tartalmaz, és pedig egy lényegesen új élet lehetőségét, olyan életét, a
mely csak a meglévő állapottal való szakítás és teljes megfordulás által
érhető el, a mely azonban a megrázkódáson és harczon át legmagasabb
czélokkal kecsegtet és legtisztább kielégülést igér. Ebben az új életben
szabadulás következik be a merőben emberi üzelmek kicsinyességéből, a
mely máskülönben egész világunkat teszi; a kicsiny én szűkösségéből
kiragadva az élet nem folyik szét a végtelenségbe, hanem a végtelenségen
belül mindenki önálló életponttá, az egésznek hordozójává válhatik; ha
az ember az egésznek folyamában sodródónak és általa vezetettnek, az
egésznek erejétől megerősödöttnek tudhatja magát, akkor a maga
helyzetében azt a folyamot saját döntésével kell fölvennie és
továbbvinnie, akkor egy nagy vagy-vagy húzódik át egész létén és drámai
természetű jellemet ad neki. Csak akkor fokozódhatik a tevékenység
öntevékenységgé, csak akkor nyerhet a hatásban létet, csak akkor
dolgozhat ki magából szellemi karaktert és ezzel tartalmat adhat az
életnek, míg a merő tevékenység minden bősége és szorgossága mellett az
embert belsőleg üresen hagyhatja.
Mindenfelé a legtermékenyebb mozgalmak keletkeznek ezzel. A szellemi
karakternek, az élet önmagában való létének nyeresége, ez az, a mi az
egyesnek személyiséggé való képződésénél kérdésbe jön; a mindenséggel
való összefüggés nélkül a személyiség üres szó lesz, merő mentség a
zavarodottságban. Ez a szellemi karakter, a mely az élet felrázását és
új álláspontra való áthelyezkedését követeli, gyökereben különbözik
minden merő individualitástól, a melyben természeti és szellemi
elválasztatlanul összefolynak és melynek korlátlan ápolása szellemi
dekadencziával fenyeget; a szellemi karakter nyeresége összetartó és
felemelő feladat lesz egész népek és korok számára is; csak
megoldásukkal vívhatnak ki önmaguknak lényegszerű élettartalmat és az
emberiség egészének az idő minden változásában maradandó jelentőséget.
Így a tudományban és művészetben is minden technikán, a kifejezés minden
ügyességén és a gondolkozás minden mozgékonyságán fölül előrehatoló
alkotás képződhetik, a mely karakteres tartalmat ad nekik és a mely az
emberiséget a valóság új mélységeinek feltárása által továbbviszi. Hogy
az emberiségnek valamit mondhasson és valami lehessen számára, az
alkotónak mindenekelőtt önmagában kell gyökereznie és önmaga számára
valaminek lennie és ezt csak ezekben az összefüggésekben teheti. Egy
szellemi karakter kiképzése mindenekelőtt megnyitja azt a lehetőséget
is, hogy a közönséges kultúrélet kavarodásának fölötte álljon, a valódi
szellemi kultúrát az emberkultúrától elválaszsza és energikus harczot
kezdhessen a merő kultúrkomédia ellen. Az ilyen karakterképzésnél
mindenütt arról van szó, hogy egyrészt biztosak lehessünk az emberiség
egészével való összefüggésről, másrészt magunk is hozzájáruljunk a
szellem birodalmának gyarapításához.
A bensőség önállósodása abban az irányban is megmutatja fölemelő erejét,
hogy az életnek minden fenyegető összeszűkítésével szembeállítja az
egész ember képzését. Az egyes életterületek szakadatlanul azon
iparkodnak, hogy az embert teljesen magukhoz vonják és lelkére rányomják
különös bélyegüket. Így tesz a vallás, nevezetesen egyházzá való
alakulásában, így tesz az állam az alkotmányformák sokféleségén át, de a
művészet és tudomány is megalkotják a maguk külön emberét és az általuk
nyujtott részkultúrával az egész ember kultúráját háttérbe szorítják.
