illetik, mint életállását; ezt sokkal fájdalmasabban érinti az a tény,
hogy a nagyvilág folyása, a melybe mi is bele vagyunk nőve és mely alól
nem tudjuk magunkat kivonni, teljesen közönbösnek mutatja magát
eljárásunkkal szemben; az embert régóta foglalkoztatta ez a megfigyelés;
izgatta és gyakran kétségbeesésbe hajtotta, hogy a mi neki belsőleg a
legmagasabbat jelenti és a mi neki kimondhatatlan sok munkájába és
áldozatába kerül, a világ egészében teljesen hatalom nélkül valónak
látszik; a természet mintegy játszva pusztítja el akár lassú
felemésztéssel, akár hatalmas katasztrófákban, a mi szellemileg a
legmagasabb értékű; nem ismer jót és rosszat, nem tesz semmi
különbséget. Az emberi együttlét is sokféleképen alakítja a sorsokat
minden látható vonatkozás nélkül az ember belső értékére, a legnagyobb
egyenetlenséggel jut ki az egyéneknek a sorsuk. Nem volt hiány arra való
fáradozásban, hogy ezzel szembeállítsák az igazságosság és erkölcsi rend
birodalmát, sőt a szeretet és jóságos gondviselés birodalmát, de ez a
kivánalom csak úgy volt keresztülvihető, ha átlépjük a tapasztalat
világát a hit és remény birodalmába való meneküléssel. De bármily
energikusan kapcsoltak ki ezzel gondolatvilágokat s bármily biztosnak
érezték magukat bennük nagy körök és hosszú epochák, mindig újra
fölébredt a kétség, vajjon az egész több-e, mint az emberi vágyak és
álmok terméke, több-e, mint illuzió.
A szellemi élet tehetetlensége végül az élet belsejére is kiterjed.
Belső szétomlás jelenik meg abban, hogy a szellemi erők elszakadhatnak
alapjuktól és hogy akkor könnyen hatalmába eshetnek épen az alantas
hatalmának, mely fölé a szellemiség irányában való fordulatnak kellene
emelnie; teljes visszásság következik be a magasabb erőinek ilyen
felhasználásával az alantasabb szolgálatára; innen kapja az érzékiség
raffinált jellemét, mely mint egy rákfene egész kulturákat elpusztít,
innen fokozódik a naiv, mondhatni ártatlan természetes önfentartás
korlátlan egoizmussá, mely az egész végtelenséggel szembeáll és
vágyainak szolgálatába hajtja. Sőt nem lehet tagadni, hogy az emberi
körben is mutatkozik valami diabolikus, a pusztításban,
ellenségeskedésben, tagadásban önmagáért való öröm; csak a lapos
felvilágosodás tagadhatja ezt a tényt. Bármilyen alaptalan volt, mikor a
vallásos talajon hajlam mutatkozott arra, hogy ezt a gonoszat tudatosan
előtérbe állítsák és az embert teljesen hatalmába esettnek gondolják, a
merev meghasonlás az emberi lélekben félreismerhetetlen és ha
maguktartásában itt ép úgy, mint az életsorsokban az egyének messze
elkülönülnek egymástól, akkor minden mélyebb vallási valamint filozófiai
meggondolás az összállományhoz tartotta magát és joggal tette
nyomatékosan felismerhetővé az ellentmondás abban, a mit az ember
szellemi mivolta kiván és a mit életének tapasztalata mutat. Egyfelől az
általános bizonytalanság a sorssal szemben, az ember mint láthatatlan
hatalmak játéklabdája, másfelől – és ez kiválóképen – az én szorossága,
a szellemi tompaság és renyheség, a tisztátalan és igaztalan
gondolkodásmód, mely az emberi élet átlagán uralkodik és a szellemi
életet az egyének önző czéljainak merő eszközévé alacsonyítja le.
