természet egység. A létért való küzdelmet a vallások vivják. Az
együttérzés a szeretet érzése, mely igazán akar segíteni és maga is
munkába áll a keletkezés érdekében. Mindkét áramlat létre hozza az
emberiség erejének nyilvánulását és szellemi haladását.
A mi feladatunk az volna, hogy mai jelenünkben megtaláljuk az igennek,
az együttérzésnek folyamát; mert a tagadás folyama úgyis elég
szembeszökő. Haladás csak azzal jön létre, ha mindkét folyam hat.
Igazán nincsen-e eszköz a vallási czivódások elnémítására, anélkül, hogy
ezzel felbomlásra ne kényszerítenők a vallásokat, melyek görcsösen
ragaszkodnak fenmaradásukhoz és bizonyos fokig meg is kell maradniok?
Vagy ha ez a béke lehetetlenség – nincs egy út sem, mely legalább
odavezetne, ahol a vallások elviselhető viszonyba jutnak egymással?
Ha mindnyájan nyugodtan gondolkodnánk a vallás lényegén és jelentőségén
és tudnók, hogy a vallás nem önczél, legfeljebb csak eszköze az igazi
szellemi élethez vezető haladásnak, akkor hamar megértenők egymást. A
nagy alakulás egyedül uralkodnék rajtunk és mi elég erősek volnánk
ahhoz, hogy egymás utjait és módjait megtürjük és elviseljük.
Ámde ehhez a nyugodt szemlélődéshez nem egyhamar jut el a többség s a
vallás maga is akadályozza ebben. Mindegyik vallásban van valami
megkötöttség és nehezen tűrik el, hogy az ember bensőleg függetlenítse
magát tőlük. A vakbuzgóság következtében, melyet könnyen hoznak létre,
sokakra nézve betegségekké válnak, melyekből nehéz felépülni. Sokakat
nem előbbrevisznek, hanem akadályoznak a lelki életre irányuló
fejlődésük útján. Igy éppen az, aminek egyesítenie és előbbrevinnie
kellene, választ el minket sokszorosan egymástól és tart vissza a
magasabb czéloktól.
Ha nézzük a mai vallási áramlatokat, különösen két nagy irány tünik
szemünkbe, melyek a lelkeket egymástól elválasztják. Már nem hitvallások
szerint, hanem elvileg válnak el egymástól az emberek. Egyik részök
vallásosan vagy egyháziasan van hangolva és többé-kevésbbé a régi
hagyományoktól függ, másik részük mindezek alól kivonta magát és
tudatosan modern. Ezek azt kérdezik: Melyik világnézet méltó a mai
emberhez? És ezt akarják követni. Hitnek és hitetlenségnek, egyházi és
modern gondolkodásnak lehetne ezt a két irányt nevezni.
Mindegyik irányban van valami jó. A régi egyházi irány az, mely ápolta a
tömegben az erkölcsösséget s segítségre készen és tevékenyen törekedett
behatolni a népesség minden rétegébe. Nem annyira megismerésben, mint
tevékeny gondoskodásában van értékének súlypontja. Gonddal ápolja és
mint ma is egyedül szükségeset, dicséri az apák hitét és gondolkodását,
mely a régebbi időknek elegendő volt.
Ellentétes ezzel sok komoly léleknek modern iránya, mely a tömegekhez is
megtalálta az utat és minden értéket a megismerésbe vet. A tudomány mai
eredményeinek megfelelő helyes gondolkodást követel vallási dolgokban is
és éppen ezért idegenedett el sokféleképpen a vallástól. Értéke a
szellemben való haladás becsületes akarásában van, gyengesége, hogy
túlnyomóan a gondolkodásnak, nem az életnek utján akar haladni. Pedig
lélekben lenni, – az egészen más valami, mint gondolatsorokat befogadni.
Pedig éppen új életre van szükségünk. Az életnek magának kell még
sohasem sejtett módon fellendülnie, nem az életről szóló tanításoknak.
