jó uralkodó hatalommá lesz, melyben az ember egész környezete osztozik.
A rossz gondolat meg rossz világot nemz az ember körül és a romlás
hatalmává lesz. Tehát el sem képzelhetjük, milyen fontos az ember
alakulása szempontjából az ő gondolatvilága. Minden gondolat erő, mely
képes volna arra, hogy az anyagra átalakítólag hasson, mint a szélvész a
hullámokra, ha rögtön nem tennék hatástalanná más szellemi erők. De
felettünk mindazonáltal megtartja hatalmát és nagyon fontos, hogy az
élet gondolatai, jó gondolatok környékezzék az embert és keletkezését és
töltsék be lelkét, nem pedig rossz gondolatok, sötétek, feketék. Ezek
nagyon hamar jelennének meg benne vagy körülötte bajok alakjában.
Másrészt azonban az is világos, hogy jövendő tökéletességünk magasabban
áll, mint a jó és rossz, vagy hogy ebben ez a két hatalom a lét olyan
harmóniájában növekszik, mely az ellentéteknek egymással való
szembeszállását nem engedi meg. Tökéletességünknek a szellem világában
olyannak kell lennie, mint amilyen volt az előbbeni tökéletesség a
testiség világában. Tökéletes testi forma voltunk, tökéletes szellemi
forma leszünk. Ebben a testiségnek is ujjá kell alakulnia, mindenek
előtt teljesen a szellem hatásköre alatt kell állnia.
Tehát nem is beszélhetünk jó vagy rossz emberekről. Ilyen nincs is. A jó
és a rossz az előre irányuló mozgás erői, de nem önálló szellemek, tehát
nem emberek. Eszközök, nem személyek, szinek, nem lényegek.
Sehol sem értették meg az embert ott, ahol a jók és a rosszak osztályába
sorozták. Ma ugyan mindent e mérték szerint osztályoznak egy bizonyos
erkölcsi felfogás szempontjából. Innen van, hogy a legtöbb ember
kesereg, hogy nem értik meg.
És nem is értik meg. Minden ember előtt ott lebeg egészen világosan a
tökéletesség világában mutatkozó valódi alakjának képe. Továbbá mindenki
egészen pontosan tudja, hol fogyatékos a tökéletesség valódisága és
tudatosan vagy öntudatlanul szenved emiatt. Ha rossznak korholják, vagy,
ami szinte még kellemetlenebb, jónak dicsérik, lényét mindkét esetben –
félreértették. A tökéletességre rendelve és alakulásának mértéke szerint
többé vagy kevésbbé roszszal van borítva, de lénye egészen más, mint a
rossz vagy a jó.
Talán jobban meg lehet érteni ezt egy példán. Ha ma élne néhány
tökéletes ember a föld hátán, valódi ember, olyan, amilyen mindnyájunk
előtt lebeg bensőnkben, nem sok idő multán elárasztaná az emberiség
tömegeit a tökéletesség világossága, mely mindenkit ellenállhatatlanul
beragyogna, meggyógyítana, megmentene. Azonban, ha valódi emberek
helyett csak jó embereket sikerülne nemzeni és mi többiek volnánk ezek
mellett a rossz emberek, akkor elviselhetetlen helyzet alakulna ki, egy
pártellentét, mely elképzelhetetlenül szörnyüséges volna, ha a «jó»
emberek száma nagyon megnövekednék. Szerencsére ez sohasem állhat be,
mert a jó és a rossz a valódi ember szellemi magaslata alatt áll.
Azt is megértjük, hogy a fejlődés lassú és éppen úgy szüksége van
évezredekre, mint az élő sejt fejlődésének. Most már az a fontos, hogy
az első lépés az érzéki tökéletességből a szellemi tökéletesség felé a
«rossz»-nak gondolata volt. Innen van, hogy az érzékiség és a «rossz»
közeli rokonai egymásnak. Mennél jobban közeledünk a szellem felé, annál
közelebb kerülünk az érzékiséghez, annál közelebb vagyunk a «rossz»-hoz.
