(asszocziálása), ezeknek a benyomásoknak a megtartása és felhalmozása
bizonyos összeszövődést és bizonyos fajta tapasztalatot ad; ebben
különböző fokok lehetségesek s az állati élet szemlélete azt mutatja,
hogy a lánczolatok a lények felfelé emelkedésében kiterjedtebbekké és
összebonyolódottabbakká lesznek, hogy ezzel az intelligentia egyre
nagyobb szerepet kap. A mi azonban ebben elérhető, azt mind széles
szakadék választja el a gondolkodástól, a mely az emberben ehhez az
asszocziatio folyamathoz hozzájárul. Mert a gondolkodás felé való
fordulatban az ember elszakítja magát környezetétől és egyuttal
mindennemű merő benyomáson felülállónak mutatja magát. Mint gondolkozó
lény szembehelyezheti magát egész környezetével és mérlegelheti ehhez
való viszonyát, lelke ebben belső függetlenséget tanusít és képességet
arra, hogy önmagából mozgásokat merítsen fel. Igy a tudomány is, mint
közös munka eredménye, gyökeresen különböző a képzetek tömkelegétől,
melyekben a mindennapi élet lefolyik. Csak a mennyiben az emberiség
gondolkodásra alapítja életét, csak annyiban lesz az az élet az ő műve,
mig a képzetek alkotása váltakozó kapcsolataival akarat nélkűl ide-oda
dobál bennünket és függő voltánál és véletlenségével fogva sohasem tud a
kulturélet hordozója lenni. Ilyen önállóságra azonban a gondolkodás csak
akkor juthat, ha a merő egymásmellettiség állapotát átlépi, összefoglaló
tervet alkot és minden egyes elemet átfoglal vele, ezeket belsőleg
összetartja, az egész területet tagolja és fokokra osztja. Igy egy
fogalom alkatrészei, az úgynevezett ismertető jelek egy összefoglaló
egység uralma alatt kölcsönösen meg kell hogy közelebbről határozzák
magukat, így keletkezik egy rendszer rendje, a munka nagy komplexumait
teszi lehetővé és minden egyes helyen érvényesíti az egésznek
gondolatát. Az élet itt teljesen más strukturát mutat, mint a merő
összeillesztését. Végül a gondolkodás annyiban is új életállapotról
tanuskodik, a mennyiben teljes világossággal az önmagukban létező dolgok
birodalmát alkotja meg a subjectumból és annak helyzetéből, olyan
birodalmat, a mely egyelőre mintegy idegenül áll szemben az emberrel, a
mely felé iparkodni, azt magának alávetni azonban az ember nem szünhetik
meg. A dolgokra való törekvés ilyen irányában az életnek a merő
állapotbeliség fölé emelkedése nyilvánul, egy önmagában való
kiszélesedés. Mindig szeme elébe tartották az emberiségnek, hogy a
dolgok örökre el lesznek előle rejtve, mindazáltal mindig újra
visszatért a velük való törődésre, úgylátszik nem mondhat le róluk
tartósan. De még a lemondás is, mely abban a tudatban történik, hogy
képzetkörünkön túl van egy nekünk hozzáférhetetlen igazság, lényegesen
más intelektuális alkatot jelent, mint a merő képzetmechanizmus.
Hasonló továbbmozgást mutat az emberi érzés is. Ez nem maradt az érzéki
izgalomhoz kötve, mint az állati lelki világban, belülről is létrehozzuk
a lélek saját mozgásaiból és ha az ilyen érzelmeknél valami testi is
együttlendül, a merőben érzékiektől gyökeresen különbözők maradnak. Mily
messzire eltávolodott gyakran a boldogságra való emberi törekvés az
érzéki jólléttől, mily gyakran helyezkedett ezzel egyenesen szembe! Igy
aztán az érzelem nem merül ki bennünk az élvezet és a fájdalom egyes
ingereiben; a hatás és alkotás ellenkezőleg az élet összállapotára
törekszik, a megelégedettség a boldogság állapotára stb., s ez az
összállapot visszahat az egyes élmények értékelésére s ilyen vagy olyan
értéket ad nekik. Az ember boldogságának nem a neki jutott élvezetek
mennyisége a mértéke. Zord, külsőleg örömtelen korokban is tudtak az
emberek életüknek örülni, míg a mi saját korunk bizonysága szerint az
élvezetek leggazdagabb bősége sem óv meg a belső ürességtől és a mély
rosszérzéstől. Végül az érzelem felszabadíthatja magát az individuum
állapotához való kötöttségtől, a szeretetben és szánalomban részvételt
fejleszthet ki mások hogylétében, örömet meríthet valamely ügy
haladásából is. Igy lettek a szeretet és szánalom nagy világvallások
mozgató erőivé, az ügyön való belső örvendezés nélkül az emberi munka
sohasem érte volna el azt a nagyságot és hatalmat, a melyet tényleg
elért. Igy tehát a mi legtulajdonabb sajátjának tünik fel, épen az
utalja az embert kicsiny énjének fölébe.