Az uj, igazi ember, akinek keletkeznie kell, ugy különbözzék a régi
embertől, mint az élő sejt az ásványtól. Határozott irányu
előrehaladásnak, uj létnek kell rajta láthatónak lennie.
És ebben segítenie kellene minden valamirevaló embernek. Kétségtelen,
úgy a hívők, mint a hitetlenek, ugy az egyháziak, mint a modernek között
egész sora van a rendkivül értékes szellemeknek, kik sajnos, ma csak
értetlenül állnak egymással szemben, sőt sokszor még küzdenek is
egymással. Szükségünk volna az ő együttműködésükre. Ellentétességük
megakasztja haladásunkat és kártékonyan hat rá.
Lehetséges itt egyáltalában megbékülés és hol találjuk meg?
Békülési kisérletek.
Vallási ellentét mindig volt az emberek között. Régebben a vallások
tüzzel és vassal akarták kiegyenlíteni ellentéteiket. Mást gondolni vagy
hinni, mint amit az állam megengedett, főbenjáró bűn volt. A vallások
történetének véres ösvénye van az emberiség történetében. Nem is lehet
másképpen. Világi hatalom és hitelv két legfőbb szükséglete minden
vallásnak. De a szellem a hitelv ellen tör, a hitelv a szellem ellen.
Tehát a hitelvnek a hatalom jött segítségére a szellem ellen.
A kiegyenlítődésnek ez a neme ma már meghaladott álláspont, bár a
mohamedanizmusban és a különböző keresztény vallásokban még csak
szendereg. De annyira már megérett az idő, hogy úgy érzi: a durva
erőszak a szellem területén lehetetlen.
Emellett évszázadok óta, tulajdonképpen a kereszténység egész idején
keresztül, van a békülésnek egy másik eszköze. Az ember arra törekszik,
hogy másképpen gondolkodó ellenfelét bizonyítékokkal győzze meg
gondolkodásának helytelenségéről és igy térítse meg. Hitviták és
összejövetelek, kiformált és jól meglatolt hitvallási tételek a
jelenségei az efajta kiegyenlítődési kisérleteknek.
Különösen a reformáczió kora gazdag az ilyen törekvésekben. Akkor is uj
idő lett. Nem egy területen nagy vivmányokat értek el és nagy
felfedezéseket tettek és minden oldalról föllép a régi egyházzal szemben
a követelés, hogy meg kell reformálni az egyházat fejében és tagjaiban.
A potestantizmus is felállította ezt a követelést. A protestantizmus
tudniillik valamikor modern irány volt.
Tehát be akarták bizonyítani az igazságot, mint ahogy a mathematikai
tételeket bizonyítják. És pedig bibliai tételekkel kellett mindent
bizonyítani. Föltették, hogy a biblia első szavától az utolsóig
csalhatatlan, és tételeit azután úgy és ott, ahogy és ahol alkalmazhatók
voltak, bizonyítékoknak használták fel, az igazságok, hitvallások és a
hitelvek szövevényeit eszelték ki a gyülekezetek számára.
Sajátságos vallási alakulatok köszönik létüket ennek a vajudásnak.
Valamennyi protestáns szekta és felekezet – számuk légió – így
keletkezett és sok ember és közösség áll még ma is e felfogás
kötelékében.
Ez természetesen már velejében hamis. Mathematikai tételeket be lehet
bizonyítani, mert a mathematika már megalkotta a bizonyítási eszközöket.
A mathematika megteremtette a vonal, a szög, a pont, a szám fogalmát.
Azután dolgozhatott velük. A természet nem ismer egyenest, sem
négyzetet, sem kört.
Az igazság területén azonban, még pedig sem a természettudományi, sem a
szellemi igazság területén nincs mathematikai bizonyíték, mert nincsenek
meg a mathematika elemei. Csak egy bizonyíték van: az élmény. Csak az
lesz bennünk tudatossá, amin mint tényen jutottunk keresztül és nem is
vagyunk képesek megérteni azt, amit magunkon meg nem éltünk vagy
tapasztaltunk.