Ez oly érthető, hogy sok jóhiszemű ember azt gondolta, hogy az
érzékiséget teljesen ki kell irtani, hogy megmeneküljünk a «rossz»-tól
és közelebb jussunk a «jó»-hoz. Persze, ez nagy tévedés. Hiszen nem _jó_
embereket kell tenyészteni, hanem _valódi_ embereket kell létrehozni.
A valódi ember uralkodik érzékein, de nem irtja ki őket. A pusztán jó
ember talán böjtől, zabolázza testét, a valódi ember istentiszteletté
avatja az evést és ivást. A pusztán jó embernek mindenütt van
nyesegetni, tiltani valója, egyre alapítja az egyletecskéket az ilyen
vagy olyan baj orvoslására – a valódi ember életerőt fejt ki,
szabadságot és erőt teremt maga körül és ebben a levegőben ellebben a
halál minden árnyéka.
Egy azonban igaz. Hiszen minden állat- vagy növényfaj mutat visszaesést
az ősi állapotba. Ezt atavizmusnak vagy csökevénynek nevezik. Az ember
is mutat folytonosan és mindenütt ilyen visszaesést.
Csökevény ránk nézve az, ha az állati állapot mutatkozik. Ennek mértéke
szerint leszünk anyagilag megkötöttekké. Az állat még egészen megkötött
és megkötöttségében jó, olyan jó, amilyen jó az állat lehet.
Megkötöttségében egészséges is, jól érzi magát, mert érzése pontosan
megtanítja, mit kell tennie, mit kerülnie. Nem is akarhat mást, csak
azt, amit kell. Ezzel szemben az ember alapja a szellem. Ez azonban
korlátlan uralmat jelent az anyag fölött. Ma már képes arra, hogy mást
akarjon, mint amit kell. Mivel azonban csak félig szellem, helytelenül
bánik az anyaggal, «bűnt» követ el és ez lesz forrása szenvedésének,
mivel valótlanság. A bajok féligazságaink kifejezői.
Az ilyen visszaesés minden egyes esetben a régi érzékiséget juttatja
fokozottabb mértékben érvényre. Természetesen a «rossz» érzése van meg
ilyenkor bennünk. Ahol igazi haladás van, ott a szellem kezében van a
kormánypálcza és a vivmányok mind a «jó» zászlaja alatt sorakoznak.
Ma az érzéki és szellemi között a középen élünk, ezen alapul mindaz, ami
jó és rossz bennünk, de nyilvánvaló, hogy a szellemlény diadalmaskodni
fog az érzéki lény fölött. Akkor majd kiegyenlítődik bennünk a jó és
rossz és megbékélésük egy sajátossága lesz a valódi embernek. Mért fog a
szellem győzni? Mert a történelemben, amennyire azt ismerjük,
folytonosan ért el eredményeket s mert a fejlődés nem állhat meg.
Szellem és hit.
Folyton csak a szellemről beszélünk és majd elfeledtük, hogy manapság
végtelenül sok ember nem ismeri el, hogy van _szellem_. Nagyon ártatlan
és ártalmatlan felfogás. Senkinek sem közönbös annyira, mint éppen a
szellemnek. Ha ezek az emberek bizonyos idővel előbb éltek volna, azt
mondták volna: szilárd anyag, cseppfolyós anyag ostobaság, ilyen nincs.
Vagy egy más időben: eleven anyag – bárgyuság. Mért ne mondanák ma:
nincsen szellem.
Ha van szellem, akkor neki árt legkevésbbé, ha azt mondják, hogy nincs.
Mit tennénk mi, ha valaki tagadná létünket? Azt hiszem nem boszankodnánk
ezen, hanem alkalomadtán megragadnók az üstökét és igy figyelmeztetnők
barátságosan arra, hogy vagyunk. Meg szeretnék hivni minden ilyen embert
vacsorára, hogy kocczintsak vele mindkettőnk egészségére. Ez oly kedves
alkalom volna a megismerkedésre, hogy mint legjobb barátok válnánk el.