Hasonló mozgalmakat mutat a kivánás területe. Az ember akarásában a
törekvés fölemelkedése mutatkozik a természeti ösztön sötét kényszere
fölé, a cselekvés önállóságot és fölényt nyer mindazzal szemben, a mi
kivülről befelé hatol. Ilyen önállóságot nyer az emberi közösség a
kultura kifejlesztésében a merő természettel szemben. Mert amannak az a
sajátsága, hogy az ember nemcsak elfogadja sorsát úgy, a hogy épen
véletlenül adódik, hanem hogy maga igyekszik elkészíteni, hogy önmagából
kiindulólag követeléseket támaszt és képes azokat keresztülvinni. Az
ilyen önállóvá válás azonban megkivánja az egyes törekvéseknek belső
egységbe való összefoglalását, e törekvéseknek nem szabad egymáson át és
egymás mellett haladni, hanem alá kell magukat rendelniök egy egyetlen
főczélnak, az ebben elért eredmény a mértéke minden egyes vállalkozás
állásának és jelentőségének. A hol államban és társadalomban együtt
dolgozunk, ott is az egyes eredmények sokaságán felül megvan az
iparkodás egy összállapot előidézésére, a melyben az ember mint egész
megelégedettnek és boldognak érzi magát; az olyan törekvések, melyekből
hiányzik egy ily összállapot eszméje és reménye, sohasem nyerhetik meg
az egész embert. Ezt elég nyilvánvalóan mutatják a jelenkor vallási,
politikai és szocziális harczai. A legfőbb jó pontosabb fogalmazásának
kisérletében ismét egy kivánság nyilvánul, hogy subjektiv hogylétünkből
kiemelkedjünk és több belső szélességet adjunk az életnek. Mert a
boldogság, mint az ember merő jólérzése, akár ha az összesség jólérzése
is, tulságosan szűknek és kicsinek tünik fel előttünk; a szellemi munka
minden nagysága megegyezett abban a törekvésben, hogy fölülemelje az
embert a merő élvezetről vagy a merő haszonról való gondoskodáson és
olyan czélt tűzzön ki életének, a melyen önmagát fölemeli és valami
nagyobbat csinál önmagából.
Igy a tervékenység mind a három oldala a belső élet önállóvá válását
mutatja, egy egészbe való összekapcsolást, az emberi állapotiság fölébe
való emelkedést. Mindez nyilvánvalóan nem a természet továbbfolytatása,
hanem szakítás a természettel, egy más kiindulópont megragadása, sőt az
élet megfordítása. A mi itt czélok és utak, erők és mozgalmak dolgában
láthatóvá lett, az az egészről egészre való hatásával, bensőségével és
öntevékenységével a természettel szemben egészen új fajtájú, az mint
érthetetlen rejtély kell hogy belőle végre feltünjék. Igytehát mindebben
együtt nem lehet félreismerni egy új életfokot. Hogy az a fok az egyes
embereknél, népeknél és koroknál, sőt az emberiség egészénél mennyiben
válik valósággá, ez megint külön kérdés, mely meglehetős sok bonyodalmat
okozhat. De minden ilyen bonyodalom sem teheti kétségessé egy új élet
megjelenésének tényét. Hogy ez az új élet egészen sajátszerű mivoltával
kevésbbé egyszerűvé alakítja a valóság tekintetét, az nem szolgálhat
kárául. Mert nem az ember számára való lehető legnagyobb egyszerűség,
hanem az igazság a czélunk és az igazság igazság marad, még ha
kényelmetlen is. Mit gondolnánk egy természetkutatóról, a ki a
jelenségek egy csoportját félretolja és figyelmen kivül hagyja csak
azért, mert a fogalmak és tanítások hagyományos schémájába nem
illeszkedik bele elég türelmesen?
