embernek idealizálása következik be, hogy amott az erők könnyű
összetömörülése, az örömteljes együtthatás, minden meglévő értelem
sommázása van előre feltételezve, itt ellenben az individuumot
egyszerűen nemesnek és nagynak, csupa jelentékeny dologgal foglalkozónak
gondolják; ez egy bizonyos emberhit, a mely a valóságos állagot
kiegészíti és felfokozza. De vajjon a legújabb időnek a benyomásai
igazolják-e ezt az emberhitet? Nem áll-e szemünk előtt a tömegeknek
szörnyeteg szenvedélye, a kiméletlen előrenyomulás, minden kulturának
leszorítása a tömegek érdekeihez és megértő képességéhez, minden
dolgoknak a tömeg saját képzetei és czéljai szerint való mérése, az
életnek eldurvulása, erős nyomás az egyes szabadsága ellen, sok gyerekes
kedvtelés a tagadásban? És nem látunk a másik oldalon, az individuum
oldalán tömeges kicsinyességet és alacsonyságot, korlátolt önzést és hiú
önámítást, tobzódást a mesterséges hangulatban, esengést arra, hogy
minden áron valami különös legyen vagy annak látszassék, a többiek
látszólagos kevésrebecsülése mellett a tetszés hajhászását, siralmas
függést a keresett paradoxiától, mindenek előtt pedig belső ürességet?
Mindez sokkal inkább szembeszökik, semhogy el lehetne nézni fölötte: ha
mindazonáltal meggondolatlanul beszélnek az emberiség nagyságáról vagy
az individuumok kitünőségéről, melyeknek csak szabad utat kell nyerniök,
hogy mindent boldogságra és nagyságra juttassanak, akkor abban az az
emberbe vetett csodálatos hit mutatkozik, egy emberhit, a mely a hit
minden fajai közt bizonyára a legkoczkáztatottabb. Ha a vallás hite
valami olyannak bizodalmas elfogadását kivánja, a mit a szem nem láthat
és a kéz nem foghat meg, akkor, számára a tapasztalatok világa nem
jelentvén a valóság egészét, nyitva álló lehetőségekre hivatkozhatik és
állítása nem ütközik össze okvetlenül a tapasztalattal. Ezt teszi
azonban amaz emberhitnél. Mert ez nem éri be azzal a követelménnyel,
hogy elhigyjünk valamit, a mit nem értünk, hanem azt is követeli tőlünk,
hogy a tapasztalaton belül elismerjük az egyenes ellentétét annak, a mit
szemünk ellentmondhatatlanul megmutat.
Miután a történelem folyama sem változtathat az élet alapföltételein,
elesik minden remény arra, hogy a merő emberkultura kifejlesztése által
valaha is értelmet és értéket adhassunk létünknek; czéljai még ha
elérhetők volnának is, akkor sem tudnának kielégíteni. Már most az
újkorban sok merő emberkultura fejlődött s a maga útjába vonta az élet
mozgását. De mennél önállóbbá és kizárólagosabbá válik, mennél inkább
levet magáról és kivet magából mindent, a mi ezeréves szellemi munkából
beleszívódott és elmélyítette, annál nyilvánvalóbbak lesznek korlátai,
annál jobban kell hogy elrombolja saját önmaga kiélése.
Azt a jelen egyre jobban érzi; mély elkeseredés a merőben emberin, az
erős ellenszenv, sőt irtózás minden merőben emberitől foglal tért, mind
nyilvánvalóbb lesz, hogy teljes semmisségbe sülyedünk alá és hogy az
élet elveszti minden értelmét és értékét, ha az ember nem tud egy
fölötte álló hatalom segítségével a magasba emelkedni és ennek
segítségével többet csinálni magából, mint a mennyinek merő léte
mutatja. A nagy világtól való elválás és önmagának egy bizonyos fajba
való bezárása láthatólag elviselhetetlen szűkösségnek és kicsiségnek
rabjává teszi, elzárja előle saját lényének mélységét. Igy sokat hallunk
ma az emberfelettiségről és az emberfeletti emberről, de bármennyi igazi
vágy rejlik ebben a törekvésben, mégsem óv meg a frázisban való hiú és
semmis elveszéstől, ha ezt az emberfelettit a tapasztalat világán belül,
a legközelebbi lét körében keressük. Mert a természet és a sors sokkal
erősebben megkötik az embert, semhogy egy diktátori hatalmi szó
megszabadíthatná tőlük és új életet és létet adhatna neki. A merő ember
soha sem jut a merő emberen túl. Tehát vagy szakítani kell a merő
létkulturával, vagy le kell mondani az ember mindennemű belső
fölemelkedéséről s ezzel életének értelméről; csak lapos és felületes
gondolkodásmód tarthat egy harmadikat lehetségesnek.
