mégis semmire sincs annyira szükségünk, mint a közösségre, mely nagy
czélunk felé vezet, mely a lélekben van. Ha mindazt a nagyszerü erőt,
mely tényleg megvan az emberben, többé nem egymás ellen, hanem egymásért
használhatnók fel, akkor fejlődésünk is gyorsabban menne végbe.
Ha visszatekintünk, már most is megállapíthatjuk, hogy mennél magasabbak
lettek a fejlődés formái, annál gyorsabban haladt előre az alakulás. Mi
lenne, ha a lélek rengeteg ereje érvényesülhetne és kibontakozhatnék! Az
emberiség számunkra a léleknek az anyagban való megnyilvánulása. De ha
közelebb akarunk jutni a nagy czélhoz, akkor megbékülés legyen a jelszó.
A régi erkölcsnek, mely még ma is uralkodik, egy másik hibája a jókra és
rosszakra való osztályozás. Mindaddig, mig jó és rossz embereket,
dolgokat, cselekedeteket és ilyféléket ismerünk, mindaddig nagyon
alantas állásponton vagyunk. Hisz a lélek útjának legalsóbb lépcsője
volt az, midőn a jó és rossz ismeretes lett. Mi azonban a legmagasabb
fokokat akarjuk elérni. Akkor pedig a jót és a rosszat messze magunk
mögött kell hagyni.
Mindenütt, ahol a jó és a rossz uralkodik, melegágyra talál a farizeus
és a képmutató. Semmi sem akadályozza azonban annyira a lelkek
megbékülését, mint a jónak és rossznak lelki bilincsei. Ma még
egyetlenegy vallás sincs, mely a jó és rossz erkölcsiségén
felülemelkedett volna. Már ebből is következik, hogy a vallásoknak el
kell bukniok, ha az emberiség valóban el akarja érni nagy czélját.
A vallásokat természetesen nem szabad sutba dobni. Erre a tömeg egész
bizonyossággal, az egyes ember pedig valószinüen még soká nem elég
érett. De a nagy alakulásnak fölibük kell nőnie és olyan állapotot kell
teremtenie, melyben egy dúsgazdagság messze maga mögött hagy minden
vallási dolgot. Ma nagyon nyomorultak vagyunk vallás nélkül. Egykor majd
nagyon kicsinynek látja magát az ember vallásával és abban a jónak és
rossznak szegényes erkölcsével, szemben az újjal, a nagygyal, melynek
alakulnia kell és mely ki fog alakulni.
Az új erkölcs először is nem ismer jó és rossz embert. Ilyen a
valóságban nincs is. Csak ember van. Van továbbá nem kész ember a
valóságban és igazi ember a jövendőben, mely rajta van azon a képen,
mely mindnyájunknak szeme előtt lebeg.
Ha mindenáron különbséget akarunk tenni a mai, még nem kész emberek
között, akkor különböztessünk meg alakulókat és nyugvóponton állókat. Ez
azonban nem jelent értékitéletet, hanem csak megfigyelési értéket. Az az
ember, aki ma nyugvóponton áll, nem marad mindig ott és a keletkező
embernek esetleg hamar kell nyugvópontra kerülnie. Nagyon valószinü,
hogy mindkét állapotra szükségünk van és az is lehetséges, hogy teljesen
nyugvó állapot egyáltalában nincsen. Minden esetre képtelenek vagyunk
bárki fölött értékitéletet mondani. Egyikünk sincs készen.
Az új erkölcs fölötte áll minden pártnak. Nem ismer családot, népet,
nyelvet, szint, vallást, hitelvet, jót, rosszat. Csak embert ismer.
Tudja, hogy az ember lélek, tehát a legmagasabb tökéletességű lény
csirájában és keletkezést hord magában; hogy van egyetlen, mindent
átölelő lélek, kinek mindenki egyaránt kedves, egy apai sziv, mely
minden különbség nélkül, minden időben, mindenki előtt nyitva áll.
Ezek nem hittételek, melyeknek elismerését követelné vagy feltételezné.