Hogy kell most már ezt az új életet mint egészet érteni? Keresése
leghamarabb azáltal találhatna meghatározott irányt, ha a lelki élet
összes eredményei a természeti fokon elhatároltatnának és aztán az új
sajátosság ebből mérlegeltetnék. Azok az összeredmények azonban könnyen
beláthatók. Bármilyen sokféle formákat és különböző magassági
fokozatokat mutat a lelki élet a természeti fokon, feladata mindig arra
korlátozott marad, hogy a természetes lét fenntartására szolgáljon a
létben és a nemben; minden intelligentia, ravaszság és ügyesség,
bármennyire bámulatra kényszerít is gyakran, nem haladja túl az ilyen
önfentartás határait; a mit az állati világ egyes életmozgásai az ettől
való felszabadulásra való törekvés dolgában tartalmaznak, az nem egyesül
egészszé, nem alkot saját kört és nem vezet új életre. Igy itt a lelki
tevékenység csak egy darabja egy természetes életproczesszusnak, mint
ilyen mindig kifelé fordulva marad, valamit kell érte tennie, nem pedig
önmagától valami munkát elvégeznie. A történés itt nem emelkedik egy
közben-történésből egy belül-történésbe. Éppen ez ment végbe, persze nem
az emberi élet átlagában, hanem legalább az emberi körön belül. Itt az
élet önmagához tér, mintegy szunnyadó állapotból teljes ébredésre jut,
egyúttal elviselhetetlennek érzi azt a teljes hozzákötöttséget valami
külsőhöz és idegenhez; önmagán akar megállani és önmagában akar
elfoglalva lenni. Ezt azonban nem teheti a nélkül, hogy ne álljanak be
összképében tekintélyes változások és továbbképzések; azzal az önmaga
felé fordulással olyan útra tért, a mely új tájakra vezet, melynek
czélja egyelőre a messze távolban van.
Az ilyen czélra való törekvés semmi esetre sem érheti be a szellemi
tevékenység közönséges fajával; kényszerűen kiszoríttatik belőle. Mert
ez a lelki erőt csak egy oly tárgyon eleveníti meg és bizonyítja, a mely
mint valami idegen áll vele szemben; a subjektumnak olyan objektummal
van dolga, a mely rajta kívül van. Igy iparkodunk a körülöttünk levő
természetet a gondolkodásban tükröztetni, így javítjuk meg a viszonyokat
magunk körül, így lépünk egymás között az érintkezés és a verseny
különböző vonatkozásaiba. Ezen az úton a lelki erők mind tovább fejtik
ki magukat. A meddig azonban a tárgy kívül marad, az élet meg van
hasonolva, nem tér vissza önmagához és nem változtatja át a
megmérhetetlen munkát önmaga számára való nyereséggé. Mindez az izgalom
és erőfeszítés nem eleveníti meg a lélek egészét, nem keletkezik a
bensőség birodalma és a birodalomnak növekvése. Egyúttal azonban az
életnek ilyen meghasonlása merev korlátokat szab minden munkának. Az
olyan kutatás, melynek tárgya mindig kívül marad, sohasem eredményez
valódi megismerést, benső jártasságot a dologban, a mit elér, az csak
arra szorítkozik, hogy sok ismeretlen mennyiséget egyetlen egy
ismeretlenre vezet vissza, a mi a dolgot egyszerűsíti ugyan, de nem
oldja meg a rejtélyét. A míg továbbá a többi embereket mint kívül
levőket tekintjük és úgy bánunk velük, az együttlét viszonyaiban sok
mindenféle megváltozhatik és megjavulhat, de valódi közösség, valamint
az embernek és az emberiségnek belső felemelkedése ezen az úton nem
érhető el. Életünk így szűk hatások közt merevednék meg, ha az erő és a
tárgy meghasonlása nem volna valamikép legyőzhető; de hogy lehetne
máskép legyőzni mint azáltal, hogy a tárgy maga belevonatik az
életfolyamatba és az erő valamint a tárgy egy összefoglaló egészben
találkoznak?