Nyilvánvalóan érezzük minden ily részkultúra elégtelenségét; legyőzni
azonban csak akkor lesz lehetséges, ha mint egészet egy feladatot
hordunk magunkban, melynek megragadása és előmozdítása minden
elágazásnak fölébe emel és általa keresztül egy összczélt követtet
velünk.
Hasonlóképen mint az egész ember képzésére való követelmény, a saját
életünknek saját tettünkre való alapítása is csak akkor érhető el, ha
elismerjük a valóság mélységét és az ember részt vesz benne. A több
tettre való hívás áthatja korunkat, de elkerülhetetlenül egy merőben
subjektiv páthosz dolgává lesz, sőt azzal fenyeget, hogy merő frázissá
válik, ha az ember a merő egymásmellettiség bilincseibe kötve marad és
nem nyer bejárást az eredeti élet és önálló bensőség birodalmához. A
valóság mélysége és ennek számunkra való megelevenítése nélkül létünk
nem változtatható át eleven tetté.
Ha így az ember az élet önmagában-létében való részesedés által olyan
követelmények teljesítésére lesz képes, melyek létének sikerét eldöntik,
akkor e mellett minden fáradságnak és munkának biztos nyugalom és
örömteljesség fog fölötte állni. Ez az élet az embernél még csak
kikelőben van és azért tele van készületlenséggel, nem lehet hiány
sokféle kétségekben sem. De minden készületlenség és minden kétség nem
rendítheti meg semmi módon egy nagy fordulat alaptényét, hiszen itt nem
egyes jelenségekről van szó egy meglévő életen belül, hanem egy új élet
egészéről; az ilyen semmi esetre sem lehet szemfényvesztés, a léhetőség
maga kezeskedik a valóságról. Továbbá az öntevékenység a hatásban való
lét alakítása és fenntartása által, az egész mindenségnek az
életfolyamatba való bevonása által az egész más örömet hoz létre, mint a
merő tevékenység az erők kifejtésével, olyan örömet, amely az
élet-affektusnak a végtelenségig való kitágításával minden inkább, mint
önző élvezés. Itt szabadul fel az élet az önfentartás vad természeti
ösztönétől és mégis a bágyadt tagadással szemben megőrizheti pozitiv
karakterét. Az öröm, a mely a valóban szellemi élet kifejtéséből kiárad,
egyes nyilvánulásaiban teljes tisztasággal áll szemünk előtt: így a
kutatás igazságfelismerésében, nemkülönben a művészet alkotásában és
szemlélésében, valamint az igazi szeretetben és az embert előbbrevivő
hatásban; minden a kifejtett alapon egészbe foglalható és ezáltal erőt
és örömet nyer.
Vegyük ehhez még, hogy a mit az ember önmagában hat és kiküzd,
közvetlenül az egészhez tartozik és az egésznek előmozdítására szolgál,
nemkülönben azt, hogy ebben az új életben a kicsiny és nagy közönséges
különbségei a világnak világhoz való egyetlen elhatározó fordulatával
elhalványulnak, sőt el is tünnek, hogy mindenki a maga helyén
fontosságot, sőt nagyságot vívhat ki, akkor az élet értelméről és
értékéről nem lehet kétség.
Ellenállások és leküzdések.
Eddig az új élet benső mivoltát szemléltük, mely az emberiségnél
mutatkozik, az akadályok, melyekre létünkön és világhelyzetünkön belül
talál, eddig tárgyalatlanok maradtak. Most azonban velük is foglalkozni
kell, mert megjelenésük és a velük való megegyezkedés engedi csak az
emberi élet sajátos karakterét teljes világossággal kidomborítani.
