KULTURA ÉS TUDOMÁNY
AZ EMBERISÉG JÖVŐJE
IRTA HEINRICH LHOTZKY
FORDITOTTA SCHÖPFLIN ALADÁR
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1912
AZ EMBERISÉG JÖVŐJE
IRTA
HEINRICH LHOTZKY
FORDITOTTA
SCHÖPFLIN ALADÁR
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1912
A FEJLŐDÉS KÉRDÉSE.
Az olvasóhoz.
Prófétai kisérletet, remélem, nem vár tőlem a nyájas olvasó. Hiszen sok
prófétája van korunknak, legalább sokan olyanok, kik úgy tüntetik fel
magukat, mintha próféták volnának. Tárgyam mint időszerű elmélkedés
ötlött fel bennem, mely abból az érdeklődésből sarjad ki, mely az
emberre, mint olyanra irányul, – az emberre, amilyen, – nem amilyennek
lennie kellene.
Ez sokszorosan elválaszt engem a kortársaim közt uralkodó irányoktól. Ők
tulságosan kevésre becsülik az embert. Csak úgy veszik számba, mint
körüknek, vallásuknak, különleges törekvéseiknek részesét. Az ember csak
szám nekik, nem ember. Éppen csodálatos sajátossága, különálló léte megy
veszendőbe, mihelyt valamely határozott törekvéshez csatolták, mint
annak egyik tagját. Itt az ügy a fő, nem a személy.
Akit az ember mint ember érdekel, annak tulajdonképpen nem szabad
semmiféle zárt párthoz csatlakoznia. A pártállás elzárja a
hozzáférkőzést sok emberhez, akik pedig éppen olyan értékesek, mint
azok, akikhez utat nyit. Mert az ember mind értékes. Aki azonban nem
csatlakozik párthoz, azt nem értik meg. Mert a valahova tartozást
feltétlenül megkövetelik. Azt hiszik, hogy csakis mint tömeg alkothatnak
és az ember számukra csak egy részecskéje a tömegnek.
Ez előttem csak lassanként lett világossá, nehéz, belső küzdelmek után.
Meglehetősen megismertem mindazt, amit a földön «kereszténynek»
neveznek, mindebből nem egy dolgon keresztül mentem, sok dolgot
átgondoltam, sokat ujra átéltem és ismerem gondolatmenetének legvégső
következtetéséig. Egykor azt hittem, hogy ez az igazság, vagy itt kell
megtalálni. Az igazság azonban sokkal feljebb van. Mindez nagyon derék
és helyes dolog, de nem «az» igazság.
Volt egyszer valaki, aki az ember titkait ki akarta kémlelni, mert
segíteni szeretett volna az embereken. Ekkor éber álmot álmodott, és
belelátott nemünknek gyökereibe, bele egészen az emberiség
paradicsomáig. De akkor az a benyomása támadt, hogy az emberről való
igazság hét mennyországgal feljebb van, mint jelenlegi léte a bolygón,
és amit látott, azt nem tudta szavakba foglalni. Semmi sem jellemzi
annyira helyzetünket és vallási törekvéseinket, mint ez a kis történet.
Én is ismerem a ma emberét gondolkodásában és alkotásában. Nem lehet azt
mondani, hogy azok a kérdések, melyek mozgatják, vallásos jellegüek.
Világi szempontok nyomulnak elébe a vallásiaknak. Nevezetesen a
tudományos gondolatsorok teljesen függetlenítik magukat az egyházi
mérlegeléstől. Ez előnye a mi időnknek, az emberiségnek sejtelme a
szabadságról, mely más bilincset nem tűr meg, mint azt, amelyet maga
rakott magára.
Azonban számtalan olyan ember is van, kit a mai idők készületlenül
találtak. Látják, hogy sok régi meginog és az ujat sem alakítani, sem
megérteni nem tudják. Tanácstalanul ingadoznak erre-arra, bizonytalanok
és könnyen dőlnek a tompa, ernyedt kétségbeesés karjaiba. Ezek az
elpusztult és pusztulást tenyésztő kedélyek rettentő tömegben vannak.
És éppen rajtuk akad meg a szem. Vajon hogyan alakul az emberiség
jövendője, ha a mi időnk, a legifjabb nemzedék látszólag annyi nyomát
mutatja az elfajulásnak? Van-e valamilyen haladás, vagy vivmány, mely
meg tud bennünket vigasztalni ama tömegnyomor miatt, mely oly sokat
elzülléssel fenyeget? A nyomor bizonyára nemcsak a külső vagy testi
viszonyokban van meg, számtalan embernek lelki és szellemi állapota is
el van nyomorítva, minden vakító külsőség ellenére is.
Sok komoly ember tekint borus szemmel a jövőbe. Látszólag joguk is van
erre. De aki csak borusat és nehezet lát, legalább ne beszélne róla.
Elég idő van leszámolni vele, ha itt lesz. Az embernek vigaszra, erőre,
örömre van szüksége az élethez. Nehéz harczát csak akkor harczolhatja
meg, ha derült tekintettel nézhet előre.
Az nem olyan fontos, hogy milyen nézetünk vagy felfogásunk van erről
vagy arról a dologról, vagy az egész természetről. Nézeteink felfogási
képességünkhöz igazodnak. De mélyen járó különbség, hogy leigázottaknak
vagy győzteseknek, szenvedőknek vagy cselekvőknek érezzük-e magunkat.
Csak a derült ember találja meg helyes álláspontját az őt környező
természettel szemben.
A jövőbe vidáman tekintőknek ajánlom ezt a kis irást. Nyájas olvasó,
tanulj meg jókedvüen pillantani előre és ne vezessen félre sem az egyéni
nyomoruságod, sem az általános nyomoruság. Csak a jókedvü ember győzhet,
pedig a győzelemre vagyunk hivatva.
Teremtés és fejlődés.
Rendesen azt mondják, hogy a mai nemzedék elvetette az apák hitét, és
gondolkodásában a legélesebb ellentétben áll a régiekkel. Azelőtt a
világ teremtésében hittek, most a világ fejlődését akarja bebizonyítani
a tudomány.
Pedig ez nem is olyan ellentét, mely teljesen kizárná egymást.
Lényegileg tulajdonképpen csak a látás különbözőségéről van szó. A
régiek, mint ahogy az egészen természetes, mindenütt a készet, a
keletkezettet látták és ezért a változhatatlanság benyomását nyerték.
Látták a kész növényt, az elhatárolt állatfajt, mely oly zárt, hogy más
fajtával nem keveredhetik. Látták az embert olyannak, amilyen
szemlátomást mindig volt, ameddig történetében vissza tudtak menni.
Mindennek a késznek keletkezését nem képzelhették másképpen, csak a
teremtési tettek által, tehát a világ teremtését és fennmaradását
tanították.
Az ujabbak azonban pontosabban oda néztek, és észrevették, hogy a világ
«fennmaradásáról» már nem lehet szó. Semmi nem maradhat fenn, mert
minden állandó kialakulási folyamatban van és folytonosan változik.
