szorított tényeket és feladatokat teljes elismerésre juttat, különösen
pedig hozzásegíti jogához az embernek szoros kapcsolatát a természettel.
A jog azonban jogtalansággá válik és az élet nyeresége súlyos
veszteséggé, ha megengedi, hogy ezek a tények egyedül határozzák meg az
életet és egyúttal ezekhez hozzá is köti, lemondva minden
továbbtörekvésről. A naturalizmus csak azon a szellemi atmoszférán belül
alakulhat életegészszé, melyet a világtörténelmi munka alakított ki a
természeten való állandó fölülemelkedésben; itt az őt jellemző nagyságok
észrevétlenül kiegészülnek, megváltoznak és megfordíttatnak. Mennél
jobban elvonja magát a naturalizmus az ilyen kiegészüléstől, mennél
inkább föl akarja érni saját eszközeivel az egész életet, annál
felismerhetőbbé kell hogy váljanak korlátai, annál inkább megrendül
saját alapja, annál inkább vereséggé kell változnia a látszólagos
győzelemnek. Igy tehát e mozgalom lefolyásának nyugodtan nézhetnénk
elébe, ha mint hűvös megfigyelők állhatnánk vele szemben és nem kellene
saját lényünkön átélnünk a roppant megrázkódást és rombolást, melylyel
az emberiség életét fenyegeti.
Az ember önmagához fordulása.
A szocziális és az individuális kultura.
Mikor az isten léte az emberre nézve bizonytalanná válik és a világész
elhalványul előtte, mikor egyúttal a természet minden külsőleges
közeledés mellett belsőleg idegen marad tőle és belső ürességben hagyja
életét, akkor úgy tetszik, csak egyetlen egy utunk marad még arra, hogy
létünknek értelmet és czélt tulajdoníthassunk: az embernek önmagához
való fordulása, saját körének áthatása minden erejének tevékenynyé
tételére és a lehetőleg nagy boldogságra. Ez is új módját nyitja meg az
életnek és létnek. Mert eddig az ember a saját körét is egy láthatatlan
világ befolyása alatt alakította; vagy az isteni birodalom, vagy egy
világész uralkodott életén és czélt adott neki. Csak most tartozik
teljes tökéletesen a közvetlen léthez, most fejtheti ki korlátlanul
minden erejét és mehet akadálytalanul minden úton, most nem kell a
magához hasonlókkal való vonatkozást egy láthatatlan világ
közvetítésével keresnie, hanem megtalálja magában a tapasztalat
világában. Valóság szerint itt mérhetetlen bősége alakult a
vonatkozásoknak és az erők a leggyümölcsözőbb munkára egyesültek; a mi
szükség és szenvedés van létünkben, az sikeresen meg van támadva és
messze háttérbe szorítva, az egész élet nyert mozgalmasságban és
gyönyörben, minden együtt a ténylegesség egy hatalmas folyamát képezi, a
mely ezerszeres hatással hullámzik körülünk; így tehát az ember ez
önmagához fordulásának fontosságát semmi módon sem lehet kétségbe vonni.
Mindezzel azonban nincs még eldöntve az a kérdés, a mely minket
foglalkoztat, az a kérdés, hogy az embernek emberhez való viszonya
lehet-e uralkodó középpontja az egész életnek és adhat-e ennek teljesen
elegendő tartalmat? Úgy fogjuk találni, hogy a dolog egyáltalán nem
olyan egyszerű, hogy a törekvés nemcsak magamagában válik ketté, hanem
vállalkozásának egészében is legyőzhetetlen akadályokba ütközik, hogy az
ember magamagának nagyon is kicsinnyé válik, ha egyedül önmagára
korlátozza magát.