Akadályok pedig háromféle irányban keletkeznek: a szellemi élet
viszonyából azokhoz a természetes eszközökhöz és feltételekhez, a
melyekre utalva van, a szellemi életnek készületlenségéből, sőt
árnyszerűségéből magában véve, látszólagos tehetetlenségéről a
mindenségben, valamint az ember körében. Tekintsük meg most már egymás
után ezeket az ellenállásokat és azt a mi ellenük hat.
Szellemi élet és emberi lét.
A kifejtett meggyőződés főpontja volt, hogy az élet magában-létére való
fordulat nem állhat elő a merő természetből lassankénti fokozás által. S
ép oly kevéssé állhat elő az emberi együttlét keveredéséből, a mely
minden szellemi ingert a merő ember szolgálatába szokott vonni. Így
tehát itt egyáltalán nem lehet boldogulni magunk elszakítása és az élet
önálló beiktatása nélkül. Ilyen szükségszerűség belenyúlik a munka
minden elágazásába; egy önálló kiindulópont nyerése nélkül sem
tudományos gondolkodás, sem művészi alkotás nem lehetséges. Az ilyen
szakítás azonban tele van veszedelemmel, nagy kisértést hoz magával,
melynek épen magasratörő lelkek vannak kitéve. Ha az életnek új
magaslatra kell felkapaszkodni, akkor közelfekvő, sőt bizonyos
időpontokban megigéző erejű dolog, lehetőleg minden életet erről a
magaslatról és a tapasztalati világ teljes megvetésével kifejleszteni;
csak az ilyen teljes-tökéletesen saját képességből való kifejlesztés
látszik a teljes önállóságért és a szellemi életnek tiszta
kidomborodásáért biztosan kezeskedni. Így próbálták ezt a vallásban, így
az ethikában, így a filozófiában is. Mindenütt kiderült azonban, hogy a
tapasztalás világától való ilyen elválásnál és az ilyen kisérletnél egy
új birodalomnak saját mozgásból való létrehozására az emberi szellemi
élet maga is elszegényedhetik és a formátlanba juthat. Így történt ez a
mystikával, mikor az életet teljesen az örök lét kontemplácziójává
akarta átalakítani és e mellett elviselhetetlen egyformaságnak esett
áldozatául, a legmagasabb föllendülésből is könnyen visszaroskadt az
elhagyatottság érzésébe; így történt a vallásos ethikával, mikor az
isten iránt való szeretetet kizárólagos feladatává tette és az ember
iránti szeretetet, ha nem is pusztította el, de legalább csökkentette;
így történt a filozófiával, mikor a szabadon lebegő spekuláczióhoz való
fordulásával, a gondolkodás saját mozgásával hozatta létre az egész
valóságot, s ezzel kétségkívül zárt gondolatszövevényt nyert, de ennek a
szövevénynek nem tudta megadni egy teljes valóság tartalmát és erejét.
Általában mindenütt kiderült, hogy a szellemi élet fölemelkedésének a
legközelebbi világ fölé nem szabad elszakadássá válnia, ha az élet nem
akar elszegényedni és megmerevedni. Így arról van szó, hogy az elért
magaslatról a tapasztalat világához visszatérjünk, fonalakat fonjunk
innentől-túlra, ama világot lehetőleg önmagunkhoz vonjuk, magunkat a
vele való megegyezkedéssel belsőleg továbbképezzük; a szellemi élet
nálunk embereknél nem tiszta önkifejlesztés, hanem előrehaladás kemény
ellenállásokon át, nem könnyű alkotás a gondolatok vidám játékában,
hanem munka, fáradságos, de egyúttal termékeny munka, mely egy teljes
valóságot épít fel. Ha azonban nem fejleszthetjük ki egy vonalban, hanem
két oldalról kell dolgoznunk, akkor ezzel életünk nem lesz magasabbnak
és alantasabbnak összetételévé, például a megismerés nem lesz az
érzékiség és ész produktumává, hanem a szellemi fölényben marad, a
kapcsolat belőle kiindulólag és egy általa alkotott élettéren belül jön
létre, az alantas lehetőleg belehelyeztetik ebbe és ilyen
áthelyezkedésben alakíttatik át, amaz élettéren belül a magasabbat kell
továbbvinnie, nem lép egyenértékűen melléje.
