világkörnyezet ellenállását, melylyel különböző pontokon találkoztunk,
egy egészbe foglaljuk és mint egészet fontoljuk meg. Az általunk
képviselt meggyőződést különös erővel érinti, mert csak az a gondolat
vezeti, hogy az ember avval, a mit szellemileg alkot és szellemileg
önmagából csinál, nem a saját körében mozog, hanem közvetlenül a
világélethez tartozik; hiszen szellemi élet nekünk annyi, mint alkotó
életbe való elhelyezés és az az alkotó élet sohasem lehet az egyesnek a
dolga, hanem csak az egészé. A mi különösség van bennünk, annak is itt
csak akkor van joga és értéke, ha az egyénre támaszkodik és általa
alakíttatik. Ily módon életünk, a mennyiben önálló szellemiséget nyer, a
mindenség hatása, a mindenség önkimélyítése. A mindenség ily
önkimélyítésétől azonban azt lehet várni, sőt szükségszerűen követelni,
hogy elegendő ereje legyen arra, hogy önmagát érvényesítse és a dolgok
menetét irányítsa: a mi szellemi élet megered, annak ha nem is egy
csapásra, de legalább biztos fejlődésben uralomra kell juttatni magát és
meg kell törnie minden ellenállást. Máskülönben a világélet
elviselhetetlen ellenmondást rejtene magában olyan mű kezdődnék, melyben
nincs meg az önmaga keresztülvitelére való erő; az ember azonban, a
kivel szemben az a czél magas követelményeket támaszt, a kinek mellette
vagy ellene döntenie kell, kínos bizonytalanságba kerülne s végül
szellemileg össze kellene benne törnie. Már pedig nekünk embereknek a
világtörténés nagyon is átlátszatlan, semhogy teljesen részvéttelennek
nyilváníthatnók cselekvésünk és eljárásunk számára, különösen pedig a
valláshoz való fordulás azzal, hogy új életmélységet nyit, megadja a
lehetőséget, hogy valami, a mi eleinte akadálynak tűnik fel, végül
előmozdítónak bizonyuljon; sok élettapasztalat valóságot ad ennek a
lehetőségnek. Mindazzal szemben azonban, a mi egyes dolog abból fenforog
vagy legalább nyitva marad, az egésznek elfogulatlan szemlélése nem
vonhatja ki magát az alól a benyomás alól, hogy a világtörténés mereven
közömbös minden iránt, a mi belső képzés nálunk végbemegy; a belső
mozgalom úgy tűnik, hogy roppant ellentállások ellen nem tud fölvergődni
és nem tud önálló birodalommá alakulni. Így látszatra abba az
ellenmondásba esünk és közel áll az a fordulat, hogy minden mozgalmat az
önálló szellemiség felé merő képzelődésnek nyilvánítsunk s ezzel minden
e felé való ösztönt alapjában leromboljunk. A világ, melyet az ember
belülről akarna felfogni és sajátjává tenni, úgy tűnik fel, mintha
ridegen visszautasítaná és örökre bezárulna előtte.
Az ilyen fordulat tényleg elkerülhetetlen volna, ha a szellemi élet nem
volna más, mint a hogy a közönséges felfogás tartja: individuális lelki
folyamatok elhelyezése és kombinálása, gondolataink merő ide-oda dobása.
Láttuk azonban, hogy a szellemi élet lényegesen több, az életnek új
módja, egy új fok megragadása, igazi valóság alkotása, az egésznek
erejéből való teremtés. Ebben van világjelleme és ezt mindaz, a mi kívül
történik, a legkevésbbé sem teheti kétségessé; minden homály a
periferián a legkevésbbé sem tudja megrendíteni a bizonyosságot az élet
magvában. E mellett mint láttuk, különösen az jön számba, hogy az élet
benső mozgalma az ellenállások által nem reked meg, hanem új munkára
össztönöztetik, hogy az ellenállásokkal belső továbbképzést kell
szembeállítani.