Hogy valami afféle megy végbe az ember birodalmában, abban nem lehet
kétség. Legnyilvánvalóbb a morálban és az embernek emberhez való
viszonyában. A kötelesség eszméje csak azáltal jön létre, ha fölveszszük
a törvényt saját akaratunkba és életünkbe, mert egy kívülről reánk rótt
parancsolat csakis a jutalom és büntetés kilátásba helyezése által lenne
hathatós, ez pedig elkerülhetetlenül szétrombolná a cselekvés morális
jellemét. Igy tehát itt oly viszony keletkezik, a mely mindkét oldalával
az életben belül fekszik. Továbbá nem lehetséges igazi szeretet, ha
tárgya, akár egyén, akár egy nagyobb egész, nem vétetik fel saját
életkörünkbe, ha nem zárjuk bele saját lényünkbe. Csak a mikor ezzel a
látszólag idegen belső jelenlétet kap, csak akkor következhetik be a
megszabadulás a kicsinyes éntől és saját lényünknek kiszélesedése.
Minden jog is, a mely több mint külső formula, a másik emberbe való
beleilleszkedést kíván, a dolognak az ő szempontjából való szemlélését.
Különösen a művészet mutatja meg nyilvánvalóan, hogy az alkotásnak
különböző alakulásai vannak, de a legmagasabbat csak amaz ellentét
legyőzése engedi elérni. Mert a művészet nem merő visszaadása egy kívül
levő tárgynak, nem is merő öntükrözése egy esetleges subjektivitásnak
egy máskülönben lélektelen környezetben, hanem az alkotás itt átfogja a
subjektum és az objektum ellentétét, a tárgy a lélek talajára
helyeztetik és itt találkozik az alakító erővel; azzal, hogy mindkettő
összetalálkozik, kölcsönösen áthatja és fölemeli egymást, egy sajátságos
ország keletkezik, a mely végtelen sok újat hoz és mégis a szellemi
életen belül marad. Valódi megismerésre sem lehet még törekedni sem, míg
a tárgy mint valami idegen kívül marad, nem megy hozzánktartozó számba,
úgy hogy a körüle való fáradozással saját lényünket keressük. Igy az a
hatalom, a melylyel a megismerésre való törekvés a lelket meg tudja
ragadni, biztos bizonysága annak, hogy a tárgyak birodalma valamiféle
benső viszonyban áll velünk.
A tárgynak ilyen elsajátításában az életnek nagyobb szélessége jelenik
meg. De ezzel a szélességben való képződéssel, ha termékeny akar lenni,
egy mélység képződése kell hogy együttjárjon. Az erő és tárgy nem
léphetnek eredményes kölcsönhatásba a nélkül, hogy egy egész ne fogja be
őket és ennek az egésznek nem szabad üres térnek lennie, a melyben azok
csak összetalálkoznak, hanem fölényes képességnek kell lennie, a mely
összehozza őket egymással és egy egyetlen életbe kapcsolja öszsze. Ilyen
képesség azonban nem lehetséges a nélkül, hogy az élet önmagában fokokra
ne ossza magát és ne nyerjen ezzel mélységet; képe ezzel úgy alakul,
hogy egy egész törekszik fel benne, a mely az erő és tárgy ellentétének
kifejlődésében és leküzdésében saját tökéletességét keresi. Az élet itt
két réteget mutat: az egyikben egész, mely egyelőre teljesen
meghatározatlan és inkább az életre való vágy mint a teljes élet maga, a
másikban erővé és tárgyára való különválás, egy egymásmellettiség, a
melynek a szoros összekapcsolódáshoz és kölcsönös áthatódáshoz szüksége
van arra, hogy amaz összefoglaló egész átfogja és továbbképezze. Az élet
ezzel levésben és folyamatban levőnek van felfogva, még azután kell
önmagát kiképeznie. Csak mikor a különböző rétegek és oldalak
kölcsönösen továbbhajtják és egymásközt fokozzák egymást, csak akkor
következik be az egésznek összefoglalása, egy belső összecsukódás, az
életnek megszilárdulása önmagában, az öntevékenységre és eredetiségre
való fölemelkedés, a folytonos haladás a vázlattól a teljes alakig. Az
ilyen haladás elsősorban attól függ, hogy az összefoglaló
alaptevékenységnek legyen kimondott jelleme, megkülönböztető
sajátossága; mennél inkább adhat biztos alapot az életnek, annál inkább
szerezhet az ellenállásokkal való tisztázódásban tapasztalatokat s
világos utakra térítheti a mozgásokat. A történés minden különfélesége
által így keletkezik egy maradandó alap kiképzése, egy lényegnek
kiképzése, nem túl a tevékenységen, hanem rajta belül. Ezzel az élet
eljut oda, hogy egészen önmagában áll meg.