Abból azonban gonosz bonyodalom keletkezik, hogy az alantas egyáltalán
nem oldódik fel simán és tisztán abban a mozgásban, hogy a fölfelé törő
iránynyal szemben megtartja önállóságát és az életet a magasabbnak
kárára szívósan és mereven önmagához rögzíti. Így az ember érzéki
természete egyáltalán nem követi egyszerűen a szellem vezetését, hanem
gyakran túlhatalmasan magához ragadja a szellemi erőket is és pedig az
ember sok hozzátétele nélkül, a szükségszerűség kényszerénél fogva. Így
szakadatlan harcz az önfentartásért van ránk róva, melyet nem rázhatunk
le magunkról; ez a harcz gyakran olyan izgatóvá és keménynyé válik, hogy
minden törekvést igénybe vesz. Így van ez nemcsak az egyéneknél, hanem a
népeknél is és az egész emberiségnél. Nem az eszmék, hanem az érdekek,
még pedig a materiális érdekek uralkodnak az emberi lét átlagán; hogy
mennyire benne vannak a játékban a nagy belső átalakulásoknál is,
például a vallási megújulásoknál, azt épen az újkor juttatta elismerésre
gazdasági szemlélet-módjával. Az is ide tartozik, hogy az összeütközés a
létért való küzdelemben, a törekvők konkurrencziája az emberiség
előrehaladására nem nélkülözhető, felrázó erejének elejtődésével az élet
könnyen bágyadttá és lanyhává válik. Így az érzéki életfentartás mint az
emberi lét legerősebb hajtóereje marad meg; ez a tény minden elburkolás
alól mindinkább előtör és kimutatja fölényét; a szellemi élet innen
kiindulólag mint merő körülszegélyezés tünhetik fel, a mely magában nem
állhat fenn. Valóság szerint mily szerényen tűnik fel az emberi létben
az érzéki és az önző érdekek lármás érzelmeivel szemben a szellemi élet
s mily fáradságosan kell magának valamelyes érvényt kiküzdenie!
Ezeket a megfontolásokat az a tény erősíti meg továbbra, hogy a szellemi
élet minden fejlődésével szemben a természeti lét formái térben és
időben megmaradnak és törekvésünkön uralkodnak. Az érzéki lét
egymásmellettisége szilárd ténylegességgel vesz minket körül és az egyik
embert belsőleg izolálja a másikkal szemben, mialatt minden szellemi
tevékenység az egészből és belsőből való hatást követel; nem kevésbbé az
idő egymásutániságába is bele vagyunk helyezve, a melyben semmi eredmény
és semmi állapot nem marad meg állandóan, a hol minden folyékony, a
dolgok folyama feltartóztathatlanul tovább sodor és a mi ma helyesnek
számít, azt könnyen helytelenné bélyegzi a holnap. Mily gyors
váltakozását az ideáloknak, a meggyőződéseknek és az izlésnek mutatja az
emberi lét, mialatt a szellemi alkotás tartalmait időtlenül érvényesekül
adja és ennek a követelménynek fentartása nélkül törekvésének minden
energiáját el kellene veszítenie. Mindezek szerint a szellemi élet az
emberben úgy látszik, mintha nem jutna önálló létre és végül áldozatául
kell hogy essék egy másfajta világnak. A fény, mely belőle kiárad, nem
hatja át a mindennapi lét ködét; ha nem tűnik is el egészen, mégis
sokkal bágyadtabb és múlandóbb, semhogy életünket felmelegítse és
egyúttal biztos vezércsillaga is legyen. Inkább megmutatja képességünk
határát és az igazságtól való távolesésünket, semmint biztossá tenne
róla.
