a buzgóság, de nyugvás sohasem áll be.
Mennél homályosabb a czél, annál változatosabbak a kisérletek, melyek el
akarják érni és mivel mindegyikben megvan a hajlam, hogy magát tartsa
jogosultnak, könnyen támadnak ellentétek. Találkoztunk velük a vallás
területén és láttuk, hogy minden vallás kisérlet, mely az emberiség
lelki czéljaihoz akar közelebb jutni, de, sajnos, kivétel nélkül
tökéletlen kisérlet valamennyi.
De nem a vallási nehézség az igazi nehézség. Egészen más rejtélyek
mozgatják korunkat, nem a vallásiak. Bajaink lényegükben társadalmi
természetüek.
Még a fajok és nemzetek ellentétei is elhalványulnak a társadalmi
rétegek ellentétei mellett. Mintha ma minden embert hirtelen lázongás
kapott volna el, mely minden eddigi társadalmi rendet és felfogást romba
akar dönteni.
Aki azonban erősen szegezi szemét a fejlődésre, az az életnek egy
mozdulatától sem retten meg, bármilyen legyen is. Minden mozgás életről
tesz tanuságot. Csak a mozdulatlanság elrettentő.
Sőt semmi sem örvendetesebb, mint ha az emberek előtt világossá lesz,
hogy a vallás a maga ellentéteivel még korántsem meríti ki a
szükségletet és törekvést, hogy előbbre jussunk. A mozgás sokkal
szélesebb körü, mint ahogy a vallások sejtik. Minden állást, minden kort
és nemet, sőt minden egyest megragad, még az élet legjelentéktelenebb
kicsiségeit is.
A vallás alól több-kevesebb szerencsével az emberiség nagy tömegei
vonták ki már magukat. A társadalmi mozzanatokat senki sem kerüli ki.
Hullámai belecsapnak minden egyes ember életébe. Hogy megkezdte
mozgását, azt nagy eredménynek kell tartanunk.
Ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy a haladásnak mindenki tetszését el
kell nyernie. Éppen azért, mert kicsiből és tökéletlenből ered, a
legtöbb ember aligha ismeri el haladásnak. És ha el is ismeri, nem
mindig telik benne kedve.
Sok kényelmet rombol szét, ledönti a fennálló viszonyokat és az
általános felbomlásnak és megrendülésnek benyomását teszi. Nem látszik a
régi kapcsolatok folytatásának, hanem fölforgató, veszedelmes és romboló
rohanásnak. Ezért rémülnek meg sokan. Pedig csak látszik ilyennek.
Korunkban két nagy ellentét követeli fenyegetőleg a társadalom
ujjászervezését. Ezekkel a szavakkal jelölhetjük meg: megkötöttség és
szabadság. Az ember lelki lénynek érzi magát, tehát nincs inyére a
megkötöttség. Mert a lélek lényegéhez hozzátartozik a szabadság.
A szabadságra való törekvés ma oly erővel ébredt fel, hogy minden más
csekélységnek látszik mellette. Jelszóvá lett tehát: A vallás magánügy.
Aki ezt a szót szállóigévé tette, aligha fogta fel értelmét teljes
mélységében.
Eddigelé a vallás követelte magának az első helyet, mert azt állította,
hogy ő az emberiség legfontosabb ügye. Ez tévedés. Nem az emberiség
ügye. Ami jó benne, az az egyes emberek belső életére tartozik, ám adják
meg neki ők azokat a külső következtetéseket, amiket helyeseknek
tartanak.
Az emberiség főfontosságu ügyei a társadalmi rétegek sorsa és
életkörülményei, a lélekben való előrehaladás minden viszonylatban és
nem csoda, hogy korunkban mindenünnen felhangzik a kiáltás: szabadság
vagy megkötöttség. Nyilvánvaló, hogy az éhség a szabadságra felébredt és
ez jó. Nem is nyugszik addig, mig ki nem elégül.