Az embert keressük, az embert a világproblémák mindennemű bonyolultsága
nélkül, de hol lehet őt megtalálni? A társasági együttlétben találjuk-e,
az erőknek közös életre való egyesítésében, vagy az egyéneknél
önmagukért való létükben és korlátlan sokféleségükben? Az egyének
kölcsönös vonzódása vagy eltaszítása, az erők summázása vagy
differencziálása határozza-e meg életünk jellemét? Ezek nemcsak
különböző kiindulópontok, melyek ugyanarra a czélra szolgálnak, hanem
maguk a czélok is különbözők itt és ott, annyira különbözők, hogy az
egyiket előmozdítani annyit tesz, mint a másiknak ártani, hogy
egymásmellettiségük teljesen ellentmondó irányokba szorítja az emberi
életet. Ha nevezetesen a közösség áll elül és minden siker ennek
virágzásától függ, akkor mindenekelőtt az egésznek magamagában biztosan
megerősítettnek kell lennie és fölötte kell állnia az egyesek minden
önkényének és visszásságának, akkor az egyes teljes tökéletesen alá kell
hogy rendelje magát annak, a mi őt megkülönbözteti, háttérbe kell
szorulnia a közös vonások mögött, melyeket az együttlét fejleszt ki és
ezt a közöset az egyének véletlensége és az idő ingadozásai elől
lehetőleg el kell vonni. Az ilyen átalakítás abban fogja találni
főfeladatát, hogy a külső viszonyokat, az élet föltételeit, az együttlét
és az együtthatás rendjét olyképen alakítsa, hogy az egésznek jóvolta
lehetőleg fokoztassék; innen kiindulólag úgy tetszik, az egyessel is
biztosan közlődik a boldogság és a jóérzés. Mert itt az egyes is
bensejében, egész vágyaiig és álmaiig az egésznek állapotától függ, –
_milieu_-nek a terméke. Másfelől ellenben főigyekezetté válik az egyént
tiszta önmagáért való létében erősíteni, minden megkötöttségtől
megszabadítani és sajátosságának teljes kifejtésére vezetni; ez az
áramlat az élet lehető legnagyobb mozgékonyságára és folyékonyságára
törekszik, minden megszilárdulást mint megmerevedést, minden
egyenlősítést mint elviselhetetlen sablonizálást elvet. Itt, vagy ott
rejlik-e most már az emberi lét magva, a közösségben, vagy az
egyénekben?
Hogy itt merev és következésekben gazdag ellentét van, azt igazolja a
világtörténet tapasztalata is. Ez megmutatja, hogy az évszázadok során
nagy hullámok következtek egymásra és gyakran keresztezték is egymást és
hogy ezeknek emelkedése és esése inkább meghatározta a főkorszakok
jellemét, mint bármi más. Miután az ókor befolyása a hagyományos rendet
mindjobban felbomlasztotta és az élet súlypontját az egyénekbe helyezte
át, vége felé egyre erősebb visszahatás mutatkozik egy szilárdabb
közösség javára, filozófiai iskolák, nemkülönben vallási kultuszok az
egyéneket mind szorosabban fűzik össze; a kereszténység fölfogja a
mozgalmat és a biztos támaszték és a saját felelősség alól való
felszabadulás utáni fokozódó vágy mellett végül odáig juttatja, hogy a
vallási közösség, az egyház válik az isteni igazság és az isteni élet
egyedüli viselőjévé s az egyes csakis az ő közvetítésével kap belőle
részt. Igy adta az egyház az emberiségnek gondolatvilágát és
lelkiismeretét. A középkor politikai és szocziális rendszere is csak az
egészen belül enged értéket az egyesnek.
