Néhány nappal elébb, hogy ezek történtek, Apafi udvarán két ifju gyermek
jelent meg, kik panaszt tevének a fejedelem előtt, hogy ők Boór Ádám
gyermekei, kiket Pozsgai Ferencz igazságtalanul kivert jószágukból, s
jogaikat követelék vissza.
A fejedelem rögtön hivatá Pozsgait, de az eltagadott mindent; azt
állítá, hogy Boór Ádám rég elveszett tatár rabságban s gyermekei már
előtte elhaltak; ezek pedig, kik most eljöttek, az ő ellenségei által
megfogadott sehonnaiak, kik által a megbuktatott Kozár boszút akar rajta
állani.
– Mi bizonyítványaitok vannak, hogy ti vagytok Boór gyermekei? kérdé a
fejedelem tőlük.
– Saját édes apánk… felelt Károly.
– Tehát él? Ha él, miért nem jött veletek?
– Csak számunkra él még, a világnak régen meghalt.
– Miért nem jön elém? Én meg fogom őt ismerni.
– Vissza fogsz borzadni tőle, uram. Te egykor fogolytársa voltál,
sokszor hallottad őt beszélni; ha ráismersz hangjáról, fogadd el
tanubizonyságát, de arczát ne kivánd látni, mert abban csak mi ismerünk
még reá.
– Láthatod, uram, szólt közbe Pozsgai, hogy ezek csalók. Ha Boór Ádám
él, miért nem lép fel rögtön ellenem? miért e szemfényvesztő titkolás?
Én azt állítom, hogy Boór Ádám régen meghalt s akárki legyen a rejtélyes
tanú, én hamis alakoskodónak nyilvánítom azt.
– Azt majd én itélem el, uram. Három nap mulva jelenjetek meg előttem
újra.
Pozsgai három nap alatt sietett becsesebb értékeit összegyűjteni s az
utolsó nap éjszakáján azért kereste fel Paskónét, kivel régóta tiltott
viszonyban élt, hogy mozdítható vagyonait annak kezébe téve, azon
esetre, ha ellene fordul a koczka, kimeneküljön az országból
Lengyelországba, a hova őt majdan Paskóné is követendé pénzzé tett
vagyonai javával.
A három nap letelvén, a fejedelem egész tanácsát összegyűjté, s tudtokra
adva a kérdéses tárgyat, legelőbb a panaszttevőket hivatá a tanács elé.
Azok most harmad magokkal jöttek. A harmadik alak, kit kézen vezetének,
hosszú fekete talárral volt befedve, mely fejtől sarkig eltakarta, s úgy
látszott, mintha közönséges embermagasságnál nagyobb volna.
Odajárultak a tanácsurak elé.
– Kegyelmed Boór Ádám, kit ezen gyermekek atyjuknak neveznek? kérdé a
fejedelem a beburkolt alaktól.
– Én vagyok az, uram.
– Valóban, a hang Boór Ádám hangja. Miért nem engedi kegyelmed arczát
láttatni?
– Ah, uram. Az én arczom borzalomnak és undorodásnak képe. Engedd azt
fedve maradni, de kérdezz bármit tőlem, a mi fogságunkban
együttlétünkkor történt, felelni fogok, s megtudandod belőle, hogy az
vagyok, a kinek állítom magam.
– Ez nem elég! szólt közbe Sárpataki, az itélőmester, kinek különös
szerencsétlensége volt, sohasem azt pártolni, a kinek részén az igazság
van; ugyanazon dolgokat másoktól is hallhatta kegyelmed, s valakinek a
hangját is lehet utánozni. És itt nem a velenczei tízek tanácsa, nem is
spanyol inquisitio tribunal, a hol lefátyolozva szokás a tanúknak
megjelenni. Ha kegyelmed igaz járatban van, soha se féltse tőlünk az
orczáját. Különben is nekem úgy tetszik, mintha kegyelmed egy félfejjel
magasabb volna az említett Boór Ádámnál, a kit igen jól ismertem.
Leplezze le magát kegyelmed.
Boór Ádám erre szótlanul levevé fejéről a palástot.
A tanácsurak borzadva tekintének reá. Az őrök, kik az ajtókban álltak,
félhalkan suttogák: «a kétszarvú ember».