Nem volt hiány kisérletekben arra, hogy a gonoszat, melynek
tényállományát nem lehetett megrendíteni, azzal magyarázzák el, hogy
nagyobb összefüggésekbe állították és rajtuk belül előmozdítónak
igyekeztek felmutatni. A különböző korszakoknak ebben törekvésük
főiránya különböző utakat mutatott: a görög gondolkodók egy
világharmónia eszméjéhez igazódtak, mely hogy hatalmas és erőteljes
lehessen, diszonancziákat is kiván, diszonancziákat, melyek az egészből
nézve majd feloldódnak. A mennyiben a középkor egyáltalán
belebocsátkozott a gonosz magyarázatába, arra hajlott, hogy a bűnt és
szenvedést, mint a legfőbb szeretet és kegyelem tanusítására való
nélkülözhetetlen eszközöket és előfeltételeket értelmezze, mert csak az
elveszett és bú-bánatosan hazatérő fiúnak mutatkozik meg az atyai
szeretet teljes bősége. Az újkor ezzel szemben ebben a problémában azzal
fejezte ki sajátosságát, hogy az akadályt és szenvedést úgy fogta fel,
mint ingert a tevékenységre, mint ösztökéjét az új erő felhasználásának
és ezzel akarta jóra fordítani. Az ilyen kisérleteket nem tekintenők
teljesen elhibázottaknak, az élet összlefolyása igazság szerint
lényegesen máskép értékelhet egy cselekvényt, mint a hogy a közvetlen
benyomás teszi: főczéljukat azonban nem érték el, mert megfogható
valóságokkal merő lehetőségeket állítanak szembe és a hogy ezeket
igazságtalanul megerősítik, amazokat ép úgy meggyöngítik; alapjában véve
eredményük arra megy ki, hogy a rejtvényt olyan pontra helyezik át, a
hol kevésbbé erősen érezhető. Minden a magyarázatra való kisérlet mind
újra ebbe a dilemmába került: ha a gonosz eredetét a legfőbb oknak
tulajdonítjuk, akkor ezt illetéktelenül alászállítjuk; ha mint különös
okot szembehelyezzük vele, ebből a valóságnak elviselhetetlen
meghasonlása származik.
De ha a gonosz rejtélye megoldhatatlan marad és a szellemi élet
tehetetlensége a tapasztalat világában nem magyarázható meg, akkor
kérdés, mi következik ebből a tényből? Megrendítően és rombolóan csak
akkor hathatna, ha annak kiszolgáltatására kényszerítene, a mit a
vizsgálat eddigi lefolyása a szellemi élet érdekében eredményezett;
kiválóképen, ha annak a meggyőződésnek a visszavonására vezetne, hogy a
szellemi életben a valóság önmagában való létre jut és ezzel új világot
nyit meg. Erre azonban nem képes. Mert mindamaz ellenséges benyomásokkal
szemben megmarad a ténye az élet belső továbbképzésének, a valóság egy
új foka megnyitásának tartalmaival és értékeivel; a hogy ezt a tényt nem
hozhatja a merő ember létre, ép úgy nem is szüntethető meg létének
ellentmondó állománya által. Elég világosan jutott elénk, hogy ez az
élet az emberi körben a természeti létre fölemelő és átalakító hatással
volt, nemkülönben a világtörténeti munkában önmagának előbbrehaladó
átképzését hozta létre; semmiesetre sem jelentkezett merőben egy elszórt
sokság, hanem a sokság egy összefoglaló egészszé törekedett össze, nem
csupán nézetek és magyarázatok, képek és árnyak nyujtattak egy kívül
levő tényálladékról, hanem az élet fölépítése maga egy ténylegességet
hozott létre és ilyen belső közelségben érinthetetlen biztonságot adott
neki. Ez az alapténye, ez az alaptapasztalata egy a természettől és a
merőben emberi léttől való elválásban talált új életnek, a bensőségnek
ez az önállósulása fenmarad a világkörnyezet legsúlyosabb
ellenállásaival szemben és világkarakterét sem dönti az meg; az
ellenállások a szellemi élet követelményei és a világ tényálladéka közti
széles távolságok felmutatása által a legnehezebb rejtvényeket
állíthatják fel, kényszeríthetnek minket, hogy az ember helyzetét
alacsonyra értékeljük és sok tartózkodást rójunk magunkra; magát az
alaptényt és egyúttal az élet főirányát nem tehetik kétségessé; ez az
első és döntő őstapasztalat, melytől minden függ, s csak ez teszi még a
kételyt is lehetségessé. Ha a kétely diadalmaskodott az emberen, az
mindig valami az élet magvában való gyöngeségen mult; a hol itt erő
plántáltatott be, ott gyakran csak az ellentmondás által hajtatott
teljes kifejlődésre, ott biztosnak érezte magát és fölényesnek épen a
legkeményebb ellentmondás mellett.