Az ilyen fordulatban az élet nem kifelé, hanem önmaga felé van fordítva
és önmagával van elfoglalva, nem kifelé való eredményre törekszik, hanem
saját tartalmának teljes kiküzdésére, nem csupán egyes feladatai vannak,
mindenek előtt mint egész jelent feladatot. Igy értve az élet nem
tűnhetik fel mint az egyes pontok merő tulajdonsága, mint olyasvalami, a
mi ezekből indul ki, hanem önállóságra jut velük szemben. Ennyiben lehet
életfolyamatról beszélni, csakhogy a folyamat fogalmától távol kell
maradnia a mechanikai befolyás képzetének. Ahhoz mindenesetre
ragaszkodni kell, hogy olyasvalami megy végbe bennünk, a mi fölötte áll
a merő pont érdekeinek és helyzeteinek, a minek nem kell az érdekek és
helyzetek által közvetíttetnie, hanem a mi nálunk közvetlenül hatásossá
válhatik. Ennek a fölötte álló valaminek persze saját életünkké kell
válnia és ez csak akkor lehet, ha egyszer lényünk benne gyökerezik,
azután ezt a lényt megragadjuk és teljes tulajdonunkká teszszük; ez
azonban életünk súlypontjának áthelyezését jelenti, teljes fordulatot a
kezdőállapottal szemben. Ez a fordulat nem hoz merőben formális
eltolódást, az elrendezkedés új nemét, hanem lényegében új életet,
olyat, a mely elsősorban önéletnek nevezhető, olyan életet, a mely nem
az egyes pontok között folyik le, nem a subjektum és objektum, erő és
tárgy ellentéte közt mozog ide-oda, hanem a mely egy egésznek
önkifejtésévé válik s ezzel tartalmakat és értékeket tud létrehozni. A
midőn most már az élet önmagában mélységet alkot és egy uralkodó
középpontból kiindulva az egész terjedelem átlelkesítésére hat, ezzel
keletkezhetnek és nyernek értéket olyan nagyságok, mint érzület,
meggyőződés, jellem, személyiség. Ebben olyan szellemi bensőség
keletkezik, a mely a subjektum és objektum ellentétének befoglalásával a
legnyilvánvalóbban különbözik a merő subjektum bensőségétől. Mert az
kiesik a dolgok kapcsolatából és a merő állapotiságban marad, most
ellenben tartalmat fejleszt ki és szilárd életállagot képez. Az élet
önmagában léte és subjektiv érzés gyökeresen különböző dolgok. Mint az
önmagában-lét kifejlődései, mint ennek önnyilvánulásai kapnak az igaz, a
jó és szép fogalmai szilárd talajt, világos értelmet és összefüggést
egymás között; mint ősjelenségek állnak elő, melyek leírhatók és
analizálhatók, de nem vezethetők le. Nyilvánvalóan megmutatkozik bennük,
hogy az életnek önmagához való fordulatában a leggazdagabb tartalmú
eredeti mélység nyílik meg. Mindez együtt bonyolult szövevényt hoz
létre, egy nagy összefüggést, sőt egy élet fölépítését teljesíti be. Így
a szellemi élet mint a bensőség életképzése jelenik meg, olyan
életképzés, a melynek kívülről nincs semmi határa kitűzve, hanem a mely
mindent, a mi vele találkozik, belevon a maga képzésébe és a mely
belülről kifelé is végtelen fokozásra képesnek látszik. Egy
önmagában-lét ilyen kifejtésével a lelki élet önállóságra jut a merő
természettel szemben, ekkor nem egy darabja többé egy értelmetlen
ösztönzésnek, ekkor keresni lehet a létnek földerítését és kérdezősködni
lehet az élet értelme és értéke felől.
