előtte jár minden viszonynak, a melyeken az előbb figyelembe vett
életrendek nyugodtak. Mert egyedül csak ebben lehet teljes
közvetlenséget, teljes belső jelenlétet, saját élménynyé való alakulást
elérni; senki sem tagadhatja ezt, a nélkül, hogy önmagát mint szellemi
lényt le ne rombolja; ez a legbizonyosabb és legeredetibb, a mit életünk
ismer. Így minden más viszony ebből kell hogy megokolható legyen és
kell, hogy ebben tegyen számadást, itt keletkeznek az alapvető
tapasztalatok, melyekre minden életnek támaszkodnia kell. Csak a
szellemi élet tapasztalataiban mutatkozhatik a világhelyzet minden
szövevényének felette álló istenség, csak bennük nyilvánulhat egy
világ-értelem, mely a láthatatlan és a látható világot összetartja és
harmonikus egységgé fűzi együvé, csak innen kiindulva fogható össze
egészszé a természethez való viszonyunk s csak innen lehet fontosságát
megvizsgálni; csak innen kiindulva képződhetik az emberek belső
közössége és csak egy végtelen életben való gyökerezés adhat az
individuumnak támasztékot és jelentőséget. A hogy mindezek a mozgások
egy közös alapból származnak, fejlődésükben is kapcsolatban kell vele
maradniok és eredményeik az összefoglaló egészbe kell torkolljanak. Az
embernek ez a közvetlen viszonya a szellemi élethez, mint saját igazi
énjéhez ilyformán nyitja meg a lehetőséget, hogy egy összefoglaló élet
fölötte maradjon amaz elágazásnak. Innen és csak innen kiindulólag lehet
ellene dolgozni a mi korunk elforgácsolódásának is; ez csak a szellemi
élet, nem pedig a merőben ember álláspontjából történhetik.
Az ember élete ezzel egy nagy feladattá és követeléssé alakul. Az ember
a világra való legközelebbi tekintetben mint külön lény mutatkozik,
melynek megvan a maga saját köre és a mely csak annyit él át, a mennyi
ennek a körnek megfelel. Most azonban az életnek a merő ponttól való
elválásában és az önmagában lét felé való fordulatban lehetőség nyílik
neki, hogy a mindenség történését mint sajátját ragadja meg és ezzel
elszakítsa magát az egyes hely minden különségetől. Ez nem csupán
eltolódást jelent az egyes ponttól az általánosba, hanem egy az egészből
kiinduló életnek megnyílásában, egy énnek minden sokféleségben való
keresésében legelső sorban kilátás nyílik az élet tartalmára, a valóság
lelkének elsajátítására. Ha az életnek nincsen mélysége, akkor hiábavaló
minden fáradság arra, hogy lényünknek mélységet adjunk.
Hogy így az ember egyszerre benne van a tapasztalatban és túl is van
szélességén, az hatalmas feszültséget és mozgást hoz életébe, az magát
az embernek fogalmát kétféleképen alakítja: mint a léten belül mások
mellett levő lény nem követelhet semmi előnyt és saját külön körének
minden áthágása illetéktelen anthropomorphismussá válik; a lét fölé való
emelkedésben, az alkotó életproczesszusban való elhelyezkedésben nagyot
gondolhat magáról és mindent magába foglaló értelemben törekedhetik
igazságra, persze nem saját külön mivoltának erejéből, hanem az egésznek
erejéből, a melyre támaszkodnia kell. Így az ember oly lény, a mely
önmagának fölébe nő, olyasvalami, a melynek egyfelől fölébe, másfelől
pedig hozzá fel kell törekednünk. Ily módon a merőben emberi és a
nagy-emberi egymás mellett áll; hogy mindkettő gyakran összekeveredett
egymással és az egyiknek értékelése a másikra átfolyt, az kimondhatatlan
bonyodalmakat okozott.