A történelmi tapasztalat is azt mutatja, hogy a világ-állomány hatása a
meggyőződés egészére lényege szerint, a szerint mérte magát, a mi belső
támaszt és sajátos irányt a szellemi élet amaz állománynyal szembe
tudott helyezni. Így pl. a régi keresztényeknek a legteljesebb mértékben
tudatában volt a világ-viszonyok homálya; hitük szilárdsága ezáltal
semmit sem szenvedett, mert egy belső szükségszerűség vitte lelküket és
fölébe emelte őket minden kifelé való bonyodalmaknak. Viszont gyakran
voltak ragyogó eredményű és hatalmas erőkifejtésű idők gyöngék a
kételylyel szemben, mert életüknek nem volt önmagában szilárd gyökere és
biztos összefüggése az önmagában-lét világával. Sőt mi több: semmi sem
tette az embereket bizonyosabbá egy a természettel szemben fölényes
életről, mint a saját lelkükben levő nagy konfliktusok észrevevése és
átélése; e konfliktusok elviselhetetlensége felrázó hatalmukkal, volt a
legbiztosabb bizonyítvány a mellett, hogy az egészben több van, mint
merő képzelődés; épen a foglalkozás ezekkel a konfliktusokkal állította
az életet önmagára és tette függetlenné minden környezettől. A fájdalom
ereje a nélkülözhetetlen javak nemléte miatt hozta létre a reményt, sőt
a bizonyosságot, hogy az, a mit nélkülözünk, valahogy megvan és végül
közölni fogja magát az emberrel.
A hol nincsenek belső konfliktusok, ott hiányzik a belső problémák
kényszere és a hol ez hiányzik, ott az élet nem védheti meg magát a
belebonyolódástól egy idegen világba, ott túlnyomóan kifelé irányított
marad, ott a kétely nyerte meg a játszmát. Így végül a döntés magának az
életnek energiájában és tartalmában marad: az erős és hatalmas élet
növekszik az ellentmondás által, a gyönge és üres áldozatául esik.
De ha nem akarjuk, hogy a közelít a távoli, a bizonyosat a bizonytalan
összezsugorítsa és ezért a világkörnyezet ellenállása előtt semmikép sem
hajlunk meg, életünk az összeütközés által amaz ellentállásokkal
sajátságos karaktervonást kap. Most arról van szó, hogy a szellem
világát minden ellentmondás ellen, a saját lelkünkben való ellentmondás
ellen is bátran fentartsuk, híven kitartsunk mellette minden ostrom
ellenére, heroizmust gyakoroljunk egész a mindennap munkájáig. Ebből
kiindulólag követelménynyé lett, hogy a szellemi világ mellett való
döntést ne valamiféle díjhoz vagy valamiféle külső sikerhez kössük, a
jót a külvilág kemény ellentmondása ellenére is önmagáért fentartsuk. Az
ilyen gondolatmenetben rajzolta meg Plato képét a szenvedő igazról –
messze eltérésben e fogalom keresztény fogalmazásától – a kit minden
szenvedés és minden üldözés csak megerősít belső fenségében és
szilárdságában. És Plato gondosan ügyelt arra, hogy az ember morális
magatartását elválaszsza a jutalom kérdésétől. És hasonló érzületben
követelték nagy nevelők, hogy az erkölcsi nevelés ne arra a tanításra
támaszkodjék, hogy a jónak jó, a gonosznak gonosz szokott lenni a sorsa,
hogy inkább eléggé meg kell a lelket erősíteni a jóban arra, hogy a
benne való örömet minden szenvedésnek fölötte állóvá tegye. Igy mondja
Fröbel, hogy az embereket abban kell felvilágosítani, hogy az, a ki
igazán a jót akarja «szükségszerűen nyomás alatt kell hogy éljen; mert
lemondás, nélkülözés, a külső elsülyesztése, hogy a belsőt megnyerjük,
ez a föltétel a legfőbb fejlődés elérésére». «Épen az élet külső
akadályainak legyőzése vagy még inkább áthatolása és ezzel elpusztítása
a saját akaraterő, a fokozott tetterő által, ez az, a mi az embernek
saját tudatában békét, örömet és szabadságot szerez.» Ez a
gondolkodásmód a sztoiczismusban klasszikus kifejezésre talált, egy
darab belőle megkívántatik minden erőteljes élethez.