– Ime, láttok uraim előttetek. Nem a hogy Isten teremtett, hanem a hogy
emberek elcsúfítottak. Én vagyok azon rém, kivel a székely anyák síró
gyermekeiket ijesztgetik, én vagyok azon csoda, kiről vándor utasok
reszketve beszélnek. Most látjátok, miért kell nekem kerülnöm az emberek
tekintetét? én, ha gyermekeim sorsa nem kivánná, maradtam volna örökké
magános völgyemben, elhagyott rabságomban, melybe áruló baráti kéz
taszított, a világ számomra zárva van. Akarjátok-e, hogy belépjek,
kivánjátok-e, hogy végig járjak utczáitokon s borzalmat űzzek az emberek
szivébe?
A fejedelem irtózva fordult félre.
– Takarja el kegyelmed arczát, inté Boór Ádámnak, s felszólítá Naláczit,
hogy hivassa elé Pozsgait.
E perczben érkezék Teleki Mihály a tanácsba, ki meghallva, hogy
Pozsgaiért küldenek, odaszólt a fejedelemhez:
– Az nem fog eljönni, nagyságos uram. Hallgassák meg kegyelmetek, a mi
az éjjel történt s a mi szintén e tárgyra tartozik. Már korán reggel
tudósítást kaptam róla. A bebörtönzött Paskó Kristóf öreg szolgája a
mult éjjel észrevevé, miszerint a kastélyba egy idegen férfi lopózott be
s rátörve az ajtót, az ura nejével bűnös együttlétben találta. A szolga
megölte a nőt, a férfi megmenekült előle. De a zajra előfutott cselédek
megismerték a futóban Pozsgai Ferenczet, a ki a dévai úton látszott
elvágtatni. A gyilkos maga jött az esetet feljelenteni s magát a
törvények kezébe adva, itt vár a tanácsterem ajtaja előtt.
A fejedelem inte, hogy hozzák eléje.
A vén szolga belépett, két alabárdostól kisérve, arcza komoly volt, de
nem alázatos, elszántság látszott rajta, de nem dacz.
– Te urad hűtelen nejét megölted? kérdé a fejedelem megindult hangon.
– Azt cselekvém, uram.
A fejedelem tenyerébe hajtá homlokát s gondolkozott, azután egyszerre
fölemelé fejét s határozott hangon mondá:
– Itélőmester uram! Jegyezze kegyelmed határozatinkat.
A tanácsurak felálltak. Feszült csendesség volt a teremben.
– «Elsőben: Paskó Kristóf nejének gyilkosa tettéről Istennél számol; a
világon általunk minden bünhödés alól felmentetik…»
«Másodszor: Paskó Kristóf, a kit hűtelen neje hallatlanul elvádolt, a
felségárulás bűne alól feloldatik, s börtönét legottan elhagyja.»
«Harmadszor: Előttünk álló Boór Ádám, kit az Isten gyermekeiben
vigasztaljon meg, bárhol hatóságunk alatt létező minden jószágába
visszahelyeztetik s akárki, akármily czím alatt birná azokat, belőlök
kivettessék.»
«Negyedszer: Makacsságból meg nem jelent Pozsgai Ferencz, mint álorczás,
házasságtörő és stellionatusban lélekző, háromszorosan bűnös, – bárhova
lett légyen, bármely országba menekülő, ott felkerestessék s
visszaköveteltetvén, ugyanazon Boór Ádámnak örök rabszolgaságba adassék,
kit oly gyalázatosan elárult.»
«Ez itéletet végrehajtani kegyelmedre bizzuk, Teleki Mihály uram.»
E szavak után hirtelen felkelt a fejedelem székéről s elhagyá a
tanácstermet, nem akarva tanúja lenni azon jeleneteknek, miket itélete
által előidézett.
A kegyelmet, az igazságot nyertek örömkönnyekkel állták el útját;
elsietett előlük, kezeit elvonta forró ajkaiktól. Elzárkózott szobáiba.
S valóban jól tevé, mert ha Paskó arczát látta volna, azon pillanatban,
midőn tudtára adták, hogy börtöne megnyilt és neje halva van, ez
megmérgezte volna lelke jó érzelmét.
– Oh miért nem öltetek meg inkább engemet helyette! kiálta fel a
szerencsétlen ember. Miért nem engedtétek meg neki, hogy ő ölt volna
meg? Miért kellett őt meggyilkolnotok? Azt a szép gyöngéd keblet, azzal
a hideg vassal átverni! Azokat a mosolygó szemeket örökre bezárni! Oh
fektessetek engem is mellé!…