Ilyen elválasztás után megértjük, hogy hathat valami, a mi fölöttünk
áll, egyúttal mint saját életünknek ereje. Egy «fölöttünk» és egy
«bennünk» találkozása jelen meg a kötelesség gondolatában s azokban a
normákban, melyek minden szellemi munkán uralkodnak. Parancsolólag
szólnak hozzánk, de egyúttal a legközelebbivé és legmeghittebbé is
tudnak válni, olyasvalamivé, a minek fentartásában önmagunkat igeneljük,
saját lényünket fentartjuk. Az is világossá lesz, hogy nyerhetnek
felettünk hatalmat olyan javak, melyek túl vannak a merő ember minden
jóllétén, hogy győzheti le a jó a kellemest és a hasznost.
Ha a szellemi életnek mint az ember valódi énjének ama fölfedése
hasonlíthatatlan nagyságot szerez az embernek, akkor a nagyság
elsősorban az egésznek műve, következőleg nem vezetheti az embert büszke
öntudatosságra. Mi nem saját természetünknél fogva vagyunk szellemi
életpontok, szellemi élet szinhelyei, a melyek utólag jutnak
vonatkozásba a mindenséggel, hanem csak a mindenség életéből kiindulólag
válunk ilyen pontokká, csak benne s nem vele szemben nyerünk szellemi
ént. Az a nagy csoda és egy új rend kimutatása, hogy egyáltalán önálló
életpontok állnak elő, hogy a mindenség-élet ezen a helyen nemcsak
bizonyos hatásokat gyakorol, hanem hogy öntevékenységű erőt, eredeti
életet nemz. A mystika szükséges alapgondolatot képvisel annyiban, hogy
a végtelen életnek közvetlenül az egyes helyen kell jelen lennie és hogy
az embernek nemcsak hogy ezt vagy azt el kell végezni, hanem
felszabadulást is kell végrehajtania kezdetbeli mivolta alól s új életet
és lényt kell nyernie a végtelenségből. Egy ilyen felforgatás nélkül a
szellemi élet mellékes függelék marad, sohasem válik lényünk magvává és
sohasem ér el teljes eredetiséget. Rokon gondolatmenetben követelték a
nagy megváltási vallások az ember «újjászületését», de a valláson túl is
a szellemi alkotás minden magaslatán a mű nemcsak úgy jött számba, mint
a merő individuum alkotása, hanem mint egy magasabb hatalom közlése és
kijelentése, a mely hatalom az emberben mutatkozik és önmaga fölébe
emeli őt és a mely mégse alacsonyítja le merő eszközzé, hanem
ellenkezőleg igazi öntevékenységre emeli föl. Az is ide tartozik, hogy
rendszerint az alkotó szellemek, a világtörténelem szellemi hősei mint
legmagasabb aktivitású emberek egyúttal határozott deterministák voltak;
saját képességük teljesen háttérbe szorult annak tudata mögött, hogy egy
fölöttük álló hatalom viszi és hajtja őket.
De bárha a saját tevékenységnek ez az oldala könnyen elrejtőzik a
cselekvők tudata elől és kifejezetten vallásos természetek valami nagy
dolgot láttak abban, hogy teljesen kioltsák, bárha a mystika gyakran
abba a veszedelembe jutott, hogy az ember teljesen feloldja a
mindenségben, valóság szerint szükség van az ember elhatározására és
tevékenységére is. Mert a mily bizonyos, hogy az életre való képességet
ezen a bizonyos ponton egy felsőbb hatalomnak kell megállapítania, ez a
képesség életenergiává, teljes valósággá csak a mi elismerésünk, a mi
elsajátításunk, érzületünknek és meggyőződésünknek hozzáfordulása által
válhatik. Az ember nem merő szintér, a melyen valami végbemegy; a
történésnek, hogy valóban szellemi természetű legyen, nemcsak ő vele,
hanem benne és belőle is kell történnie. Az a hozzáfordulás kétség kívül
mindig fölemeltetés is, de akkor a kegyelem legmagasabb tanubizonyságát
leli a szabadság fölébredésében, az ember képessége nem jelent levonást
az isteniből, hanem annak megbizonyítása és igazolása. Így az öntudat az
egészre lehet alapítva és az egészre támaszkodhatik, sőt teljesen az
egészen függhet s semmi módon nem kevesbíti az élet erejét; annyival
kevésbbé, mert a mindenség-élet nem merev létezés, hanem végtelen élet,
a mely az egyes ponton csak amaz elsajátítással jut teljes hatásra.