Ember és mindenség.
Az ilyen további felderítéshez mindenek előtt szükség van annak
tisztázására, hogy az élet e fordulata, egy világnak felépítése az
emberben hogy viszonylik a valóság egészéhez és hogyan kelhet ki benne.
Az életnek amaz önmagában való léte semmi esetre sem lehet az
emberalatti természet terméke, hiszen elég nyilvánvalóan kiderült, hogy
ama fordulat nem egyszerű többletet, hanem valami tökéletesen újat, sőt
egyenesen ellenkezőt hoz, hogy megfordulást tartalmaz, még pedig egész
az élet alapformáig, legbelsőbb szövetéig; az ilyen megfordulás semmikép
és sohasem támadhat lassankénti fokozásból. Így az embernek kellene a rá
nézve sajátos vonásokkal az új élet teremtőjének lennie, azaz az
embernek, a hogy a tapasztalat állása felmutatja. Ebben az állapotban
azonban a sajátos sokkal inkább bele van gyökerezve a természetbe,
semhogy el tudna tőle oldódni, egészbe tudná magát foglalni és mint
ilyen egész új utakra tudna lépni. E mellett ez a hatás, a melyet a merő
ember előidéz, mindig az emberre volna irányítva és az ő hogylétének
kellene szolgálnia; ez azonban egyenesen ellentmond a szellemi munka
jellemének. Mert ennek minden elágazásában benne van az ösztönzés, hogy
az embert a merőben emberi állapotából és merőben emberi köréből
kiemelje, neki minden cselekvésnek az emberi jólétre való iránya
túlságosan szűk, az embert képesnek mutatja arra, hogy harczot kezdjen
saját neme ellen, a mely túlságos kicsinynyé, sőt elviselhetetlenné
válik számára. A kutatásnak minden igazságra való fáradozása ilyen harcz
volt a merőben emberi szűkkörűség keresztültörésére, vágy a mindenség
szélességéből és mélységéből való élet után. Ilyen vágy helyeztette az
ideák világát, mint az önmagában található igazság világát szembe az
ember cselekvésével, ez kerestette Spinozával és Hegellel a gondolkodás
saját mozgásában a minden emberi önkénynek felette álló kozmikus
tárgyiasságot, ez nyittatott Kanttal a morál birodalmában egy az ember
minden különösségének felette álló birodalmat. A szellemi élet fokozatán
a cselekvés messze átlépi a merő ember fentartását és ápolását, sőt nem
riad vissza attól sem, hogy a legkeményebb ellenmondásba kerüljön vele.
Avagy van-e e nélkül morál, van-e kötelesség-eszme? És van-e ebben
nagyság, a mely ne tartalmazná a kicsiny én alárendelését, sőt
feláldozását? Egyáltalán a szellemi élet kiképzése annyi fáradságot és
munkát okoz, annyi veszedelembe és kétségbe bonyolít, hogy a merőben
emberi jólétre való gondoskodás sem előidézni, sem fentartani nem tudná
folytonos akadályok ellenére. Szemmelláthatólag itt valami mozog, hat és
alkot az emberben, a mi kényszerű erővel űzi ki életének legközebbi faja
fölé; az ő saját hiányos és ingadozó akaratából ez a kényszerűség
bizonyosan nem származik.
Azt is figyelembe kell venni, hogy a szellemi élet mint a merőben ember
műve az egyes ember műve is volna; mint ilyen elkerülhetetlenül
különbözőkép alakulna különböző helyeken; ez az egymást keresztező
mozgások sokaságát eredményezné, de sohasem olyan igazságot, a mely az
egyeseknek fölötte áll és minden elismerésüket követeli, sohasem
eredményezné a munka belső közösségét és egy közös világot. Az ilyen
világ után való vágy azonban nem csak utólag keletkezik, hanem eleve
benne hat minden szellemi alkotásban, midőn az individuum véletlenségét
le akarja győzni és a dolog kényszerének engedelmeskedni akar.