Mindezt nem lehet sem tagadni, sem félrehárítani; megmarad ténynek, hogy
bennünk a szellemi életnek egy más fajta, sőt ellenszegülő médiumon
belül kell kifejlődnie, de az élet állományának pontosabb
átvizsgálásakor csakhamar észreveszszük, hogy egy ellenhatás van
folyamatban, nem annyira az ember megfontolásából és szándékából
kifolyólag, mint inkább magának az életnek nevelő és továbbképző hatása
következtében: a mit az ember a szükség kényszere alatt és
önfentartásának kedvéért megragadott, az átváltozik és megnemesedik
benne magának az életnek lefolyása útján: a mi eleinte csak külső volt,
az bensőséget nyer, a mi mai eszközül szolgált, az magában véve
értékessé válik: az élet egész kiterjedésében fölfelé emelkedés és a
szellemiség megerősödése áll be.
Tekintsük az embernek emberhez való személyes viszonyait a szerelemben
és barátságban. A mit szerelemnek neveznek, az eleinte a természeti
ösztönhöz van kötve és gyakran meglehetősen felületes természetű, csak
mellékesen visel szellemi vonásokat, a másik ember túlnyomólag úgy tűnik
fel benne, mint saját gyönyörünknek és kielégülésünknek eszköze.
Lassankint azonban az élet az együttlétben fordulatot hoz létre a felé,
hogy az a másik ember önmagában is értéket nyer, hogy jólléte
gyarapításának az én alárendelheti, sőt feláldozhatja magát. Ugyanígy
áll a dolog a barátságban. Az embereket legtöbbnyire a hasznosság és
kellemesség külső okai kötik össze egymással, többnyire az érdekek
közössége tartja őket össze. Egy idő múlva azonban a kölcsönös viszony a
bensőség felé kezd fordulni és mindkét fél belső részvétet, sőt örömet
talál a másikban; már Aristoteles látta, hogy szokott az élet folyása
abból, a mi eleinte csak hasznos és kellemes volt, valami magában
értékeset, valami jót csinálni, hogy emeltetik ezzel az ember saját
indító okai fölé, hogy működik itt a görög gondolkodó kifejezése szerint
az alantas rendű emberben is valami isteni, a mi erősebb, mint ő maga.
Viszonyunk a tárgyakkal, a melyekkel munkánk kapcsolatban van, szintén
hasonló fölemelésben részesül. A munkát az önfentartás kedvéért szoktuk
kezdeni és a szükség folytán bért kell érte követelnünk; az ügy
előbbrevitele eleinte akár egészen közömbös is lehet nekünk. Lassankint
azonban a munka saját tartalmánál fogva kedvessé és értékessé válhatik,
előrehaladása szívünk ügyévé lesz, a sikerülése miatti gond nagy
fáradalmakra és áldozatokra késztethet. Nevezetesen mikor a munka az
egyes munka-eredményeken fölül életünk munkájává válik, ha valami
különleges hivatásra vezet és ezzel minden cselekvésünknek meghatározott
irányt és feladatot ad. Ez a legbiztosabb védelem minden kicsinyes önzés
ellen; az embernek benső összeköttetése a szellemi élet czéljaival,
létének belső fölemelése nem ismerhető itt félre.
