A majosfalvi kastély épen a legnagyobb tatárjárásnak útjában esvén,
aként volt épülve eredetileg, hogy kisebb rablótámadások ellen azt
belülről védeni lehessen. Köröskörül egy mély s több ölnyi széles árok
övedzé, s ez árkon túl ismét mintegy száz lépésnyire nagy szorgalommal
ápolt angol, vagyis helyesebben franczia kert foglalta körül a kastélyt,
azon XIII. Lajos korában támadt csodakertészet mintájára, mely egyenesre
faragta a fákat s merev falakat és zsinórral kimért szűk folyosókat
épített megcsonkított cserjékből.
A kastély is úgy volt épülve, hogy mintegy négy öl magasságnyira ablakai
nem voltak egyebek lőréseknél, csak a középről felmeredő magas donjonnak
voltak nagy góth ívezetű ónkarikákba foglalt ablakai s a négy szegleten
látszottak kiálló belvedérek, mikről a szabadba lehete látni.
A palotának két oldalán volt kapuja, mik közől az egyik a majorsági
szekerek, másik az urasági hintók számára szolgált bejárásul, az árkon
pedig egyetlen híd vezetett keresztül, melyet erős kőből épített portálé
őrzött, s előtte egy toronyszerű épület volt rakva, melyet valaha azon
czélra építének, hogy benne valaki lakjék, a ki a hídkapura vigyáz; de
ez már annyira kiment a szokásból, hogy tán félszázad óta sem lakott
benne senki; tetejéről nagyobbára lekopott a zsindely, s a denevérek
egészen magokévá tették, a mi még lakható volt rajta. Mind a négy
oldalán volt egy-egy gömbölyű ablaka, melyen egy közönséges emberi fő
kidughatta magát, s bejárását erős vaspántos ajtó őrzé, de melynek
szegletét nagyon kirágták a legutolsó toronyőr kutyái, mikor
éjszakánkint be voltak zárva, míg gazdájok a faluban mulatott.
Ezt a szép tanyát választá János gazda a fejedelem határozata folytán
magának lakásul, a mi valóban nem volt irigylésre méltó állapot, de
annál czélszerűbb az ő szándokára nézve.
Mikor beköltözködött, nyár volt; de azt mérsékelt emberi tehetség
mellett is el lehete előre gondolni, hogy majd egyszer tél is lesz, és
akkor hideg fog lenni, s az öreg majd megunja a maga választotta
hivatalt.
Az alvilág őrei nem voltak szigorúbbak, mint ő. A ki csak a kastélyba
akart jutni, előtte kellett elmennie, s ha gyanús arczra talált, azt oly
keresztül-kasul kikérdezte, hogy azt sem tudta, melyik lábán álljon.
Este pedig, a mint besötétedett s János gazda elgondolá, hogy immár
ideje lesz az alvásnak, megvárta, míg a kastélyban elsötétültek az
ablakok; akkor fogott egy darab viaszt, s az urának reá bizott kardját
magához véve, a kardmarkolatra vésett czímerrel lepecsételte a ház
kapuit, melynek kulcsai az úrnő kezében voltak, s a híd kapuját, melynek
kulcsát ő maga bírta. Ilyenformán minden éjjel szigorú sequestrum alá
zárva aludt az egész háznép, s János gazda már hajnal előtt fenn volt, a
pecséteket levenni, nehogy okot adjon azoknak erőszakos felszakítására.
A mily boszantó volt e felvigyázat a ház asszonyára, ép oly terhesnek
hivé ő azt magára az őrre nézve, s várta szentül, hogy majd ha a tél
bekövetkezik, felhagy ő kegyelme a strázsálással s ugyanezért ez időköz
alatt oly szigorú életmódot viselt, mint az apácza; még az olasz
lokajnak sem volt szabad a kastélyba lépni, s János gazda minden
kutatásának sem sikerült kitudni, hogy hol lakik ez antagonistája.