A szellem világában kevesebb volna a humor? Azt mondta egyszer valaki:
Aki megteremtette a békát, – nem volt abban humor? A szellem egyszer
elbájoló és lelkesítő módon fogja magát megismertetni. Aki azt hiszi,
hogy a szellem nevében fel kell háborodnia azok ellen, akik a _szellem_
létét tagadják és materialistának meg nem tudom minek szidalmazná őket,
mindenesetre arról tenne tanuságot, hogy nagy a gyengesége és kicsi a
hite a maga igazságában. Az ugynevezett materialistában sokszor több a
szellem, mint haragvó ellenében.
Ha napvilágnál nézzük, nagy hálával tartozunk az ugynevezett
materialista meggyőződésnek. Ez a meggyőződés a természet bizonyos
irányu megfigyeléséből és az anyag vizsgálatából eredt. Senki sem
tanított meg annyira, hogy pontosan és gondosan megfigyeljük a természet
jelenségeit, mint az a tudomány, mely mindazt tagadta, amit nem tudott
bebizonyítani. Régebben szivesen folyamodtak szavakhoz és
hipotézisekhez, ha az érzékfelettiről volt szó és ezért évszázadokon át
hamis képzetsorokban éltek. Most azonban minden megváltozott. Sokkal
gondosabbak vagyunk megfigyeléseinkben és azért érettebbek a
megismerésben, mint régebben. S ezért nem utolsó sorban tartozunk
köszönettel a becsületes, fenkölten gondolkodó materializmusnak.
Van persze egy másik, gondolattalan, fecsegő materializmus is. Ez a
törzsasztalok álláspontja, melyről nem érdemes beszélni. Éppen olyan
boldog hitében, mint egy régebbi, de még ma is meglevő fajtája a régi
hitnek, mely engedelmesen elgajdolt mindent, amit előénekeltek. Csak a
szine más, lényege egyforma.
Az igazi materializmus nagy, leküzdhetetlen igazságszeretetnek volt a
folyománya. Sok okunk van rá, hogy hálásak legyünk iránta kiméletlen
vizsgálódásai miatt az igazság érdekében. Talán éppen ott működött
leghatalmasabban a szellem, ahol a legbuzgóbban tagadták létét.
Egy föltétlenül bizonyos. Mathematikai bizonyítéka nincs a szellemnek,
mert nem tudjuk megmagyarázni. A mathematika csak olyan nagyságokkal
bizonyít, melyeket ő maga teremtett. A természetet, az anyagot, az
életet, a szellemet azonban nem mi teremtettük, tehát nem is
magyarázhatjuk meg. Megvannak és mi többet nem tehetünk, csak
megjelenésük formáit irjuk le.
Az ember tudvalevőleg csak a tapasztalati tényeket ismerheti meg, csak
ezekbe találja bele egy kissé magát. Hogyan volnánk képesek mi, kik
félig anyag, félig szellem vagyunk s nagyon messze valódi
tökéletességünktől, mely tisztán szellemi, – hogy volnánk képesek ma
megállapítani azt, van-e szellem és mi a szellem!
Egy egysejtü lény nem állapíthatja meg, mi az élő és mi a holt anyag.
Nagyon is kezdetén van az életnek. Az ember is nagyon a kezdetén van még
a szellemnek. De azt nagyon jól meg tudjuk különböztetni, mi az élő,
mert magunk mutatjuk az élet legmagasabb formáját.
Ennyi bizonyos. Ha a fejlődés egyáltalában a megkezdett uton megy
tovább, egyre jobban kell érvényre juttatnia a szellemet. Épp úgy, ahogy
az élet az anyagban megjelenni törekedett és egyre magasabb formákat
vett fel és máskép nem is cselekedhetett, mert egy magasabb törvénynek
engedelmeskedett, – épp úgy cselekszik majd a szellem is. Csak ily módon
és igy a legjobban lesz észrevehetővé és nyilvánvalóvá.
Ugy látszik, hogy a szellemben, mint a lángban, megvan az az eleven
törekvés, hogy tanuságot tegyen magáról az anyagban. Egyre
észrevehetőbben fog szemünk elé nyomulni. Minden emberi gondolat,
szerszám, egész történelmünk bizonysága a szellemi erő gyarapodásának,
mely nekünk talán lassú, de állandó és biztos.