E szerint az ügy folyamatban marad és a világ nincs előlünk elzárva,
törekvésünkkel nem kell magunkat benne elhagyatottaknak éreznünk, nem
esünk ki az egésznek mozgásából. A kétség most már merőben a belső
gyöngeség jelévé válik, a külső világ tekintete csak azon tud erőt
venni, a ki nem tud belső tekintetet szembeállítani vele, a ki a
mindenségéletről belülről nem biztos. Ez azonban nem azt jelenti, hogy
az ellenmondást szabad könnyen vennünk és figyelmen kívül hagynunk. A
meredek szakadék a világ kivülről és belülről való tekintete között
tagadhatatlanul sajátságosan alakítja úgy világunk összképét, mint
életünk feladatát. Ez a világ ellentétével és folyton fokozódó harczával
nem lehet a valóság egésze és nem találhatja önmagában végső
befejezését; a létnek különös módja, a melynek további kapcsolatokban
kell állni, hogy egyáltalában fenn tudjon maradni és valamiféle értelmet
nyerjen. Cselekvésünk pedig nem találja ebben az ellenmondásokkal teljes
világban végső czéljait, a harcz közben az átfoglaló és fölényes
szellemiség világára kell irányítva lennie. A gazdag bensőség világa és
ennek eleven jelenléte nélkül minden törekvés el volna veszve, a mely a
harcz és ellenmondás világában nem jut győzelemre. A valóságnak ez az
össztekintete bizonyára rejtélyes marad és minden kisérlet, hogy egy
sima formulában feloldjuk, nem egyéb, mint ellaposítás; így tisztelnünk
kell a titkot a nélkül, hogy ezzel a romantika módjára a sötétség
dicsőítésébe esnénk. Elég világosan látjuk, hova vezet utunk iránya. Az
oly nagy mozgalmakkal és bonyodalmakkal teljes világgal szemben nem
lelhetjük főfeladatunkat a merő szemlélésben, nem találhatjuk üdvünket
egy merő egyensúlyi állapot helyreállításában, hanem küzdőtársaknak kell
lennünk s a haza gondjainak és fáradalmainak ilyen magunkra-vállalásával
leírhatatlan nagyságot érünk el; így arról van szó, hogy teljes erővel
beledobjuk magunkat a mozgalomba, abban a sziklaszilárd hitben, hogy
semminek sem lehet elvesznie abból, a mi a mindenség-élet belső
szükségszerűségének szolgál. Akkor nekünk magunknak örömünkre válhatik,
hogy a kétségek legyőzésére nincs szükségünk külső jelekre, hanem belső
felkapaszkodás által, a szellem és erő bizonyítékai által uraikká
váljunk. És világunknak minden készületlensége nem ijeszthet meg minket,
ha ezt mint további összefüggések egy tagját értjük meg s benne inkább
kezdetet látunk, mint befejezést.
Életünk akkor is megtartja értelmét és értékét, ha inkább belső
előrehatolás, mint külső legyőzés, inkább az erők kiképzése és gyűjtése,
mint a czélok teljes elérése. Ez volt Luther meggyőződése is mikor ezt
mondta: «Még nincs megtéve és még nem történt meg, de folyamatban és
lendületben van, nem a vég, hanem az út.»
A dolgok ily állása elkerülhetetlenül előhívja a halhatatlanság
problémáját; nemcsak az alantas élet-mohósága, kielégíthetetlen
többetakarás, hanem a szellemi élet kényszerítő vágya is ehhez vonz. Az
újkor e kérdés igenlését nyilvánvalóan nagyon megnehezítette. Már a
világ megmérhetetlen térbeli és időbeli kiterjedése is más világításba
helyezi a kérdést, mint akkor, a mikor a föld úgy tünt fel, mint a
világegyetem középpontja és a világ egész területe csekély időközben
bejárhatónak látszott; e mellett egyre világosabban ismerjük fel minden
szellemi tevékenységnek függését a testi feltételektől. Ha továbbá csak
a szellemi életben való részvétel ad az embernek kiváló állást, akkor a
szellemi mozgalom kicsinyessége a legtöbb ponton megütődést kell hogy
keltsen; még a hol a szellemi élet a nevelés folytán valamennyire
fölébresztetett is, az élet folyamán gyakran csaknem teljesen elalszik
és a szellemi mozgalom teljesen eltűnik a sivár filiszterségben és
neveletlenségben. A lélek mintha kialudt volna, mikor a test még él. Mit
ér az ilyen halott lelkeknek a továbbélés ezen léten túl? Végül a
szellemi életről való kitágult fogalmak is mind erősebben éreztetik a
nekünk adatott létformák szűkösségét és föltételességét, nekünk nem
megy, mint a régebbi gondolkodásmódnak, föltétlenül szerencseszámba,
hogy ezt a különös létformát minden szűkségével és véletlenségével
minden időn át tovább vonszoljuk, nem egy van köztünk, a ki inkább
választaná a teljes megsemmisülést, mint az ilyen merev
lebilincseltséget és rabságot.