Bármi sokra becsüljük is azonban ezt a gondolkodási módot, mégse lehet
mellette végleg megállni. Főképen az egyes és az egyes függetlenségének
megőrzése van a szeme előtt, az egésznek állása, egy szellemi
összefüggés fölépítése kevés gondot okoz neki; e mellett az egyest
erősnek és az ellenséges világgal, valamint a saját lelke bonyodalmaival
fölérő erejűnek gondolja; minden kételylyel és ellentállással szemben
bátran fentartja az alaptényt, de nem ismeri az élet továbbképzését
megrázkódtatáson, kételyen és szenvedésen át. Erről azonban nem lehet
lemondani, ha az élet folyamatban és örömteljességben akar maradni. Ha
tulajdonképen csak védekezésről lenne szó és a harcz nem vinné bensőleg
is tovább az életet, akkor nem lehetne a megrekedés ellen óvakodni, a
megállás elkerülhetetlen volna, a czél híánya megbénítana minden
tetterőt. Így tehát arról van szó, hogy azt a megállást legyőzzük és ezt
igéri a vallás.
Vizsgálódásunk már különböző pontokon érintkezett a vallással, de
tartalmát és jelentőségét még nem méltattuk kellően. Ezt a kérdést
azonban nem vethetjük fel anélkül, hogy el ne ismerjük, hogy a szellemi
élet minden kifejtése, ha az ember tudatától többnyire elrejtetten is,
magában hordja a vallás egy elemét. Mert valamint az élet önmagában való
létére szolgáló fordulat nem az egyes pontokból, hanem csakis az
egészből indulhat ki, ép úgy minden valóban szellemi tevékenységnek is
az egész életével kell összekötve lennie és rája támaszkodnia. Ez
egyáltalán nem csupán az erő megerősítését jelenti, hanem az
életproczesszus általános belső átalakulását is. Hiszen láttuk, hogy
igazi szellemi élet csak azzal jön létre, ha legyőzzük a subjektiv
képesség és a tárgyon való hatás ellentétét, hogy csak a teljes
tevékenységre való fölemelkedés eredményez önmagában való létet és hoz
létre élettartalmat. Már most azonban mindaz, a mi emberi fáradozást és
törekvést hozhat önmagából létre, a merő subjektum oldalán áll, nem éri
el a teljes tevékenységet, a mely a tárgyat is befoglalja és egyúttal
nem ér el teljes realitást sem; csak az összélet, mely az embert
körülveszi és hullámaiba belevonja, tudja a meredek szakadékot
áthidalni, csak ez tudja a merő óhajtozást és akarást erőteljes tetté és
alkotó munkává alakítani. Hogy így az ember éppen abban, a mi számára a
legbensőbb és legsajátabb, teljesen az egyéntől függ és tőle kapja a
törekvés erejét és irányát, az az élet minden magaslatán teljes
világossággal nyilvánvaló volt. Így a nagystílű művészi képzés nem az
egyéni fáradozás termékének érezte magát, hanem egy magasabb hatalom
adományának, mélyebb természetek, mint Goethe, mint a kegyelem ajándékát
benső hálával fogadták és tiszteletteljesen bántak vele. Nagy
gondolkodóknak is belülről valami minden önkénynek fölötte álló
kényszerül kellett tapasztalniok, ha lényük követelését merészen és
diadalukban biztosan szembe tudták állítani mindazzal, a mi körülöttük
igazság számba ment. A tett hősei pedig, ha gyakran szkeptikusak voltak
is az őket körülvevő vallással szemben, úgy szokták magukat tekinteni,
mint eszközöket egy a világ felett uralkodó sors kezében, különben ilyen
meggyőződés nélkül a rengeteg felelősség, melyet cselekvésük magával
hozott, komolyabb lelkeknek elviselhetetlen lett volna. A magaslatok
azonban csak azt mutatják, a mi minden szellemi életben érvényesül: a
hozzátartozást egy végtelen élethez és ettől való függést; ennek minden
elismerése és elsajátítása egy nemét adja a vallásnak.