Nem ismer semmiféle tant, tételt, gondolatszövedéket. Ezek fejlődési
formák, állapotok, melyekbe belenőttünk, fokok, melyeken az új igazság,
mint életerő lépett elénk s töltött el minket.
Az új erkölcs nem valami tan más tanok mellett, hanem egészen más
valami, egy új világ, mely a régit, mint kovász hatja át és semmit sem
enged fenmaradni, ami fennáll, mert minden elkorhadva összeomlik.
Az ember egyuttal uj lelki szemekkel néz, sugarakkal, melyek nem
tapadnak a test felszinéhez, hanem egyszerüen keresztülhatolnak rajta és
a belsőt éppen úgy megvilágítják, mint a külsőt. Tehát az emberben, mint
emberben, először a lélek fenségét látjuk meg. Az élet gyümölcsei
vagyunk, csakhogy nem vagyunk érettek. Még nem. De megérünk, isteni
fenséggé leszünk. Az anyag csak sík, melyen megjelenünk.
Aki ezt látja, azzal a tisztelettel kezeli a többieket, mely méltó az
isteni lélekhez. Ez a tisztelet az új erkölcs érzülete. Nem tapad többé
külsőségekhez, vagy a jóhoz és rosszhoz. Meghajol az Isten fensége
előtt, mely a lélekben megnyilvánulni törekszik.
Ez nem valami meggondolás vagy bölcs tanítás, hanem az új igazságtól
való közvetetlen áthatottság, mely az alakulásnak egy új fokán jut
bensőnkbe. Nem is megszokás vagy a nevelés eredménye – oh szent
együgyüség, mely igaz embert akar tenyészteni és az emberré válásról
fecseg, sőt irányítani is akarja! – Ez óriási erő, mely egyszerüen belép
az emberiségbe, még pedig az egész emberiségbe, miközben egyesek
egyelőre organumoknak vannak kiszemelve. De nem volnának azok, ha az erő
nem lépett volna az összesség elé.
Ez az egyik: a tisztelet az ember fensége iránt, A másik az a tudat,
hogy egység vagyunk. Általában az egység megismerése jelöli meg létünk
keletkezési haladását. Hogy az anyag egy, az erő egy, az élet egy és
hogy mindez is egy, tudniillik lélek, mely mint anyag, mint erő, mint
élet mutatkozik és nyilatkozik meg, az korunkra egyre erősebben nyomja
rá bélyegét. Már pirkad az egység tana mindenfelől a lelkek előtt. Lesz
idő, amikor nem lesz tanítás, hanem az embernek tudatos élménye és
felismert állapota.
Mi emberek vagyunk csak igazán egység; hogy a vérnek vagy származásnak
egysége vagyunk-e, az nem fontos. Az a fontos, hogy a léleknek és
fejlődésnek egysége vagyunk. Ha azonban egység vagyunk, akkor világos
lesz, hogy a mi igazi előnyeink nem küzdenek egymással, hanem szintén
egységesek. Miért küzdünk egymással? Az enyémért és tiedért, a
becsülésért és rangért, gondolatokért és véleményekért, formákért és
külsőségekért, egyszóval csupa ostobaságért, melyek a létnek anyagi
felszinén vannak és lényegünkhöz semmi közük sincs.
Ezek is mind olyan dolgok, melyeknek csak rövid, időleges értékük van és
ideiglenes értékükben felismerendők. Aki ezt látja, az tudja is, hogy
magas állandó előnyeink semmiféle ellentétben nem állanak egymással,
hanem ellenkezőleg csodálatosan kiegészítik egymást egy valóban isteni
egységességgé, amiből egy velejében más viselkedés következik az
emberrel és törekvéseivel szemben. Ez az egészen új viselkedése az
embereknek egymással szemben, és az új erkölcs, mely hivatva van arra,
hogy történetünkben hatalommá legyen.
Természet és erkölcs.
E fejtegetések alapján magától értetődő, hogy mindaz, ami természetes,
egyszersmind erkölcsös is. Az új erkölcs éppen abban áll, hogy az igazi
természetet iktatja jogába. Ami erkölcstelen, az természetellenes is és
viszont.