A vallás területén az az igaz, ami az embert nem gondolkodásba, hanem
magasabb létbe emeli. Minden hitelv és hitvallás azonban a gondolkodás
és megértés körébe esik, nem az élet és lét körébe. Tehát az ember
igazságával éppoly kevéssé ütköznek össze, mint a gőzhajó a mozdonynyal.
Manapság izlése szerint választhatja meg az ember vallását. Ugyan melyik
a legkitünőbb? – Mind kifogástalan, mert mindegyiknek igaza van.
Melyiknek van a legkitünőbb állapota? Melyiknek vannak legnemesebb
tagjai? Mindegyiknek. Mindenütt találunk kiváló embereket. A vallásokon
belül és kivül minden táborban találunk a csőcselék mellett rendkivül
értékes embereket.
Sajnos, sehol sem találjuk meg – az igazságot. Nyilvánvaló, hogy így nem
is lehet megtalálni, mert rossz az út.
Ma is ezen az úton haladjunk? Felvessük talán a kérdést: Kinek van
tulajdonképpen igaza, a régi iránynak, vagy az újnak, a hitnek, vagy a
hitetlenségnek, a vallásnak, vagy a tudománynak?
Hát talán üljünk össze alkudozni, nyesegessük egymást és iparkodjunk egy
egyesítő vallást alapítani, olyan alakulatot, mely az egész világnak
szája ize szerint való?
Van ma ilyen kisérletünk, mely úgy fest, mint a bunda májusban és még
beszéltet is magáról. Ez a monizmus, egy vallásféle kotyvalék
tudományból és filozófiából. Nemsokára el is fog szenderülni az
unalomnak szende halálával.
Nem, az út rossz. Itt egyáltalában nem lehet az igazságot megtalálni. De
nekünk nagy érdekünk, hogy az elválasztott emberi lelkek egyekké
legyenek, hogy fejlődésünk nagy czélját elérni segítsenek. Az emberiség
szerencsétlensége és tökéletlenségének jele már magában az is, hogy
egység nélkül való. Minél mélyebben merült el az anyagi létben, annál
többször látogatja meg a háboru és vérontás csapása. A szellem utján
felváltja a durva verekedést a vallási és tudományos vitatkozás. Igy az
egymással vivott haszontalan küzdelemben sok, felette értékes erő megy
veszendőbe, melyek nagyon hasznossá válnának, ha nagy feladatok
megoldására szentelnék magukat együttesen.
«Békesség a földön!» ez a jelszava a szellemben való haladásnak.
Általános közeledésre és közös munkára van szükségünk, mely a
tökéletesség felé visz. A közeledéshez egészen más területen kell utat
törni, nem a gondolkodás, hanem az élet területén.
A megbékülés alapja.
Legmélyebb alapja az emberek közti békességnek, mely nélkül egyáltalában
lehetetlen az egymás megértése, a gondolatszabadság.
De ezt nem szabad félreérteni. Nem az államtól engedélyezett és
rendőrvédte gondolatszabadságot értem én. Hiszen erre is szükségünk van
és örülünk, hogy legalább ennek birtokában vagyunk. Azt is tudjuk, hogy
milyen nehéz volt kivivni s micsoda munkába került, mig a föld
hatalmasságai nagy kegyesen megengedték a közönséges halandónak, hogy
saját gondolata legyen és azt ki is mondhassa. Mindnyájan tudjuk, hogy
még ennek a sovány kis gondolatszabadságnak is mennyi fogyatékossága
van. De hogy ma – ha csak ennyire is – megvan és hogy egyáltalában van
iránta érzék, már az is nagy szellemi haladás.
A gondolatszabadságnak, melyről itt szó van, egészen más az alapja. Egy
pompás kölcsönösségen nyugszik. Emberekké kell lennünk, kik megadjuk
egymásnak a teljes szabadságot.
Először is a társadalomban nem szabad odajutnia a dolognak, hogy
valakinek gondolkodása miatt bármilyen kára is legyen. Az életben
elfoglalt helyzetére nézve teljesen közömbösnek kell lenni annak, hogy
keresztény-e vagy ateista, hogy konzervativ vagy liberális, klerikális
vagy szocziáldemokrata lapokat járat-e. Munkakörében csak képességei és
munkabirása szerint legyen szabad őt értékelni.