Hogy ezzel a hangulattal és értékeléssel ellentétben az egyén mint nyert
mind több bátorságot és erőt önmagában, mint tört össze ennek növekvése
folytán a régi rend, az egyesnek önállósága mint lett fődologgá, s ennek
a törekvésnek kiterjedése mint keltett fel az élet minden egyes
területén új korszakot, melynek legfőbb ideálja a szabadság lett, azt ma
mindnyájan tudjuk. De tudjuk azt is, hogy a jelenen ez az ideál nem
uralkodik kizárólagosan, sőt hogy az életnek a nagyba és óriásiba való
sajátszerű felduzzadása, az elemi erők és tömegek fokozódó
felgyülemlése, főkép pedig merev, az emberi létet szétszakgatással
fenyegető ellentétek keletkezése előidézte a vágyat, az egyének
szorosabb összekapcsolódása s az életnek egy fölényes organizáczió által
való vezettetése utáni vágyat. Ezt különös világossággal mutatják a
szocziális mozgalmak, de ez az áramlat messze túl nyúlik rajtok is:
általánosnak tűnik fel az egyének kivánsága, hogy szorosabban
összekapcsolódjanak s ezáltal támogassák és erősítsék egymást, az
arravaló hajlam, hogy a feladatokkal közösen foglalkozzanak és közösen
vigyék a harczot az ellenállásokkal szemben. Mennyi mozgalmat mutat a mi
saját korunk a társulásra, szellemi szövetségek alkotására stb., ebben
erősen elütve klasszikusaink idejétől, a mely az egyén erejétől és
önállóságától remélt minden üdvöt! Igy a mai ember ellenkező irányba
vonzódik és ellenmondó értékelések alá állíttatik. Emanczipálódás minden
alól, a mi az embert megköti és korlátok közé szorítja, – ez még mindig
sokak számára jelszó és ez az emanczipálódás bizonyos irányokban egyre
előbbre halad; egészszé való szerveződés, a szétbomlottságukban
tehetetlen erők organizálása, ez másfelől a jelszó és ismerjük az erőt,
a melylyel ez is megragadja a modern embert. Emanczipáczió és
organizálás azonban az életnek gyökeresen különböző képeit hozzák létre.
Ilyen kettéválás mellett hogy egyezhetnénk meg valaha is az élet
értelméről, sőt hogyne rombolna le az a bizonytalanság, a melyet az a
konfliktus kelt, mindennemű ilyen értelmet?
Mindamellett minden egyes iránynak megvan a reménye, hogy saját erejéből
teljesen kitölti az életet, csak jusson teljes győzelemre, korlátlan
uralomra; ez a remény erőt és szenvedélyt önt a mozgalmakba és megnyeri
számukra az ember egész lelkét. Pontosabb vizsgálat azonban hamar
megmutatja, hogy ezen tipusok közül egyetlen egyet kizárólag
keresztülvinni annyit jelent, mint az életet elviselhetetlenül
megszűkíteni és minden értelmétől megfosztani.
Mit csinál a szocziális kultura az életből, mikor teljesen önmagából
alakítja ki? Szüntelen munkát a társadalom jóllétéért, az emberi
együttlét olyan állapotáért, mely kevés fájdalmat és sok gyönyört
tartalmaz, egy lehetőleg kényelmes és élvezetekben gazdag életért és
pedig az emberek lehető legnagyobb száma részére. Mindenesetre sok
tennivaló van itt a nyomás és az inség alól való felszabadulásra, a
közömbös vagy ellenséges világgal szemben, az emberi lét szelidebb és
barátságosabb alakitására, minden javaknak a közösség minden tagjához,
mindenkihez, a ki emberi arczot visel, eljuttatására. Mindez azonban,
magában véve bármi becses, összebonyolódik és bizonytalanná válik, ha ő
akar lenni az egész és minden törekvést igénybe vesz. Miért melegedjek
fel én, a kinek el kell magamat határoznom, egy czélért, miért szánjam
reá főerőmet, miért rendeljem alája, sőt ha úgy kell lenni, fel is
áldozzam magamat, mikor az eredmény csak nagyon közvetve hat vissza
saját jóllétemre? És bizonyos-e, hogy a társadalmi jóllétnek ilyen