Azonban mint az életpontok önállóságának, ép úgy sajátosságuknak és az
életvonatkozások gazdagságának sem kell a mindenség-életbe eltünniök. A
mindenség-élet nem olt ki minden sokféleséget, mint a hogy a nap fénye
kioltja a csillagok világosságát, hanem fel tudja magába venni, meg
tudja tisztítani és nemesíteni, ezzel vezeti fel őket saját magasságuk
fölé. A mindenség-élet az individuumnak erőteljes kiképzését
követelménynyé emeli, a mennyiben az egésznek nyereségévé teszi;
csakhogy ennek a kiképzésnek rajta belül kell történnie, nem pedig tőle
elkülönítve és vele szembeállva. A vonatkozások teljes kifejtése az
emberi körön belül sem tekinthető úgy, mint az egésznek megrablása, mert
hiszen meggazdagítására képes hatni. A vallási hangulat eltévelyedése
volt tehát, mikor az ember iránti közömbössé válást tette az isten
iránti teljes szeretet bizonyítékává. Csak ahhoz kell ragaszkodni, hogy
minden vonatkozás ember és ember közt, minden szeretet ember és ember
közt, a mindenség-élethez való viszonyra, az isten iránti szeretetre
legyen alapítva; csak ez által emeltetnek fel a szellemibe, ez által
győzetik le a merő természeti ösztön s ez által nyer tartalmat és erőt
az érzület. Így mutatja a történeti tapasztalat a legnagyobb távolságot
a szeretet és részvét érzései között, a hogy ezeket az élet felszíne az
individuumok érintkezésében létrehozza és ugyanilyen nevű érzések
között, melyek a valóság egészéhez való közös alapviszonyból erednek és
osztoznak az életnek ezzel bekövetkező elmélyedésében. Ott a subjektiv
hangulat fölfelé és lefelé hullámzása, a mely az egyest erősen
izgathatja, de az élet egész állaga szempontjából minden jelentőség
nélkül való; itt ezen állag gyökeres átalakulása, sajátos életkörök
teremtése a nagy vallásokban, az emberiség képzése belső közösséggé, az
egyes sorsoknak a valamennyi sorsán át való átélése. Ily nagy
különbséget tesz, hogy az élet a felület elszórtságához tapad-e vagy
részt nyer a mindenség életéből és egyúttal egy eredeti mélységből.
Az új élet feladata és nagysága.
Igy az emberi élet egy egyetlen főproblémát hord magában, egy nagy
döntést követel, egy folytatólagos tetté változik. Ez a tett azonban nem
azt jelenti, hogy csak érzületünkkel kell az egyik oldalról a másikra
lépnünk, hogy itt szilárd befejezést és biztos nyugalmat találjunk. Mert
a mily bizonyosan nincs az életnek önmagában való léte a merő mozgással
szemben való fölény nélkül, önmagában való nyugalom nélkül, ép úgy az
élet is nálunk embereknél csak az ellenállásokkal való küzdelemben jut
teljes tartalomra, csak a saját felépítés, a saját átképzés által. Ennek
a fölépítésnek azonban lényegéhez tartozik, hogy az élet a sokféleség
alakjaiban, nagy alakulatok tervezésében egyúttal előrehaladó
önkimélyítést visz végbe, nem egy készen adott alapból hat ki, hanem
magának kell az alapot egyre tovább képeznie, nem szabad semmit mögötte
hagynia saját tevékenységének s az alapot mindig hátrább kell helyeznie.
Mennél inkább lesz az ember élete ilyen mozgásban önmagában való lét,
annál inkább lesz, a mi benne végbemegy, a mindenség feltárása, annál
biztosabb lehet saját igazságában. Mert az igazság itt nem jelent
megegyezést egy kívül levő valósággal, hanem részesedést egy mindent
összefoglaló, eredeti, minden sokféleségen túl önmagára irányított
élet-folyamatban, olyan élet-folyamatban, melynek kifejtése mindenek
előtt valódi valóságot eredményez; a mennyiben az ember az ilyen eredeti
és lényeget alkotó életben részt nyer, a mennyiben az élet számára
alkotó öntevékenységgé változik, annyiban van igazsága és nem tovább.
