján van, de ha nem így van, akkor
nyomasztólag és bénítólag hat. Most már azonban nem lehet tagadni, hogy
a szellemi mozgalom nálunk akadályokba ütközik, melyek nem oldhatók fel
simán; épen az, a miben sajátossága és nagysága áll, bonyodalmakat szül,
melyek a nyereséget veszteséggé alakíthatják át.
Sajátsága volt a mi körünk szellemi életének egy előrehaladó belső
mozgalom, egy fölkapaszkodás különböző lépcsőfokokon. A természetes
önfentartáson felül és a legközelebbi lét zűrzavarán felül egy szellemi
élet fölépítésére hajt valami, de ebben is bekövetkezik a szétválás egy
összefoglaló kulturmunka és a vallás egy birodalma között. Ezzel az élet
három rétege keletkezik, melyek különböző javakat tartalmaznak és
különböző világi áttekintéseket hoznak létre. A természetes és
társadalmi önfentartás hasznosságán és czélszerűségén belül világot
építő alkotás emelkedik s erőt és szélességet fejleszt ki, fölötte
azonban a világon belülálló bensőség és a világot legyőző szeretet
birodalma van; a világnézet szerint az első fok, ha nem a
materializmushoz, de mindenesetre a pozitivizmushoz és
agnoszticzizmushoz hajlik, a másik egy pantheisztikus gondolkodásmódhoz
és a szellemi élet személytelen fogalmazásához, a harmadik theizmust
képvisel és személyesebb szinezetet ad a szellemi életnek. Már most az
élet egésze csak akkor sikerülhet, ha ezek a különböző fokok élő
vonatkozásban és kölcsönös hatásban maradnak és egymást kiegészítik, ha
az alsók a magasabbakhoz tovább törekszenek és ezek rájuk
visszavonatkoznak, csak ha ezzel minden jogával együtt felismeri
korlátját is és ha minden különös feladatnak az összfeladat fölötte
marad.
De közönségesen mily messze el van az élet az ilyen alakítástól
távolodva, mennyire széjjel esik az ember előtt, mennyire meg van
hasonolva önmagával! Az egész többnyire nem elég erőteljes, hogy a
különböző oldalakat és fokokat összetartsa és egymással kiegyenlítse;
így mindegyikük önállóan lép fel és önmagából uralkodni akar az egészen;
nemcsak hogy az alantas zártságával és szilárdságával azzal fenyegeti az
életet, hogy lehúzza, a magasabb is elveszti teljes erejét, sőt
szellemiségében is fenyegetve van, ha az élet összefüggéséből kilép és
mozgásával szemben bezárkózik. Így mutatják ezt a vallási terület
tapasztalatai teljes világossággal; nevezetesen ott, a hol a vallás
teljesen egyeduralkodóul adta magát, a kicsinyesen emberibe és szűkösbe
jutott. Általában véve a fokok amaz izolálása merev szűkítéseket és ép
oly kemény, mint kilátástalan harczokat idéz elő, minden fok létrehozza
a maga saját dogmatizmusát, az életalakítás a párt szempontja alá kerül,
az önmaga fentartására és a többiekkel szemben való keresztülvitelére
való gond az egésznek előbbrevitelét mellékesnek tünteti fel, az
emberiség legjobb erői fölemésztődnek az ilyen összeütközésben. Az a
szellemi élet sorsa nálunk, hogy nemcsak kifelé, hanem önmagában is
folytonos harczot kell viselnie és hogy a harcz mindkét módja csaknem
összeelegyedik egymással. A történelem folyama azonban úgy látszik,
mintha nem csökkentené, hanem inkább fokozná a bonyodalmat; avagy volt-e
valaha idő, a mely annyira pártokra szakadt, mint a miénk?
Az a meghasonlás azonban semmiképen sem a merő individuumok hibája,
végeredményben onnan ered, hogy magában a valóság tényálladékában az
alacsony semmikép sem megy egészen a fölemelkedő mozgalomba, hanem ezzel
szemben önállóságot tart meg; így a természet birodalma legnagyobbrészt
a szellemi élettel való minden vonatkozásnélkül valónak látszik, így a
szellemi élet maga is széles kiterjedésben az önállóságra és
lényegképzésre való irány nélkül fejlődik ki. Az erők sok tekintetben
elválnak és értelem nélkül szétömlenek az ürességbe, vagy ők is alantas
czélok szolgálatába vonatnak. Ez belevág az összállapotba és az
individuumokat védteleneknek tünteti fel az akadálylyal szemben.