Akármennyi szól is ellene az újkorban az igenlésnek, a merev tagadás is
lehetetlenné válik, a mint az életnek az a képe, melyet kifejtettünk, el
van ismerve. Mert az élet szellemi tartalma szerint nemcsak az egyesnél,
hanem az emberiség egészében is teljes-tökéletesen elkészületlennek
mutatkozik, mint merőben kezdete az útnak és nincs semmiféle remény,
hogy a legközelebbi létkör valaha is az ész birodalmává változzék, sőt
ha a haladással a bonyodalmak is nőnek, akkor az egész szellemiség felé
való mozgalomnak értelmetlenné kell válnia. Ma ilyen állapotnak kell a
végső lezáródást hoznia, ha a szellemi élet fejlődése nem terjed ezentúl
és nem engedi az egyest is, hogy részt vegyen ebben a tovább
megmaradásban. Természetesen ez a megmaradás csak a szellemi magra
szorítkozhatik, a mely bennünk el van vetve és előállhat az a kérdés,
vajjon ha az élet lefolyása a hajlamot nem emeli szellemi energiává és
nem teszi önálló életfolyammá, lesz-e az élet ezen a helyen
továbbhaladás és nem használja-e fel erejét másvalahol.
Minden a jövőbe való töprengésnél fontosabb az a tény, hogy nálunk már
most időkfeletti élet képződik, hogy az ember részt tud nyerni az
örökkévalóságból és végtelenségből és pedig – ez a fődolog – nemcsak
egyes tevékenységeivel, pl. gondolkodó képességével, hanem létének egy
részével; a mi ebben a nyereség, az nem válhatik teljesen az idő
áldozatává.
Mindazonáltal e kérdésben sokkal több sötétség marad, semhogy életünk
előterében állhatna; tehát csak a dogmatikus tagadást utasítsuk el. Hogy
ennek a sötétségnek megvan az az előnye, hogy törekvésünket ennél az
életnél megrögzíti, a mely oly sok tennivalót ad nekünk és egyúttal a
cselekvéstől távoltartja a jutalom gondolatát, azt nem kisebb ember mint
Kant juttatta érvényre a praktikus ész kritikájában. Ennek a kérdésnek
mélyreható tagolását ezekkel a szavakkal fejezi be: «Tehát itt is helyes
az, hogy a kifürkészhetetlen bölcsesség, mely által létezünk,
nemkevésbbé tiszteletreméltó abban, a mit megtagadott tőlünk, mint
abban, a miből részt juttatott nekünk.»
Következések az egyén életére.
Mint minden életalakításnak, a miénknek is az egyén létén kell
megbizonyítania magát; meg is teszi ezt, midőn az egyes élet elé is
jelentékeny feladatot állít, belső összefüggést ad neki, kiragadja az
ellentmondásokból, melyek máskülönben elpusztítással fenyegetik. Ezek az
ellenmodások azonban abban gyökereznek, hogy az ember mint gondolkodó
lény fölébe nő a természetnek és nem talál már benne kielégülést,
azonban létének átlagában a szellemi tevékenység nem elég erős arra,
hogy új életet hozzon létre; így az ember bizonytalanul lebeg a középen
és mivel a segítségre való kisérletek hamar elégteleneknek bizonyulnak,
az egész végül bús rezignáczióban végződik és az élet, Schopenhauerrel
szólva, olyan üzletnek tűnik fel, a mely nem fedezi a kiadásait.