fokozása minket együttesen kielégít? Jóllét, gondtalan és élvezetekben
gazdag élet még egyáltalán nem elég, hogy az embert boldoggá tegye, mert
mialatt az egyik ellenséget, a szükséget és a fájdalmat megöljük, egy
másik nő fel, talán még gonoszabb: az üresség és unalom s a mit ezek
ellen a szocziális kultura fel tud ajánlani, az nem eléggé átlátható. A
valóságban minden kultura, a mely a közvetlen lét emberének ápolására és
előmozdítására korlátozódik, elkerülhetetlenül a sivárság és üresség
bélyegét hordja magán: az élet eszközeire való gond elfojtja az életre
magára való gondot. Belső átalakulást, az ember lényeges fölemelését
semmiképen sem idézheti elő, de még csak nem is törekedhetik rá, az a
kultura, úgy kell az embert elfogadnia, a hogy találja, csak meglévő
erőket használhat fel, legmagasabb eredményeiben is olyasvalami marad, a
mi csak úgy tapad az emberen, mint a ráöltött ruha, a mely sohasem válik
szellemi önfentartásának nélkülözhetetlen darabjává, sohasem nyit
számára a közönséges kicsinyességgel és tisztátalansággal szemben új,
tisztább és nagyobb életet. Ha aztán belső bonyodalmak rejlenek bennünk
és ha nem tudjuk kiirtani magunkból a vágyat azután, hogy létünket,
túlemelkedve az adott átlagon, egyéni cselekvéssé alakítsuk, mint
sajátunkat és mint eredeti dolgot vezessük s hogy egyúttal más viszonyba
is jussunk a mindenséggel, ne csak a külső érintkezés viszonyába, merő
vonatkozások kicserélésébe, akkor milyen nyomoruságosnak, milyen
semmisnek kell hogy feltűnjön minden olyan törekvés, mely az ilyen
feladatokat elutasítja magától, milyen látszólagosnak kell minden önhitt
pompázásnak feltűnnie, a mellyel az az emberkultura dicsekedni szokott!
Boldogságot a merőben emberi jólérzés értelmében semmiesetre sem hoz az
igazi kultura: nagyon is sok fáradalomba és küzdelembe bonyolít, nagyon
is sok munkát és áldozatot követel, semhogy az életet ne tenné inkább
nehezebbé, mint könnyebbé. Hiszen a gondtalan és kellemes állapot nem
sokkal hamarabb elérhető-e csekélyebb szellemi mozgás mellett, mint a
kultura magaslatán? Ha tehát a kultura mozgalma nem ismer magasabb czélt
az emberi jóllétnél, akkor üres fantom, önmagában való ellentmondás.
Még pedig annál inkább, mert a merő szocziális kultura az emberi
együttlét feltételeit elkerülhetetlenül a szellemi alkotás feltételeivé
és korlátaivá teszi s ezzel ezt súlyos károkkal, sőt belső
szétrombolással is fenyegeti. A szellemi alkotás, akárhol és akármikor
fejlődik ki, csak akkor sikerülhet, ha önmaga kedvéért teljes odaadással
ragadják meg és űzik; a merő szocziális kultura az emberi jóllét
eszközét csinálja belőle, ezzel közömbössé lesz saját tartalma iránt és
aláveti a hasznosság hozzá méltatlan fogalmának; igazi szellemi alkotás
csakis a dolog belső szükségszerűségének hajtóerejéből támadhat és ennek
a szükségszerűségnek az ember minden véleménye és hajlama ellenére kell
teljes győzelemre vezetni; a merő szocziális kultura nem ismer magasabb
fórumot, mint ez a vélemény és hajlam, ha nagy alakulatokba göngyölődik
össze, számára a mennyiség pótolja a minőséget, az emberek átlaga válik
a jó és rossz birájává; a szellemi alkotás csak az egész lélek
felajánlásával érhet el teljes eredetiséget s ez csak az egyéni élet
szabad kifejtése és az egyéni jelleg erőteljes kiképzése mellett
következhetik be; a merő szocziális kultura a legszabadabb politikai
alkotmány mellett is az egyéniségek erős korlátozására és lecsiszolására
vezet; a szellemi alkotás nem törekedhetik az igazságra a nélkül, hogy
időtelen érvényt, minden változandóság fölött állást ne követeljen, pl.
