túlhaladja a tudomány képességét, de igenis megtalálni ezt a kifejezést
a művészetben. Mert itt szemmellátható, hogy válhatik az érzéki a
szelleminek kifejezésévé és hogy szolgálhat továbbképzésére, hogyan
testesítenek és erősíthetnek meg szavak, hangok, színek stb. belső
ösztönöket, nem kevésbbé azonban az is, hogy a szelleminek ilyen
ábrázolásra van szüksége és csak általa jut teljes megvalósulásra. Így
mutatja meg a művészet mindkét világ szoros kapcsolatát és hogy
Goethével beszéljünk, a legboldogabb biztosítást adja a lét örök
harmóniájáról. A szakadéknak benne végrehajtott áthidalása azonban
előmozdítólag hat az élet egészére, a mennyiben szilárdságot és
örömteljességet ad neki, mely máskülönben elérhetetlen volna. A szellemi
élet világhatalmának alapgondolata ezzel továbbra igazolódik.
Bármennyire marad is e szerint az élet összképében érintetlen a szellemi
mozgalomtól és tanusít szilárd ellenállást hatásával szemben, az a tény,
hogy széles kiterjedésű továbbképzés van folyamatban, a merő ember
vélekedésén és akarásán túl, biztosan megvéd a kétségtől, vajjon a
szellemi élet a mi körünkben is hatalmat jelent-e. Csak a ki az egyeshez
tapad és a fáktól nem látja az erdőt, csak az ismerheti itt félre az
élet erős folyamát.
A szellemi élet készületlensége és látszólagos bizonytalansága.
További aggály keletkezik abból a módból, a hogy a szellemi élet saját
tartalmával az emberben jelen szokott lenni. Ki tagadná, hogy kívülről
nézve a szellemi élet csak nagyon szétfoszló körvonalakat mutat, hogy
nevezetesen ott, a hol egy zárt életrend, különösen a vallási, nem ad
neki megfogható alakot, teljesen árnyszervé válhatik. Különböző idők is
nagyon kűlönbözőképen alakítják, mozgalmaikkal és változataikkal szemben
hajlékonynak és lágynak tűnik fel, mint olyasvalami, a mi minden
követelésnek enged, minden helyzethez készségesen alkalmazkodik. Az
ilyen hajlékonyság adja az emberi reflexiónak a legszélesebb hatáskört,
a pártok harcza magához ragadja az ügyet, úgy látszik, mintha minden az
emberek magyarázatára és véleményére menne ki, mintha az emberi érdekek
váltakozó iránya a gondolatképeket hol ide, hol oda hajtaná. Ez azonban
engesztelhetetlenül ellentmond annak az önállóságnak, annak a
szilárdságnak, annak a fölénynek, melyet a szellemi élet követel és a
melyre hatásához szüksége van; mennél erősebben hangsúlyozzuk azokat a
követelményeket, annál súlyosabban kell éreznünk annak a benyomásnak az
ellentmondását, az elfelületesedésnek veszedelmét.
Egyúttal azonban a mi fogalmazásunk a szellemi életről hathatós
ellenállást támaszt amaz elfelületesedésnek és alaposan megszabadít
ettől a gondtól.
Láttuk, hogy nincs szellemi élet a merő ponttól való elszakadás nélkül,
az állapot és tárgy, a subjektum és objektum ellentétének átfogása
nélkül a teljes tevékenység által; a szellemi élet nem valami máson megy
végbe, hanem maga ad magának támasztékot és középpontot, nem merő
magyarázata vagy egyengetése egy adott állománynak, hanem mint az
életnek önmagához és egy önmagában való lét kiküzdéséhez való fordulása
a saját körében valóságot hoz létre, az egyedüli valóságot, a mely
megérdemli az igazság nevét. Az ilyen élet nem képtelen kívülről
biztosíttatni magának a ténylegességet, hanem önmagában viseli, a
ránézve sajátos hatalmakban és értékekben, követelményeiben és
mozgásaiban; a mi az emberből nézve merő lehetőségnek tetszik, annak is
abban a kapcsolatban megvan a ténylegessége és fölénye minden emberi
önkénynyel szemben.