Az élet lefolyása a különböző életkorokon át, a hogy a tapasztalás
mutatja, úgy mutatkozik mint fölemelkedés és leszállás, ezzel azonban
mint túlnyomó veszteség, mint nagy kiábrándulás. Az életbe való
belépéskor az egyént övéinek szük köre örömmel üdvözli és gyöngéden
ápolja, felnövekvésekor is szeretet és jóság őrzik útját és ha fájdalmak
és gondok nem hiányoznak is, az életalakítást és életkedvet nem zavarják
lényegesen. Mivel a függés még nem idéz elő nyomást, a gyermekkor az
ártatlan öröm állapotát fejleszti ki, melybe a későbbi élet gyakran mint
elvesztett paradicsomba kivánkozik vissza. Azután azonban feltámad a
függetlenség után való vágy, az élet a szabadba és a messzeségbe
törekszik, az ember saját útjait követi, a barátság és szerelem révén új
összeköttetéseket szerez a természettől adottakkal szemben, új ösztönei
támadnak, új kivánságai kelnek fel, duzadó érzéki erő hoz a szellemi
életnek is termékeny ösztönzéseket. A végtelenbe megy ekkor a vágyódás
és reménykedés, korlátlan lehetőségek között válogathat a törekvő
szellem, a friss erő eredeti felduzzadása azt az érzést idézi elő, hogy
a világ éppen most kezdi igazi folyását, csak most ragyog a nap
teljesen, a gyönyör és szerelem csak most fejti ki egész varázsát. A
mult e mellett könnyen úgy tűnik fel, mint merő előzetes foka annak, a
mi most az eldöntés stádiumába lép, most kovácsolódik a jövő, most
mutatkozik meg az útja minden következő időnek. Az ifjúság nem gondolhat
ilyen nagyot magáról a nélkül, hogy sok gondot és fájdalmat magára ne
vegyen, a magasratörő tervek különös erővel éreztetik a meglévő
állapottal levő elégtelenséget és ellenhatást. De az örömteljes
erő-tudat ebből inkább ösztönzést merít az életre, mint akadályozást,
szilárd hit is dolgozik az ész hatalmában és az emberi igazságosságban,
nem különben a szabad cselekvés fölényében való hit minden merev
mechanizmus fölött.
A tervezgetések idejéből az ember a férfikorral belép a munka idejébe,
most már meg kell feszítenie karjait, képességét tettel kell igazolnia,
hivatást vállal, saját otthont alapít. Ez nem történhetik meg az élet
bizonyos összeszűkítése nélkül, nyugodt pályára térés nélkül. Mikor
azonban az ifjúság forrongása elröpül, kárpótlásul az élet szorosabban
összefonódik a valósággal és szilárdabb talajt nyer; a czélok
világosabban állanak szem előtt és az értük való tevékenység biztosságot
nyer. A termékeny munkából szeretet és öröm bugyog ki, odaadásra és
áldozatokra hajthat, az életnek ethikai nevelő ereje félreismerhetetlen.