Igen, veti ellene ellenfelünk. Ezt mi is tudjuk. De mi egy olyan szellem
létét tagadjuk, mely független az anyagtól. Mi tagadjuk az önálló
életet, az önálló szellemet, azt a gondolaterőt, mely el van oldva az
anyagi kapcsolattól.
De mi volna, ha mindaz, amit anyagnak nevezünk és annak minden
nyilvánulása csak a szellem formája volna? Lehetetlen, hogy két
homlokegyenest különböző ősanyag legyen, szellem és anyag, minden
létezőnek alapjában egy nagy egységnek kell lennie, mert egységesen
nyilatkozik meg. Szellem és anyag egykor majd úgy nyilvánul meg, mint
egy világlét két eleme, akárcsak a pozitiv és negativ elektromosság, a
jó és rossz és minden páros erő. A két sark-erőnek, a szellemnek és
anyagnak együttműködését feltételezi a jelenségek látható világa
alakulásában és fejlődésének soraiban és magában véve egység.
Ez egyre világosabbá lesz. Ha pedig valahol nem világos, az sem baj.
Minden bizonynyal világosabbá lesz. Hiszen alakulási folyamban vagyunk,
mely mindig újat, egyre nagyszerűbbet sodor szemünk elé és amely nem
nyugszik addig, mig az ember megint tökéletes nem lesz.
Mért van jogunk ezt hinni? Mert tagadhatatlanul világos az emberiség,
egész bolygónk történelméből, hogy mindig nagyobb és tökéletesebb áll
elő a kisebből és tökéletlenebből. Mert az emberben felragyogott a
szellem az első gondolatban, melyet sikerült elgondolnia és mert
magunkban hordjuk az emberi tökéletességnek elpusztíthatatlan képét,
mely nem nyugszik addig, mig valósággá nem lesz.
De sokkal fontosabb a kérdés: Mit tegyünk hát mi, emberek? Vitessük
magunkat a keletkezési folyammal előre, a szellem felé és igtassuk
bensőnkben a szellemet jogába az anyaggal szemben, tartsuk erősen a
tökéletest gondolatainkban és tagadjuk meg, vessük el a tökéletlent.
Semmiféle munka nem hiába való ezen a területen és minden ember hivatott
munkatárs és értékes segítő. Előbb csak a természet működése volt ez,
mely teremtett, ma az emberben a szellem is munkába állt, mely minden
egyes embert méltányol és megbecsül, mint munkatársat.
Nagy a jelene az embernek, ennek a lénynek, mely keresi valódi
tökéletességét. Sokkal nagyobb a jövője az emberiségnek. Egy szóval
lehet meghatározni: a szellem uralma az anyag felett, az igazságé a
hazugság felett, a tökéletességé a tökéletlen felett. Egyedül jogosult
és jutalmazó tartalma minden egyes ember életének, hogy magát és minden
erejét ennek a czélnak szentelje. Mi vagyunk ma a legfontosabb emberek,
akiken keresztül halad minden erő az emberiség jövendője felé. Mi
vagyunk ma minden tökéletességünk mellett pótolhatatlan szeme az
alakulás hosszú lánczának, mely nélkül egyáltalában nincsen czél. A
minden időkben élő nemzedéktől függ az ember jövője.
A VALLÁS KÉRDÉSE VAGY A MODERN ÉS VALLÁSOS GONDOLKODÁS MEGBÉKÜLÉSE.
Vallás és fejlődés.
A természetrajz félreérthetetlenül tanítja azt, hogy az emberiség jövője
a szellemben rejlik. A teremtés nagy szándéka nem az, hogy tökéletes
érzéki lényeket hozzon létre, hanem, hogy tökéletes lelki lényeket.
Annyira már megvalósítottuk ezt a tervet, hogy tartalmáról világosan
tudunk magunknak számot adni. Azonban éppen oly világos előttünk az is,
hogy a czélt még nem értük el. Már látjuk magunk előtt körvonalaiban,
minden erőnket meg tudjuk feszíteni, hogy közeledjünk hozzá, de
részleteit még nem látjuk teljes valósággal és éppen oly valószinü, mint
természetes, hogy utunkban sokszor félrelépünk és sok nagy balsiker ér
még minket. Tökéletesekké kell lennünk, de nem vagyunk tökéletesek. Még
nem.