Azonban a tél is eljött, csikorgó hideg napok kezdődtek, meghosszultak
az unalmas éjszakák, s az ember még az ablakán kinézni is fázott; csak
Jánost nem zavarta mindez. Kifogott még a fagyon is. Az árokból annyi
nádat vágott, a mennyi elég volt neki tüzelni, s ha nem volt teteje a
lakásának, legalább kimehetett rajta a füst kémény nélkül s ha nyirkos
volt palotájának fala és földje, legalább nem kellett féltenie, hogy a
láng belekap. Évek óta megtakargatott fizetése elég volt neki élelemre
itéletnapig, s ha egy kenyeret megvett, az tovább tartott neki, mint egy
akó bor.
Ilyenformán mult el a deczember, száraz, szeles, fagyos napok mellett,
hó nem esett ez ideig. János gazda akkor is rendesen egyedül
virrasztgatott odujában, mert látogatót nem tűrt magánál, mindenkiben
kémet, árulót gyanítva. Épen esztendő utolsó előtti éjszakája volt, a
várban sokáig fenn voltak, mert sütöttek, főztek az új évre, s Jánosnak
meg kelle várni, míg lefeküsznek, mely után lepecsételte az ajtókat s
hazatérve, bezárta nehéz ajtaját, nagy tüzet rakván a tornya közepén,
leteríté mellé subáját és neki heveredett, a midőn egyszerre kopogtatást
hall az ajtaján, elébb lassan, azután mindig erősebben, s mintha valaki
nevéről szólongatná.
Sokáig hallatlanná tevé a zajt; végre, hogy nem állhatta tovább, fogá a
hágcsóját, mely épen arra való volt, hogy a harmadfél öl magasban levő
ablakig felérjen, s azon felmászva, kidugá fejét az ablakon, hogy
megnézze, ki zörget.
Ismeretlen embernek találta. Bő szürke köpenybe volt burkolva, csákós
kalpaggal; nagy kipödrött bajusza volt, hogy éjszaka is észre lehete
venni.
Még ott is elnézte egy darabig, hogy dörömböz az ember ajtaján s majd a
kulcslyukon, majd a hasadékon kukucskál be s szabódik erősen, hogy
nyissák ki neki.
– Hát mit akarsz odalenn, öcsém? szólalt meg elvégre az öreg.
– Ah! ott van kegyelmed? kiáltá örvendő hangon az ember. Adjon Isten jó
estét kendnek, János bátya! hát nem ismer kend rám? Én vagyok kendnek az
öcscse, az édes testvéröcscse. Están! A bizony.
– Elhiszem, ha mondod. Hát mi kell?
– Csak ereszszen be kend, mert megfagyok ide kinn.
– Hát minek jöttél ide?
– Ejnye de házsártos kend ma, János bátya. Hogy megigazgat! Sz’ nem így
kellene kendnek engemet fogadni, az édes testvéröcscsét.
– Biz öcsém, szólt János gazda, meggondolva, hogy mit mondjon, nem azért
mondom, hogy elbizd magadat rajta, mert azt tudod, hogy nekem hizelkedni
nem szokásom; nem is azt tekintve, hogy édes testvérem vagy, de annyi
bizonyos, hogy mindazon emberek között, a kiket becsületben tartok, te
vagy a legeslegutolsó; hanem hát mi dolgod velem?
– Ej na. Hát csak ezen járok, s rég nem láttam kendet. Csak nem tagad
meg kend magától? ha akarná sem tehetné, mert úgy hasonlítunk egymáshoz,
mint két makk; csakhogy a kend bajusza ősz, az enyim pedig még fekete.
– Hát magad vagy-e? kérdé János gyanúsan szélylyel kémlelve.
– No bizony, csak nem fél kend tán tőlem?
– Én félni? Az volna még csak hátra! s hogy épen tőled féljek!