Ez a szellemi alkotásban benne rejlő vallás azonban inkább előudvara a
vallásnak, mint maga a vallás, nem alkot saját birodalmat, midőn az
egész életet megnemesítő és átlelkesítő hangulattal keríti körül; s
megmagyarázatlanul hagyja azt is, hogy történelmi vallások
keletkezhettek és nagy hatalmakká válhattak. Azon a hangulaton felül egy
önállóbb és kifejezettebb vallás felé hajtanak a roppant ellenállások, a
melyekbe a szellemi élet, mint láttuk, az ember világában ütközik. Addig
elviselhetők lehetnek, a meddig csak kívülről látszanak jönni, de
elviselhetetlenekké válnak, ha az akadályozás az ember legmélyebb
alapjáig hat, ha legbelsőbb lényeg és tényleges állapot messze
széjjelesnek és merev meghasonlásba jutnak. A megmaradás ilyen
meghasonlásnál az egész életet meg kellene hogy bénítsa és megakaszsza;
a lassankénti fejlődéstől és nyugodt előhaladástól itt nem lehet a
legkevesebbet sem várni, ha egyáltalán lehetséges az áthidalás, akkor
csak abban az irányban kereshető, hogy egy a bonyodalmon felül való
hatalom új életet ültet az emberbe, a valóságnak szélesebb mélységét
közli vele és ezáltal képessé teszi, hogy annak a szakadéknak a saját
lényében ellene dolgozzon.
Hogy az embernek valóban ilyen új mélység nyílik meg, az a történeti
vallások közös állítása, ha a közelebbi fogalmazásban messze elágaznak
is. A mi szemlélődésünk a szellemi életről szintén hagy helyet ilyen
továbbképzésre, lehetőségét készségesen megengedheti. Mert mikor minden
szellemi tevékenységet egy összéletbe illesztett és ennek erejére
támasztott, akkor az egyesekkel az egész csak a világ felépítésére való
munka által közöltetett és annyiban csak közvetve volt jelenvaló;
fennáll még az a további lehetőség, hogy az élet egésze közvetlenül is
megnyíljék az egyesek számára és részt adjon nekik a maga gazdagságából.
Ez új életet hozna létre, a mely a kimenetelben és az önmagába való
visszatérésben teljes önmagábanlétet ér el; a szellemi élet eszméje
ezzel isteneszmévé és a szellem országa isten országává fokozódnék.
Hogy azonban ilyen lehetőség valósággá válik, azt nem lehet máskép
szemléltetni, mint egy új élettipus tényleges megjelenése és
hatalomrajutása által, melyet az embernek semmiféle töprengő reflexiója
nem hozhatna létre. Akár az egyesek lelkében, akár az emberiség életében
egyelőre inkább mint ösztönzés és felszólítás lehet jelen, semmint kész
munka, az is ténylegességet jelent az életre nézve, nevezetesen mikor az
egyes vonások egymás között összekapcsolódnak, ugyanabba az irányba
mehetnek, egy ugyanazon forrástól tesznek mint eredetükről
tanubizonyságot.