Nekünk azonban csak azok a változások tünnek szemünkbe, melyeket
időmértékünkkel meg tudunk mérni, ez pedig tudvalevőleg nagyon kicsiny.
Azért tartott olyan sokáig, mig az ember megtanult pontosabban látni.
Mi például nem látjuk a csillagok változását és sok álló csillagról
beszélünk. Pedig egyikük sem áll megrögzítve, a fajok sem, vagy akár az
ember léte.
«Minden folyásban van», mondotta már egy régi meg nem értett filozofus,
de az új idő látta és megmérte ennek a kialakulási folyamatnak a
gyorsaságát és ezzel uj világnézletnek törte utját.
A látás különbözőségei tudvalevőleg nagyon mélyrehatók. A mai festők
másképpen látnak, tehát képeik is egészen mások, mint a régebbieké.
Helyesen látni, a valót látni, a legnehezebb dolgok egyike, ami sok
önmegtagadást követel, teljes odaadást az ügy iránt, a magunk
gondolkodásának és érzésének háttérbe szorítását. És éppen az a
nagyszerü a tudományban, hogy gyakorolta ezt az önmegtagadást. Ez
tanította meg arra, hogy másképpen lásson és így többet látott, mint a
régiek. Látta az alakulás folyamát, melyben pihenés nélkül zuhog tova a
mindenség. Megértette, hogy nincs kész dolog, és a kialakulást
fejlődésnek nevezte.
És vajjon nem volt-e igaza? Hiszen csak többet látott meg ezzel a
valóságból, mely minket körülvesz. Hát a valóság talán nem isteni? Tehát
előbbre haladt, előbbre haladt az isteninek megismerése felé. De még
távolról sem látott meg mindent. Véghetetlenül sok felfedezni való van
még, és minden felfedezéssel megváltozik szemléletünk, de legalább
felvidulunk előrehaladásunk láttára.
Valami értékes kijelentést Istenről mellette, vagy ellene nem mond sem a
teremtés, sem a fejlődés tana. Aki Istenben csak a teremtőt látja, éppen
úgy nem érte el őt, mint az, aki a fejlődés okának ismeri el, filozofiai
értelemben. Istent csak átélni lehet. Ki kell nyilnia szemünknek, hogy
benne és általa éljünk. Csak ennek van értéke.
Ha emberek a világot az élő Isten nélkül akarják megérteni, hadd tegyék.
Előbb vagy utóbb nyilvánvaló lesz a hiba. Ha az Isten minden létnek
gyökere, akkor egyszersmind czélja is minden kialakulásnak és mindenki
vigasztalanul áll magában mindaddig, mig el nem érte őt. De ennek a
világnézlethez más köze nincsen, csupán a személyes birtokállomány
kérdése, életkérdés, nem gondolat-kapcsolat.
A hit és hitetlenség, ami végeredményben nem más, csak egy alakja a
gondolkodásnak, nem lehet sem értékes, sem értéktelen. Csak az a fontos,
ad-e életerőt? Az embernek az élethez bizonyos erőmennyiségre van
szüksége. Ha ennek birtokában van, akkor az kiragyog belőle, mint
életboldogság és létének kinyilatkoztatásává lesz Istenben; ha nincsen
birtokában, lassankint képtelenné válik az életre; világnézlete azonban
olyan közönbös, akár ruhájának szine.
Az uj kor mégis nagy eredményt ért el, mikor a fejlődést meglátta és
követte menetét, kialakulása nyomait összeállította és kikutatta. A
fejlődés tana, a teremtés tanával szemben, haladás Isten megismerésében,
de nem egymást kizáró ellentét.
Az embernek kötelessége, hogy minden haladásnak utána járjon, minden
körülmények között az igazságot kutassa. Még akkor is, ha olykor-olykor
hamis utra tévedt, a becsületes kutatási munka az egyedüli út, mely az
igazságnak elvesztett nyomára visszatalál. Ha az emberek az igazsághoz
vezető uton néha különböző eredményekre jutottak és azokhoz átmenetileg
ragaszkodnak, az nem arra ok, hogy egymás ellen haraggal és
czivakodással harczoljanak, hanem arra, hogy annál nagyobb buzgalommal
kutassák magát az igazságot és minden körülmények között tiszteljék az
igazság kutatóját.
A kialakulás folyama.
Minden folyamatban van, semmi sincsen készen, minden fejlődésnek van
alávetve. Mi a fejlődés? Folytonos változás, melyre belső és külső
körülmények hatnak.
Az előbbiekhez tartoznak az időjárás és táplálék hatásai. Belső hatások
ott működnek közre a fejlődésben, ahol már lelkes lény ébredt fel, tehát
az állat- és embervilágban. Itt a táplálék gondja és a védekezés
kényszere magával hozza a lény lassú átalakulását.
Ez a fejlődés, a mi mértékünkkel mérve, oly lassú, hogy évezredek múltak
el, mig az emberiség észrevette. Különösen két dolog figyelemre méltó
benne.
Az egyik egységessége. Mindenütt ugyanazok minden képzeletet
túlszárnyal. az alapelvek vannak keresztülvive, úgy hogy minden változás
ugyanazt a gondolatot ábrázolja és ugyanazokból a szempontokból lesz
érthetővé. Minden alakulásban nyilvánvalóan egyetlen lét működik, mely
azonban egységes módon, de véghetetlenül sokféle alakban nyilvánul.
A második a fejlődés hézagtalansága. Sehol nincs hirtelen átmenet, vagy
váratlan uj alakulat. Látszólag ugyan nem így van. A fajok mindenütt úgy
látszanak, mintha alakulatok lennének. Ám, ha közelebbről vizsgáljuk is
ott, hol kialakulásuknak nyomait követni lehet, nem is olyan
elhatároltak, mint azt a látszat mutatja. Mindenütt vannak rendkivül
finom, lebegő határok. A gyakorlatlan szem előtt rejtve vannak, de
megvannak és feljogosítanak arra, hogy az alakulás folyamáról
beszéljünk. A folyamnak sincsenek hézagai, ha olykor vizeséseket,
örvényeket mutat is.
A látható világ, mely minket körülvesz, olyan mint egy tarka függöny,
melyből az évezredek szárnyalása közben az egyik jelenség a másik után
lépett ki, nem hirtelenül, hanem látható lassú kialakulásban.
Nyilvánvaló, hogy a legifjabb jelenség e bolygón az ember. Volt egy idő,
amikor még nem voltak emberek, csak állatok. De voltak köztük emberhez
hasonló állatok. Ember és ember között is nagy a különbség. Goethe, mint
ember és a pápua, mint ember, már egyszerre fellépő különbözőségek.
Évezredekre volt szükség, hogy egy Goethe keletkezhessék, ám azért a
kevésbbé fejlett emberek háborítatlan megmaradtak. Éppen úgy, mint ahogy
a fejlődésnek minden formája bántatlanul megmaradt egymás mellett.