Láttuk, hogy minden szellemi élet az élet továbbhaladását, meglévő
ellenmondások legyőzését, – átképzést és fölemelést tartalmaz. Ha
merőben az ember műve ez a többlet, akkor a dolgokra nézve meghamisító
hozzátétel, akkor a vállalkozás az üres levegőben lebeg, a képzelt
eredmények merő képzelődések. De tudnának-e ilyen képzelődések annyi új
erőt létrehozni, tudnák-e az élet alapszerkezetét annyira
megváltoztatni, a hogy észrevettük és a hogy élet és jog, kutatás és
művészet világosan szemünk elé állítják?
Mint a dolog magva ezek után ez áll elő: az ember körében keletkezik egy
mozgalom, a mely az embert alapjáig akarja átalakítani, a mely kemény
konfliktusokba juttatja egész eddigi természetével, a mely nevezetesen
arra megy ki, hogy az életet eloldja egy egyetlen lény sajátosságától és
önmagában olyan életté alakítsa, a mely mindent, a mi csak megvan,
átfoglal és el akar sajátítani. Nem kemény, elviselhetetlen
ellenmondás-e, hogy a mi mint önálló valóság lép fel, a mi hatalmat akar
az emberrel szemben gyakorolni és őt alapjában véve át akarja alakítani,
ennek a merőben embernek a munkája? Így kényszerüleg egy fontos lépéssel
jutunk előre: az előadott bonyodalom csak azzal oldható meg, hogy abban
az új életben elismertetik egy az embernek felette álló valóság
feltámadása, egy olyan valóságé, a melyben neki része jut, a melyet ő
azonban nem hoz önmagából elő; a változás akkor azt jelenti, hogy egy
alkotó életfolyamatba helyeztetik és ezzel elsajátíthatja, a mit ez az
életproczesszus tartalmaz. A szellemi életben most már olyan
világ-folyamatot kell elismerni, a melyben a mindenség mint élő egész
mutatkozik meg és egy mélység kiásásával a meglévő állapotnak
átalakítását hozza létre. Az ember körében ez a mélység úgy tűnik fel,
mint a mi még csak Jassankint emelkedik, de valami teljes-tökéletesen új
nem emelkedhetik fel a nélkül, hogy saját oka ne legyen; az egész felé
és az élet önmagában való léte felé való mozgás nálunk, a korlátozott és
szétszórt egyes lényeknél nem jöhetne létre, ha a valóság nem képezne
egészet és nem élne az egészből való életet; kell hogy fennálljon egy az
embernek fölötte levő szellemi élet, ez pedig kell hogy meg tudjon
nyílni az ember előtt, sőt hogy saját lényévé tudjon válni.
Ugyanis abban ismerjük fel most a nagyot, a mi életünk jellemét
meghatározza, hogy egy mindenség-élet az emberre nézve teljesen
jelenlevővé, saját és eredeti életévé tudjon lenni, hogy létének
súlypontja oda át tudjon helyezkedni. Már most az emberi élet
alapviszonyaként a valóságnak benne jelenlevő önmagában létéhez, a
mindenség benső életéhez való viszonya tűnik fel, nem mint valami
idegenhez, hanem mint saját lényéhez való viszonya; csak ez a viszony
engedi meg a szellemi élet keletkezését. Mert ez folytonos vonatkozás
egy az emberben nyíló történéshez és ezzel való közlekedés; az ember
amabba belehelyezheti magát, saját énjét áthelyezheti bele és ilyen
elsajátítással a sokféleséget, a melyben az a történés szembe lép vele,
egy egészbe összefoglalhatja és mint egészet élheti át. Midőn azonban
amaz élet egészét mint sajátját ragadja meg, fejlődéseit és
tapasztalatait megoszthatja, magához vonhatja, a mi benne az
ellenállások leküzdésével és előrehaladó önkimélyítéssel megnyílik,
végtelen életet nyer, a mely mégis, egy önmagában létre lévén irányítva,
sohasem futhat szét a bizonytalanba, a mely minden alkotásban önmagát
összetartja és önmagához tér vissza.