«az örökkévalóság színe alatt» való (_sub specie aeternitatis_)
megismerést; a merő szocziális kultura függ a mindenkori helyzettől,
nincs semmi fegyvere az emberek futólagos hangulata ellen s végül a
legfontosabb, a legszentebb dolgokat is mint a merő divat dolgait
kénytelen tárgyalni. Legalább is ezt kell tennie, a mennyiben megvan
benne a következetes gondolkodásmód bátorsága és ereje és nem használ
olyan fogalmakat, melyek mint az önálló igazság, az önmagában való jó és
gonosz, ezekben a kapcsolatokban teljesen gyökér nélkül valók és a
legcsekélyebb jogosultságuk sincs. Ha azonban annyi minden zsendül és
mozog az emberben, a mi áttöri azokat a határokat, melyeket amaz
életirányítás megvont, a minek a beléjük erőszakolás által el kell
hervadni és száradni, akkor a merő szocziális kultura sem az egyesnek,
sem az összességnek nem tudja élni érdemessé tenni az életet; bármennyi
nyeresége van is az egyesben és a külsőben, belsejében és egészében
olyan módon nyomja le az életet, a mely a jelen emberének is mind
elviselhetetlenebbé válik.
A szocziális kultura ily dugába dőlésének az individuális kultura javára
kell hatnia; a jelen maga is nyilvánvalóan szemünk elé állitja, hogy
emelkedik az individuális kultura győzelmes erővel az ellen, a mi úgy
tetszik neki, mint merő sablonizálás és mechanizálás, mint az élet
lélektelenítése. Új élet támad ezzel a fordulattal; mivel az
individuális jelleget nyomja előtérbe és minden viszonynak alakításában
sajátlagosságra és sokféleségre hajt, mivel minden egyes terület
eszközzé válik az individuumok kifejlésére és ábrázolására, ebből sok
szabadság és frisseség, a művelődés beláthatatlan gazdagsága támad,
könnyű, szabadon lebegő, örömteljes, minden kényszertől, minden
sablontól mentes élet támad és szüntelenül szétárad a lét minden
elágazásába. De minde vitathatatlan nyereség, melyet a szocziális
kultura sokrétegű alakulataival és egyenlőségi törekvéseivel való
ellentét csak annál erősebben éreztet, nem felel arra a kérdésre, hogy
ezzel az alakítással az élet mint egész kap-e értelmet és értéket; a
kétségek e felől leginkább akkor keletkeznek, elharapóznak és győznek, a
mikor világosan szemlélhetővé válik, hogy az individuum és individuális
kultura a közvetlen lét korlátai közt egyáltalán mit jelenthet. Mert
hogy ez a lét a mi egész valóságunk és hogy minden mozgásnak ezen belül
kell maradnia, ez olyan előfeltétel, a melyet ezekben a kapcsolatokban
nem lehet megingatni.