De olyan elmék, mint Goethe volt, kell, hogy lettek legyen, mióta emberi
történet van, sőt még régebb óta. Hatalmas szellem volt az, aki a tüzet
az ember szolgálatába kényszerítette, aki kenyeret készített, aki a
szántóföldet termővé tette, az állatot megszelídítette és a kocsit
kitalálta, a fonalat szőtte, vagy még inkább az, ki a szót irásban
lerajzolta és megrögzítette. Csak kevés emberi nagyság neve ismeretes.
Pedig hosszú lánczokban sorakoznak évezredek folyamán.
Az emberi világ a legifjabb jelenség, mely e mögül a függöny mögül
kilépett. Megismerhető története régi, de az állatvilág időszakának
megmérhetetlenül hosszabbnak kell lennie. És az állatvilág előtt volt
egy kor, melyben csak növényi élet volt. Ennek az időnek a hosszát mi
már meg nem becsülhetjük. Olyan messze van mögöttünk, hogy a növények
kialakulásának nyomai már nagyon elmosódtak. Rokonsági fokozataikról már
alig tudunk valamit mondani.
És ezért mégis egységes és hézagtalan minden. Sokáig gondolkoztak azon,
hol van a határ az állat és növény között. Azon is lehet gondolkozni,
hol kezdődik a növény és hol végződik az ásvány.
Azonban minden életnek, bármilyen sokfélének mutatkozzék is, egyetlen
egy egység az alapja, akár ember, akár állat, akár növény, mindegy:
minden élő lény élő sejteknek összetétele. Az élő sejt az egyedüli
épületkő, melyből minden élő organizmus föl van építve. Az első élő lény
egyetlen sejt volt. Még most is vannak ilyen egysejtüek, mert a
természetben lehetőleg megmarad egymás mellett mindaz, ami keletkezett.
Az eleven sejt alakulása hatalmas lépés volt a kialakulásban, de ez sem
történt meg erőszakosan és hirtelen. A sejt elő van készítve a kolloid
masszában, ebben a sajátságos, sem nem szilárd, sem nem cseppfolyós
kocsonyás alakulatban; melyet organikus és anorganikus anyagok nemzenek.
Az élő sejt ezzel van megtöltve, de magába zárt hártyával elhatárolt
test. Csodálatosan egységes, megdöbbentően egyszerű és teljesen
megmagyarázhatatlan az élet és az ő megjelenése.
Nyilvánvalóan előfoka már az életnek a kristály, ez a sajátságos
szövedék, melyen egy szám uralkodik. A sejt megelevenedett kristály.
Benne is vannak titokzatos kristályok.
A szilárd látható világnak túlnyomó tömege ásványi és jellegzetes
rokonsági fokozatokat is mutat. Rendesen «holt» anyagnak nevezik. De az
alkalikus föld, a nemes ércz, a vasércz, az ősanyagok is rokonságban
vannak egymással, szakadatlan láncz, erőszakos átmenetek nélkül,
mindenütt egység a sokféleségben.
Csodás alakulási folyam, hová mégy? Titok! Honnan jössz? A minden titkok
titkából, az anyagból! Kicsoda, micsoda vagy? – Vagyok!
A legnagyobb titok mindenesetre maga az anyag, amelyben minden megvan,
amiből minden szőve van. Az anyag nem mindig volt olyan, mint amilyennek
ma látjuk. Igen-igen nagy része láthatatlan gázokból állott, melyek csak
kapcsolatuk folytán lettek láthatókká. Amit mi anyagnak nevezünk, az egy
láthatatlan világ titokzatos mélyéből lépett ki. Pl. A hydrogén
láthatatlan. Az oxygén is. Ha összevegyülnek, a látható folyadékot, a
vizet alkotják. Éppen igy láthatatlan a szénsav is, de a hydrogén,
oxygén és szénsav minden élőnek épületkövei. Az anyag is alakulási
folyamatban van. Senki sem tudja megmondani, hogy micsoda, senki sem
tudja elpusztítani. Mennyisége mindig ugyanaz marad, csak alakjai
vándorolnak szakadatlanul. Folynak.
Az anyag volt a hid az élethez; a lélekhez és szellemhez is. Mi az élet
és szellem, azt nem tudjuk megmagyarázni, de minden pillanatban átéljük
és tapasztaljuk. A fejlődés azt mutatja, hogy az anyag kapuján át lépett
be a látható világba és itt érvényesült.
Az alakulás folyamatát, sőt az egész világot, nem magyarázni, hanem
átélni kell. Nyilvánvaló, hogy minden létezőről csak az eleven
benyomások lánczát kell kapnunk s ezeket a saját tevékenységünkre
feldolgoznunk. Ne magyarázz, hanem élj! – ez a természet nagy parancsa.
Az ember és a kialakulás.
Az alakulásnak tarka sokféleségébe van beleszőve az ember is, a
legmagasabbrendű élő lény csillagunk látható világában.
Az ember is a lét egységét mutatja testében. Minden, ami él, megannyi
sejtállam. Az ember is. Tehát minden élő rokonságban van egymással és,
amint azt már a biblia is tanítja, az anyagból származott. Az ember is.
Hiszen nem is lehetne ura és üdvössége a földnek, ha nem volna vele
vérrokonságban.
Mivel azonban minden rokonságban van egymással, azért a rokonsági
fokozatok különbözők. Az állat- és növényvilág közti rokonság csak az
élő sejt egységében rejlik. Ezzel szemben az állatvilágon belül a
rokonsági viszonylatokat világosan meg lehet ismerni. Kétségtelen, hogy
az egysejtü lény volt általánosságban az állatvilág kezdete. Minden
későbbi élő lényt úgy foghatunk fel, mint az egysejtünek fejlődési
fokát.
Nagy érdeme Häckelnek, a német természetkutatónak, hogy ezt pontosabb
vizsgálódás tárgyává tette, sőt egy sajátszerű törvényét is állította
fel a rokonsági fokoknak. Biogenetikus alaptörvénynek nevezi ezt és igy
fejezte ki:
Minden élő lény csiratörténete rövid megismétlése családja történetének.
Ez azt jelenti, hogy minden élő lény születése két fejlődési sor
határvonala. Fejlődési menete a születés előtt még egyszer
felsorakoztatja az első csirától kezdve valamennyi közvetlen ősét. Tehát
minden élő lény valamikor egyetlenegy élő sejt volt, ez különböző módon
alakult, mig a születéssel olyan élő lény nem látott napvilágot, ki
fölébe nőtt minden ősének és most már hivatva van arra, hogy új, egyéni
életet éljen.
A születés előtt az ősök élete egyszersmind előkészület a hosszú sor
utolsó tagja számára, a születéssel megkezdődik az egyéni élet, mely
nemcsak a fajtát mutatja, hanem az egyed sajátosságát is és talán csak
azután tüntet fel észrevehető haladást a fajtával szemben, miután
évezredeken át megismétlődött. Minden utána következő utódnak szintén
meg kellene futnia születésétől fogva ezt az évezredes fejlődést és
születése után a tovább fejlődött fajtát állítaná elénk. De az egyes
élet hézag nélkül kapcsolódik bele az ősök lánczába, mely alakulását még
feltünteti.