Kétségtelen, hogy az emberiség tökéletességben való jövője a létnek csak
egy formáját ölti fel: a teljes szabadságot minden ember részére. Hogy
kell megvalósítani a czélt, azt majd a jövő mondja meg, de hogy
megvalósul, az bizonyos. Az ember tökéletességét el sem képzelhetjük
másként.
Az emberiség álma.
A szabadság régi ábrándja az emberiségnek. Először a Tigris partján
álmodták meg és aki megálmodta, az előtt oly rettenetesnek tetszett,
hogy másnap reggel egy szót sem mert szólni róla.
Összehivta tehát jövendőmondóit és varázslóit, hogy velük mondassa el és
hitelesíttesse a szörnyüséget, mit nem akart felséges nyelvére venni.
Egyetlenegy alattvalója volt csak képes és elég bátor arra, hogy
leleplezze előtte a nagy igazságot. Oly kiméletesen tette ezt meg, hogy
még nagyon sokáig nem értették meg szavainak mélységes értelmét. Maga a
király is aligha fogta fel azon a napon a jóslat teljes jelentőségét.
Egyike volt a legnagyobb uralkodóknak, kik valaha a trónon ültek, hős a
háboruban és járatos a béke művészetében. Nehéz megmondani, hogy mint
hadvezér, vagy mint építő volt-e nagyobb. Az építőművészetben
mindenesetre nagyobbat alkotott.
Ilyenekre van szüksége az emberiségnek, ha boldogulni akar. Ilyen
uralkodó nélkül nem megy a dolog. Ez volt az ő erős meggyőződése. Ha
mindig lesz ilyen ember, mint ő, akkor előbbre jut a világ; ha nem,
akkor minden tönkre megy.
Vajjon oly fényes lesz a folytatás, mint ő alatta? Ez a kérdés izgatta
őt népe és népének jövendője szempontjából. Büszke volt alkotásaira és
sikereire, de azt is akarta, hogy ez a fény megmaradjon.
Ilyen gondolatok közben elaludt és akkor álmodta azt a rettenetes álmot,
hogy az idő hovatovább az uralomnak rosszabbodását hozza magával és hogy
az emberiség utja éppen nem az, amit ő gondolt és amire törekedett. Amit
legszilárdabb meggyőződésével alkotott, azt a fejlődés mind halomra
döntötte. Az fáj legjobban az embernek, ha látnia kell, hogy minden
egészen mássá lesz, mint amit ő jónak tartott, vagy amire törekedett. Ez
mindenkivel megesik, aki nem érti meg a fejlődés lelkét.
Pedig nagyon egyszerü. Nabukadonozor a szabadságról álmodott. Mennél
jobban nő a szabadság, annál kisebb lesz a királyság. Nabukadonozor
alatt senki más számára nem volt szabadság, csak az ő számára. Még csak
az kellett volna, hogy egy halandó az övéhez mérje felemelt fejét.
Szétmorzsolta volna őt pusztán e gondolatért. Azért volt ő koronás feje
minden királyoknak. Ily korlátlanul soha többé nem uralkodott senki.
De már ő utána megsápadt az uralom fénye, már csak ezüstnek látszott. A
perzsa nemesség tudniillik ráeszmélt arra, hogy benne is van valamelyes
emberi méltóság, mely nagyon jól megfér az uralkodónak magányos fensége
mellett. Követelt tehát bizonyos osztályképviseletet és részesedést az
uralomban és szabadnak érezte magát az uralkodó mellett. Tehát a
kormányzás korlátoltabb és nehezebb lett, mert voltak emberek, kik
megizlelték a szabadságot.
És ez éppen sajátsága a szabadságnak. Aki egyszer megizlelte, az mindig
megkivánja. Igazában meg sem lehet magyarázni a szabadságot, mint ahogy
semmit sem magyarázhatunk, amiben a világon érték és erő van. De mihelyt
az ember megéli, megragadja őt a szabadság és többé el sem ereszti.
Ennek következtében egyre alább szállott a királyi uralom nagyszerüsége
és végtére is már nem volt sem arany, sem ezüst, hanem silány agyag. Az
emberiségnek egyre több rétege fedezte fel emberi méltóságát és
követelte a szabadságot.