Az ilyen meggyőződésből kiindulva lehet annak az ellentétnek a
legyőzésén dolgozni, a mely különös súlylyal nehezedik a jelenre. Ember
és világ a külső érintkezés minden sokasága mellett belsőleg széjjel
esnek, mi nem mondhatunk le sem az egyikről, sem a másikról és még sem
tudjuk a kettőt összehozni, ingadozunk, hogy mit válaszszunk
kiindulópontnak és hogy az életnek a világtól az emberhez, vagy az
embertől a világhoz vezető utat adjuk-e. Mindkét lehetőség
megtestesítést talált a világtörténeti mozgalmakban és ezeknek a
megtestesítéseknek a különbözősége mutatja, hogy az ebben való döntés
határozza meg az élet jellemét.
A régebbi és újabb mód itt teljes ellentétben áll. Amaz az embert
teljes-tökéletesen a világhoz kapcsolta és belőle merítette az élet
minden tartalmát. Ez csak azzal vált lehetségessé, hogy föltételezték a
környezetnek közvetlen összefüggését az emberrel; az ember itt a
mindenség tisztább tükre számba ment. Ezt a közvetlen összefüggést az
újkor a belső élet erősebb kifejlődése és a gondolkodó én büszke
öntudata által lerombolta; most az ellentét benyomása alatt áll és az
embernek feladatává teszi, hogy az elvesztett kapcsolatot a környezettel
helyreállítsa. Egyúttal a régebbi élet alkata is ki nem elégítővé vált
számára. Az érzéki és a szellemi nagyon is gyorsan egymásba tolódtak és
ennélfogva mindkettő nem tudta tisztán kifejteni sajátosságát, egyúttal
az ember különös minémüségéből sok folyt át a valóság képébe és a
cselekvést is túlságosan a különös körben tartotta; továbbá a belső
élet, a mely az évezredes munkát végbevitte, ama régebbi módban nem
találhatta az illő elismerést. Így az újkor a subjektumra alapította
magát és belőle kiindulólag igyekezett a világhoz jutni, sőt ennek
erejéből egy világot kifejleszteni. Ebben azonban az emberi képesség
túlfeszítése rejlik és egy az ember által létrehozott világkép igazsága
fokozódó kételkedésre talál. Az itt kifejlesztett élet nem is ragadta
meg a valóság teljes tartalmát. A törekvés, az embertől a világig jutni,
csak azon a módon volt keresztülvihető, hogy valamiféle különös képesség
mint az emberen felülre nyúló ragadtatott meg és felhasználtatott egy
világ felépítéséhez. Nevezetesen ez történt a felismerő gondolkodással,
mert ez tűnt fel legkevésbbé függőnek az emberi sajátosságtól. Ezúttal
azonban az újkor számára a valóság túlságosan az intellektuálisba,
elvontba és formálisba jutott, ideák minden további nélkül élő energiák,
elvek teljes tevékenységű hatalmak számba mentek; az intellektust nem
lehetett mint szabadon lebegő élet-képességet és mint minden dolog
mértékét kezelni a nélkül, hogy kimondhatatlan sok el ne veszszen az
eleven frisseségből és a világ, valamint az élet ne váljék árnyszerűvé.
Hogy a modern ember ezt mint súlyos kárt érzi és az ilyen lezárás ellen
tiltakozik, azt mutatja az a kemény küzdelem, a melyet ma a
legkülönfélébb oldalakról az intellektualizmus ellen vívnak. Túl akarunk
jutni a merő gondolatképeken, nem akarunk az árnyakból kiindulólag egy
valóságról megbizonyosodni.