A hogy itt az emberekkel és dolgokkal való viszonyban az erő és az élet
a külsőből a belsőbe, a természetiből a szellemibe vezettetik át, ép úgy
az egyes önmagában is hord olyan erőt, a mely többfelé vezeti. Ez
mivoltának különössége, az egyénisége. Eleinte mint természeti adomány
jut neki s természeti és szellemi elkülönítés nélkül folyik össze, ezen
sajátságos tényálladék egészét fentartani és keresztülvinni megfelel az
önfentartás természeti ösztönének és ennélfogva könnyen megnyeri az
ember hajlamát és munkáját. A mozgalom azonban, a mely ezzel folyamatba
jut, lassankint messze tovább vezet a kezdetnél. A szellemi elemek
világosabban kidomborodnak és mindjobban egy egészszé zárulnak össze;
mennél inkább történik ez, annál világosabban tünik fel egy magas
feladat, mely az embert megnemesíti és cselekvését szellemi czélokra
irányítja, sőt a mely egy magasabb ént egy alantasabbal szemben, a
lénynek egy egészét a felszin elzáródásával szemben képviseli. Egyéni
mivoltunk úgy tünik fel, mint egy pillér, melyen az élet a magasba
lendül.
Az alantasból a magasabba való fölemelkedés, az embernek ilyen
fölemelkedése saját motivumai fölé, az emberiség egészébe nyúlik át és
itt új életformák képzésére hat, melyek a szellemi élet fokozatának
felelnek meg és fejlődésének edényeivé válnak. Így mutatja ezt az emberi
együttlét mozgása. Eleinte a külső egymásmellettiség és az életfentartás
kényszere vezeti együvé az embereket és kisebb vagy nagyobb csoportokká
köti össze őket. A külső összeköttetésből közös tapasztalatok és
harczok, közös sikerek és szenvedések révén mindinkább belső természetű
közösség lesz, összélet fejlődik ki sajátszerű vonásokkal, uralkodik az
egyesnek munkáján és háttérbe szorítja önzését; az ember itt egy
egésznek tagjául tudhatja magát, erre támaszkodhatik és benne
szilárdulhat meg. Az egészből való élet és hatás van itt elérve és ezzel
a szellemi életnek az emberiségen belül biztos tér van készítve,
bizonyos áttörő-pont támad, a hogy Fichte beszédei a német nemzethez ezt
megkapó formában kifejtették. A mi azonban a nemzetnél és hazánál kimért
elhatárolásban van meg, egy egész élet egészének és bensőségének
képzése, az válik czéllá az egész emberiség számára is, belső
összefüggés lebeg törekvésünk előtt és mint mozgató hatalom hat az egyes
lélekben.
A hogy így egy sajátos emberi közösség képzése fölébe emel a térbeli
egymásmellettiségnek, az időbeli egymásutánt is le lehet győzni egy
sajátos embertörténet képzése által. Mert a mi történelem nem csupán az
embernél, hanem a szellemiségbe való emelkedésénél is keletkezik, az
gyökeresen különbözik a merő egymásra következésből és azoknak a
hatásoknak felhalmozásából, melyeket a természet szem elé állít. Mert az
embernek sajátos története nem az idővel való tovább-sodortatás, hanem
az idő ellen való harcz fölvétele, törekvés arra, hogy az események
folyásából valami maradandót lehessen kiküzdeni. Maga az sajátos
embertörténetet eredményez, hogy az ember belsőleg meg akarja tartani
azt, a mi külsőleg elvonúl előtte; ezt nem teheti a nélkül, hogy a
lényegest a lényegtelentől, a szellemit a merőben emberitől el ne
válaszsza és amazt a maga számára ne értékesítse. Nevezetesen a
magaslatok azok, a hol minden időbelin és emberin át fölemelkedés
következik be, a maradandó igazsághoz. A hogy azonban az úgynevezett
klasszikai időkből a maradandót tartósan kívánjuk megtartani, ép így
igyekezünk egyáltalán a történelemben különválasztani, a mi merőben az
időhöz tartozik és a mi mint az időn felül álló igazság-tartalom, minden
időt előbbre tud vinni. Ezzel a történelem egy szellemi valóság
kifejtésévé válik és ez támasztékot szerez a felszín váltakozó áramlatai
ellen, sőt a merő pillanat jelenével szemben időt átfoglaló jelent
nyujt, a melyben mindaz a nagy és lényeget alkotó, a mi külsőleg
átvonult, belsőleg tovább fennállani és magát mindig hathatósnak mutatni
képes. Ez a szellemi jelen minden igazi műveltségnek színtere és
kitüntető sajátossága, az időn belül túlemel a merő időn. Igy czáfolja
meg a sajátos embertörténet azt az állítást, hogy életünk teljes
tökéletesen az időhöz tartozik és harczot mutat benne az idő és az
örökkévalóság között; ő maga közvetítést képez a merő idő között, mely a
legközelebbi léten uralkodik és az örökkévalóság között, mely a szellemi
életet követeli.