Ha a társadalom azt az álláspontot akarja elfoglalni, csak úgy teheti
meg, ha ez a felfogás az egyes emberből indul ki. A nagy igazságok csak
akkor lépnek be az életbe, ha az egyes ember tárja ki nekik az élet
kapuját. Uj gondolatszabadságunk életkör, melyet az egyes ember teremt
meg egész létével.
Korlátlan igazságként kell kiragyogni belőlünk a következőknek:
Környezetünkben ne befolyásoljon bennünket a mások értékelésében, hogy
milyen gondolatsorok között mozog az illető. Gondolkodjék úgy, ahogy
akar, mondja ki azt, ahogy tudja – ez csöppet se befolyásolja iránta
való viselkedésünket.
Különösen a gyermekeknek kell ezt megérniök szüleikben, a
hitvestársaknak és barátoknak egymásban – tudja meg mindenki, aki
körünkbe jut: mindenki viselkedik annyi tisztelettel mások iránt, még
nyilvánvaló tévedéseik iránt is, hogy sohasem kényszeríti őket egy olyan
gondolatsor elfogadására, melyen az a másik nem tud áthaladni egész
létével, vagy amelyet önként elfogadni nem hajlandó.
Hiszen nagyon egyszerű a dolog. Igazság csak egy van. Talán én vagyok
birtokában és más, aki másként gondolkodik, téved. De ez csak úgy
lehetséges, hogy az a más még nincs az igazság birtokában. Ha ez az
igazság, akkor előbb vagy utóbb bele fog hatolni annak a másiknak az
életébe is, mert az igazság nem maradhat rejtve. De ha én embertársamat
ma belekényszeríteném az én igazságomba, akkor a türelmetlenség
sarkalatos hibáját követném el, mert elvágnám őt egy fejlődéstől, mely
felette fontos és szükséges. Ha ráerőszakolom az igazságot, úgy, hogy
azt bensőleg nem ő maga találta meg és élte át, azzal csak ártok neki.
Csak egyre van jogom, hogy ő is tanusítsa velem szemben azt a türelmet,
melyet én tanusítok vele szemben.
De a dolog sokkal mélyebben rejlik. A gondolatsoroknak alapjában véve
semmi közük sincs az ember lényegéhez.
A gondolat a lélek ruhája és úgy különbözik a mások énjétől, mint az
emberek öltözete. A ruha teszi az embert, – igen, de csak külszinre. Az
teszi az embert, de nem teremti emberré. Vannak emberek, kik buzgó
keresztények és szigorúan konzervativok, mindig a lehető legjobbat
cselekszik és mondják, mégis gazemberek és képmutatók. Másfelől meg
vannak tiszteletreméltó ateisták és szocziálisták. Az ember lénye a
fontos, nem esetleges elveink köpönyege. Mi haszna, ha másokéval egyező
gondolatsorokat nyilatkoztatunk ki, ha lényünkben különbözünk tőlük és
egészen más megitélés alá esünk.
Valósággal mulatságos tévedése volt az előbbi századoknak, ami némely
körben még ma is kisért, mikor az emberek abban a hitben voltak, hogy ha
valaki nevét bizonyos hitvallási formulák alá irta, még ha jóhiszemüen
tette is, – ezzel «lélekben való közösséget teremtett». Nem a hasonló
máz, hanem a hasonló lény az alapja a közösségnek. A formulák egysége
még nem jelenti a lélekben való egységet. Megjön még az az idő, mikor
majd levetjük ezt a gyermekruhát. Ott viselték ezt a koncziliumokon,
szinodusokon, üléseken, kongresszusokon – már ahogy ezeket a mesterséges
emberi gyülekezeteket nevezik. Már nem illenek a mi korunkhoz. A jövő
majd mosolyog rajtuk.