Ha az élet az ilyen bonyodalmakat és ellenmondásokat le akarja rázni
magáról, akkor ez csak a föntebb megnyitott úton történhetik: az
embernek életében minden egyes oldalon és lelki-képességen túl olyan
mélységbe kell hatolnia, a hol az élet a merő ponttól elválik és
önmagában való létté alakul; akkor nem kell többé a nagy világgal
szemben állnia, hanem megoszthatja saját életét. A mennyiben ez sikerül,
az életnek nincs rá szüksége, hogy igazságát kívülről igazolja; saját
megvalósulásában hordja azt. Láttuk, ez az élet hogyan fejleszt ki az
ember és világ, erő és tárgy ellenmondása felé való emelkedésben a
subjektiven túl egy szellemi bensőséget; a mit ez a bensőség szellemi
tartalomban és értékekben nyit, az biztos magasságban van minden emberi
különállás fölött és egyúttal az emberi élet szellemi magvát teszi.
Az ilyen élet azonban számunkra magas ideál, nem kényelmes kiindulópont,
sohasem érhető el a merő individuumból kiindulólag gyors fellendülésben,
csak az emberi nem világtörténeti munkája vezethet lépésről-lépésre
hozzá. Az igazság ismertetőjelévé most már negativ értelemben a merő
ember képzetalkotó módján és czéljain való fölülemelkedés válik, pozitiv
értelemben pedig az új tartalmak kidolgozása a szellemi élet
önfeláldozásából. Hogy ebben az irányban való mozgalom folyamatban van
és hogy egyúttal hatalmas törekvés az igazságra megy az emberiségen át
abban az értelemben, azt a közélet világtörténeti fejlődésében
félreismerhetetlen módon mutatja. Az emberiség történetében általában
egy alantasabb fajból egy magasabb emelkedik ki, álláshelyét a szellemi
életben foglalja el, ezt sajátságos kifejlődésében mutatja és az
emberből, a kit megragad, valami lényegesen mást és magasabbat csinál.
Sehol sem volna szabad a továbbfejlődésnek, a mely az önálló
szellemiségre való fordulatot magával hozza, megfoghatóbbnak lenni, mint
a vallás területén. Mert itt a legvilágosabban különválik a merő ember
vallása és a szellemi élet vallása, olyan vallás, mely az embernek úgy,
a milyen, szerencsét és tartós fennmaradást kell hogy hozzon és olyan
vallás, melyben a szellemi élet sajátlagosan nyilvánul, új tartalmakat
és javakat képez és egyúttal az embert merőben emberi mivoltából új
lényhez juttatja. A mi ama merőben emberi fogalmazásból keletkezett,
mely a tapasztalat szélességében túlnyomó, az egy az emberi képzet és
érdekkörön belül való mozgás marad, az nem hoz semmi lényegesen újat,
annak nincs a legcsekélyebb joga sem, hogy a maga körén túl
igazságszámba menjen. Ha azonban a vallás egy adott világon belül nem
tolta el ép úgy az ember állását, mint a hogy új világot nyitott neki,
egy isteni életnek, mint saját lénye mélységének megjelenítésével
hatalmasan felrázta, akkor az ilyen élet-fölemelés semmikép sem lehet
mesterséges csinálmány, a szellemi életnek önkitárása van benne, melynek
elsajátításával az ember a valóság magvában tudhatja magát.
Hasonlóan áll a dolog a szellemi munka más területeivel: a merő emberből
kiindulólag sohasem válhatnak önálló területekké sajátos tartalommal és
ösztönzésekkel; ha azzá lesznek, akkor önálló szellemi élet határát
mutatják ki. Akárhol pl. a jogot csak mint az emberi jóllétre való merő
eszközt kezelik, mint ma a szocziális utilitarizmus, ott elveszti minden
sajátos jellegét, nem hoz létre semminemű új élettartalmat, az ember
önzésének nem bir a dologból folyó belső kényszert szembeállítani, ekkor
többé nem jelent önálló életterületet.
A mi áll az egyes területekre, az áll a közös életmunka egészére is, a
hogy ezt a kultura elénk állítja. Emberi kultúra és szellemi kultúra
nyilvánvalón szemben állnak egymással, amaz a merőben emberi hogyléttel
elfoglalva, a mely azonban magának az embernek semmikép sem lehet
elegendő, emez egy önálló szellemi életnek és ezzel az ember belső
fölemelkedésének megnyitása. A mily biztosan egy ilyen szellemi kultúra
nálunk hathatóssá válik, olyan biztosan áll életünk nem a mindenség
mellett, hanem a mindenségben.