Tehát minden élő lény csiratörténetéből leolvashatónak kellene lennie,
kik közvetlen ősei. Éppen igy az állatvilág csiravizsgálatában
megismerhetőnek kellene lennie, hogy melyik helyen ágazódott el a
fejlődés nagy vonala és mely lények vitték igazán előre és felfelé a
fejlődést.
Igy is van. Ilyen vizsgálódások alapján állapították meg az állatok
családfáját. Ha rá is szorul javításokra ez a megállapítás, annyi
bizonyos, hogy ilyen munkálatokkal nagy eredményeket értek el planétánk
történetének és kialakulásának megismerésében.
E mellett kiderült az, hogy az ember csiratörténete pontosan ugyanazokat
a formákat mutatja, amelyekben az állatvilág mozog, csakhogy túlmegy az
állatvilágon és a születéssel embert, nem állatot hoz létre. A
földgöröngy, amelyből a hagyományok szerint az ember lett, úgy látszik,
akkor már meg volt elevenedve. Mindazonáltal földgöröngy maradt, mert
minden föld, minden anyag.
Hiszen nem is lehet ez másképpen. Igazán csak az uralkodhatik, aki
minden alattvalóját után tudja érezni. Csak az működhetik boldogítóan,
aki igazán megérti azt, akin uralkodik. A földön erre csak az ember
képes, mert mindennek fölébe nőtt, magában pedig benne hordja az élőknek
történetét. Ezek benne megvannak, tehát általa kell igazán élniök és
boldogulniok.
A felületes ember előtt közömbös lehet, hogy holt vagy eleven anyagból
alakult-e. A gondolkodó ember azonban bizonyos megelégedéssel veszi
tudomásul, hogy ő az utolsó titok, melyet a csodás anyag leleplezhetett
és hogy minden, ami ezen a bolygón van, az emberben személyes
képviselőjére talál, hogy senkinek sincs jussa a földre, csak az
embernek, a fejlődés czélja azonban nem lehet semmi más, mint az, hogy
az embert valóban uralomra emelje.
Az embert az anyag szülte és az idő nemzette. De mi az anyag és mi az
idő? Vizsgálódásaink számára rejtélyek. Belső megismerésünk számára azok
a formák, melyekben Isten kinyilatkoztatta magát. Mind a kettő a
láthatatlanból lépett elő és alkotásaiban lesz láthatóvá. Az ember pedig
legifjabb fia az alakulás e hatalmasságainak.
Milyen eredményt jelent tulajdonképpen az ember? Nem szólva egyenes
járásáról, ami méltóságát mutatja és fennsőbbségét az egész állatvilág
felett, az embernek öntudatos, világos énje van. A planéta élete
öntudatossá lett az emberben jelene, multja és jövője szerint. Ez az én
ki tudja magát fejezni egy nyelvben, mely mindazt felölelheti, ami az
ember élete körébe beleesik. Végtelenül fenséges, isteni méltóság, az
élet hatalma sugározza be az embert, az ént.
De ez a méltóság apró kezdetekből sarjad ki. Ma is még követhetjük
történetünkben az emberiség fejlődésének darabjait. Minden eredményt
fáradságos munkával és vajudási kinokkal vivtak ki és ha ma tán
magasabban állunk, mint az ezer meg ezer év előtti emberek, nem értük
volna el ezt a fokot a fáradságos fejlődés ideje nélkül.
A világ igy olyan, mint egy életmuzeum. Minden növény- és állatfaj
egy-egy fejlődési kisérletet mutat. Mindegyik remekmű a maga nemében, a
fejlődés azonban egyre előbbre és előbbre tört, de összes kisérleti
formáit meghagyta egymás mellett és ezzel a létnek és életnek olyan
harmóniáját érte el, mely minden gondolkodó embert csodálattal tölt el.
Az előre hajtó ösztön.
Nagyon fontos, hogy az emberiség alakulási fokait ma még tisztán és
világosan megismerhetjük minden egyes ember keletkezésében. Minden ember
története alakulásának első pillanatától kezdve igen nagy jelentőségü,
hogy megítélhessük úgy multját, mint jelenét.
Mert nem szabad azt hinnünk, hogy a fejlődés ma nyugton áll, vagy
valamikor is nyugton állott. Minden azt mutatja, hogy az ember még
koránt sem kész és a fejlődés kérdése nem csak azt kérdezi, honnan?
hanem azt is: hová?
Feltünő, hogy ezt a kérdést senki sem tárgyalta természettudományi
szempontból.
Figyelemreméltó most már, hogy az ember akkor, amikor megszületik, nincs
birtokában azoknak az előnyöknek, melyekkel az állatokkal szemben
rendelkezik. Még soká nem tud egyenesen járni, még nevetni és sirni sem
tud az ujjszülött ember, éppen úgy, mint az állat sem és a világot
átölelő nyelvéből csak egyetlen szótagot hoz magával, a nyelv
csirasejtjét, amelyből sarjad a világ minden nyelve. A nyelvnek ez a
nagyjelentőségű gyökere az «é». Ebből alakul ki a világ minden nyelve,
éppen úgy, mint ahogy egyetlen élő sejtből nőtt ki minden élő lény.
A nyelv is úgy fejlődik, mint az ember. Először a magánhangzók alakulnak
ki, azután lassacskán a mássalhangzók, ezek között utoljára az «r» és
néhány nehezebb sziszegő hang. Azután következnek a szótagok, a névszók.
A gagyogó ember még sokáig van azon a fokon, hogy csak durván sorozza
egymás mellé a szótagokat és szavakat, – azon a fokon, melyről sok
beszélt nyelv még ma sem jutott feljebb. Később lép elő az ige, mely az
infinitivusból alakul és számtalan formahiba után eljut a helyes
ragozáshoz. Végül megtanulja az ember próbálkozásainak befejezéséül az
életnek, a világnak nagy főnevét, a fontos szót: az «én»-t, ezt a nemesi
diplomáját az embernek, az örökkévalóság lehelletét, mely őt bevonja.
A nyelv a szellem teste. Ez is, mint az érzéki test, egyetlenegy sejtből
sarjad. Mindenütt a fejlődés egynemüsége, egybehangzás és hézagtalanság,
a lét egysége és az alak sokfélesége.
Az egyes ember nyelvének fejlődése nyilvánvalóan rövid megismétlése
általánosságban az emberi nyelv család-történetének. Hogy az ember
anyanyelvét megtanulja, legalább három évre van szüksége. De bizvást
mondhatunk hat évet. Az egyenes járást az ember 12–15 hónap alatt
tanulja meg. Nevetni és sirni már születése után hat hét mulva tud.
Ezek fontos fejlődési sorok, melyeken az ember csak születése után halad
keresztül. Nyilvánvalóan az előbbi idő nem futja ki, hogy az ember
megérjen. De az időtartam hosszuságából következtethetjük, hogy ezek a
legifjabb fejlődési fokok, a régebbiek sokkal rövidebbre vannak fogva.