Korunkban a szabadságmozgalom az egész emberiséget megragadta. A munkás
a legutóbbi évszázadban felfedezte emberi méltóságát és szabad akar
lenni. Már a nő is teljes szabadságot követel magának, korlátlant. Nem
akar az az édes madárka lenni, kit aranyos kalitkában tartanak, hanem
szabad, a maga teljes értékében értékelt ember. Hiszen vannak még
felcziczomázott babuskák, kiket a férfi tart magának. A természetben
sehol sem találunk durva átmeneteket. Ezek is hamar lehetetlenné válnak
a komoly nők körében. A nő is szabad akar lenni – legyen is.
Természetes ilyen körülmények között egyre terhesebbé lett az uralkodás
és kevésbbé irigylésre méltó az uralkodók helyzete. Aki ma uralkodni
akar, az számtalan alattvalójának felelős cselekedeteiért és
mulasztásaiért s e felelősség alól fel nem oldja őt semmiféle
felségsértési paragrafus.
Nem csoda, hogy ilyen körülmények között összeomlott Nabukadonozor szeme
előtt az uralkodási história. Végtére is, ami ily gyenge agyaglábakon
áll, az nem is állhat fenn.
És emellett megtörtént az a csoda, hogy az emberiség nem ment tönkre. Az
a régi király becsületes meggyőződéssel hitte, ha a népek, a tömegek nem
éreznek nyakukon egy erős kezet, nem állhatnak fenn. Ma is még sokan
hiszik ezt. Az egész emberi történetet ez a hit kormányozza.
Mindenki, aki valami tekintetben fölébe van helyezve másoknak, aggódva
törekszik arra, hogy alattvalóitól a szabadságot amennyire lehet elvonja
vagy legalább is teljes erővel korlátozza. Károsnak tartja és azt hiszi,
hogy a teljes, korlátlan szabadságban tönkre megy az ember. Apai
uralomnak hivják ezt a jóakaró hatalmaskodást.
De ime! Jött az emberiségre valami egészen uj dolog és fölébe nőtt
királyságoknak, birodalmaknak, fölébe minden erőszaknak s kihevert
minden bukást, ugy, hogy az ember már nem is gondolt a régire. Nem a
régi világnak megjavulása, hanem valami egészen vadonatúj dolog, egy uj
világ váltotta fel növekedésében a régit.
Ez az emberiség álma, melyet az a régi király megálmodott, a szabadság
álma. És mióta ezt megálmodta, harmadfélezer év folyt le és ha
visszatekintünk erre az időre, azt kell mondanunk: Az álom ugyan nem
vált valóra, de közelebb jutott a megvalósuláshoz.
Sok szabadság támadt az emberek között. És tárgya már az általános
elmélkedésnek és leplezetlen törekvéseknek. Még korántsem értük el, de
mivel már sok embert ragadott meg és nem ereszti őket, a maga
teljességében meg fog valósulni. Nyilvánvaló, hogy a szabadság lényeges
alkotóeleme a fejlődésnek. Tehát nem mehet veszendőbe, hanem egyre
dicsőségesebben kell kibontakoznia.
A gondolat, mint a szabadság hordozója.
A szabadság sokkal több, mint az emberiség álma. Okvetetlenül szükséges
gyarapodó fejlődéséhez. Már a gondolatszabadságon, a nehezen kivivotton
is látjuk, milyen fontos maga a szabadság. Láttuk, hogy a lelki irányok
megbékülésének egyedüli, valódi alapja.
Hogy milyen fontos a szabadság, arról nem is kell beszélni. Nem arról
van szó, hogy megállapítsuk, vajjon vér és származás szerint egység-e az
emberiség, hanem arról, hogy lélekben való egységét szem előtt tartsuk
és mindenkinek megadjuk a lelki szabadságnak azt a mennyiségét, amely
mellett szabadon és önállóan kibontakozhatik. Semmi esetre sem kellene
engedni azt, hogy bárki is kárt szenvedjen társadalmunkban gondolkodása
miatt.