Amint az emberiségben megvillant a fenségesebbnek sejtelme,
bekövetkezett a természeti törvény bizonyosságával a törekvés, hogy ezt
a fenségesebbet el is érje. Ezeket a törekvéseket érzékelteti az emberek
vallása.
A vallás nem viszonya az embernek az Istenhez. Ez a viszony örökkévaló
és változhatatlan. A vallások azonban, tudjuk, változók és időlegesek.
Csak azt jelölik meg, hogyan fejezte ki az ember sejtelmét Istenről és
hogyan törekedett Isten felé, szóval a vallások az embernek Istennel
való viselkedését jelölik meg.
A vallások is csak abban az időben keletkeztek, még pedig abban a
pillanatban, mikor az ember megszünt tökéletes érzéki lény lenni és
megvirradt benne a sejtelme a szellem világának, mint tulajdonképpeni
hazájának és hivatásának. Vallásosan beszélve azt kell mondanunk: A
bűnnel együtt jött a vallás, vagy Pál szerint: A bűn miatt jött a
törvény. Igy nevezi a nagy apostol a vallást. Aki őt ma meg akarja
érteni, irásaiban mindenütt beleigtathatja a «vallás» szót a «törvény»
szó helyébe. Ugy tünik fel majd, mintha modern irást olvasna.
A különböző vallások alakulásának története a lelki fejlődés területén
teljesen megfelel a fajok alakulása történetének a test fejlődésében.
Legtöbb olvasóm valószínűleg meg van győződve arról, hogy a
kereszténység a vallás legmagasabbrendű formája. Azt is gondolhatja
esetleg, hogy a kereszténység az ember a vallások között. A valóságban
lehet is a legemberibb vallás, legalább legfejlettebb fajaiban.
Ha már most a vallások együtt jöttek létre az ember uj tökéletességével,
melynek a szellem elérése a czélja, akkor világos, hogy el is kell
tünniük, mihelyt az ember a tökéletességet elérte. Mennél tökéletesebbé
lesz az ember, annál inkább játszszák a vallások az elkorcsosult tagok
és csökevények szerepét.
Jelenleg azonban hatalmas eredményt jelölnek meg a fejlődésben és az
alakulás folyamában egyre fejlettebb alakokat vesznek fel, mig a lelki
meggyarapodás őket is túl nem szárnyalja és el nem hagyja. Mert nem
lényegek, hanem csak árnyékok és formák. Nyoma az előrehaladásnak, de
nem maguk az előrehaladások; mozdulata, erkölcse, szokása és tana az
igazi szellemi életnek, de nem ők az élet a szellemben.
Felette vigasztaló az emberiségre, hogy minden része kivétel nélkül
átlépte már a vallás alsó határát. Tudomásunk szerint egyetlenegy nép
sincs, mely vallás nélkül él. Ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy
az emberiség egy része sem áll már a tökéletes érzéki lény fokán, hanem,
hogy mindenki, többé vagy kevésbbé tudatosan, magában hordja már a
szellem csiráját és hogy a «jó» és a «rossz» vonzva és taszítva
mindenkiben működésbe hozta hajtó erejét.
Ez kimondhatatlanul nagy eredmény, mely minden másnál jobban bizonyítja
az emberiség egységességét és benső összetartozandóságát. Hogy az
emberek kialakulása egységes volt-e, azt természettudományilag nem lehet
bebizonyítani. Sőt nyomatékosan kétségbe is vonták. Az emberiség léte
minden bizonynyal egységes. Ezt bizonyítja a vallás. Azért látszik a
lelki szem előtt az alakulás egységesnek. Hanem bizonyára azt sohasem
lehet majd tudományosan bebizonyítani vagy megczáfolni.