A legifjabb fejlődési fok kétségtelenül a nyelv, előbbről való már az
egyenes járás, még előbbről a nevetés és sirás. Ezeknek a soroknak
egyenlőtlen hossza alakulásuknak különböző koráról tesz tanuságot. Mig a
csira a nagy fejlődést az egysejtüből a gerinczes állatig nehány hó
leforgása alatt ismétli meg, az ujszülöttnek egy évre van szüksége az
egyenes járás megtanulására, a nyelvre meg hat év kell. Tehát nem sok
évezred előtt érte el a fejlődési folyamat ezeket az emberi előnyöket.
Minden más alattunk álló élő lény születésekor meglehetősen készen van
fejlődésével is és igen rövid idő alatt lesz önállóvá, ami jele annak,
mennyire befejezett a keletkezése. Csak az ember mutatja magán az
alakulás egész nagyszerüségét és még hosszú időre van szüksége, mig a
maga lábán megállhat és nem szorul idegen segítségre.
Mi tehát a legifjabb fejlődési fokokon csak születésünk után haladunk
keresztül és ezzel bizonyságot teszünk a keletkezés nagyságáról és
hosszadalmasságáról. Azt is bizonyítjuk, hogy egy nagy alakulás
közepében állunk s hogy az ember még korántsem tökéletes.
Ha majd egyszer igazán készen lesz az ember, nem is volna
elképzelhetetlen, hogy mai létének tökéletlenségein még születése előtt
megy keresztül és egy olyan lény kerül a napvilágra, mely éppen olyan
hamar áll itt készen, mint az állat, anélkül, hogy születése után évekig
tartó fejlődési folyamaton lenne kénytelen keresztülmenni, mig emberi
mivoltához eljut. Ma az ember nagyon tökéletlen.
Ez éppen a különös. Mikor egy ember alakulásának minden fokán keresztül
ment és testileg, szellemileg teljesen megérett, mégis mindnyájan
egyetértünk abban, hogy tökéletlen. Állatokról és növényekről gyakran
állítjuk azt, hogy tökéletesek és igazunk van. Nevezetesen
tenyésztéseink igazán tökéleteset hoztak létre. Vannak virágaink és
állataink, melyek az ember befolyása következtében sokkal
tökéletesebbekké lettek, mint a milyenekké a természet csak valamikor is
tehette volna őket. Ámde mind a mai napig még nem sikerült egy emberi
nevelőintézetnek sem tökéletes embert létrehozni. És mindétig is
hiábavaló lesz minden kisérlet: embert tenyészteni. A természet azonban
maga el fogja érni az idő befolyása alatt.
Eddig tehát minden képes arra, hogy legmagasabb formáját megtalálja,
csak az ember nem. Tudjuk és érezzük egészen világosan, hogy hijával
vagyunk a mi különleges tökéletességünknek. Egészen világosan áll
szemünk előtt az emberi tökéletesség, de nem vagyunk birtokában. Ez csak
onnan eredhet, hogy a fejlődés egyenes vonala rajtunk megy keresztül,
czélját azonban még nem érte el.
Az ember tökéletlensége tehát természettudományilag meg van okolva a
fejlődés folyamatában. Ez az állapot szerencsétlenségünk is, meg
szerencsénk is egyszersmind. Szerencsétlenségünk tökéletlenségünkön
alapul, meg azon, hogy tudatában vagyunk ennek az állapotnak;
szerencsénk pedig azon, hogy van egy előre hajtó ösztön, mely sohasem
állhat nyugton, hogy tehát az emberi tökéletlenség sem lehet soha a
végső, hanem hogy az ember számára is van egy tökéletesség, melyet el
lehet érni és el is fogunk érni. Még nincs meg igazi emberi mivoltunk,
de kétségtelen, hogy nem fog elmaradni.
Az emberiség paradicsoma.
A gondolkodók és törekvők mindenkor törték a fejüket a tökéletes ember
problémáján. Éppen a mi időnkben vetették fel ismét nagyobb erővel az
«Uebermensch» problémáját. Egyáltalában, melyik irányban keressük
tökéletességünket?
Az ember azt hinné, hogy az Uebermenschnek legalább is az anyag
legtökéletesebb formáját kellene mutatnia. A legerősebb egészséggel,
leghatalmasabb erővel, legélesebb érzékekkel, legkorlátlanabb éghajlati
alkalmazkodó képességgel kellene felfegyverkezve lennie.
De a tökéletességnek ez a fajtája csak kevéssel emelne bennünket az
állatok fölé. Olyan tökéletesség volna, mely lényegileg az érzékiség
körébe esik. Hiszen sok olyan törekvés van manapság, mely az embert
valami különleges életmóddal a tökéletes érzékiségnek ebbe az állapotába
akarja juttatni, természetes, nem izgató táplálkozással, fürdőkkel,
testgyakorlással stb. Hanem azok az emberek, akik erre vetik a fősúlyt,
idővel maguk is egy bizonyos izgalom nélküli állapotba jutnak, amelyen
máris megismerszik, mennyire nem ebbe az irányba tart a mi haladásunk.
A tökéletességnek ez a foka bizonyára nem előttünk van, hanem sokkal
hátrább, mögöttünk. Abban minden népnek régi hagyományai megegyeznek,
hogy az emberi tökéletességnek állapota megvolt valamikor. Azonban
lényegileg érzéki természetű volt.
A hagyományok azt mesélik, hogy az ember valamikor régen egészen
tökéletes volt. Meztelen vala, de meztelensége nem volt szemérmetlen.
Nyelve is volt, melylyel minden dolgot meg tudott nevezni, járása
egyenes, élete szörnyű hosszú. Következésképen birtokában volt a nagy
testi erőnek, tökéletes érzékeknek, kifogástalan rágó és
emésztőszerveknek s a többinek.
Ez a lény nyilvánvalóan magasrendű alakulat volt e földön. Már
meztelensége is ezt bizonyítja. A meztelenség két előnyre utal. Először
is tökéletes szépségre, még pedig nem a szinek, hanem a formák és
vonalak szépségére, mely gyapjú- vagy szőrmez nélkül akadálytalanul
érvényesült. Másodszor tisztaságra. Az ember az egyedüli lény, aki
meztelensége következtében magát teljesen tisztán tarthatja minden
piszoktól és féregtől. Erre sem a hal, sem a rovar, sem az emlős nem
képes. Ez előny és nyereség az élet kellemetlensége dolgában, amit
kelleténél kevesebbre becsülnek.
Ezt mesélik a régi hagyományok az ember tökéletességéről. Ma azonban az
a sorsuk, hogy nem igen találnak hitelre. Ez már magában véve is
helytelen. A hagyományok legalább is fejlődési nyomok, a mód, ahogyan a
nagy szellemek az alakulás folyamát és nyilvánulását felfogták. De
természettudományi eszközök is állanak rendelkezésünkre, hogy a
hagyományok szavahihetőségét megvizsgálhassuk.
Azt kell majd mondanunk: ha valaha volt az embernek paradicsoma, azaz
olyan állapota, melyben a testi tökéletességet elérte, akkor ma meg kell
találnunk annak nyomát minden ember fejlődésében. Mert ha igaz az, hogy
az ember keletkezésében nyomát mutatja annak, hogy a legrégibb élő lény
élő sejt volt, amint azt az emberi csira fejlődésében látjuk és hogy
valamikor a legmagasabbrendü és egyetlen gerinczes állat a hal volt,
akkor minden ember fejlődésében kimutatható az a rövidebb vagy hosszabb
idő, amikor az ember paradicsomi értelemben tökéletes volt, ha
egyáltalában volt valaha paradicsom.