Természetesen ehhez az is hozzátartozik, hogy senki se törekedjék arra,
hogy gondolatait másokra ráerőszakolja és azok szabad önmeghatározását
megkösse. Nagy erre a kisértés. Mert számtalan lélek van, ki nagyon
szereti, ha valamiféle gondolatalakulatba öltöztetik. A tömeg mindig
hajlandó tudomásul venni azt, «hogyan kell gondolkodni», a műveltek meg
készek a legujabb és legszebb nézetmennyiséget ellenállás nélkül
elfogadni.
Hogy az erősebb lelkekre nézve nehéz kisértés, hogy mint felettes lelki
hatalmak lépjenek fel és uralkodjanak a védtelen tömegen, az magától
értetődik. Ennek a kisértésnek a vallások kivétel nélkül alá vannak
vetve és a lelkiekben olyan hatalmi körökké lettek, melyekben a
szabadság alig mozdulhatott meg. Ha valóban az emberiség jóltevői lettek
volna, felhasználták volna előnyös helyzetüket arra, hogy a hatalmi
körükbe eső embereket gondolkodó, önálló emberekké neveljék. De éppen a
gondolkodástól rettegnek mindnyájan.
Ebből is láthatjuk, hogy a keresztény vallásalakulatoknak semmi közük
sincs Jézushoz. Mert ő egészen más volt. Ő gondolkodni tanított.
Különös, hogy Jézus sohasem mondott ki meghatározott tanokat. Mily
szivesen fogadták volna el ezeket az emberek! Ha katekizmust, vagy
ilyesvalamit irt volna, micsoda műve volna ez az emberiségnek!
Megaranyozták és imádták volna kéziratát, ha birtokukban lett volna. És
birtokukban is lett volna. Egy Rómában, egy Konstantinápolyban, egy
Moszkvában és mindegyik az egyedül valódi lett volna. Ismerjük ezt. De
hát nem hagyott hátra ilyesfélét.
Mikor a törvény elé hurczolták, először tanai felől kérdezték ki a
teológusok. Előzőleg mindig leskelődő kérdezőket fogadtak, hogy hálóba
kerítsék. De hiába! Nem voltak tanai. Ha valami meghatározott
gondolatsort fejtett volna ki, egyedül ezért akasztottak volna pört a
nyakába a korabeli teológusok. De neki nem volt. Minden keresztény
vallásnak van szilárd tana, melyet hivőikre ráerőszakolnak, Krisztusnak
magának azonban nem volt.
És mégis hatalmasan tanított. Elmélkedésre birta az embereket. Nem a
művelteket. Hiszen azok nem gondolkodnak. Annyi tudásanyagot gyürtek
bele fejükbe, hogy a legtöbben gondolkodni is elfelejtettek. Jézus
először a műveletlen tömegeket tanította meg gondolkodni, nagyon
egyszerü, czélravezető módon. Történeteket beszélt el nekik az ő
életükből, mindennapi eseményeket és helyzeteket. Aztán hozzátette:
Éppen így van az a mennyországban is. És ezzel gondolatot váltott ki.
Azt kérdezgették magukban: Hát a mennyország olyan mint a mi
mindennapiságunk? És senki sem kapott rá kész feleletet, hanem a kérdés
ott maradt gondolkodásában és leste a feleletet. A mindennapiság
egyuttal beletolódott a szokás fásultságából a gondolkodásba. Igy hát
Jézus nem gondolatalakulatokat tanított, hanem gondolkodást. A
gondolkodás pedig ut az élethez és szabadsághoz.
Jézus még ahol határozott utmutatásokat adott, ott is kényszerítette az
embereket gondolkodni. A hegyi beszéd nemcsak uj erkölcstan, de
mindenkitől, aki belemélyed, elmélkedést követel. Innen van, hogy minden
lehetséges és lehetetlen próféta hivatva érzi magát, hogy éppen a hegyi
beszédre vonatkozólag nagyképü tudálékossággal álljon elő. Fel szeretnék
menteni az embereket a gondolkodás alól. Nem sejtik, mily kegyetlenül
gunyolják ki önmagukat. Hogy segítségükre sietnek a Jézus gondolatainak,
ezzel azt bizonyítják, hogy éppen a fődologban értették őt félre.