Ha minden vallásnak abban van a lényege, hogy az embert és az istenséget
közvetlen viszonyba hozza, akkor annál magasabban fog állni, mennél
inkább a bensőbe és egészbe fordítja ezt a viszonyt, mennél inkább
engedik, hogy az isteni ne csak egyes határaival érintse az embert,
hanem a saját életét közölje vele s részt adjon neki lelke legbensőbb
mélyében az istenségből. Ez a fordulat azonban abban bizonyítja meg
magát, hogy az embernél is a szellemi élet nem olvad fel a világ
felépítésére való hatásban, hanem hogy önmaga felé tud fordulni és az
egészről egészre való mozgásban új tartalmat tud létrehozni,
lényegalkotást tud végrehajtani, a mely fölötte áll minden
munkaeredménynek. Olyan nagyságok, mint érzület, meggyőződés, jellem –
úgy láttuk – kell hogy hassanak a szellemi munkában is. Teljes
önállóságra és tiszta kifejezésre azonban e mellett nem jutnak, azt csak
annyiban teszik, a mennyiben van egy a munkának fölötte való élet az
egészről az egészre, ez pedig csak egy isteni élet jelenlétében s rávaló
vonatkozásban fejlődik ki. Már az ez után való kivánságban megmutatkozik
egy mélyebb életréteg képződése, melyben az élet konczentráltabbá,
melegebbé, mondhatni személyesebbé válik s a lelki állomány egésze
elválik minden merő eredménytől.
Mindezek a formák azonban csak azzal nyernek eleven tartalmat, hogy az
isteni életnek ama megnyílása az emberben belső összekapcsolást és lelki
egygyéválást hoz létre az egész valósággal, a hogy ez a szeretet
fogalmában mindenesetre inkább képletes kifejezést talál. De minden
tökéletlenség mellett ez a fogalom mégis bizonyos irányt mutat, csak el
kell belőle távolítani mindent, a mi a merő affektusra tartozik s csak
ne jelentse valami idegennek belevonását egy adott életkörbe, hanem
jelentse egy közös életkör alakítását, az életnek nagygyá és szélessé
válását mindannak legyőzésében, a mi szakadék és korlát van az idegen és
a saját között. Ilyen szeretetet ismer fel az ember egy új életnek és
lénynek benne való létrehozásában, egy belső felmagasztosulásban, mely
egyedül menti meg a fenyegető megsemmisüléstől. Csak a mennyiben ez a
szeretet az ember saját lényévé válik, következhetik be a felszabadulás
a természetes én szükössége alól a nélkül, hogy az ürességbe esnénk; az
ilyen isteni szeretet képes mindent, a mi merev és ellenséges,
feloldani, a kicsinynek és eltévelyedettnek is értéket adni, az emberek
kölcsönös viszonyában előtérbe juttatja a közöst, sőt az egyformát,
megújít és átlelkesít ezzel minden emberi együttlétet. De ezenfelül
tovább is ér, a természethez és a kulturához való viszonyunkban, a világ
egészét lélektelen idegenből hazánkká teszi és lehetségessé teszi, hogy
az alkotó alapból kiindulva, mint sajátunkat éljük át, a hogy ezt
nevezetesen a művészet ki tudja fejezni. Hogy ilyen élet, ilyen belső
egygyéválás a mindenség egészével ki tud az emberiségben sarjadni és az
élet lelkévé tud lenni, az bizonyosan tanusítja az isteni élet
jelenlétét. A mit a reformáczió ideje egy bizonyos irányban igy mondott
ki: «felebarátunknak megbocsátani annyi, mint biztossá lenni arról, hogy
az Isten megbocsátott nekünk» – ez áll ezen új élet egészére: jelenléte
az emberben azt tanusítja, hogy az ember isteni életre támaszkodik. Az a
nagy csoda, hogy az isteni élet és alkotó szeretet az ember saját
életévé válhatik anélkül, hogy feladná a fölényes fenséget, – csoda és
mégis egyúttal tény, melytől a szellemi élet minden fentartása függ.