Az ilyen elmélyítésben a ténylegesség főképpen az életen belül rejlik,
nem szemben vele, abban a közelebbi alkatban rejlik, melyet önmagából
kifejleszt; a törekvés is képességet bizonyít és egyúttal sajátos
alapátlagot; a mint a merő subjektum mozgásán túlhalad és a ténylegesbe
is nyúlik, közvetlenül eredménynyé lesz és egyúttal szellemi természetű
bizonyítássá. Így például az emberiségben, a mint láttuk, törekvés ébred
a történelemnek egy új faja után, szemben a merő egymásutánisággal; az
ezzel tanusított képesség, hogy az egyes idők fölött átnézzünk és egy
összképbe foglaljuk őket, az idők váltakozásából a maradandót kiemeljük
és ennek a maradandónak elsajátításával időtlen jelent alakítunk, az
ilyen képesség, az eredmény minden készületlensége mellett nem
bizonyítja-e a szellemi életnek sajátos faját és nagyságát és ezzel
olyan ténylegességet, a melyet semmiféle magyarázás és kombinálás nem
hozhatna létre önmagából? Az ilyen követelés a ténylegességnek a
szellemi élet alapszövetébe való visszahelyezésére a problémának
szokásos tárgyalását tulságosan laposnak és külsőlegesnek tünteti fel.
Ez csak a végeredményt kérdezi, mint a kalmár a kész árút; a munka neki
közömbös és így nem látja, hogy az erők kifejlesztésében sajátos
tényállást tartalmaz. Sőt ezeknél a belső kérdéseknél az a mód, a hogyan
dolgozunk, fontosabb lehet, mint a mi a munkából kikerül, mert a munka
módja maga is új erőket eleveníthet meg, új lehetőségeket nyithat, az
életproczesszust elmélyítheti. Ez kiterjed az egyes alkotó személyiségek
értékeléséig: fővívmányuk a bennük kifejlődött életproczesszus, az a
mód, a hogy a dolgokkal bánnak, munkájuk jelleme; ez megtarthatja
értékét akkor is, miután az eredmények, mint jórészben az idők különös
módjától függők, túl vannak haladva és elavultak. A nagy gondolkodóknál
is gyakran csak a feleletet veszik számba és értékelik, holott
főfontosságuk a kérdés föltevésében volt; az elmélyedés, a mely ebből
származott, fontosabbá lehet minden feleletnél.
De bármi alapjuk van is az ilyen megfontolásoknak, a kételylyel csak
akkor birnak teljesen, ha a közös élet tapasztalata egy bizonyos irányba
hajtja őket és ezzel megfogható tartalmat ad nekik; ez azonban tényleg
megtörténik, a mennyiben egyfelől az egészen belül különös
élet-összefüggések, zárt élet-területek képződnek sajátos törvényekkel
és ösztönökkel, mint a tudomány és művészet, morál és vallás s a
mennyiben másfelől a világtörténet mozgalmát az összes szellemi élet,
karakterisztikus alakítására, egy egyetlen műbe való összefoglalására
való törekvés hatja át és különösen erős ösztönzést ad neki. Midőn
mindkettő kiegészíti egymást és az egyik a másikon méri magát, a
szellemi élet követelt elmélyedése önmagában szilárd támaszt, valamint
minden emberi önkényen felülálló tartalmat nyer.