Még most is azt követeli, hogy minden egyes ember elmélkedjék. Senki sem
élhet s lehet szabaddá más helyett, tehát senki sem veheti el mástól a
saját gondolkodást. Van például Jézusnak egy parancsolata: Ha valaki
megüti jobb orczádat, nyujtsd neki a balt. Ezt gondolat nélkül betű
szerint nem lehet követni. Először is ezt maga Jézus sem tette meg,
hanem nagyon komolyan felelősségre vonta azt, aki őt megverette. Tehát
csak különleges körülmények között érvényes e parancs. De, hogy melyek
ezek a körülmények, azt mindenkinek magának kell megállapítani. Ezt
általánosságban nem lehet megszabni. Tehát kénytelen mindenki
gondolkodni és magáért helyt állni.
Ezért nem parancsolta meg Jézus soha tanítványainak, hogy meghatározott
tanokat vigyenek be a világba. Nem tanokat, hanem erőt. Gyógyítsátok meg
a világ betegeit. Hirdessétek az Isten jóságát minden embereknek. Erre
majd felfigyelnek az emberek, megtanulnak gondolkodni és kérdezősködni,
hogy maguk lábán, az Atyának közvetetlenségében járjanak utjukon.
Egyáltalában az egyetlen ut, mely az emberekhez visz: hogy jót hozzunk
nekik. A tanokat meg sem értik. Az ember csak a tapasztalati tényeket
érti meg és ha valaki mégis tanítani akarja őt, csak arra készteti, hogy
gondolat nélkül, értetlen dolgokat mondjon utána. Még a legszebb tanok
sem használnak a tömegnek.
De ha jót hozunk elébe, ingyen és szerető őszinteséggel, azt megérti.
Azért értették meg Jézust, mindenki megértette. Egyetlenegy tant sem
adott, de adott életet, erőt, az Atyának közvetetlenségét. Hogy mindenki
számára, kivétel nélkül, ut nyilt egy szivhez, mely örökké szeret s
teszi ezt minden közbenjárás és vallásos körülményesség nélkül, a lélek
szabad önállóságával, – ez volt az ő sajátossága.
A viták a tanok felett csak akkor törtek ki, mikor az igazság lelke
elmenekült, mikor Krisztus elment s helyébe a kereszténység lépett. Mert
az igazság nem tan, amelyhez szabhatjuk magunkat, hanem az élet összege.
Ezzel pedig eljutottunk a szabadság lényegéhez. A szabadság sem
gondolat. A gondolkodással támad, de az életnek egy formája, egy
állapot, amelybe az ember belenő s amelyből hosszu időre soha többé ki
nem eshetik.
Az megtörténhetik, hogy egy nehezen kivivott szabadság valami módon egy
időre megint elvész. A történelem számtalan példát ad rá. De sohasem
vész el véglegesen. Az uj szolgaságban erő gyülemlik meg, mig annyira
fel nem szaporodik, hogy minden bilincset széttör.
Azért a krisztusi szabadság sohasem megy veszendőbe az ember számára, ha
még annyi keresztény vallás akarja is megkötözni. Kitör, mint a folyó,
mely elé gátat vetnek; és nem is lehet gátat vetni eléje. Ugy látszik,
közel van az az idő, mikor megint előlép és ledönt minden korlátot.
A szabadság lényege.
Sokat beszéltek és vitatkoztak a világon a szabadság lényegéről. Végtére
mindenki meg fog egyezni abban, hogy a szabadság lényege szerint az
ember szabad elhatározó képessége, «szabadakaratuság». Az embernek, mint
léleknek olyannak kell lennie, hogy törvényét önmagában hordja s nem
kell azt kivülről kapnia. Hű maga iránt, független kifelé, ez a
szabadság igenje és nemje.
Alapjában a szabadságnak tiszta természettudományi jelenségnek kell
lennie, mely a keletkezés magasabb fokain következetes
szükségszerüséggel lép fel, mint ahogy a létnek alacsonyabb fokain az
élet lépett a megjelenés valóságába.