Uj viszonyunk az emberhez valódi természetének felismerésén alapul. Az
ember legmélyebb lényege iránt való tiszteleten sarkallik, mert ez a
lényeg mindenkiben értékes, még ha felszine az ellenkezőt mutatja is.
Azonban éppen ezért kikerülhetetlen, hogy az ember ne csalatkozzék
másokban. A hit a minden emberben meglevő jóban, nemesben, nagyban nem
zárja ki, hogy ne legyen előttünk érthető a nemtelen is, mely
időről-időre gyakran uralkodik az emberen. Semmi sem volna ártalmasabb,
mintha feltétel nélkül mindenkihez érzelgős kedveskedéssel és
rajongással közelednénk, bizalommal eltelve. Vannak emberek, akikhez
való minden viszonyunk éppenséggel végzetessé válhatik, mert az adott
pillanatban a ragadozó állat jegyében vannak. Ezektől természetesen
nagyon kell óvakodnunk.
Ha tudom, hogy valaki mégis megcsal engem, mihelyt valamiféle
összeköttetésbe lépek vele, akkor egyszerüen megszakítom vele az
érintkezést és semmi körülmények között sem engedem őt magamhoz közel.
Sok ember számára a hallgatás az egyetlen nyelv, melyet megért.
Különösen a fecsegőt, ki csak ugy csöpög mindig az erényességtől, téríti
észre a hallgatás. Házunkat is el kell zárni és őrizni kell, ha kint
tolvajok és betörők járnak. Mind e szükséges óvó intézkedések és
rendszabályok mellett is hihetünk a másokban lévő jóban. Az ember
türelmesen várja ezt a jót.
Más embereknél vissza nem utasítható feladatunk, hogy közbelépjünk és
diadalra segítsük valódi természetüket. Ezek azok az emberek, kikhez
nyitva áll az út, hogy lelkükhöz férkőzhessünk. Ide erőszakkal nem
szabad betörnünk.
A mások igazi természete iránt való tisztelet tart vissza attól, hogy
akaratuk ellenére is rájuk akaszkodjunk még akkor is, ha véletlenül
szülei vagy testvérei vagyunk is.
Az uj erkölcs mindenkor szolgálatra kész a mások természetéért, sohasem
érzékeny, hanem mindig a legjobbat keresi az emberben és minden
körülmények között diadalmaskodik. Tudja, hogy győznie kell. De sohasem
szorul rá, hogy másnak mutassa magát, mint a milyen. Ha valaki még
nincsen teljesen benne – ma senki sincs, akit teljesen áthatott volna –
semmiesetre sincs arra szüksége, hogy azt a látszatot adja, mintha már
benne volna. Ha valaki haragos, akkor jobban közeledik az uj erkölcshöz,
ha haragjának szabad folyást enged, mintha képmutatóan elfojtja.
Senki sincs ráutalva, hogy másnak mutassa magát, mint amilyen, mert az
uj erkölcs bensőnkből fakad és semmiféle erőszakkal vagy csellel nem
lehet kivülről magunkra aggatni. Hogy másnak mutatkozzék az ember, mint
amilyen és amilyen lenni tud, arra csak a vallásban van szüksége.
Ott szabad tere van a képmutatásnak, mert az ember a régi erkölcs
bilincseiben van, a jónak és rossznak farizeizmusában. De nekünk arra
már nincs szükségünk. Olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk és hiszünk a
magunkban és az egész világban érvényre jutó nagy keletkezésben.
Ha valaki visszaesik a természetellenes állapotba, éppen ez a visszaesés
és ennek következményei fogják legjobban előre hajtani. Mihelyt már
senkisem tartja szükségesnek, hogy mások előtt másnak mutassa magát,
mint ami, akkor a világ, bár nem lesz valami jámbor és szelid, nagy
lépést tesz az igazi természet felé előre.
A fejlődési menet már most ugy látszik, az, hogy az egyes ember nem
juthat előre az összesség nélkül. Mihelyt egyesek az igazi természet
hatáskörébe jutnak, az annak a jele, hogy az összesség előre tör és ha
viszont az összesség látszólag nyugvóponton vesztegel, akkor az egyes
ember sem juthat előre.