Megfontolások és előkészítések.
A közelebbi szemlélet igazolta és megerősítette azt a chaotikus
benyomást, melyet kezdettől fogva a modern életről nyertünk. A mozgalmak
sokasága tünt fel, a melyek mindegyike sokkal erősebben és átalakítóbban
markolt bele az emberi lét állapotába, semhogy mint merő tévelygést
félre lehetne tolni, de egyikük sem bír uralkodó állásra fölemelkedni a
többi fölé. Míg ezek mindegyike előrenyomúl és egymaga akar érvényre
jutni, elkerülhetetlenül áthágja joga területét s szükségesből mind
jobban problematikussá válik, sőt elhibázottá; hogy pedig hol van a
határ jog és jogtalanság közt, az rendszerint rejtve marad. Igy jutunk
észrevétlenül a vitathatatlan valóságból a sulyos tévedésbe és végül
bizalmatlanná kell hogy váljunk minden iránt, a mit a jelen helyzetből
lelkünk nyerhetne. Az ember egy szorosabb kapcsolatának elismerése és
kifejlődése a természettel megélesíti a létre való tekintetünket és
cselekvésünknek egy sereg termékeny kezdőpontot mutat, de az élet sulyos
akadályozójává válik, mikor teljesen az emberalatti léthez köti és
ellene hat a sajátosan emberi vonások kiképzésének; az anyagi, valamint
a lelki javak jobb elosztására való törekvés, nemkülönben az embernek
még a legszerényebb helyeken való elismerésére való törekvés is az
emberi együttlét összállagát láthatólag emelte s a jog és kötelesség
bevésésével az ethikai érzület gazdagságát hozta létre; de ha ez abba a
fordulatba tér, hogy az embernek mindennemű elkülönböztetése elesik és a
tömeg, úgy a mint van, válik minden igazság mértékévé, akkor a szellemi
életet erős sülyedés fenyegeti. Az individualitás teljesebb
kifejlesztésére s a lét individuális alakítására való vágy az életet
frissebbé, folyékonyabbá és gazdagabbá tette, de a nyereségből veszteség
válik, ha ez a mozgalom minden összefüggés meglazítására, minden
tisztelet felbomlasztására, fenhéjázó önhittség és hiú önáltatás
felburjánzására vezet. Mindenütt abba a veszedelembe jutunk, hogy
egyszerre kell igent és nemet mondanunk, semmi feladathoz nem nyúlhatunk
előzetes fentartás nélkül, sőt mivel a túlfeszítés elkerülhetetlenül
visszahatást idéz elő, mindenütt ellenmozgalmak keletkeznek, velük pedig
a hullámok összevissza keveredése és a legnagyobb bizonytalanság.
A bonyodalmat továbbá az is fokozza, hogy a kor főmozgalmai nemcsak
szétágaznak, hanem egymásnak egyenesen ellentmondanak, hogy
követelményeik az életet ellenkező irányokba vonják. Az ideális
életalakítás két ága közül a vallás az ember gyöngeségét hangsulyozza,
az immanens idealizmus az ember erejét, amott a valóság meghasonlott
maradt, itt egységbe törekszik össze. A modern létkulturán belül könnyen
ellenséges viszályba kerülhetnek az embernek a természetbe való
beillesztésére tett kisérletek s a saját körébe való korlátozására tett
kisérletek; amaz emez előtt könnyen hidegnek és lelketlennek tünhetik
fel, emez amaz előtt szorosnak és fülledtnek. Mindenek előtt azonban a
szocziális és az individuális kultura a teljes kiengesztelhetetlenségig
hasonlanak meg, ott minden sulyos jogtalanság számba megy, a mi ellene
hat az emberek teljes egyenlőségének és egyenlő számba vevésének, mint
pl. a választói jog körüli küzdelemben, itt minden egyenlősítést úgy
tekintenek, mint lesülyesztést és ellaposítást s az üdvöt az egyének
lehető differencziálódásától és a különböző vonások erőteljes
kiképzésétől várják.