Az egyes élet-területeken a közelebbi fogalmazás miatti vitáktól el
szoktuk felejteni azt az alaptényt, mely már keletkezésükben és
fennállásukban benne rejlik. Mivel pl. a morálban és a vallásban a
közelebbi fogalmazások messzire széjjelágaznak, tehát ezek könnyen úgy
tűnnek fel, mint az emberi vélekedés merő készítményei; de nem lehetnek
többé azok, ha a morál és vallás minden különös fajával szemben teljes
méltatást nyer az a tény, hogy a morál és vallás az emberi körben
egyáltalán kicsirázik és nemcsak felizgatják a kedélyeket, hanem az élet
egészét sajátos tevékenységben is mutatják. Mindaz előtt, ami az egyes
vallásokat elválasztja és vitát kelt fölöttük, ott van a vallás
keletkezésének ősjelensége egyáltalán; ezzel életünkön belül egy
alacsonyabb és egy magasabb faj különválása és kölcsönhatása jelenik
meg, egyfelől a fenség és kegyelem, másfelől a tisztelet és hit
fejlődése jelenik meg, egy mély konfliktus jelenik meg életünkben, de új
erők felrázása is és egy addig késznek vélt állapot folyamatba hozása. A
világtörténet is emelkedő mozgalmat mutat abban, hogy az ember, a mit
fölötte állónak ismer fel és tisztel, mindjobban egy egészbe
összefoglalni és az ehhez az egészhez való viszonyt mindjobban belső
viszonynyá iparkodik átalakítani, még pedig az összes élet-állomány nagy
mozgalmai és változatai közben. A mi tévedés és képzelgés az ilyen
vállalkozással összekeveredhetik, nem fedheti el a szellemi élet sajátos
kifejlesztését. Hasonlóképen áll a dolog a morállal. A morális
rendszerek minden viszálya fölött ott áll a tény, hogy a morál
problémája az emberiségben föltámadt és hatalmat nyert fölötte, hogy
ezzel oly magatartás követeltetett, mely minden önző czéltól eltekint, a
mely saját döntést és megragadást tartalmaz és a mely más czélokkal való
összeütközésben általában fölényesen lép fel. Az ilyen mozgalom az
emberiségnél lassan fejlődhetik és mindegyre kemény ellenállásra
találhat, mégis kifejlődött és megáll minden ellenállással szemben; ezt
csak azért teheti, mert sajátos hajtóerőket és normákat tartalmaz és
ezzel az életet továbbképzi. Hogy az ilyen teljes tevékenységű
élet-komplexumokból micsoda hatalom indulhat ki, azt mutatja
mindenekelőtt a tudomány, gondolkodásának önállóságával. Tárgyszerű
lánczolódást követelnek benne, a melyben minden sokféleség egy rendszer
egészévé foglalódik össze; itt minden tétel biztosan és tévedés nélkül
kidomborítja a maga következményeit, itt nem tűrhető el semmiféle
ellenmondás; mindenen át összevéve itt az emberen belül egy a merő ember
minden hasznán és minden véleményén felülálló tárgyszerűség hat.
Ugyanígy vannak azonban minden életterületnek sajátos mozgásai és
normái, melyek nem csupán a subjektumot izgatják, hanem az objektumot is
alakítják, melyek az ilyen teljes tevékenységű képzésben ki vannak vonva
minden emberi önkény alól.