Ezért mindenkinek nagy érdeke, hogy az emberiségre jó háruljon. Nincs jó
az énre nézve, mely ne volna hozzáfüzve az összességhez, mert minden
lélek egy nagy közösséget alkot. Előnyeik és hátrányaik minden
körülmények között az összességre hárulnak. Tehát mindnyájan
mindnyájukért felelősek.
Ez egyszerü, természettudományi igazság és amilyen mértékben lesz
világossá, olyan mértékben növekszik meg az uj erkölcs, mely
végeredményében nem más, mint a természetnek megfelelő viszony az
emberhez. Azért semmiképpen sem erőszakolt és csürt-csavart, hanem a
lehető legegyszerübb, gyermeteg helyzet. Aki azonban nem érti meg az
emberi fejlődés természetrajzát, az az uj erkölcsöt sem szokhatja meg.
Kisérletei az arczfintor benyomását teszik és kissé nevetségesen ütnek
ki.
Az éppen a szép, a nagy, hogy a természetet sohasem lehet utánozni, sem
eltagadni, kitör az a lélek erejével, mely benne működik és amely ő
maga. Ha valaki természetellenesen él, akkor ez mindenütt érvényesül,
még a jámbor köpönyegforgatáson és arczjátékon keresztül is. Ha azonban
valaki valódi természetébe belenő, akkor minden csodálatos harmóniába
kerül benne. Sőt még hibáit is fény ragyogja be és nagyszerüség sugárzik
ki belőle, mely szétárad egész környezetére.
Minden a mi közreműködésünk nélkül, magától lesz következménye valódi
természetünkbe való belenövekedésünknek. Az új erkölcs magától értetődő
kifejezése az igazi természetnek, melyhez fejlődünk. A mily mértékben
közeledünk hozzá, olyan mértékben töredezik meg és omlik szét minden
gondolat- és formaalakulat, mely a régi erkölcsben gyökeredzik.
Mindazonáltal azt kell mondanunk: Nem lényegben mások, csak fokozati,
fejlődési különbözet van köztük. Még a tökéletlenség jelében állnak,
mint egész mai lényünk, de minden előre megtett lépéssel egyre
gyorsabban és gyorsabban kell romba dőlniök.
Azért minden formát és gondolatszövedéket nyugodtan tovább hordhatunk.
Semmit sem kell félrevetni, mert a fejlődés maga rombolja szét. Ha idő
előtt tépnők szét, az csak éretlenséget tanusítana és rögzítene meg.
Ez az ut azonban a lelkek valóságos megbéküléséhez vezet. Ha mindenki
tudja, hogy tisztelettel néznek rá, ha az uj erkölcs álláspontján még
hibáit és gyengéit is magától értetődő türelemmel, reményteljesen
viselik el, ha egy gondolata vagy álláspontja miatt sem vetik meg, akkor
az engesztelhetetlenség semmibe sem kapaszkodhatik bele és jogába jut az
igazi természet.
Hogy fejlődésünk olyan lassan megy végbe és annyiszor vesztegel, ennek
oka abban rejlik, hogy nem voltak olyan emberek, akikben az igazság
nyertes lett volna. Ahol vannak ilyenek, puszta létükkel a legszélesebb
körben segítik érvényesülni a természetet. Nincs szükség lármára,
zajongásra és közösségek alakítására. Ahol nincsenek, ott minden
terjesztési törekvés, irás, nyomtatás, népgyülés hiába való és üres
szalmacséplés. Ezzel nem jut előbbre a lelkek megbékülése, csak a
féltékenységet izgatja.
Hogy békülékenyen hassunk, nincs szükségünk hűhóra. Nincs szükségünk sem
pártra, sem vallásra, sem hitelvekre, sem más emberekre. Egyetlenegy
emberre van csak szükségünk: magunkra. Emellett semmit sem kell tennünk,
csak uj, őszinte állást kell foglalnunk minden emberrel szemben,
legelőször közvetetlen környezetünkkel szemben.
Aki azzal kezdi, hogy szélesebb körökre akar hatást gyakorolni, rossz
uton jár. Befolyásunk nem a személyes, hanem a személytelen élet körébe
esik. A helyes hatások öntudatlanul és önkéntelenül indulnak ki belőlünk
és lelki egészségünk jelei.