De más oldalról meg kell engednünk, hogy az emberiség egyik része sem
lépte még át a vallás felső határát. Még egy nép sem jutott a lélek
vallásnélküli tökéletességének állapotába. Nem is tételezhető fel, hogy
a fejlődés valamikor is megengedje, hogy egyesek ennyire előre jussanak.
Abban a pillanatban, amidőn bizonyos számu ember, még ha kis nyáj volna
is, – valaki azt mondta, ha tizenketten volnánk is – belépne a lélek
tökéletességébe, ezek nem nyugodhatnának addig, mig ez a szabadság
mindenkinek közjavává nem válik.
És erre volna is hatalmuk, mert a lélek ragályosabban működik minden
bajnál és betegségnél és minden embert beleragadna az életbe. Ez is az
emberiség egységességét mutatja.
De bárhogy áll is a dolog, a fejlődés fokmérőjének tekinthetjük a
vallást. Sok vallás eltünt ugyan, éppen úgy, mint sok faj is, de
általánosságban megvan a természetnek az a törekvése, hogy a lelki fajok
itt is szép csendesen megmaradjanak egymás mellett, úgy, hogy a föld
vándorló vallásmuzeumot is mutat, mint ahogy élő növény- és állatmuzeum
van rajta. Mai vallásaink együtt keresztmetszetei a vallási fejlődés
lánczolatának az ősi kezdetektől fogva.
Ha pedig a vallás alakulási nyoma a szellemnek, akkor egyuttal tanuja és
kifejezésformája tökéletességünknek és alakulási kisérleteinknek. Ha
nagyon alacsony fokon áll, akkor Istenről és a szellemről alkotott
fogalmai is alacsonyfokuak, akkor súlypontja a mozdulatokban és
külsőségekben van, külső fényre és csillogásra törekszik s lehetőleg
nagy zajt csap. A műveletlen ember örömének nyilvánulása lármával jár,
mozsárdurrogással, kiabálással, dobpergéssel stbivel. Igy hát az
alacsony fokon álló vallás sem lehet meg érczczel vagy faeszközökkel
előidézett erős hanghullámok nélkül.
Ha a vallás fokozatosan feljebb kerül, emelkedik Istenről alkotott
fogalma is, súlypontja pedig a tanításokra és a belső életre esik, külső
fellépése egyszerűbb lesz, lemond a csillogó díszruhákról, a zaj, lárma,
ünnepi méltóságos és bensőséges énekké szelidül. A művelt ember lárma és
mozsárdurrogás nélkül is tud örülni s örömét csak felragyogó szeme
árulja el. Lelke is lárma és mozdulatok nélkül emelkedik a magasba.
Minden vallás két szükségletével tesz tanuságot tökéletlenségéről,
melyek nélkül meg nem lehet, melyek azonban nagyon távol állanak
bensőleg a tiszta szellemi élettől. Első szükséglete az ismétlés. A
religio szóról-szóra azt jelenti: ismétlés. Szertartásos olvasás, mindig
újra meg újra ugyanannak olvasása, – ezt jelenti a religio, a vallás.
Ez nagyon jellemző. A vallásban különböző alakulási kisérletek vannak a
szellemi életre. Ezt az életet az emberiségnek előbbre haladt tagjaitól
kell megtanulnia, kik a vallást maguknak kigondolták s aztán be kell
vésnie elméjébe, megszoknia a végtelen ismétléssel. Az embereket
egyformán idomítják a szellemre. Ahol azonban idomítás van, ott
rendszerint nyoma sincs a szellemnek, mondta egyszer valaki.
Mindazonáltal nagy érdemük van a vallásoknak fejlődésünk körül. Állandó
nagy hatóerők voltak, melyek a szellemi életet ápolták. De az egészen
világos: ha nem a közvetlen lélekből jön valami, ami kiemel a tompa
tömegszokásokból, akkor sohasem jutnánk ki a vallás utain egy holt
pontból. Szellem és vallás úgy cseng egymás mellett, mintha az ember
lassú hirtelenségről beszélne. A vallás alakulási kisérlet s ezért van
is létjogosultsága s kifejezésre juttathatja szertartásait, de azért a
vallás még nem alakulás és növekedés.