A ténylegességnek ilyen hátrahelyezése az ember meggyőződéseit a valóság
egészéről szintén szélesebb és szilárdabb alapra fekteti, mint a hogy ez
rendszerint szokás, mikor minden igazságot a merő észtől várnak. A hogy
az egyes életterületek maguk mögött bírják az összélet mozgalmát és
kifejezésre is juttatják, épp úgy mindenikük vállalkozásában amaz
egészre vonatkozó meggyőződést hord; az egyes területeken belül nem
emelkedik ki egy eredmény sem mint nagy, a mely ne tartalmazna és ne
képviselne tanubizonyságot az egészről. Ama meggyőződés és vele a
valóság áttekintése különböző minden terület mivolta szerint. Láttuk,
hogyan fedez fel a vallás az élet alapjában egy merev ellentétet; ezt
nem teheti a nélkül, hogy a világot széjjel ne tépje és ellentéteit
kifelé ne fordítsa; az immanens vallás gyászos ellentmondás. Egy másik
őstapasztalat rejlik a művészetben, valamint a nevelés művében is. Mert
a hogy láthattuk, a művészet barátságos viszonyt és kölcsönös közlődést
kíván a belső és külső között, legyőzi a kettőnek ellentétét alkotásának
előrehaladásával; ezzel munkája a mindenség harmónikus egységéről
tanuskodik és azt okolja meg. A nevelés műve is barátságosabb
fogalmazását tartalmazza az emberi létnek, mint a vallás a maga
ellentéteivel. Mert hogy lehetne arra a műre vállalkozni és hogy lehetne
az eredményes, ha nem szunnyadna minden emberi lényben egy szellemi erő
és nem volna lehetőség ezt hű munkával fölébreszteni? Már az is
megtiltja az egyház uralmát az iskola fölött, hogy konzekvens
gondolkozásmód mellett itt és ott különböző tények lépnek előtérbe és
különböző alapnézeteknek kell hatniok. Hasonlókép a morálból és a
tudományból is sajátos fogalmazások keletkeznek az élet és a világ
egészéről. Így magyarázható meg az is, hogy az egyének meggyőződései,
mint az egész időkéi legtöbbnyire az által határoztatnak meg, hogy mely
életterület ragadja főképen magához munkájukat, hogy pl. a
természetkutatók és szellemkutatók útjai rendszerint messze eltávolodnak
egymástól.
De ha ezen a módon a zárt életterületek kiképzése mint magának az
életnek, ép így a valóságról való meggyőződéseknek is szilárd támasztó
pontokat és czélokat szerez, akkor ennek az eredménynek minden bősége
mellett megvan a belső határa és ezért a kiegészítés kívánására hajt.
Eleinte a különböző mozgások könnyen széjjelvezetnek egymástól, sőt
merev ellentéteket idéznek elő, mint a hogy pl. látjuk, hogy a művészet
és morál, a vallás és tudomány szüntelenül vitáznak egymással. Az élet
ellenkező irányokba vonzatnék és épen az alkotásnál kínos
bizonytalanságban maradna, ha az egész is nem tudna karaktert
fejleszteni és egyúttal álláspontot nyerni, a melyből kiindulva meg
lehessen keresni a külömböző áramlatok kiegyenlítését.
Ugyanabba az irányba mutat egy másik követelmény. A mit amaz egyes
területek a maguk különösségében ténylegességül megnyitnak, az
mindenesetre túlnyúlik a subjektiven a tárgyszerűbe és ezzel teljes
tevékenységnek bizonyul, de e mellett nem jut túl a tervezeteken és
vázlatokon, több feladatot állít, mint a mennyit megold, inkább a czélt
mutatja, mint az utat. Ténylegesség, de befejezetlen; formákat nyujt, de
ezeket megtölteni csak élő tartalom tudja. Minden korrekt gondolkodás
még nem eredményez teljes megismerést, a művészi alkotás törvényeinek
minden követése sem ad a művészetnek karaktert. A ténylegesség
körvonalaiból, melyeket az egyes területek lelepleznek, csak úgy lehet
teljes kiképzésre jutni, ha az élet mint egész az állapot és tárgy
ellentétének leküzdésével belső egységgé foglalja magát össze és ezzel
mindenekelőtt kifejezett karaktert nyer; ezt aztán beleviheti az egyes
területekbe, rajtuk mutathatja ki és vizsgálhatja meg.