Aki szükségét érzi annak, hogy az embereket összecsődítse, vagy hogy
valami többé-kevésbbé csodálatos dologra birja és valamiféle lelki
köpönyegbe bujtassa őket, annak rendszerint sejtelme sincs az uj lelki
életről.
A legfontosabb, aminek körülöttünk keletkeznie kell, a mások
gondolatszabadsága. Éppen bennünk kell rejlenie annak a lehetőségnek,
hogy mások egész hibás gondolatvilágukat elénkbe rakhassák és ha ugy
tetszik nekik, megint összecsomagolhassák, vagy ott hagyják. Ez a mi uj
«nem»-ünk. Igenünket pedig egyetlen szabályba foglalhatjuk: _Tiszteld és
becsüld mindenki másban_ _az embert és bánj vele végső czélod közössége
szerint_.
Ez azonban nem törvény, hanem magától értetődő lét. Egyszerü
természetrajza az embernek, maga «az» igazság, többé nem pusztán «egy»
igazság.
Ha azonban természetrajz, akkor azzá kell válnia; hogy előbb-e vagy
utóbb, az egyre megy. Akkor egy olyan állapot, melybe többé nem egyes
kimagasló lelkek jutnak, hanem általában az egész emberi nem.
Ez a különbség a természettudomány és a filozofia között. Ami
természettudományilag igaz, az mindig igaz marad; ami csak filozofiailag
igaz, az rendszerint megmásul.
A fejlődés igazságának bizonyítéka már régen megvan. A lehető
legmegbizhatóbb bizonyíték, a történelem bizonyítéka. A fejlődésnek be
kell következnie, mert megkezdődött és teljes folyásban van már
évezredek óta. Nem is lehet másképpen. Nem baj, hogy ezer meg ezer
emberi lélek borus szemmel tekint a jövőbe. A lélek fejlődése mosolyog
rövidlátásukon. De hagyja, hadd maradjanak bizvást ezen az állásponton,
mert a gondolatszabadság a legelső feltétel. De nem enged sem évezredet,
sem évet, még egy napot sem elmulni anélkül, hogy alá ne ássa ezt a
rémlátást.
De senki se csalatkozzék. A rém itt van, sőt nagyon sok rém. Aki azonban
benne van a fejlődésben, az ne nézze, mert kikezdi a nézőt, hanem vigan
és örömmel szegezze szemét a nagy lelki czélra és örvendezzen a
nagyszerü fejlődésnek. Akkor aztán a fejlődés edényévé lesz, mely benne
folyik át.
Mikor az első eleven sejt támadt, megvolt e földön a csira, a növény- és
állatvilág, e véghetetlen élet számára. A rémlátók nem mertek volna
ekkor az állatvilágra gondolni. Nem csoda tehát, hogy a léleknek
ügyefogyott és nyomorék alakulási kisérleteiből nem birnak
tökéletességet kiolvasni. Mégis megjön, mert meg kell jönnie.
Csodálatos felfedezést tesz még az ember az uj uton. Nemcsak, hogy
igazán megbékülnek a lelkek ezen az uton, hanem fenséges sajátosságuk is
felébred. Minden lélek egészen különös valami, olyan lény, mely ma még
gyakran nem mer kibujni a polczok és fiókok egyféleségéből.
Minden vallás arra törekszik, hogy a lelkeket meghatározott formák közé
erőszakolja és egyéni vonásaikat elfojtsa. Mihelyt azonban a
gondolatszabadság és a mások léte és czélja iránt való tisztelet lesz
alapföltétellé, az ember kinő mind e formákból és és mindenki azzá lesz,
aminek lennie igazán kell: nagyszerü egyéniséggé. Mind e lelkek összege
egykor harmónia lesz, melyben senki sem nélkülözhetetlen és senki sem
azonos a másikkal, hanem mindenki szükséges kiegészítője az egésznek. Az
emberiség arra van rendelve, hogy Isten megnyilatkozása legyen a husban,
az anyagban. Isten maga megfoghatatlan, de nagyságát megéljük az
emberiség történetében és alakulásában.