Ennek mély oka van. Mivel az igazság nem szin, hanem lényeg, azért
sajátságos a hatása is. Az egész emberre hat. Egy nézet, még ha helyes
nézet is, ezt nem teheti meg. Nézeteinket talán mindnyájan többször is
megváltoztattuk életünk folyamán, lényegünk azonban végeredményében
ugyanaz marad. Itt-ott talán haladtunk valamicskét, rendszerint
ugyanazok a bajaink és gyengéink.
«Az» igazság azonban teljesen átalakítaná lényünket. Erre nézetformák
sohasem képesek. Még testi hatást is gyakorolna «az» igazság az emberre.
Élet, egészség, béke, öröm, a biztonság érzete és rendíthetetlen
bátorság jutna érvényre az igaz gondolattal. Mig ezt a hatást nem látom,
addig nem hiszem el, hogy valaki birtokában van «az» igazságnak. Hogy
pedig milyen gondolatsorok lakoznak benne állandóan vagy ideiglenesen,
az valóban teljességgel közömbös.
Azonban az első lépés az igazság felé az, hogy mindenkinek megadjuk a
gondolatszabadságot. Ez egyszersmind legjobb orvossága az ember
gondolatainak, ha orvoslásra szorulnak. Mert a nézetek értéktelensége
akkor lesz nyilvánvalóvá, ha nyugodtan léphetnek a világ elé. Sok ember
csak akkor veszi észre, hogy micsoda elhibázott holmiba van beleragadva,
ha ellenmondás nélkül kirakodhatik. Ha azonban időelőtt gyógyítási
kisérleteket alkalmazunk, akkor védi ezt a silány lomot és görcsösen
kapaszkodik bele. És akkor újra kárt okoztunk.
Mért érzi sok ember, mintha korlátok között szorongana és mért hajlandó
a megátalkodásra? Mert észreveszi, hogy nem bánunk jóhiszemüen
szabadságával és önállóságával. A gondolatszabadság az egyedüli emberhez
méltó állapot és mindenkinek megvan az a joga, hogy ezt bennünk
megtalálja.
És éppen azoknak, akik azt hiszik, hogy náluk van az igazság, éppen
azoknak szent kötelességük, hogy a tévelygők bizalmát megnyerjék. Aki
maga is vitatkozik és tolakodó, annak nem hihetjük el, hogy az ő
birtokában van az igazság s az nem is szerzi meg soha a bizalmat. De
bizalom nélkül nem lehet az igazság hatalommá.
Ez a nagy munkatér, ahol nem tanusíthatunk elég önmegtagadást. De, ha
csak néhányan is, erősen megvetjük itt lábunkat és tisztán látunk, akkor
nemsokára az egész közösség birtokában lesz az igazság.
A gondolatszabadság eredete.
A gondolatszabadságot egy nagyon egyszerű meggondolás annyira magától
értetődő dologgá teszi, hogy az ember bámul, mennyi időre volt és van
még szüksége ennek az igazságnak, mig érvényre jut.
Mindenki könnyen beláthatja, hogy az ember egészen másvalami, mint
nézeteinek összege. Azért nem is lehet annyira fontos, hogy milyen
nézetei vannak az embernek. Nevelés és mindenféle életmód szabja őket
ránk, de az egészséges ember kinő belőlük, mint a gyermekruhából.
Különösen a világnézetek! A világ előtt bizonyára nagyon közömbös,
hogyan nézzük őt. Itt van és olyan, amilyen, de nem olyan, amilyennek mi
nézzük. Nekünk a világnézet a véletlennek vagy életünk történetének az
eredménye, tehát szintén eléggé közömbös. Aki az embert nézetei miatt
szeretné vagy gyülölné, az összetévesztené a formát a tartalommal és
nagyon műveletlenül viselkednék.
Minden világnézetnek lényegéhez tartozik az is, hogy felette tökéletlen,
mert hiszen mi csak nagyon csekély részét nézhetjük a világnak. S nem
alkothatunk értékesebb itéletet a világról, mint amilyet alkotunk a nagy
városról, ha azt padláslyukból szemléltük. A világnézetekért folyó harcz
tehát hóbort, melyben sok a komikum.