És tényleg igy is áll a dolog. A mese a paradicsomi életről igaz, mert
minden gyermekszoba megismétli rövid vonásokban. Apróságaink elbájoló s
amellett szent mezítelenségben élnek, mely egyrészt elragadó formáikat
juttatja érvényre – olyan formákat, aminőket az ember soha többé nem
mutat – másrészt pedig testük gondozását teszi lehetővé. Nem nyugszanak
addig, míg nem tudnak egyenesen járni és nem találtak ki és tanultak meg
egy nyelvet, melylyel mindazt megnevezhetik, ami az ő világuk körébe
esik. Tökéletes érzékeik vannak és – amint azt a születési jelentések
ritka egyhangusággal bizonyítják – ép egészségben jönnek a világra;
megbetegedésük és érzékeik elkorcsosulása már a mi gondozásunk idejére
esik.
A gyermeki test általában olyan életteljes, amilyennek később már
sohasem látszik. Legjobban csodálkoztam mindig a gyermek táplálkozása
módján. Hiszen az emberi betegségek legeslegnagyobb része helytelen
táplálkozás következménye. Rendszerint annak, hogy kelleténél többet
eszünk. Ha azonban az anya tudatlansága kelleténél többet szán a
gyermeknek, a gyomor egyszerüen nem veszi be és mindazt, ami a mértéken
felül van, hamarosan kiadja.
De másban is mutatkozik az életnek ez a teljessége. A gyermek a
legsúlyosabb betegségekből is könnyen kilábol, hacsak nem szorítják meg
nagyon a természet hatáskörét a «kezeléssel». Ugyan melyik felnőtt
lábolna ki olyan hamar a skárlátból, kanyaróból vagy tüdőgyulladásból,
mint a mi kicsikéink! Minden sebe és sérülése játszva gyógyul; ha kihull
a gyermek foga, rögtön uj nő helyébe. Ha nem ismernők az élet
nyomorúságát, nehezen érthetnők meg, hogy annak a testnek, mely ennyire
életképes és minden hiányt oly hamar pótól, valamikor meg is kell
halnia.
A gyermeki testben mindenesetre megvannak a feltételei az emberfeletti
életkornak. Ez teljesen megegyezik a régiek hagyományaival, melyek azt
mondják, hogy ősatyáink életkora messze felülhaladt minden emberi
mértéket. Aki már ápolt gyermeket, az megérti, hogy az ilyen hagyományok
hitelessége nemcsak lehetséges, hanem valószinü is.
Azt senki se vesse ellene, hogy a halandóság a gyermekkorban sokkal
nagyobb, mint bármely más korban. Ez még nem bizonyíték, mely előbbi
állításunkat czáfolná. A legtöbb gyermek hanyagság és helytelen kezelés
következtében hal meg. Azonkivül a gyermeki test egy már meghaladott
fejlődési fokot tüntet fel. Tehát csak félig illeszkedik bele a mi
körülményeink közé és annál több veszély leskelődik reá. A még
alacsonyabban fekvő keletkezési fokok megfelelően kényesebbek és ezért
még védő burokban vannak. Nem szabad tehát csodálkoznunk, hogy ha a
születés után azok a fejlődési sorok, melyek már nincsenek burokban,
hanem szabadon folynak le, oly sok veszélynek vannak kitéve és hogy a
mai nemzedék már sokszor nem tudja, hogyan kell ezekkel a fejlődési
mozzanatokkal elbánni. Mindazonáltal megtaláljuk bennük nyomait annak,
hogy valamikor régen sokkal hosszabb volt az élet, mint manapság, éppen
úgy, mint ahogy a bölcsességfogakból és a vakbélből következtetünk az
ember nagyobb emésztési képességére, mely fok már mögöttünk van, noha
éppen ez a két maradvány testünk leggyöngébb részei közé tartozik.
A testi tökéletességnek paradicsomi foka már bizonyára mögötte van az
emberiségnek, mert mindenki ennek bizonyítékait hordja testében.
Mindenki volt már egyszer, ha csak futólag is, a paradicsomban. Csakhogy
a paradicsom ma már rövid átmeneti formává sülyedt alá.
Éppen a természettudomány igazolja a régiek hagyományait. De szintoly
világos az is, hogy ez a kor már messze mögöttünk van és ha mögöttünk
van, akkor olyan fejlődési fok, melyen már túl vagyunk. Nyilvánvaló,
hogy ez nem volt a lét legmagasabb foka és a fejlődés egy felsőségesebb
állapotba akarja helyezni az embert, mint amilyenben volt tökéletessége
idején, mezítelen, paradicsomi ártatlanságában és hosszú életében. De
akkor ne is sirjunk és jajgassunk azon, hogy elveszítettük a
paradicsomot, egyáltalán ne nézzünk fájdalmas tekintettel hátra, hanem
örüljünk, hogy keresztülgázoltunk azon, ami elmult és hogy a fejlődésnek
ujabb foka elé haladunk.
Az új tökéletesség.
Ma természettudományi bizonyossággal mondhatjuk ki, hogy a mi
alakulásunknak nem az a czélja, hogy tökéletesebb érzékekre és testi
előnyökre tegyünk szert. Ellenkezőleg, életünk tartama rövidül, testünk
ereje csökken, érzékeink élessége tompul, még pedig láthatóan.
Az ember sok mindenfélét okol ezért a hanyatlásért. Hogy életünk módja
helytelen, hogy a húsétel az ok, az alkohol a hibás, a kultura a baj.
Ebben sok igazság van, de végeredményben a vegetáriánusok, az
antialkoholisták meg egyéb «természetemberek» sem élnek tovább, mint a
többiek. Nem, a felelősség a fejlődést terheli, mely máson töri a fejét,
nem az érzéki lény paradicsomi tökéletességén.
Mai tökéletlenségünk még mindig haladás a régi tökéletlenséggel szemben.
Bebizonyosodott, hogy már nincs is szükségünk tökéletes érzékekre. Mi
magunk sokkal jobban megjavítjuk őket, mint ahogy a természet javítaná
meg nélkülünk.
Egy csillagász barátom beszélte nekem egyszer, hogy egy szibériai
paraszt puszta szemmel látta a Jupiter holdjait és kérdezte tőle, hogy
micsoda pontocskák azok a ragyogó csillag közelében. Talán egész
Európában senkinek sem volt oly éles szeme, mint ennek a burjátnak. De
mi ez ahhoz a pillantáshoz képest, melylyel a messzelátón keresztül
belenézünk a világ megmérhetetlen távolságába, vagy amelylyel a
mikroszkópon át a világ mérhetetlen kicsiségét is meglátjuk. És mi a
messzelátó meg a mikroszkóp? Mesterséges emberi szemek.