A másik szükséglet, melynek szintén nincs köze a szellemhez, és amelyről
egy vallás sem mondhat le, a pénz. Minden vallás koldul. Ebben a
tekintetben az anyag uralma alatt állanak. A szellem meg ellenkezőleg
uralom az anyag felett, tehát függetlenség a pénztől. De ez is jellemző.
A pénz hatalom, világi hatalom. Aki pénz nélkül nem állhat meg, arról
tesz bizonyságot, hogy anyagi erőszakoskodás alkalmazása nélkül ügyét
nem viheti keresztül.
A vallások tehát – közöttük ebben kivétel nincsen – nem igazi területei
a léleknek, hanem az anyagon belül állanak, de természetesen, nyomok
azon az uton, mely az anyag fölé vezet. Aki átszellemült tekintettel
bolyong ebben a nagy vallásmuzeumban és tanulmányozza azt, az nem
nézheti megindult mosoly nélkül mindazt a csodálatos alakulási
kisérletet, melyek azonban mégsem alakulások. Mintha az ember
gyermekeinek játékos polczát nézné, mely mindenféle haszontalan
lim-lommal van megrakva. Igen, igen, a játék is alakulási kisérlet s
alapja nagyon komoly. De mégis csak játék.
A gyermeket sohasem szabad megzavarni játékában. Ez gondolattalan
durvaság. Az embert nem szabad bántani vallásában. Ennek sem czélja, sem
értelme nincs. Aki az emberen segíteni akar, annak életben kell
részesítenie őt, tiszta lelki életben. Akkor aztán magától hull le róla
a vallás.
Minden vallás egyuttal keresztmetszete a fejlődésnek. Sokáig lesznek még
olyan emberek, kik e határvonal alatt maradnak. Ezek számára a vallási
gyakorlat a lehetséges haladás az élet felé. Azért hálával tartozunk a
vallásos gyakorlat _mestereinek_, hogy oly sok silány értéket a magasba
emelnek. Azoknak a szellemeknek számára azonban, kik a határvonal fölött
állnak, a vallás hanyatlást jelentene. Ezeknek azon kell lenniök, hogy
minél magasabbra nőjenek a vallás fölé. Ez még nem megvetése a
vallásnak. Egy ember sem veti meg gyermekkorát. Ellenkezőleg szivesen és
örömmel gondol rá vissza. De többre kell vinnie.
A vallásellenes irányok és törekvések rendszerint nem jelentenek
haladást s nagyon hamar megbénulnak valami kimondhatatlan unalomban. Az
előretörtető emberiség magától, minden durva keménység és erőszakos
átmenet nélkül nő ki a vallásos formák világa fölé. Lélekre, isteni
közvetlenségre van szüksége és végül magától is messze maga mögött
hagyja a vallást. Ez csak játéka a fejlődésnek.
A vallási összeférhetetlenség.
Az is sajátsága minden vallásnak, hogy kölcsönösen nem szenvedhetik el
egymást. Természetes. Hiszen a vallások ismertető jelei
tökéletlenségünknek. Ha a vallások tökéletesek volnának, akkor minden
vita épp oly tárgytalan volna előbbrevalóságukról, mint róluk magukról
is.
Tulajdonképpen annyi vallásnak kellene lennie, ahány ember van, azaz
helyesebben, egynek sem. Ez volna a tökéletesség állapota. Mivel azonban
még nagyon messze vagyunk ettől – mi mindnyájan, ma élő nemzedék – nem
dobhatjuk sutba a vallást, ráadásul azonban el kell fogadnunk a vele
járó tökéletlenséget, féltékenységet és czivakodást is. Mindez már hozzá
tartozik lényegéhez.
Tudvalevőleg két erőkifejtés között mozog az egész természet. Az egyiket
létért való küzdelemnek nevezzük, ez a tagadó folyam; a másik a létben
való segítség, az együttérzés, amelyben a természet úgy munkálkodik,
hogy társas helyzetbe hozza az élőket, hogy egymás segítségére legyenek,
mint pl. a virág és a méh. Ez az igenlő folyam. E két áramlat hozza
létre azt, amit mi fejlődésnek nevezünk.