De minden ilyen eredmény mellett az élet további lefolyásában eljut egy
kritikus pontra, egész létünk legkritikusabb pontjára. A munka felé
fordulás arra kényszerít, hogy szemünket az eredményre irányítsuk és
evvel eltéríti az embert saját belsejétől, az élet súlypontját
mindjobban áthelyezi a környezethez való viszonyba és az egyént a
környezet kívánságainak szolgájává teszi. Ez nem eredményez súlyos
zavart mind addig, a míg az ifjúság ereje még tart és a napi munkát
megmelegíti; de ez a tűz lassankint kialszik, a természet ifjúi ereje
mindjobban ellankad és kérdés most már, vajjon pótolható-e valamikép, a
mi ezzel elvész. Ezzel azonban el van érve a kritikus pont és az élet
elhatározás előtt áll. Csak szellemi erő pótolhatja a hanyatló
természetet, de csak akkor pótolhatja, ha a szellemi inditék, a mely az
egyént érte, eléggé gyökeret vert benne, hogy önnálló életet élhessen és
fölvegye a harczot az akadályokkal szemben. Ez azonban mint a
tagadhatatlan szemlátomás megmutatja, a legtöbb esetben nem történik
meg, a szellemi életet sem önmaga, sem a társadalmi élet hajtószerkezete
nem tartja fenn: ez azonban épen a mi fejtegetéseink szerint annyiban
jelent merev ellentmondást, a mennyiben a szellemi életnek a bensőség
önnállóvá válásában van a lényege; ha ezzel szemben idegen rendnek
hajtatik alája, akkor ellaposodik és önmagától elidegenedik, végül merő
látszattá sülyed alá. Ezt az egyénnek saját testén is éreznie kell; nem
lehet elsősorban kifelé tekinteni és a környezetre való hatást
mérlegelni a nélkül, hogy az élet ereje ne sülyedjen és érzelmei el ne
lankadjanak, hiszen akkor belső önfentartás helyett a hatás és
ellenhatás merő kicserélődése lesz; az eredeti alkotás ekkor helyet ad a
renyhe megszokásnak és mindjobban kiterjed a szellemtelen
mechanizálódás. A munka routinná sülyed és a mit a tüzes szerelem
teremtett, azt a mindennapi megszokásnak és hűvös érdekszámításnak kell
fáradságosan fentartania. Az ifjúság örömteljes enthuziasmusa józan
realizmusnak enged tért, a viszonyok tehetetlenségi ellenállása, melyet
az ifjúság oly kevésre értékelt, most teljes elismerésre jut és megbénul
minden merész föllendülést, ugyanez szól a kicsinek és közönségesnek a
hatalmára, valamint a véletlenére, a mely gyakran hosszú munkát és jól
megalapozott terveket könnyű játékkal rombol el. Lehet-e az egyéntől
rossz néven venni, ha ilyen benyomások és tapasztalatok alatt felhagy a
dolgok feletti uralom vágyával és lehetőleg a környezetéhez való
alkalmazkodásra igyekszik? A társadalmi élet is, melybe most az egyén
szolgálatkészen beilleszkedik, szintén buzgón azon van, hogy ellene
hasson a belső üresség érzésének. A társadalom nem fukarkodik a
munkaeredmény elismerésével, tudja a módját, hogyan kell az egyén
becsvágyát felingerelni és hiúságát foglalkoztatni, fáradhatatlan
buzgalommal mulatságokat, szórakozásokat, játékokat, sportokat eszel ki,
melyek mint a valódi élet szurogátumai a pillanat szenvedélyes
izgalmával el tudják leplezni az egésznek ürességét. Az üresség érzését
elűzni azonban még nem annyi, mint magát az ürességet legyőzni; minden
mesterségesen létrehozott izgalomban a lelkek nem élnek valóságos
életet, belsőleg halott lelkek. És ekkor gyakran fájdalmas vágyódás
támad a gyermekkor után, mikor az élet széles távlatban állott az ember
előtt, mikor a lehetőségek még nem szorultak össze, mikor az erek
erőteljesebben lüktettek.
Végül a munkára való erők felmondják a szolgálatot, vissza kell lépni a
munkától, beáll az aggkor. Ez a búcsú a munkától, mely mindjobban
teherré vált, kezdetben mint megkönnyebbülés és szabadulás hathat, most
a nyugalom lesz örömmé, a kemény harcz kialszik, lágyabb hangulat támad
fel, mint részt nem vevő néző az ember igazságosabb lesz itéletében. Az
aggkor a kontempláczió ideje, de a kontempláczió itt elvált a
produkcziótól s így a mi bölcsesség itt keletkezik, bágyadt és
terméketlen karakterű, inkább alkalmas arra, hogy az élettől való
megválást megkönnyítse, mint hogy utólag életet adjon neki. A világítás,
melyet az élet innen kap, inkább a pesszimizmusnak kedvező, mint az
optimizmusnak. A természet mindegyikünknek tőkét adott az életre, de ez
a tőke korlátolt volt és mi lassankint fölemésztettük; mit kezdjünk most
már? Volt egy s más sikerünk, de ezek elfeledtették és elsatnyították a
lelket és önmaguk is bizonytalanná válnak, ha az életnek értelme és
értéke iránt kétség támad. És hogyne támadna fel itt? Pillanatról
pillanatra törekedtünk és minden újabb magaslat elérésével azt reméltük,
már az utolsó meredekre kapaszkodunk fel, de mind új csúcsok tüntek fel
és arra kényszerítetettek, hogy mind tovább és tovább vándoroljunk. Az
élet nem tért magához és nem foglalta össze egy egészbe magát; így tehát
nem volt mit szembehelyeznünk az idő folyamával, hanem védtelenül
sodródtunk vele. A boldogságban való reménykedésben és várakozásban, a
mely valahonnan jöhetne, elfutott előlünk a jelen és végül az egész
élet, inkább keresés volt és kapkodás az élet után, élni akarás inkább,
mint igazi élet.