A legsulyosabb összecsapást és a legnagyobb bizonytalanságot azonban a
modern embernek a látható és a láthatatlan világ közötti
ide-odaingadozása okozza. Mig a régebbi gondolkozásmód, különsen a
vallási, minden odaadást a látható világ iránt úgy kezelt, mint valami
megrablását egy magasabb rendnek és mint az életnek lesülyedését az
elengedhetetlen magasságról, az újabb gondolkozásmód annál inkább
ragaszkodik e világ teljes önállóságához, sőt kizárólagosságához s az
érzékföllötti dolgokkal való minden foglalkozás úgy tünik fel neki, mint
a törekvés eltévelyedése és az erő elpazarlása. Emellett a kettő úgy
látszik sem kiszorítani nem tudja egymást, sem megegyezni nem tud. Azok
a benyomások és tapasztalatok, melyek előbb az embernek szemmel
láthatóvá tették egy láthatatlan rend hathatósságát, az utóbbi
századokban mind jobban elhalványodtak s a ki még ragaszkodik is
hozzájuk, nem éli át őket többé az előbbi korok erejével és
áthatóságával. Másfelől azonban az ember a látható világban nem talált
meg semmit abból, a mit remélt, kivált nem találta meg a biztos
álláspontot és az erők szilárd összezáródását, mert itt is azt láttuk,
hogy az életmozgalmak mereven kétfelé válnak s így a sikerülésben sem
láttunk igazi kielégítést. Nem láttuk ezt nevezetesen a régebbi mód
továbbhatása miatt, mert bármi megtámadhatóvá és ingadozóvá vált ez
állításai egyes részeiben, ezeken túl az élet egészét olyan módon
alakította, mely tartósan meghatározza jellemét, olyan szükségleteket
ébresztett, erőket fejlesztett ki, czélokat tűzött ki, melyek nem
akarnak eltünni és a melyek kivánalmainak meg kell hogy feleljen minden,
a mi az ember lelkét meg akarja nyerni. Bármennyire korlátozódik és
meggyöngül a régi, az életnek általa végrehajtott bensőbbé válása
megmarad és megakadályozza a teljes felolvadást abban a világban, a mely
minket kivülről körülvesz; a réginek láthatatlan továbbhatása
elégtelenné teszi az újat, teljes-tökéletesen elégtelenné. Másfelől az
új sokkal nagyobb hatalmat nyert fölöttünk, semhogy a régit egyszerűen
újra fel lehetne venni. Igytehát egyik sem tud teljes uralomra jutni és
mégis mindenik elég erős, hogy a másiknak uralmát megakadályozza. Mi
lett azonban az élet egészéből ilyen ingadozás mellett? Nem kell hogy
mindaz a meghasonlás, a mi elénk tünt, végül szellemi anarchiát
létrehozzon, melynek tarka kavargása pillanatnyilag gyönyörködtethet, de
tartósabb idő mulva rombolólag kell hogy hasson? Életünk láthatólag
elvesztette uralkodó középpontját s így a széjjelhuzásnak nem lehet
kellően ellenállni.
Az ilyen szellemi anarchiában mindenekelőtt szembetünik mindannak
bizonytalanná válása, a mi eddig biztos tulajdon számba ment, a
kételkedés és vita behatolása lényünk legmélyebb gyökereibe. Mi, újabb
nemzedék előbb a vallásnak közelebbi megragadásáért és megokolásáért
küzdötünk, végül pedig a vallás egészét kérdésessé látjuk válni;
menekültünk a metafizika bonyodalmai elől a praktikus ész területére,
hogy a morálban érintetlen igazságot találjunk, csakhamar azonban a
kétség és támadás a morál ellen is fordul, eleinte a hagyományos
fogalmazása ellen, végül pedig alapgondolatának tagadásáig menve. Ha
minden körülöttünk és bennünk bizonytalan lett, legalább úgy látszott,
megmarad az ember mint egész, az ember mint személyiség, de hogy
maradhasson meg, mikor az élet minden tartalma felületessé vagy legalább
kétségessé válik? A valóságban csak pontosabban kell valamit
megtekintenünk, hogy észrevegyük, hogy minden kétség és vita az élet ama
vélt oszlopára vonatkozik és hogy létünk egészével mi is kérdéssé
váltunk.