Így különféle okokból olyan életegység követeltetik, a mely a szellemi
élet legáltalánosabb fogalmán túlmegy és ezt az életet a létfölötti
uralkodásért és a lét áthatásáért való harczban mutatja. Az ilyen egység
szemmelláthatólag nem adatik azonnal készen, azt azonban mondani lehet,
hogy a feléje való mozgalom végigmegy a világtörténeten, sőt magva a
világtörténetnek. Az emberi törekvés minden magaslatán kiséreltek meg
ilyen továbbképzést. Így a görögség a maga tetőpontján művészi,
pontosabban szólva plasztikai természetű élet-szintézist teremtett és a
maga sajátosságában vitte bele az élet minden főirányába. Az ilyen
plasztikai műalkotás módjára való tárgyalás sajátságos képet adott a
mindenségről és sajátságos faját adta a szellemi munkának, a tudománynak
is, az állami közösségnek, valamint az egyes lelkének is egy összczélt
tartott elébe és egy elrendeződési elvet. A mozgalom, mely ebből
keletkezett, a valóság új oldalait tárta fel és új erőket ébresztett s
az alkotás magaslatán már a czélpontnál gondolhatta magát. A tapasztalás
azonban megmutatta, hogy az a szintézis minden eredményével nem meríti
ki az élet terjedelmét és mélységét; végeredményben mégis csak egy bár
nagyszerű kisérlet, mely ellen úgy az egyes területek, mint az
életállomány egésze felől ellenállás és ellentmondás támadhat. Ilyen
ellentmondás csakugyan támadt is az antik rendszer ellen; már az ókor
további lefolyása is olyan tapasztalatokat és feladatokat vetett fel,
melyekkel a probléma klasszikai megoldása nem bírt; végül ama művészi
megoldás át kellett hogy engedje a vezető helyet a kereszténység
ethikai-vallási szintézisének, mely más világosságot vetett a valóságra
és más erőket elevenített meg. A kereszténységet viszont megtámadta és
sok tekintetben háttérbe szorította az újkor dinamikus élet-szintézise,
melynek az erő határtalan fokozása lett a feladatok feladatává, ép úgy
külsőleg technikai előrehatolás, mint belsőleg intellektuális tisztulás,
az előrehaladás kedvéért való előrehaladás által; ez tartja még a
jelenkort megfeszült munkában, de fölötte ismét felismerhetően kezd
kicsirázni az élet benső vonása. Életünket teljesen az erőbe helyeztük
és ennek fejlődésétől vártunk a lélek számára is teljes kielégülést.
Mindjobban meggyőződünk, hogy ez nem olyan egyszerű, mert az ember nem
olvad fel az erőben és kérdenie kell az erő fejlődésének értelmét. Így
keletkezik a kívánság egy új élet-szintézis után, a hogy munkánk is
mutatja, kívánság az élet önmagában léte után; a vélt tulajdonból megint
fáradságos keresésbe jutunk. Így az egyes szintézisek között korok
voltak és vannak, melyekben az élet a megkisérlett képzéstől mint valami
korlátozástól szabadította meg magát, olyan dők, melyek a
konczentráczióval szemben az expanziót és a pozitiv állítással szemben
az inkább kritikai magatartást képviselik. Ez az egész mozgalom
felületes szemlélet előtt úgy tünhetik fel, mint egy szabálytalan fel és
alá hullámzás és ennek számára a korábbi szintézisek külső
visszalépésükkel teljesen elintézetteknek tűnhetnek fel; igazság szerint
külső visszaszoríttatásuk mellett is hatalmas hatásúak maradnak,
visszahívják magukhoz az emberiséget és összczélokat tartanak az
emberiség elé, a melyeknek csak meg kell magukat másokkal értetniök. És
a kritikai és tagadó korok sem tekinthetők merőben felbomlásnak. Mert
hogy adhattak volna nyomatékot nemjüknek és hogy vihették volna diadalra
a nélkül, hogy a «nem» mögött egy «igen» ne lett volna, a mely fölfelé
törekedett, de közelebbi alkotottsága szerint egyelőre még el volt
leplezve. Ha továbbá a szintézis különös formája elvettetett, akkor
mégis érvényben maradt egy élet-összefüggés általános gondolata és
megadta a támadásnak az igazi lendületét; a felbomlás, a mozgalom egésze
szempontjából méltatva, nem volt befejezés és önczél, hanem csak egy
összefoglalóbb konczentráczió előkészítése; végül a tagadás és igenlés,
a kritikai és az alkotó korok úgy mutatkoznak, mint egy általános
összmozgalom különböző oldalai és ez a mozgalom azután mint magának a
szellemi életnek belső mozgalma mutatkozik, mely az emberi körben még
ezután kell hogy megkeresse közelebbi alkatát, teljes tartalmát, a mely
erre a czélra erőteljesen összefoglalja magát, akkor azonban az elértet
túlságos kicsinek találja és ezzel új kisérletre kényszerül, a mely
azonban az igenben és a nemben önmagát tartja meg, önmagát mindjobban
kifejti és egyúttal igazi valóságot dolgoz ki. Mindez hatalmas
ténylegesség, de más faja a ténylegességnek, mint az érzéki benyomásé. A
ki ehhez tapad, az nem képes amazt meglátni.