Az ilyen életalakításból kiindulva lehet olyan követelmények betöltésén
dolgozni, melyekről az emberiség nem mondhat le, melyek azonban a dolgok
legközelebbi megpillantásában nemcsak a legnagyobb nehézséget okozzák,
hanem egymással könnyen össze is ütköznek; ezek az élet szilárdságának
és szabadságának követelményei. Mennél jobban elvesztettük a közvetlen
kapcsolatot a környezettel, annál kevésbbé juthatunk el a szilárdsághoz
valamely rajtunk kívül eső léttel való vonatkozás által, annál
kényszerítőbben vagyunk arra utalva, hogy önmagunkban keressük a
támaszt. Ezt a támaszt próbálták egy egyetlen pontnak megszilárdításával
elérni, nevezetesen Descarteshoz csatlakozva a gondolkodó énben vélték
megtalálni, a «gondolkozom, tehát vagyok» (cogito ergo sum) lett minden
bizonyosság alapja. De mennél jobban mutatta ez a frappáns megoldás
sajátságos következményeit és mennél jobban jutottak vele szemben a
kritikai megfontoláshoz, annál több bonyodalom mutatkozott benne.
Lehet-e egy az élettel szembehelyezett énből valaha visszajutni a
világhoz? És ha ez mesterséges kerülő utakon megtörténnék, nem nyerne-e
a merő subjektum jogosulatlan állást, nem tenné-e magát könnyen minden
dolog mértékévé? Nem lesz-e egyúttal a gondolkodás a valóság kizárólagos
uralkodójává és nem alakul-e ezzel az élet nagyon is a merőben
intellektuálisba? Lehet-e egy egyedüli pontnak abszolut biztossága, sőt
nem rejlik-e az ember fenhéjázása abban, hogy önmagában keres egy ilyen
archimedesi pontot? Az ilyen bonyodalmaknak csak úgy lehet hathatósan
ellene hatni, ha a szilárdságot nem egy egyedüli pontban, hanem az élet
egészében keressük; ezt azonban nem nyerheti meg egy csapásra és egy
bizonyos irány követésével, hanem csakis egy előrehaladó
összezáródással, a sokféleségnek kölcsönös korlátozásával és
átképzésével, és pedig egy összefoglaló énen belül, a mely mindenen
keresztül kifejti magát és ezzel az egész kört általkeríti. Mennél
jobban fejleszti ki önmagából az élet egy valóság szövevényét, egyúttal
azonban teljes önmagában létet nyer, annál erősebb lesz a megerősítés;
az egyes annál biztosabbá válik, mennél szilárdabban kapcsolódik össze
az egészszel és mennél jobban jelen van benne az egésznek élete. Így
ismertetik fel a szilárdság követelésében egy megmérhetetlen feladat; ha
megoldásában csak lassankint haladhatunk előbbre is és a teljes
megszilárdulás magas és távoli czél kell hogy legyen, akkor ez a czél
felé való mozgás minden emberi önkényen felülálló kényszerével mint tény
vitathatatlanul marad; sőt ezt a czélt nem kereshetnők, nem
fáradozhatnánk teljes lelkünkből utána, ha kezdettől fogva nem hatna
bennünk mint hajtó erő.
A mi itt az élet egészére érvényes, az érvényes egyes támasztékaira is:
a kultúr-korszakok, a népek, az individuumok is elérik a meggyőződés
szilárdságát, útjuk biztosságát, nem reflektáló töprengés útján, a mely
mögé ismét új töprengés léphet, hanem csak életük belső összezáródása és
egy uralkodó középpont körül való elhelyezése útján; csak ez űzi el a
kételyt és ad a cselekvésnek örömteljes bizalmat, csak innen kiindulva
lesz az élet ránk nézve fél-életből teljes valósággá.