Az ilyen felbomlása vagy legalább is megrendülése minden szilárd
nagyságnak a magasra kifejlődött kulturát nagyon vigasztalan helyzetbe
juttatja. Számos erő van itt és foglalkozást keres, kellő megkötést
azonban és biztos irányt nem találnak, így tehát kiömlenek a
bizonytalanságba és ürességbe s az életből csak merő életvágy, homályos
élethajhászás marad. Ez olyan állapot, a hol egy szabadon lebegő
reflexió nyeri meg a tért és az alkolás erejét tulajdonítja magának, a
hol a ragyogó technikai képesség, a bámulatos formai virtuozitás a
tartalom erős hiányával jár együtt, a hol mindent kimondhatunk, a mit
mondani óhajtunk, a hol azonban jelentékeny tapasztalatok hiányában
nincs semmi igazi mondanivalónk. Igy az a veszély fenyeget, hogy életünk
és cselekvésünk merő játékká változik, olyan játékká, a mely talán
izgat, de nem lehet benne semmit nyerni.
Gondolni kell az emberiség szétforgácsolódására is, a mely az élet ilyen
szétbomlásából kell hogy keletkezzék. Mivel ebben az individuumok
természetes módjuk, életbeli helyzetük és foglalkozásuk szerint
különböző pontokon foglalnak állást és különböző irányokat követnek,
bekövetkezik a szektákba és pártokba való elkülönülés, minden
problémának a párt szempontjából való kezelése, a belső közösség
eltünése, a lelki elszigetelődés veszedelme a külső érintkezések minden
sokasága mellett. Ha nem enyhítené az évezredek munkája által
létrehozott szellemi atmoszféra a konfliktusokat és nem rejtené el a
közös nyelv a dolog lényegében való elkülönződést, akkor nem lehetne
benne kétség, hogy ma belsőleg különböző világokban élünk és hogy ezek a
világok mind jobban meghasonlanak és összeszűkülnek, míg végül mindenki
a maga privát-világában él. Semmi sem hajt kényszerítőbben a szellemi
anarchiából kifelé, mint az ilyen belső elszigetelődés, a melyet az
reánk ró.
A szellemi élet belső színvonalának elkerülhetetlen sülyedése is, a mely
az ilyen helyzetből származik, nem sokáig marad elviselhető. A szellemi
élet az emberiségnél nem kényelmes tulajdon, úgy kell magát felküzdenie
a természettel és az emberi lét apró erőivel szemben az önállóságra és
ezt az önállóságot folytonos feszültségben kell megőriznie. De hogy
tehesse ezt, ha olyan nagyon meghasonlik magamagában, ha sehol sem lép
tiszteletet parancsoló fenséggel az ember elé, hanem alapjában véve az
ember véleményére és hajlamára van alapítva. Hogy az élet a tartalmasba
és nagyba emelkedhessék, nemcsak mindent befoglaló, mindent
megelevenítő, mindent összekötő czélra van szüksége, hanem mint a testi
szervezetnek, bizonyos akadályokra is van szüksége, melyek szabályozzák
menetét. Ama szellemi anarchia azonban nem ismer sem czélt, sem
semminemű akadályokat; nem kell tovább magyaráznunk, hogy ezen az úton
nem lehet tovább jutni, hogy a szellemi válságnak, ha nem talál
ellenhatást, bomlásban kell végződnie. Innen nézve teljesen érthetővé
válik, hogy mikép mutatkozik a mi korunk az átlag szélességéből
tekintve, mint a hitetlenség kora, nemcsak a dogmákban, hanem magában az
életben való hitetlenségé is, mint olyan kor, a mely a kicsinyítésben és
a tagadásban tölti kedvét és a melyben az ember minden technikai
képessége mellett alantosan gondolkozik lényének magváról, mint olyan
kor, melyre az élet nagyságáról és gyönyöréről való minden szóbeszéd
mellett a valóságban a mély elkedvetlenedésnek és egész létünk értelem
nélkül valóságáról való érzésnek nyomása nehezedik.