Most már láttuk az előbb, hogy tartalmaznak az egyes területek
mozgalmakat és normákat és ezzel mértéket minden emberi vállalkozás
számára. Így két oldalról fejtenek ki hatást az életnek szilárd
állománya érdekében, egyszer ama területekről kiindulva ezeknek
különösségével, azután a szellemi élet egységéért való világtörténeti
törekvésből; hogy mind a kettő összetalálkozhatik, egymáson
vizsgálhatják egymást, egymás által fokozódhatnak, az adja a dolognak
főképen a legerősebb megszilárdítást és biztos fölébe emelkedést minden
emberi önkénynek. Mindkét mozgalom együtthatása olyan világtörténeti
állapotát adja a szellemi evolucziónak, mely az ember minden
törekvésének határozott czélokat tart elébe és a hatásnak meghatározott
módját írja elő; ez állapotnak kell hogy minden megfeleljen, a mi
tartósan elő akarja mozdítani; a mi neki nem felel meg, az csak a
felszínt fogja mozgatni. Vissza tudnók-e például vonni vagy meg tudnók-e
tagadni a modern tudományos gondolkodásmódot, a mely élesebben
elválasztja az embert és világot, erősebben kifejleszti a kritikát és
analizist? Ki tudjuk-e vonni magunkat annak a ténynek a hatalma alól,
hogy a modern életben a munka sokkal önálóbb komplexumokat alkot és
egyúttal a közvetlen lelk élettől messzebbre elemelkedett, mint valaha
azelőtt, hogy ezzel a tárgyszerűség fogalma és a tárgyszerű igazságra a
subjektum szűkösségéből való kiszabadulásra való vágy sokkal nagyobb
szerepet játszik? Tagadhatjuk-e egy sajátszerű természettudományi, egy
történelmi, egy társadalmi gondolkodásmód képzését és ellent tudunk-e
nekik állni? Csak akkor tehetjük, ha a szellemi mozgalomból kilépünk és
lemondunk a benne való részvételről; akkor mindenesetre elesik képző és
irányító ereje, de egyúttal belső ürességre, szellemi felbomlásra
kárhoztatjuk magunkat.
Így tehát itt egy nagy döntés van előttünk, melyet csak mindenki maga
tehet meg. A kinek a szellemi élet belsőleg idegen marad és a ki ezért
csak kívülről szemléli, az elkerülhetetlenül csak változást és
váltakozást, csak ellentmondást és viszályt vesz benne észre, az csupán
felületes árnyékképnek tekintheti. A ki azonban maga lép be a
mozgalomba, az hamar tapasztalni fogja a hatalmas ténylegességet és a
fölényes hatalmat, mely benne hat, az fel fogja ismerni, hogy a
törekvésen és keresésen belül is teljes tevékenységű alkotás van
munkában, valamint hogy szellemi készség nem adódhatik kívülről, hanem
csak belülről, önmegszilárdítás útján küzdhető ki. Természetesen a ki a
mozgalomba belép, annak osztozni kell fáradalmaiban és harczaiban is és
nem lesz híja kétségekben sem. A kétségek azonban a mozgalmon belül
feküsznek és csak belőle indúlnak ki, így tehát egyáltalán nem
rendíthetik meg ténylegességét, így az örömteljes bizalom fölötte marad
minden bizonytalanságnak.