Ámde kivánatos az emberre, hogy egyéni életében is fejlődésen menjen
keresztül. Tehát ha helyesen akar fejlődni, nézeteit nem egyszer kell
megváltoztatnia. Tudvalevőleg nem tartozik a ritkaságok közé, hogy
valaki egy év leforgása alatt a legellentmondóbb gondolatsorokra jut rá.
Vannak ateisták, kik buzgó keresztényekké fejlődnek és viszont.
Mindazonáltal ugyanazok az emberek maradtak. Melyik állapotában
szeressem tehát az embert? Talán abban, melyben úgy gondolkodik, mint
én? Hiszen akkor arról tennék bizonyságot, hogy nem őt szeretem, hanem
magamat és a fajtámat.
Sőt az is esztelen vállalkozás, hogy nézetekről csak vitázzunk is. Aki
már vivott valaha ilyen szóharczot – ugyan ki nem tette ifjabb éveiben!
– az emlékezik arra, hogy a szóharcz sohasem járt a kivánt eredménynyel,
hogy az ellenfél lehangolódott, vagy legalább is nekihevült fej és
mélyreható elhidegülés lett a következménye. A vitatkozás útja rossz út,
mert nem emelkedik a gondolkodás korlátain túl. Nekünk azonban létre,
nemcsak gondolkodásra van szükségünk. Tehát a gondolkodás szabadsága az
egyedüli, emberileg bölcs álláspont, amelyen egymáshoz jutunk.
Azonban egyszersmind az egyedül lehetséges isteni álláspont. Ha
egyáltalán van Isten – milyennek kell lennie érzületének? Mindent
átölelő léleknek kell lennie, akiben minden emberi lélek hazát és apai
szivet talál. Tehát még a legellentétesebb gondolkodók is.
Ugyan melyik emberen nyugszik leginkább az isteni tetszés? Bizonyára az
igaz emberen. Minél jobban törekszik az ember az igazságra, annál jobban
keresi Istent, akármilyen legyen is igazsága. Az őszinte emberé lesz
Isten tetszése.
Képzeljünk el hát két különböző lelket. Legyen meg mind a kettőben
ugyanaz a törekvés az igazságra. Az egyik nevelés vagy fejlődés
következtében a bibliában, mint az igazság csalhatatlan forrásában való
hithez jutott el. Az életben valószinüleg buzgó tagja lesz egyházának és
az igazságra való törekvése egyházias, vallásos irányban működik. Minden
esetre rajta nyugszik a lélek legmélyéből fakadó meggyőződése
nyilvánulásán a legmagasabb én tetszése. Ha ez az egyházias lepel nem
volna is utolsó megnyilatkozása az isteni igazságnak, mégis ez az itélet
hangzanék el fölötte: Az igazságra való további törekvésed folyamán
mindenesetre fölébe fogsz nőni. Egyelőre igaz vagy.
De elképzelhető éppen igy egy másik lélek is, ki szintoly odaadással
viseltetik az igazság iránt, ki azonban születése vagy életpályája
következtében éppen ellenkező fejlődési irányt vett. Mi az igaz? kérdezi
ez és legkomolyabb meggyőződése alapján azt feleli: Csak ami megérthető!
Minden más agyrém. Becsületes ateizmus, materializmus vagy más
ilyenfajta a hitvallása.
Hogyan itélné meg őt a legmagasabb én? – Mindenesetre nagyrabecsülné őt
becsületes igazságszeretetéért. Ez a szellem persze nem láthat egyelőre
a materialisztikus-ateisztikus lepel fölé. De ez nem baj. Bizonyos, hogy
úgy halad rajta keresztül, mint ahogy átmegyünk egy völgyön. Kutatása
közben egyre szélesebbkörü igazsághoz jut el. A nézetek időlegesek, nem
örökkévalók. Egyelőre nagyon igaz ember. Talán éppen ateizmusa értékes
alkotórésze lesz fejlődésének.
Mindkét esetben egyformán méltóak a szeretetre mindketten. A nagyobb
tetszés azon nyugszik, aki komolyabban és hivebben keresi az igazságot.