De bármi nagyra vesszük mindezt, ez még nem egésze korunknak. Ha nem
hatna benne ennél több, hogy végezhetne olyan nagy munkát és hogy
szárnyalhatna túl ebben annyira minden előző kort, hogy lehetne olyan
hatalmas életösztöntől, olyan pihenést nem ismerő törekvéstől eltelve, a
melyet magunk körül látunk? Még az is, hogy azokat a bajokat, azt a
szétforgácsolódást, azt a bizonytalanná válást oly fájdalmasan érzi, az
is eléggé nyilvánvalóan bizonyítja, hogy ama helyzet nem kerítette
teljesen hatalmába. A valóságban minden bonyodalom közepette fennáll és
növekszik az a benyomás, hogy a kor minden harcza és zürzavara mögött
lényegesebb élet áll, a mely önmagát keresi bennük és épen ezzel erőt és
szenvedélyt önt beléjük, a mely persze még nincs meg elegendő mértékben
és a mely a korlátot még inkább érezteti mint leküzdi, a mely egyelőre
mint egy szellem lebeg a vizek fölött a nélkül, hogy az alkotáshoz hozzá
tudna jutni.
A mult megoldásai számunkra elégtelenekké váltak. De nem azért, mert – a
mint a régiért való pártbuzgalom ránk akarná disputálni – kiveszett
belőlünk az érzék az igaz és a nagy iránt, hanem mert a szellemi élet
világtörténelmi helyzete olyan követeléseket támaszt, melyeknek a
hagyományos megoldások, a hogy fennállanak, nem felelnek meg. Az
ellentétek például, a melyektől szenvedünk, bizony nem maiak és nem
tegnapiak, minden fontosabb szemlélet világosan felfedezi őket az
évezredek munkájában. De kiegyenlíthetetlen ellenmondásokká ezek a mi
számunkra nőttek, a kik már a történelmi gondolkodásmód kifejlődése
révén is, élesebben látjuk az életalakításokban a sajátlagost és
megkülönböztetőt és a kik, hála az egységre való erősebb vágynak, nem
érhetjük be, mint a középkor, a különbözőnek merő egymásmellettiségével
és egymásmellé való sorolásával, hanem szükségszerüleg belső
összefüggést követelünk. Nem annyira a mi képességünk lett kisebb, mint
inkább a feladatunk nagyobb és az élet feloldása, disszocziálódása azért
foglal tért, mert egyelőre nincs ahhoz a feladathoz elég erőnk. A
feladat azonban nem jön kivülről, hanem saját lényünkből ered és ezzel
ennek a lénynek nagyságáról tanuskodik. Az akarásunk és képességünk
közti aránytalanság szembeszökő, de az akarásnak is a mérlegbe kell
jutnia, a mennyiben becsületes és erőteljes. És ilyen akarásban nincs a
jelenben hiány.
Óvakodjunk tehát attól, hogy lekicsinyeljük a magunk korát azért, mert
belsejében oly kevéssé késznek tünik fel és oly sok ellenmondást hord
magában. Semmiféle előbbi kor nem fejlesztette ki olyan nagy bőségét a
lehetőségeknek és nem tette őket annyira egymásra hatókká, semmiféle kor
nem vette fel az életproblémát olyan széles kiterjedésben és nem bánt
vele oly tudatosan, mint a mienk. Előbbi koroknak annyiban könnyebb
dolguk volt, mert minden kételkedés és küzdelem érintetlenül hagyott egy
bizonyos alapot, tehát valamennyi egy közös téren belül maradt. Ha ma a
megrendülés se hagy érintetlenül, akkor ez nagy részben onnan ered, hogy
mi minden gondolkodást és cselekvést öntevékenységre és saját
tapasztalatra akarunk alapítani és ezért nagyobb igényeket támasztunk.
Nem szabad alábecsülni a horizont szélességét s a szabadságot sem, a
melylyel ez a kor mindenkinek megengedi, hogy a saját útját keresse, nem
szabad alábecsülni korunk erős vágyát az élet kimélyítésére és
megszilárdítására, sem a nagy fogékonyságot, a melylyel mindannak elébe
megy, a mi azt igéri, hogy a bonyodalomból ki tudja vezetni.