Jézus és az új erkölcs.
Valaki egyszer – persze háta mögött – így gúnyolta a szerzőt. Honnan
veszi ez az ember azt az irigylésreméltó bátorságot, hogy ezekkel az
ócskaságokkal, mint az ő legujabb bölcseségével hozakodik elő! Hiszen ez
már mind megvan a kereszténységben.
Kár, hogy nem mondta szemtől-szembe! Azt feleltem volna: A történelemnek
egyik legvégzetesebb tévedése, hogy Jézust összeköttetésbe hozza a
kereszténységgel. Krisztusnak a kereszténységhez annyi köze van, mint
Jézusnak a jezsuitákhoz. A nevét adta oda, lényegét nem.
Mindaz, amit az uj erkölcs, mint természettudományos szükségességet
követel az embertől, mindenesetre benne van Jézus történeti személyében.
Nélküle nem is tudnánk róluk.
A mindenesetre szükszavu forrásokban sehol sem találjuk nyomát annak,
hogy Jézus valamikor is megkisérelte volna, hogy valami uj nézetet vagy
tant erőszakoljon az emberre. Környezetében olyan gondolatszabadság
uralkodott, amilyenben embernek még sohasem volt része. Egy példátlanul
materialisztikus kor ateizmusa és egy megbokrosodott vakbuzgóság
vallásos filisztersége, mindez zavartalanul szétterpeszkedhetett előtte,
de szét is bomlott egész belső tarthatatlansága következtében. Éppen
azért, mert szétterpeszkedhetett. Ilyen dolgok éppen azért töredeznek
szét, mert a napvilágra jutottak, mint ahogy a szivós és látszólag
áthatolhatatlan agyagréteg is szétomlik a levegőn.
Az igazi és őszinte gondolatszabadság nem erősíti, hanem szétrombolja,
már puszta jelenlétével, a filozofiai és teológiai ábrándképeket. Az
igazság erejében való rendíthetlen hiten alapul, melyet semmiféle
gondolatkép meg nem téveszt, ha még oly erős és mély gyökere volna is.
Mindezzel azt az erős bizalmat állítja szembe: Mindez meg nem téveszthet
engem a ti nagy lelki czélotok felől, mely abban áll: legyetek és
lesztek is tökéletesek, miként a minden lelkek atyja – a ti mennyei
atyátok tökéletes.
Az ember Jézus által oly mértékben jutott érvényre, mint még senki más
által. A koldus, a képmutató megint emberré lett általa, a nő
hozzájutott szentséges emberi jogához és még ha ringyóvá aljasodott és
lábbal tapostatott volna, még akkor is: Lélek vagy te és a lélek
tökéletességére vagy hivatva és kiszemelve öröktől örökké. Jelened
időleges és esetleges, talán valóban nagyon tökéletlen. Fejlődésed nem
áll nyugton, mégha ma látszólag mocsárba süppedt is. Végső czélod miatt
mellettem állhatsz és hitem erejével ma magam mellé állítlak, mint ahogy
magamat temelléd állítottam, mikor az emberi fejlődésbe beléptem.
Azért Jézus környezetében nem is vitáztak. A lelkek kiengesztelődtek
abban a nagy békében, mely belőle áradt. Még az se tévesszen meg senkit
e nagy béke felől, hogy egyik-másik lélek éppen ő rajta töltötte ki
egész dühét. Hiszen a düh nyilvánvaló vallomása az erőtlenségnek.
Ez volt az uj evangelium, amelyre a világ föllélegzett. Jézus volt az
igéret és a világ jövőjének megélése. A tükör, melyben mindenki ott
látta alakulási képét és ujjongva örülhetett neki. Az ut ehhez
megdöbbentően egyszerü volt, oly egyszerü, hogy maig kevesen mertek
rálépni: Nincs szükségetek formákra, sem vallásra; magatok álljatok oda,
ugy, amint vagytok és mondjátok: Jó atyám a mennyben!
Ezt minden ember megérti. Egy ember sincs a földön, aki ne tudná, mit
jelent ez a szó: atya. Az «atya» magasabb életegység. A
legműveletlenebbnek, a legifjabbnak is elég képzete van erről. Ha valami
hija van esetleg, azt bőven pótolja a fejlődés.