Bizonyos vigasztalást szerez ennek az életnek az a gondolat, hogy
munkánk egy új nemzedéknek felsarjadására szolgált s fáradságunk ennek
esik javára. De ad-e ez az életnek elegendő értelmet? Mit tegyünk azzal,
ha ez az új nemzedék megint csak egy másikat készít elő és ez megint
másikat, ha mindegyik tovább tolja a kérdést és ezzel az élet mindig a
keresésnél marad, sohasem állapodik meg? Végül azután a szenvedések
egész beláthatatlan lánczolata úgy tűnik fel, mint merő eszköz a
természeti élet fentartására és nagy tévedéssé válik, hogy önczélnak
képzeljük magunkat és az élet tartalmára vágyakozunk. Hisz akkor minden
ilyen nagyság nem más, mint merő illuzió, mely csak azért csalogat
bennünket, hogy renyheségünkből felrázzon. Mi mind merő átmeneti pontjai
vagyunk az életnek, hullámok, melyek összegomolyodnak és azután azonnal
szétfolynak, hullámok, melyek mindegyike után azonnal egy másik kél,
hogy a helyét elfoglalja. A dolgok ilyen állapota felől lehet
csalódással élni addig, a míg a szem csak egyes történésekre tapad, a
mint azonban áttekintő gondolkodás egy egészbe foglalja össze a
tapasztalatokat, nem lehet elkerülni az ily módon értelem nélkül való
élet teljes tagadását.
Ugyanerre az eredményre hatnak azok a merev ellentmondások, melyeket az
egyén élete mutat fel. Az egyén, nevezetesen a modern kutatás
kiélesedett tekintete számára, teljes-tökéletesen úgy tűnik fel, mint a
világlánczolatnak merőben egy darabja, legmélyebb belsejéig megkötve és
egyértelműen meghatározva, egyúttal azonban lehetetlen, hogy lemondjon
minden saját döntéséről, mert akkor egyáltalán nem marad fönn számára
semmi és élete egy átlátszatlan történés merő szemléletévé változik. A
dolgok amaz egymásmellettisége továbbá, mely a tapasztalatban jelen van,
az egyest minden cselekvésével teljesen közönbösnek tünteti fel a
megmérhetetlen világegyetem, valamint az óriási tömegű emberi együttlét
számára, balgaságnak látszik valami különösnek lenni és valami különös
jelentőséget akarni. De veheti-e az egyén és szabad-e magát közönbösnek
vennie a nélkül, hogy minden ösztön az életre, minden munka az élet
fölépítésére, minden törekvés egy egyéniség kiképzésére értelmetlenné
nem váljék és össze ne omoljon? Továbbá az ember a tapasztalat
birodalmában saját énjének házába van bezárva és minden cselekvésének e
pont jóllétére kell irányulnia, teljességgel lehetetlennek látszik ezt a
házat elhagyni és másban részt venni. De az ilyen bezáródást egyúttal
elviselhetetlen elhagyatottságnak is érzi, vágyódik részvétre és
szeretetre és maga is ezt akar tanusítani. De a nyomasztó szorultságnak
minden felismerése és érzése sem vezet ki belőle: csak abban látszunk a
többi természettel szemben fölényben, hogy fájdalmasan érezzük a
megkötöttséget, mely máskülönben észrevétlen marad.