A szellemi élet látszólagos tehetetlensége a mindenségben.
Hogy az emberi körön belül a természeti fok sokféleképen ellenállást
támaszt a szellemiség felé való mozgalommal szemben és hogy a szellemi
élet első tekintetre meglehetősen árnyszerűnek tűnik előttünk, az nem
veszélyeztetné a szellemi életről való meggyőződést. Mert csak
általánosan ismeretes tapasztalatokat kell összefoglalni, hogy erős
mozgalmat ismerjünk fel a természet szellemiesítése irányában és a
szemlélet minden elmélyítése a szellemi élet saját mozgalmában a
ténylegesség hatalmas folyamát fedezi fel. Súlyosabb lesz a megrázkódás
és mélyebbre hat a kétség, ha a szellemi élet állása és képessége a
valóság egészében bizonytalanná válik; az ilyen kétséget különös erővel
fogja érezni az, a ki a szellemi életet mint a valóság egészét érti és
ezért a legmagasabb kivánalmakat kell támasztania.
Már a természet és szellem együttléte is tele van bonyodalommal. Ha
szellemi élet és természet úgy viszonylanak egymáshoz, mint magasabb és
alacsonyabb fok, akkor azt kellene várni, hogy a természet általában
vonatkozást és irányt mutasson a szellemi élet felé. Régebbi korok
merészen megkoczkáztatták egy ilyen vonatkozás felmutatását. Így pl. a
középkor az egész növény- és állatvilágban utalásokat igyekezett
felfedezni Jézus életére, szenvedéseire és feltámadására, a szimbolikus
magyarázat szálat font a külső és belső világ között. Mily messze
eltávolodott tőlünk ez a gondolkodásmód, már a természetnek a nagy és a
kicsiny irányában való megmérhetetlen kitágulása révén is! Azután a kép
után, melyet a természet nekünk ma mutat, egészen és teljesen önmagában
látszik nyugodni és lefolyni s az organikus képzés területe is úgy
látszik, mintha nem utalna ki önmagából. Mily vonatkozásban lehetne
például a mélytengeri világnak csodálatos életbősége és bámulatraméltó
formagazdagsága a szellemi élet fejlődésével? A természet egészében
tagadhatatlanul vezet egy kötél a magasba, a hol szellemi élet
fejlődhetik, de ez a kötél csak egy a sok mellett, a legkülönbözőbb
helyeken más kötelek ágaznak el, melyek elnyúlnak a nélkül, hogy valami
vonatkozást nyernének a szellemi élettel. És nem áll-e a természet
egésze mi előttünk, mint sötét rejtély? A fölemelkedést nem lehet
tagadni, de úgy látszik, mintha idegen közegben hatna le és kemény
ellenállásokat kellene letörnie, az alantas fokok átfutása nélkül nem
jut saját magaslatára. A természet képződései nehezen fogják utolsó
magyarázatukat a merő mechanizmusban megtalálni, a képző erők elismerése
mellett azonban rejtelmes ellentmondássá válik, hogy a természet a
lényeket szüntelenül a kölcsönös elpusztításra utalja; a mikor az
egyiknek támadó fegyvereit, a másiknak védőeszközeit megerősíti,
látszólag önmaga dolgozik önmaga ellen. Czélszerűség az egyes helyeken,
de semmiféle felismerhető czél az egészben. Így nem lehet látni, hogy
mikép találhatna a szellemi élet ezzel az országgal belső kapcsolatot;
ha azonban nem találja meg, akkor egyedüllétre jutottnak látszik a
mindenség megmérhetetlen szélességében, melynek lelke akar lenni.