Mint a merő lét egy darabja az individiuum olyan mennyiség, melyet úgy
kell venni, a hogy van, nem hordhat sem kifelé, sem magamagában egy
feladatot, nem nemzhet saját természetéből egy ideált, a melyen a
magasba dolgozhatja fel magát, hanem adott állagát, ha mégannyira tele
van is hézagokkal és ellenmondásokkal, semmikép sem változtathatja meg,
az marad, a mi. Egyúttal ezt a létet nem foghatja fel mint egy szélesebb
körű élet – valami szellemi vagy világélet – ábrázolását vagy edényét, a
mely ő benne testesül meg, nem hiheti, hogy a mi benne történik, valami
az ő hogylétén túlmenőt jelent; sőt a közvetlen lét ápolásában és
előbbrevitelében, saját állapotának emelésében kell egész életét
kimerítenie. Ennélfogva az élet nem nyujthat az embernek egyebet, mint
körülbelül a következőt: a valóság a különböző alakulatok megmérhetetlen
gazdagságát hozza létre, ezek mindegyike az önérzés, az önélvezés örömét
és gyönyörét nyeri, midőn minden megkisérelt megkötöttségtől mentesíti
magát, saját jellegét kifelé teljesen érvényre juttatja s egyúttal
teljes erejével átéli és élvezi; ebben a gyönyörben annál inkább
részesedik, mennél jobban ápolja azt, a mi megkülönbözteti, mennél
jobban kiemeli a többiektől való eltérést. Ezt az individualizálást
lehetőleg közölni fogja egész életkörével és rányomja egész
környezetére; az öröm azon, hogy valami sajátlagos, önálló és
összehasonlíthatatlan, ilymódon áthatja az egész életet, általában
fokozza és egyúttal teljesen ki is elégíti.
Ez az individuális kulturának a saját gondolatmenete, s hogy az életnek
egy különleges oldaláért és feladatáért fáradozik és hogy az általa
képviselt mozgalom jogosult kritikát alkalmaz a szocziális kulturán, azt
készségesen el kell ismerni. De milyen hiányos, milyen üres a benne
nyujtott élet minden csillogó díszletei mellett, ha ez akar a végső és
egész lenni! Föltéve, hogy csak kifejezett és erős individuumok volnának
és ezeknek a jó szerencse megengedné, hogy sajátosságukat tisztán
kifejtsék és teljesen keresztülvigyék, még akkor is az ember önmagához
és állapotához kötve maradna, szüntelenül csak magamagát élvezné,
képzeletvilágában a saját cselekvését tükrözné újra meg újra, folytonos
bőségében volna a vidám pillanatoknak, de az egyes állapotok merő
egymásmelletiségén és egymásutániságán sohasem tudna túlhaladni, sohasem
tudná életét egy belső egészbe összefoglalni. Az ember azonban
gondolkozó és átgondoló lény s az ilyennek az egészet kell kérdezni és
ha semmit sem talál belőle, nem kerülheti el a sivárságot és ürességet.
A tarka bőség, a gyors változás, az állandó átmenet egyik pontról
másikra időről-időre gyönyörködtethet, végül azonban elkerülhetetlenül
tökéletes elfáradást és eltompulást idéz elő. Az ember tudniillik több
mint merő állapot, élete nem merül ki sajátképi körében, hanem messze
túlmegy rajta, foglalkoznia kell azzal, a mi határpontján túl van, sőt a
világ végtelenségével is, nem lehet el a nélkül, hogy itt állást ne
foglaljon s ne innen tekintse át és itélje meg amaz individuális kört.
Ha azonban ez megtörténik, a merő pontnál való lezárás, minden
törekvésnek és érzésnek e bizonyos hely szűkösségéhez és
esetlegességéhez való ragaszkodása, az egyesnek saját mivoltához való
kötöttsége, az ilyen korlát áttörésére való teljes képtelenség, főkép
pedig egy közös igazságnak és egy a kedélyeket összekötő szeretetnek a
hiánya – szóval ez az egész élet minden tarka bősége mellett
kimondhatatlanul szűkösnek és hiányosnak kell hogy feltűnjék.