Azután meghalljuk azt, amit a legmesszebb messzeségben beszélnek, amit
természetes fül sohasem hallhatna meg. Szárnyakra sincs szükségünk, mert
közlekedési eszközeink számára nincs távolság e planétán.
Magától értetődik azonban, hogy a mesterséges, élesebb szerszámok
tökéletesbedése és alkalmazása a természetadta szerszámokat
visszafejleszti. De ez nem is olyan nagy baj. Manapság megtanítják a
némát beszélni, a süketet hallani. Sőt éppen a mi korunkban arra is van
példánk, hogy egy vak és süketnéma nő olyan műveltségre tett szert, mely
a középszerűt messze felülhaladja.
Uj tökéletességünk tehát nem az érzéki érettségben van, hanem egy
véghetetlenül finomabb valamiben, egy anyagban, melyet soha senki sem
sejtett volna, mely azonban az emberben és az ember által az
érzékelhetőség látókörébe lépett és amelyet mi szellemnek nevezünk. Az
emberben nyilvánvalóvá lett, hogy van még valami sokkal magasabbrendű
dolog, mint az anyagi láthatóság, következéskép van egy sokkal
tökéletesebb lény is, mint az érzékileg érett lény.
Ez egészen új, rejtelmes jelenség, mely így a láthatóság tarka függönye
mögül a fejlődés útjára lépett és amelyet ugyancsak az anyag tartott
sokáig elrejtve.
Az anyagból élet lépett elő. Mi az élet? Senki sem tudja megmagyarázni,
azonban mindenki ismeri. Az anyagból lépett elő a szellem is. Állati
alakulat nem tudott neki szállást adni, tehát a fejlődés tovább
törtetett az ember felé és az emberben jelent meg a szellem.
Nyilvánvaló tehát, hogy a szellem és az élet a tulajdonképeni hajtóerő,
egyszersmind rúgója minden fejlődésnek is, a látható anyag pedig csak
agyag, melyet láthatatlan művészek formálnak és szemünk működésüket az
anyag fejlődésének látja, amely pedig csak forma, melyben a szellem és
élet megnyilatkoznak. Magukban véve láthatatlan erők. Tehát nyilvánulási
formát kerestek az anyagban és az emberben előretört a szellem.
Mi azonban a szellem? Természetesen szintén meg nem magyarázott rejtély,
de semminek sem az a rendeltetése, hogy megmagyarázzuk, hanem hogy
átéljük. Ez a magyarázási viszketeg a főakadálya az életnek.
Voltak emberek, kik tagadták azt, hogy van szellem, mert vele szemben
érzéketlen a kémiai mérleg, mely pedig a gramm tizedrészét is megérzi.
De ez nem csoda. Micsoda a mérleg? Anyagiasult gondolat. A szellemnek
van mérlege, de a mérlegnek korántsincs szelleme. De a mérlegen és
minden eszközön rajta van a szellem élete.
Minden eredmény, amit az ember a maga tökéletességében elért, szellemről
tesz tanúbizonyságot. A fejlődéssorokat egészen az emberig látszólag az
anyag hozta létre, amint azt a régi hagyomány mély bölcsességgel
hangoztatja, mely újra meg újra mondja: a földből sarjadt a fű, növény
és minden állat. De azokat a fejlődéssorokat, melyek az emberiségben
rejlenek, már nemcsak az anyagnak, hanem az emberben benne lakó,
jellegzetes szellemnek számlájára is kell irnunk.
Ha már nem tudjuk megmondani, mi az anyag, feltehetjük, hogy minden
mozdulatát, ugynevezett törvényét a szellem hatalma szabja meg, hogy az
anyag végeredményében nem más, mint a szellemnek láthatóvá lett,
legalacsonyabb rendű alakja. De az emberben láthatóan uralkodik valami
önálló és ez segítette létrehozni az emberiség minden vivmányát, úgy
hogy az előre irányuló fejlődés hasonlíthatatlanul gyorsabban megy
végbe, mióta az ember fellépett.
A szellem mindenesetre magasabbrendű, tehát szélesebbkörű, mint az
érzékiség. Az embernek előbbi tökéletessége érzéki világának körébe
esett és anyagias természetű. Az ember volt a legszebb és
legtökéletesebb földi alakulat; járása, széles kört felölelő nyelve
természetes urává tette őt a földnek, de mégis csak azt tudta
megnevezni, amit látott és mindaz, ami érzékiségének körén kivül esett,
sötétségben volt.
Az emberi énben a szellem leadta névjegyét a földön, de éppen ezzel azt
fejezte ki, hogy van egy magasabbrendű tökéletesség, mint az érzéki és a
fejlődésnek kizárólagosan az a czélja, hogy ezt a magasabb és
legmagasabb tökéletességet elérje.
Az első lépés.
Nehéz elgondolni, hogy a szellem miképpen vétette magát észre az
emberrel. Bizonyára volt az embernek valamikor egy olyan korszaka,
amikor ugyan mindent meg tudott nevezni, azonban csak azt, ami
érzékeinek körébe esett. De az érzékfölöttire, a gondolatra – miképpen
válhatott rájuk figyelmessé?
A világ szerkezetének megfelelően ez is csak a fejlődés útján
történhetett meg. De az érzékfölöttinek megértésére hogyan kell –
fejlődnünk?
Emlékszem egy gyermek folytonos kérdéseire, ki hallott valamit gonosz
álmokról. Hetekig nem tudott megnyugodni azon, mi is az a gonosz álom,
hol lakik, mit csinál, szerette volna ismerni egész természetrajzát és
mindezekre a kérdésekre nem tudtunk olyan feleletet adni, melyet
megértett volna.
Hasonló helyzetben kellett lennie egykor az embernek is. Bizonyára
sejtette, hogy több veszi őt körül, nemcsak a látható világ, de hogy
milyen az a másik, az a láthatatlan, azt nem tudta elképzelni a
tökéletes földgöröngy.
Ekkor eljutott az első fogalomhoz. A régi hagyomány azt mondja, hogy ez
a «rossz» fogalma volt. Semmi sem olyan valószinű, mint ez. Valamennyi
fogalom közül legérezhetőbb a «rossz». A rossz tulajdonképpen félig
anyagszerű, mert az érzékiség világában semmi sem oly érezhető, oly
igazán szembeszökő, mint a rossz.
A rossz még testi alakot is ölthet és felléphet mint betegség,
ellenségeskedés, háború és gyilkosság. A fogalmak közül a gonosz
mindenesetre a legalsóbb fok, de a legalacsonyabb egy rengeteg nagy
világban, a szellem világában.
Az ember nagyravágyásában tulajdonképpen tovább ment, nem akarta tudni,
mi a szellem, a gondolat és a fogalom. És képes volt arra, hogy ezt ne
tudja, mert még nem volt eléggé kifejlett rá, de tudni akarta, nemcsak
azt, mi a «rossz», hanem azt is, mi a «jó».
A rossz nyilvánvalóan a «nem», de a fejlődés az «igen»-ből ered. A
«rosz»-szal sohasem elégszik meg. A «jó»-t követeli. De a «rossz»
valósággá lett, a «jó» fogalommá.