Jézus tehát kortársainak, az utána következő nemzedéknek rémületére a
legegyháziatlanabb és legvallástalanabb ember volt, aki valaha ezen a
planétán élt. A templomról azt mondta: Ezt a templomot tőlem
lerombolhatjátok. Nálam minden gyökerestül megujul. Többet nem igen
beszélt vallásról. De nem dobta félre; nem, csak teljessé tette. Hiszen
a dolog nem is olyan nehéz. Kinőtt belőle, messzire fölébe nőtt.
Nehéz megérteni, mért hivatkozott a kereszténység uj vallási formáiban
és sekély tanokért folyó végnélküli vitáiban Jézusra. Különben hát
melyik kereszténység? A keresztény vallások száma – éppen ugy, mint a
rossz lelkeké – légió. Mindezek a keresztény felekezetek uj vallások,
éppen ugy, mint azok, melyek néhány jézusi gondolattal és tanítással
vannak felcziczomázva, de ennek a léleknek igazi lényegét nem fogták
fel.
Innen van, hogy a tömegben megvan a hajlandóság, hogy elforduljon a
keresztény vallásoktól, mert nem akarja, hogy gondolatokkal és
tanításokkal félrevezessék. Valójában Jézus-éhség ez, mely tudatosan
vagy meg nem értve elüzi az embereket a kereszténységtől és egyéb
vallásoktól.
A Jézus-éhség azonban éhség az igazi emberre, uj erkölcsére és nagy
czéljaira. Jézus ezer meg ezer évvel megelőzte a fejlődést. Másként nem
is lehet előre jutni, csak ugy, hogy az igazi fénynek sugarai egyes
gyujtópontokon futnak össze, hogy láthatókká váljanak. Jézus az egész
emberiség gyujtópontja volt, azért az embernek valódi haladása és minden
természetes fejlődés, talán nem keresztény módon, de Jézusnak
megfelelően fog végbemenni.
Azért maradt erkölcse mindig uj, habár gondolatai már évezredekkel
ezelőtt, sőt már Jézus, már Mózes előtt is ki voltak fejezve. Hiszen nem
gondolatok között mozog, hanem csak a történelemben és a cselekvésben.
Jézus gondolatai régiek. De hogy működése és lénye az emberiségben tért
nyer, ez valami végtelen boldogító ujság. Ennek meg kell történni és meg
is fog történni, azért a lelkek minden megbékülése, minden rejtélynek
megoldása benne van. Ő azonban az ember fia. Az emberiség lelki jövője
az ő igazságának megvalósulása.
A SZABADSÁG KÉRDÉSE AZ EMBERISÉGBEN.
A társadalmi nehézségek.
A vallási bajok, melyekre fejlődésünknek az igazi lelki lényhez vezető
utján akadtunk, nagyok ugyan, de nem legyőzhetetlenek. Van egy
megbékülés, mely minden vallási ellentétet kiegyenlít. Ott tanyázik az
ember énjében, valósága meg abban van, hogy mindenki másban tiszteljük
és becsüljük az embert és ugy bánunk vele, mint aki belsőleg egyenrangu
velünk.
Még nagyon messze vagyunk attól, hogy ez az igazság diadalmaskodjék az
emberek között, de mégis már kezdjük megérteni, és sohasem szabad
megriadnunk az időleges «soká»-tól. Idő végtelenül sok van, de nincsen
sem hosszu, sem rövid idő, ha az isteni gondolatot természetrajzilag
kell keresztülvinni. A fődolog, hogy ezt az igazságot elérjük és minden
bizonynyal el fogjuk érni, ha egyáltalában megvan ez az igazság. Hogy
kezdjük megérteni, az megvalósulásának kezdete bennünk.
Minden isteni és természetrajzi dolog ugy van berendezve, hogy csak a
tények és a fejlődés nyelvén, tehát egy óriási szemléltető oktatás utján
lesz érthetővé. Amint világossá lesz, abban a pillanatban felszabadul az
emberiségben az erő, mely nem nyugszik addig, mig a czélt el nem érjük.