E mellett eddig csak azzal az emberrel foglalkoztunk, a kinek a
természet erős egyéniséget adott és sorsa teljes kifejlődést engedett
meg. Mi volna azonban az emberiség átlagával? Nem mutatkoznak-e ebben az
egyesek legtöbbnyire az individuális természetnek csak halvány
csirázásával s nem telik-e kifejlődésükben csak csekély örömük? S az
emberi viszonyok kölcsönös korlátozottsága nem támaszt-e rendszerint
igen súlyos akadályokat annak az egyéni sajátosságnak is, a mi egyes
helyeken feltűnik? És micsoda ösztönzés lehet a harczra való elszánásra
az ilyen akadályok ellen, a hol nem csábit más czél, mint a finom
élvezet? Ezen a ponton is csak az élet egésze felé, az egyes eseményeken
túlra kell irányozni a kérdést, meg kell vizsgálni és mérlegelni, mit
nyer ez és erős hiányt találunk s belátjuk, hogy az ilyen élet
egyáltalán nem éri meg a ráfordított fáradságot és költséget. A
raffinált epikureizmus, mely ezt az életirányítást áthatja, mindig közel
áll ahhoz, hogy kétségbeeső pesszimizmussá forduljon át; mert az
üresség, a mely ennek a szüntelenül vibráló életnek a fenekén működik,
semmikép sem bír tartósan elrejtőzni a tapasztalás és az érzés elől.
Igy a merő emberkultura csütörtököt mond mindkét irányban, a melybe
térhet; sem az embereknek kölcsönös vonzódásából, sem kölcsönös
eltaszítódásukból nem nyerjük az életnek értelmét és valamelyes
tartalmát. A szocziális kultura különösen az élet föltételeivel
bajlódik, de az e miatti gondokon elfelejti az életet magát; az
individuális kultura megragadná magamagában, de mivel nem tudja átvetni
az egyes állapotokon és pillanatokon túlra, nem fut neki össze egy
egészszé, nem ér el semmi bensőséget, semmi belső világot, így tehát itt
is hiányzik egy valóságos lélek s minden cselekvés a felszínre van
szorítva. Sem itt, sem ott nem nyerjük a léleknek valódi önmagában való
létét. Az egésznek ezt az ürességét, tartalomban való szűkölködését itt
is ott is, gyakran elrejti az egyik iránynak folytonos harcza a másik
ellen; bizonyára mindegyiküknek van bizonyos fölénye a másikkal szemben
s a mikor ezt érvényre juttatja és az időpont kivánalmai szerint
érvényesíti, az élet bizonyos feszültséget nyer és a haladás
vitathatatlannak látszik. De az egy irányban való haladás még nem az
egésznek emelése s az egyik iránynak előbbrejutása a másikkal szemben
még nem bizonyítja ennek saját jogosultságát és saját érvényességét; e
mellett az idők változása azt, a mi az egyik korszakban biztos jogában
érzi magát, a másikban meg szokta czáfolni; a nagy hullámok, melyek itt
keletkeznek, ha egész évezredeket fognak is be, végül mégis jön egy idő,
mikor az ellenkező áramlat győz és visszaszorít minden hagyományos
értékelést, sőt meg is fordítja, mikor vagy az emanczipáczió
diadalmaskodik az organizáczión, vagy az organizáczió az emanczipáczión.
Ez a fel- és lefelé való hullámzás mi maradandó igazságbeli tartalmat
eredményez az emberiség egésze számára?
Az emberkulturák azzal szokták magukat elámítani semmisségük felől, hogy
loppal többet csinálnak az emberből, mint a mennyit ezekben a
kapcsolatokban tudnak és a mennyi szabad nekik. Előfeltételeznek egy
szellemi atmoszférát és belehelyezik az emberi életet és törekvést; így
aztán az embereknek szilárd közösséggé való tömörüléséből az igazság és
szeretet forrásai látszanak előtörni, az individuum úgy látszik, mintha
egy láthatatlan szellemi világ hordozná s mintha munkájával ennek
fejlődését szolgálná. Akkor itt is, ott is inkább lehet valami értelmét
nyerni, de ezzel el is van hagyva a merő létkultura talaja és
ugyanazokba a bonyodalmakba jutunk, melyektől az e kultura felé való
fordulat meg kellett volna, hogy szabadítson.