Ezért tehát éppen ugy nem lehet megmagyarázni a szabadság lényegét, mint
az élet lényegét. De megjelenésének formáját le lehet irni. Uj formája
az életnek, mely a létnek csak magasabb fokain ébredhet fel, ott azonban
okvetetlenül felébred. Tehát semmi rendszabály vagy akadály nem használ
a természeti erővel, a szabadsággal szemben. Ha az ember igazán a lélek
felé halad előre, támadnia kell a szabadság egy állapotának, mert
enélkül a létnek csak alacsonyabb formája lehetséges.
A szabadság, mint önrendelkezés és önkéntesség a legnagyobb mozgási
képességet feltételezi. A legnagyobb mozgási képesség azonban a lélek
nyilvánulása. Ez egy tisztán természettudományi megfigyelésből
következik.
A szilárd anyag mozdulatlan és csak olyan változásoknak van alávetve,
melyeknek oka kivülről jön. Amint az anyag cseppfolyóssá lesz, már
mozgási képességet nyer, folyékonyságának foka szerint. A cseppfolyós
anyag már bölcsője az életnek, ennek a mozgó és mozgást teremtő
állapotnak. Ha pedig az anyag még finomabb formát vesz fel és gázzá
lesz, növekszik mozgékonysága, mert minden gáz arra törekszik, hogy az
egész elérhető tért betöltse. De ha még megmérhetetlenebbül finomabbá
lesz és esetleg, mint lélek vagy szellem lép fel, akkor mozgási
képességének is fokozódnia kell. A szellem mozgási képességét nevezzük
szabadságnak.
Bizonyára nincs meg az anyag és szellem kettőssége, mint lényegében
elütő alkotórészei a létnek, hanem az anyagi világ csak megjelenési
formája a szellemnek. Az anyagot a szellem sűrített állapotának
foghatjuk fel. Sűrűségének foka szerint csökken mozgási képessége.
Tehát az élettel még, magában véve, nem jár együtt a szabadság. Első
kezdetei még anyagilag tulontul megkötöttek. Az életnek, a psychenek
magasabb lelki fokain sincs még teljes szabadság. Önkényes
helyváltoztatás van, másban azonban megkötik hatalmas természeti
kényszerek, melyek minden szabadságtörekvéssel szemben megkövetelik
jogukat.
De ott, ahol felébred a szellem, gyarapszik a mozgási képesség és
lázadás támad minden uralkodó hatalommal szemben, legyen az belső
kényszer vagy külső erőszak. A pusztán psychikus embereknek tehát még
sejtelmük sem volt a szabadságról. Az első fogalmak erről a
gondolatoknak, a szellemnek ébredésekor alakultak bennük.
Hosszu ut volt ez, fáradságos és sokszor vereséggel járó harcz, melyen
az emberiség haladt. Még korántsem vivta meg ezt a harczot, tehát a
szabadságot sem küzdötte ki, de megnyeri a győzelmet és a valódi, igazi
szabadság a tiszta szellemnek éltető levegője, lesz győzelmi bére.
Megéri, hogy évezredeken át verejtékesen küzdjön érte az ember.
Mindenütt hát, ahol szabadság támad, ha még oly csekély is, ez annak a
jele, hogy a szelleméletben valami haladás van. A fejlődés mértéke
szerint természetesen sok foka van szellemi mozgási képességnek. A
szabadság azonban nem magában vett, hanem a czélnak megfelelő mozgási
képesség. Az előre való fejlődés egy állapota az életnek, az ember igazi
létének pályáján.
Mennél kevésbbé szabad és mozgó az emberiség, annál távolabbra van
czéljától. Mennél közelebb jut czéljához, annál nagyobb a mozgási
képessége, szabadsága, tökéletessége.