Szilárdság és szabadság ellenfelek számba szoktak menni s igazán azok
is, ha egy merev léttel való kapcsolódástól várunk szilárdságot;
megszűnnek azok lenni, ha a szilárdságot mint önmegszilárdítást értjük
és ezzel nem az életen és cselekvésen kívül, hanem rajta belül keressük.
A mi azonban a szabadságot illeti, ennek elismerését a modern élet
túlnyomó áramlata azért ellenzi, mert a tudományos munka olyan
világképet, a valóságról olyan témát állapított meg, a melybe a
szabadság nem illik bele és mert a természet mechanikus-kauzális
fogalmazását átviszik valamint minden életre, úgy a lélek belsejére is.
Akkor igazán balgasággá válik, bárminemű szabadságot akarni.
Szemlélődésünk összefüggései lényegesen másképen mutatják be a dolgot.
Ha a szellemi élet önállóvá válásában – és e nélkül a szellemi élet
felületes árnyékká és álommá válik, – a történésnek eredetiségét, a
teljes öntevékenység felé való fordulatot ismerjük fel, akkor megnyertük
a szabadság állását minden bilincscsel szemben. Az ilyen eredetiség nem
merő kezdetbeli állapot, hanem tartósan kell kisérnie minden szellemi
tevékenységet és az életet folytatólagos tetté kell átalakítania. Mert a
szellemi élet birodalmában nem hat, mint a természetben, a mi egyszer
megvan, minden további nélkül tovább, hanem alásülyed, a mint a lélek
visszahúzódik tőle, a mint nem újítja meg folytonosan; külső megmaradás
mellett is mechanikus megszokássá válik és ezzel kiesik a szellem
szférájából. Így mutatja a vallás és morál története ezerszeresen régi
és új tapasztalatokban. A szabadság tagadásának végső oka a szellemi
élet sajátos minéműségének félreismerésében rejlik. Nevezetesen ott, a
hol mint merő folyamatot, mint egy akár mechanikus, akár intellektuális
hajtógépezet működését fogják fel, ott a szabadság számára nincs
semmiféle tér.
Nem elegendő azonban, hogy a szabadság állapota egyáltalán meglegyen, az
is kell, hogy az embernek része lehessen benne, hogy belehelyezhesse
magát; az ilyen belehelyezkedés azonban akkor válik megérthetővé, ha az
ember csak abban az állapotban találja meg az élet önmagában való létét,
ha a feléje való fordulásban saját lényegét ragadja meg. A valóság
szerint szellemi életünk nem nő fokonkénti fejlődésben egy alacsonyabb
fokból fölfelé, hanem mindig szakítást és újraépítést tartalmaz,
discontinuitást. Törekvésünk nem épül fel mint egy piramis egy adott
alapon és meghatározott irányban, hanem az alapot is úgy kell megnyerni
és az élet kétségei mind újra odáig nyúlnak vissza és arra
kényszerítenek, hogy a fő-fordulást mindig újra hajtsuk végre. Az élet
tevékenysége és küzdelme nem szorítkozik egyes eredményekre, a lét
egészére irányul.
Ezen a módon kell felfognunk az emberiség mozgalmát és az egyesét is. A
történelem nem merő evoluczió abban az értelemben, hogy a későbbi
biztosan és kényszerű szükségszerűséggel következik az előbbiből, hanem
a mit a mult kivívott és a mit a jelenbe hoz, az szellemileg tekintve a
jelenre nézve merő lehetőség, a mely mindig újra saját elhatározásra és
megragadásra vár. E nélkül nem volna igazi jelen. Hasonlóképen az
individuum sem egyforma napok lomha egymásra következése, vagy legalább
nem kell annak lennie; a hol szellemi tartalmat nyer és mint egész,
szellemi karakterre törekszik, ott mindig újra elszakadást és fordulatot
kell végrehajtania, ott a saját magaslatára mindig újra fel kell
kapaszkodnia, ott a mult értelméért is mindig újra kell harczolni. Bármi
tapasztalatot mutat ebben az irányban az emberiség, valamint az egyes
ember élete, az a szellemi élet önállóságának elismerése mellett
összefoglalódhatik és nyerhet erőben és világosságban.