Ez már nagy lépés volt előre. Sokkal nagyobb, mint közönségesen hiszik a
földön. Egy más lénynek sincs képzete a «jó»-ról, vagy a «rossz»-ról.
Tulajdonképpen minden jó volt, amit a földön meg lehetett nézni. Jó
volt, mert volt, az ember is jó volt és tökéletes, de ez a tökéletesség
öntudatlan, czéltalan és kellem nélküli volt, tompa, gondolattalan
természetesség, meztelen, paradicsomi ártatlanság. De az ember nyomára
jutott az első gondolatnak és a fogalomképzés megindult. Ezzel olyan
fordulat állott be, milyet ez a bolygó addig még nem élt.
Ezzel persze a legtökéletlenebb lénynyé lett az ember. Minden jó és
helyes volt és változatlan maradt jóságában. Csak az ember hagyta el. Ez
tulajdonképpen nem volt nála «hiba». Tökéletesebbé akart lenni, amikor
belépett a fogalom világába és csak ekkor lett igazán tökéletlenné, mert
látta, hogy ezzel a lépéssel egy egészen új létnek legalsóbb fokára
került.
Előbb a legmagasabb fokon állt az érzéki világban, most pedig a
legalsóbb fokon a szellemi világban. De benne előre nyomult a fejlődés.
A legsilányabb tökéletlenségben állandó vigasza maradt az embernek, hogy
egyedül ő benne van elhatározva a haladás. Minden más állva maradt
érzéki jóságának fokán. Egyedül ő törtetett előre és tudatosan vagy
öntudatlanul új létének teljes tökéletlenségét vette ráadásul.
Nem ő nyomult előre, de őt szorította az a rejtélyes lét, mely minden
megjelenésében titokzatos czélt követ, mely – amit fel szabad
tételeznünk – egy olyan tökéletesség, minőt ma még nem is sejtünk.
A fejlődésnek sok-sok létrafokot kellett meghágnia. Az már nagy eredmény
volt, mikor az első folyékony és első szilárd anyag létrejött, amikor a
láthatatlan hydrogén és láthatatlan oxygén az első látható vízcseppben
egyesültek és az első sójegecz meg az első kavics megjelent. Ezzel
megint el volt érve egy fok, az első kristály – egy szám lett láthatóvá.
Hiszen a szám már fogalom, a szellem bizonyítéka. Azután jött az élet az
első sejtben és végül az emberben az első öntudatos gondolat, a szellem
az anyagnak, a húsnak és vérnek formájában.
Vajon megáll-e ez a rejtélyes előretörekvés utja közepén és otthagyja-e
az embert a rosszban és a tökéletlenségben, egyszóval a legalacsonyabb
szellemi fokokon, vagy pedig tovább halad és nem nyugszik addig, mig a
végső czélt el nem érte.
Tulajdonképpen csak időre van szükség, semmi másra, csak időre. A
győzelem bizonyos. És ha nem is látja meg közülünk mindenki a győzelmet
látóérzékével, mégis legalább egy szeme a keletkezés hosszú lánczának és
mint ilyen, szükséges és nélkülözhetetlen.
Ma tehát két tökéletesség között állunk. Az elsőt, az érzékit, a
paradicsombelit magunk mögött hagytuk, az ujat, a szellemit még nem
értük el. Ennek következtében mi vagyunk az egyetlen tökéletlen lények
ezen a bolygón, kik csonkaságunkat és vajudási fájdalmainkat nagyon is
érezzük, de egyszersmind az egyedüliek, akikben megvan egy olyan
tökéletesség csirája, mely
Ennek az alakulási időnek szenvedései nem érnek fel azzal a
nagyszerűséggel, melynek bennünk kell megnyilatkoznia és ma csak ez
tölthet el minket örömmel és vigaszszal. A legboldogtalanabb lények
vagyunk és egyuttal a legboldogabbak is.
Nagy boldogságunk már ma is abban van, hogy egyáltalán tudunk
boldogtalanok lenni. Ki más tud e föld kerekségén boldogtalan, bünös
lenni, mint az ember? Ezért aztán senki, sem a nap, sem a hold, sem
valami csillag vagy élőlény nem tud olyan boldog lenni, mint az ember.
Boldog az a nép, mely ujjongani tud! Boldog az az ember, aki nevetni és
sirni tud! De hogy mivé lesz egykor az ember, – azt el sem lehet
képzelni!
A jó és a rossz.
Két sark között fordul a mi alakulásunk. Ez a két legnagyobb ellentét,
melyet ismerünk: a jó és a rossz. Többek, mint puszta fogalmak.
Hatalmak.
Egyáltalában az a sajátsága a szellemnek, hogy nem fogalom, hanem erő.
Ezért nagyon valószinü, hogy mind az, amit erőnek nevezünk – még az is,
mi az anyagban rejlik – nem más, mint a szellem lendülése, vagy
gondolat. Igen, maga az anyag is talán csak azért oly rejtélyes és
érthetetlen, mert a szellemnek megtestesülése, melyet gondolatok
mozgatnak. Ezeket a gondolatokat pedig azért tartjuk
változhatatlanoknak, mert arasznyi létünkben változhatatlanokúl találtuk
ki őket és mert még egyideig erőtlenül állunk velük szemben és ezért a
magunk gondolkodása tette tette őket változhatatlanokká. Ha a szellemben
hinnénk és nem az anyagban, akkor valószinüleg kiderülne, hogy az anyag
a folyó, a hullámzó, a változó és hogy a szellem kormányozza gondolatai
irányában. A létnek kell hogy legyen egy olyan foka, amelyen az anyag
épúgy engedelmeskedik az egyes ember akaratának, mint ma az úgynevezett
örök és megmásíthatatlan természeti törvénynek.
Egyelőre még nem vagyunk ennyire. Nincs is semmi értelme, hogy erről
ábrándokat szőjünk. A valóság ugyis túlszárnyalná minden esetben. Mi
egyelőre még egy alakulásban mozgunk, melyet két ellentét, a jó és a
rossz kormányoz, melyek épp úgy hajtó erők, mint a pozitiv és negativ
elektromosság. Hiszen az egész természet egységes.
Minden lépés előre, mit az emberiség megtesz, kiváltott ereje a jónak,
de mialatt létrejön, belevegyül a rossz. A rossz az elégedetlenséget
ereszti szabadjára az emberben, mert látja a tiszta jót és érzi, hogy
szellemileg hozzátartozik és igy megint egy lépést tesz a jó felé. Még
ott is, ahol a rossz látszólag mindent kizsarolt, csak a jó ereje terjed
a talajban, mely végtére bizonyosan kihajt, többnyire ott, ahol nem is
várják.
Az emberiség minden fejlődésében, mely azóta ment végbe, mióta a
gondolatnak, a szellemnek világába belépett, ez a két hatalom működik és
alakította történelmünket. Tehát az első gondolati dolgok, melyekkel
érintkezésbe jutottunk, termékeny hatalmaknak bizonyultak. Micsoda erők
működnek tehát a szellem birodalmában?