Azon nem kell csodálkozni, hogy ennek az előre való mozgásnak
évezredekre van szüksége, hogy világosan felismerhető haladást mutasson;
hogy az emberek szabadsága először kietlen álma volt egy, a maga korát
messzire megelőző nagy szellemnek és csak nagyon lassan-lassan virradt
fel a tömegek előtt és még akkor is hosszu időre van szüksége, hogy
valósággá legyen.
Az már emberi sajátság, hogy történetünkről csak nagyon keveset tudunk.
A multat történetileg megitélni csak érettebb éveinkben vagyunk képesek.
A magunk élményeiből kell megszereznünk az alapot az összehasonlításra.
Csak élményeinkből ismerhetünk meg valamit, ami volt vagy ami lesz.
Tehát történeti tudatunk ifju éveinkben, amikor történetre akartak
minket tanítani, nem volt más, mint csatáknak és a királyok neveinek
puszta felsorolása, meg nagyon sivár évszámok. A küzdelemnek igazi belső
kapcsolatát meg sem birtuk érteni, mert politikai tekintetben túlon-túl
éretlenek voltunk. Mestereink nem is voltak azon, hogy megérjük. Tanuló
koromban a XIX. század elvileg volt kizárva a történeti tanításból.
Miért? Mert ebben a században fejlődött a szabadság a népek széles
rétegeiben.
Ha az ember maga is viaskodott a szabadságért, csak akkor ért meg
valamit az előbbi nemzedékek keletkezéséről. Azt tehát a történeti
tanítás nem közölheti a tanulókkal, csak a saját, érettebb
élettapasztalat, mely a multat nem a tanító, hanem az élet szemével
nézi. Azért csak nagy későn és hiányosan látunk valamit a nagy király
álmának beteljesedéséből.
Valamit azonban mégis látunk, amit az elmult idők nem láttak. És ez elég
jelentős. Látjuk, hogyan ragadta meg száz év óta a szabadság gondolata a
nagy tömegeket. Ennek következtében előbb nem is sejtett mozgási
képességre tettek szert a tömegek és oly fékezhetetlen szabadságtörekvés
fogta el őket, hogy sokan visszarettentek tőle.
Igazán olyan félelmes? Látszólag talán, sok nyilvánulásában bizonyára,
de egyetlen orvossága: Nem szabad megállni, hanem tovább kell haladni a
szabadság utján. Akkor aztán minden a czélnak megfelelően alakul.
Hiszen a fejlődés sem áll meg. Gyakran megy keresztül, még pedig
manapság is, nehéz átmeneti időkön. De az ilyen időkre is szükség van.
Velejárnak a küzdelemmel, mely nélkül nagyot kivivni lehetetlen.
Csüggedésre csak akkor volna ok, ha nyugvó ponton látnók magunkat.
Hiszen vannak mindig állapotok és emberek, akik mellett érintetlenül
halad el a fejlődés, mert nem alkalmasak rá. De ahol kemény a harcz és
ahol valami nehézség küzködik, biztosak lehetünk abban, hogy ott
hatalmasan munkálkodik a fejlődés. Itt benne van az ember az élet
árjában. Itt már nem szabad megrettennünk. Az, ami napjainkban egyre
hatalmasabban akar és fog is keresztültörni, az nem csekélyebb valami,
mint a mi lélekben való igazságunk, az emberiség szabadsága.
A szabadság rejtélye.
A szabadság mozgási képesség, az életnek magasabb formája. Éppen ezért
minden ember számára szinte leküzdhetetlen akadályok tolulnak
megvalósulása elé. Az olyan nagy kincset, milyen a szabadság, bizonyára
régen törekedett volna elérni az ember, ha meg lett volna a lehetősége.
A tömegek nem is mertek törekedni a szabadságra, az uralkodó
természetüek pedig minden uton-módon gondoskodtak arról, hogy ilyen
gondolatok gyökeret ne verhessenek.
A nehézség tudniillik a következő: Az egyes ember mozgási képességének
nem szabad akadályoznia a másét. Ha mindenkinek teljes mozgási képessége
van, ki oltalmazza a gyengébb természeteket az erősebbek ellen, ki száll
síkra azok jogaiért, akiket éppen a mások mozgási képessége korlátoz?