Mindezen pontokon egy rajtuk végigmenő ellentmondást ismerünk fel:
valami új zsendül ki bennünk és új czélokat tart elénk, de nincs meg a
teljes önnállósága és egyúttal az ereje sem ezeknek a czéloknak az
elérésére. A merő természet elégtelenné válik nekünk, de új életre nem
jutunk.
Meg kell-e hogy adjuk magunkat ennek az ellentmondásnak, mint valami
elkerülhetetlen végzetnek és ezzel mondjunk le az élet értelméről? Ezt
kellene tennünk, ha a rajzolt lét volna az egész valóság, de nem kell
ezt tennünk, ha az önnálló szellemi élet elismerése és elsajátítása
megnyitja a mindenség mélységét és azt az adott létet, mint egy
különleges világ-állapotot ismerteti fel. A bonyodalmak, melyek létünket
korlátozzák és értelmetlenné válással fenyegetik, ezzel ugyan nem tünnek
el, de fölébe emelkedünk hatáskörüknek és olyan álláspontot nyerünk, a
melyből kiindulva ellenük lehet hatni. Mert ha azzal a fordulattal részt
nyerhetünk egy eredeti életben, egy belülről és az egészből való
életben, munkatársak lettünk egy igazi valóság fölépítésében, sőt a
végső elmélyedésben végtelen, örök, alkotó életet találunk mint saját
életünket belénk helyezve, így tehát nem csupán egy nekünk kiosztott
szerepet játszunk, hanem az élet teljes értelmében tulajdonunkká válik,
aktiv viszonyba jutunk a valósággal, lehetővé válik, hogy
megszabaduljunk a fentebb rajzolt ellentmondásoktól és az élet
lefolyását megóvhatjuk attól a gyászos sülyedéstől. Erre vonatkozólag
különösen ez esik latba: az egyes élet az egésznek életétől függ és e
nélkül nem képes semmire, ezen a bizonyos helyen azonban az egyesnek
elhatározása és hozzáfordulása nélkülözhetetlen, hogy az életet
fentartsuk és továbbvigyük, itt rajta is múlik a dolog és gyarapítójává
válhatik a szellem birodalmának.
Az ilyen fordulattal egy eredeti és szabad élet állhat a sorssal szembe
és az ember léte harczczvá válhatik a szabadság és sors között; akkor
eltűnik a közönbösség is, melynek az ember ki volt szolgáltatva; akkor
az egésznek jelenné válása is szétrobbanthatja az egyes helyen azt a
szük házat, legyőzheti az elhagyatottságot, a szeretet és részvét nagy
hullámai ömlenek át minden emberi léten. Akkor az egyén sorsa is át lesz
vive az emberiség összsorsára, ezáltal megtisztul és megnemesedik. Hogy
ez mennyit jelent, megmutatják a nagy világvallások.
Mindezek a fordulatok és fölemelkedések arra az egy alapvető tényre
mutatnak vissza, hogy azzal a fordulattal az egyes élete első sorban nem
a környezetéhez való viszony többé, hanem a benne belsőleg jelenlevő
szellemi élethez való viszony; ez meg kell hogy változtassa az
összjellemet a mai fogalmazással szemben. Az élet sikerülése nem függ a
kifelé való sikerektől, hanem saját felépítésétől; legfőbb czélját abban
találja, hogy önálló élet-czentrummá, szellemi energiává váljon. Ez
sokkal többet jelent, mint egy subjektiv jólérzés nyereségét, többet
mint különös tevékenységek kifejtését a megismerésben, érzésben és
akarásban, többet mint egy morális karakter kiképzését. Mert ez csak egy
különös, természetesen nagyon jelentékeny oldala a szellemi energiává
való képzésnek; amaz azonban az önmagában való lét kiküzdését jelenti a
teljes tevékenység által, mely a tárgyat, az önálló életkör alakítását
is magában foglalja, a mely életkör minden különössége mellett sem lép
ki a valóság egészéből, hanem jelenlevőnek tartja. A helyes értelemben
önmagunkban vagyunk és egyúttal közvetlenül a nagy mindenség életében
állunk.