Félreismerhetetlen az átalakulás is, ha eddigelé e főmozgalom a
szélesség irányában haladt, most láthatólag fokozódik az egység és
konczentráczió utáni vágy, az egész és belső ember problémái újra elemi
erőre jutnak és áthatják az egész kulturvilágot. Csak meg kell ragadni
ezt a mozgalmat és tőlünk telhetőleg tovább kell fejleszteni; bizni
lehet abban, hogy az ember visszavettetése lényének legmélyebb magvához
végül az élet megifjodására és megerősítésére fog szolgálni.
A mire azonban mint czélra fog törekedni, az a bonyodalom mivoltából
teljesen nyilvánvaló: semmi esetre sem kerültek az életnek csupán
különböző értelmezései egymás mellé, hanem az élet maga is különböző
áramlatokba bomlott, önmagában is meghasonlott. Ezen csakis a
bonyolultságnak fölébe kerekedő élet elérésével juthatunk túl, olyan
élet elérésével, a mely az elszóródásnak ellene tud hatni és minden
egyes képződményben meg tudja különböztetni a helyeset a helytelentől.
Ilyen czélra kell az adott helyzeten át előre hatolni és felkapaszkodni;
de az új, a mire törekszünk, nem érhetné el, a mit remélünk, ha
eredetileg nem tartoznék saját lényünkhöz és nem lett volna kezdettől
fogva hatható. Új csak az lehet benne, hogy jobban előtérbe lép és
erőteljesebben foglalódik össze egészszé. E mellett itt nem
többé-kevésbbé megfelelő kombinácziók felállításáról van szó, hanem egy
tényállás felfedezéséről, egy ténybeliség feletti döntésről. A tényállás
azonban, melyet itt keresünk, az életnek egy összefoglaló és fölényes
egészbe való összekapcsolása, nem hull készen az ölünkbe, magunknak kell
magunkban előidéznünk, hogy biztosakká válhassunk benne. Csakis az
életnek önmagunk által való eszmélése és önmagunk által való kimélyítése
készítheti itt el az utunkat. Igyekezzünk tehát ilyen öneszméléssel a
merő kritikán túl a felépítésig jutni. Az eddigi elmélkedés azt legalább
megmutatta, hogy az ilyen törekvés nem hiábavaló vállalkozás; egy súlyos
szellemi krizis félreismerhetetlen, a mai állapotban nem maradhatunk
nyugodtan, vagy belsőleg mind mélyebbre kell sülyednünk minden külső
siker mellett, vagy megtaláljuk a bátorságot és erőt az önmagunk
szellemi fölemelésére és az ellenállások leküzdésére. Bizva kell bizni
abban, hogy a kik az emberiségben ifjan gondolkoznak és éreznek, az
utóbbi útra fognak lépni; de ilyen kérdésekben az ifjúságnak nemcsak az
évek a mértékei.
KISÉRLET EGY FELÉPÍTÉSRE.
A szellemi élet alaptermészete.
Új élet megjelenése az ember számára.
Az öneszmélés kiinduló pontja az a kérdés kell hogy legyen, vajjon az
ember élete teljesen a természeten belül folyik-e le vagy pedig a
természeten felül fejlesztett-e egyéni sajátosságot. Abban ugyanis nem
lehet kételkedni, hogy az ember belsőleg is legelső sorban a
természethez tartozik: a természet nemcsak kivülről veszi körül, hanem
mélyen belenyúlik lelki életébe is. Mert a lelki élet is nagyjában véve
a meglévő elemek egymásmellettiségének és kölcsönös vonatkozásainak merő
darabja, a hogy ezeket az elemeket a természeti történés mutatja. Mint
ilyen alapjában véve érintkezés a környezettel, minden indíték kivülről
jön és kifelé hat minden hatás. De ha az ilyen történés befoglalja is
életünk szélességét, minden pontosabb szemlélet, az emberi állapot
minden beható vizsgálata megmutatja, hogy lelki életünk nem merül ki
abban a történésben, hogy minden fő-kifejlésében, a megismerésben, az
érzésben és törekvésben áttöri az ott megadott keretet és különleges
sajátosságot mutat a merő természettel szemben. Még pedig nem csupán az
egyesnél, hanem az emberek együttlétében és a közös munkában is.