Nem szabad e mellett félreismerni, hogy a társadalom és történelem
képzése új bonyodalmakat hoz létre, a mennyiben a társadalom az egyén
szabadságát elnyomhatja és a történelem a jelen eredeti életét
károsíthatja. Ezek a veszedelmek azonban a harczokkal, melyeket
előidéznek, a szellemi életen belül feküsznek, az tény, hogy az élet
továbbképződik a merő egymásmellettiségen és a merő egymásutániságon
túl, e mellett teljesen megmarad; a bonyodalmak is, melyek itt kinőnek,
jobban megerősítik az ember fölemelkedését a merő természet fölé, mint a
mennyire kétségessé tehetik.
E szerint az emberi lét körében az élet maga nevelő és képző hatást
idézhet elő; számos szál szövődik köztünk és a szellemi élet között,
széles, bár gyakran rejtett folyamban hatja át az a hatás a lét egész
körét. A mozgás e fölemelkedésében, az élet e fölkapaszkodásában bízik
minden emberre való hatás, minden képző tevékenység az egyéntől az
emberiség egészéig; itt található meg minden komor pesszimizmus
legtalálóbb czáfolata; hogy az a hatás minden ellenállással szemben
fentartja és győzelmesen keresztültöri magát, ez biztos bizonysága
annak, hogy itt egy minden emberi önkénynek felette álló hatalom van a
játékban. Nekünk azonban ebben igazolását kell látnunk abbeli
meggyőződésünknek, hogy önálló szellemi élet hat bennünk és csak ebből a
meggyőződésből érthetjük igazán ama mozgást. Csak arról van itt szó,
hogy egészbe foglaljuk, a mit magunkban és magunk körül mindennap
átélünk, hogy az itt fejtegetett kétséggel a szellemi élet képessége
iránt teljesen szembeszállhassunk.
Így értjük meg azt is, mikép beszélhetett Plato egy az alantasban is
meglévő vágyról az örökkévalóság után és hogy kereshette fel az ilyen
törekvés lépcsőjét a világegyetemben. Csakhogy ezt teljes világossággal
nem mint a természet merő továbbfejlődését, hanem mint a szellemi élet
ereje által való fölemelkedést kell értenünk; a természet semmi esetre
sem tudna arra az útra lépni és rajta járni, ha nem nyugodnék mélyebb
alapon és nem kapna ebből ösztönzést a fölemelkedésre.
Mindez együttvéve azt bizonyítja, hogy a természet és szellemi élet
semmiesetre sem esnek mereven széjjel, a hogy ez kezdetben feltűnhetett.
A természethez az embernek kétféle viszonya volt: az ellentét és a
kapcsolat viszonya. Eleinte szüksége van a szellemi életnek éles
elhatárolására a természettel szemben, kiemelkedésre a vele való
összekeveredésből, máskülönben nem találhat önállóságot és tiszta
kidomborodást. Megfelelő megerősödés után azonban a szellemi életnek
saját továbbképződésére szüksége van a természethez való visszatérésre;
most már nem mint valami idegen tűnik fel a természet, hanem mint valami
rokon, a mi vele összetalálhat és közös hatásra kapcsolódhatik össze. A
szellemi munka főszintere mindig a láthatatlan világ marad, ez azonban a
látható lét megragadása és elsajátítása nélkül nem találja meg saját
tökéletesedését.