A másik azonban, aki talán buzgóságból csökönyösödik meg nézeteiben és
téveszt utat, jobban rászorul az ápolásra. Neki gyöngédebb kiméletben
lesz része. Elképzelhető tehát, hogy ugyanaz a szeretet különbözőképpen
nyilatkozik meg.
De ha egyik vagy másik nem becsületes a meggyőződésében? – Mégis
ugyanolyan szeretetben lesz része, mert ember, szellem, az örökkévaló
énnek gyermeke. Igazságtalansága pedig betegség. A beteg gyermeknek
ápolásra van szüksége. A szeretet tehát kétszeresen gondos ápolásban
nyilatkozik meg, hogy őt helyes utra vezesse.
Mit tegyünk hát? Csatlakozzunk ehhez vagy ahhoz, alkossunk jobb vagy bal
pártot, törjünk egymásra tüzzel, vassal vagy ujságczikkel, üssünk rajta
egymáson többé-kevésbbé titkos leshelyekből? Mit szólna ehhez az
örökkévaló én? Azt mondaná: ostoba emberek. Sok időre van szükségetek,
míg lelkemet megérzitek, értelmemet megértitek, mig Isten és az emberek
igazsága megérint benneteket.
Nem esetleges gondolkodása, hanem léte adja meg az ember értékét. Az
Isten részéről tehát korlátlan a gondolatszabadság. Vannak ateisták, kik
közelebb állanak Istenhez, mint sok keresztény és viszont hitbuzgók, kik
ki vannak zárva az ő közösségéből és vannak, akik ma reggel vagy este
jöttek, s országában mégis a lakodalmi asztal körül ülnek. Csodálatos,
hogy ma ezt még nem értettük meg!
Az égből állandóan gondolatszabadság árad az egész világra, a rosszakra
és jókra, az igazakra és igaztalanokra. Véghetetlen türelemben van
rábizva egész lényünk a fejlődésre. És ez ismeri a czélt s igazságot. Ez
napfényre hozza az igazságot és minden gondolatalakulat csak arra való,
hogy az igazság minél tündöklőbben ragyogjon. Minden gondolatalakulat,
úgy az igenlő, mint a tagadó.
Szellemünk történetét – s ez az igazi története az emberiségnek – mindig
az vitte előbbre, hogy nagy lelkek függetlenítették magukat az uralkodó
gondolatoktól és új utat kerestek, a maguk útját. Az emberiség minden
nagyja ezért volt gyülöletes a vallás előtt s ezért volt mind
vallástalan. Egyik sem inkább, mint Jézus. Azonban mindegyik,
kiváltképpen Jézus, gondolatszabadságot teremtett maga körül és sokak
számára, mert egyedül ez az alapja a lelkek megbékülésének és az
egyedüli állapot, mely méltó az emberhez és megfelel Istennek. Azért
győz egyre jobban a gondolatok szabadsága. Ez töri utját a legnagyobb
bizonyossággal az igazság országának.
Az új erkölcsiség.
A megbékülés azonban nemcsak a gondolatszabadság érvényesülésén alapul.
A gondolatszabadság utat nyit feléje, de nem teszi teljessé. Az igazi
megbéküléshez új erkölcsre van szükségünk.
Az erkölcs, mely ma valóban kormányoz és uralkodik az emberen, még
mindig a régi: Szeresd barátodat és gyülöld ellenségedet! Ez volt a
pártoskodás erkölcse. Az ember kereste a magához hasonlót és ezen az
alapon elhatárolt körbe zárkózott. Esetleg a családot, a népet, a
nyelvet, a szint stb. kereste, vagy lelki értelemben fogta fel a dolgot,
kereste az egyforma vallási formákat és gondolatsorokat, vallásokat
alapított és hitelveket állított fel. De mindez egynemüségek köréből
kizárt minden mást. Végtelen sok szakadék van az emberiségben és éppen
az értékes és erős lelkek pazarolnak el sok életerőt az egymás elleni
küzdelemben.