Már erre a szóra csakugyan leszállt János gazda s kinyitá az ajtót
Estánnak, s beengedte azt lépni a tűz mellé s mondá neki, hogy akaszsza
fel a köpönyegét a szegre.
Ott pedig nem volt több egy szegnél, a melyen a kard lógott.
– Ejnye be szép kardja van kendnek, János bátya.
– Hagyd el azt a kardot, öcsém, beszélj egyébről. Szedd le magadat s ha
ehetnél, hát alugyál; mert én nem adhatok egyebet, mint egy veder bort.
– Az is jó lesz, mondá Están, félszemmel mindig a kardot lesve, s míg
János az átalagot előhozta valamelyik szegletből, az alatt ő a kard
markolatát vizsgálgatta nagy gondosan.
János gazda előhozá a kérdéses edényt, mely is tele volt legújabban
kiforrt új borral, azon minőségűvel, melyből egy pár kupa úgy letesz
holmi vékony pénzű legényt, hogy egyik szélitől a másikig méri az
utczát, s minden házat a magáénak néz; azt tehát lehelyezve a tűz mellé,
oda adott egy fakupát az öcscse kezébe, a másikkal pedig maga merített.
– Hát mit csinál Kökényesdi uram? kérdé az első kupa után öcscsétől.
(Ez a Kökényesdi volt a leghíresebb haramiavezér azon időben.)
– Nem tudom, felelt Están. Mert már régen eljöttem tőle, s most más
úrnál szolgálok.
– No ezt már szeretem hallani. Kivált ha hinném.
– Elhiheti azt kend. Itt szolgálok, hogy is híják uramnál.
– Soha se törd rajta a fejedet. Az én kedvemért egyszer se hazudj. Jobb,
ha iszol; zsivány korodban ugyan jobb borokat is láttál, hanem ezt úgy
idd, mint a minek meg van adva az ára.
E párbeszédből annyit gyaníthatunk, hogy Están úr nem a legjobb hírben
állt urabátyja előtt.
– No de igyék hát kegyelmed is; különben azt hiszem, méreg van a
borában.
– Üm. Monda magában János gazda. Ez a ficzkó azt hiszi, hogy le fog
itatni engem. No iszen majd moresre tanítom mindjárt. Jól van öcsém, hát
lássunk hozzá.
Ezzel fogta az egyik kupát, öcscse a másikat s kezdtek fenekére
törekedni az átalagnak.
Egy óra mulva üresen állt előttük a veder. A két hős ült mellette
tántorítlanul s csodálta egymást. Még csak danolni sem kezdtek tőle.
Están megcsóválta a fejét, mintha azt gondolná, hogy nem várta volna
ilyen kemény legénynek az öreget s azzal fölkelt, előkeresett a köpenye
alól egy csikóbőrös kulacsot s bátyjára köszöntve monda:
– A magunk egészségére, bátya! Kóstoljuk meg most ezt is.
János látva, hogy Están is iszik, meggyőződött felőle, hogy nincs benne
bolondító s elfogadá a kulacsot.
Tele volt az a legkegyetlenebb lengyel pálinkával, a mitől, ha a kozák
tele iszsza magát, elfekszik három nap, három éjjel félholtan, s egy
hétig ki nem józanul. A kulacs tartalma pedig elég lett volna négy
kozáknak.
– Nem rossz, monda János gazda s elkezde a kulacs vándorolni, s a mint
az óra lefolyt, egyszer csak üres lett a kulacs is. A két bajnok meg sem
rezzent helyében.
– Már most próbáljunk mást is; szólt ekkor János, fölkelve helyéről s
egy magas polczról levett valami kobakot. Ezt én Törökországból hoztam.
Tatárital. Nem bánod meg, ha belőle iszol.
Fertelmes gonosz nedv vala az. Lótejből készült erős szesz, mely végig
karmolja az ember torkát s beégeti magát a beleibe; tatárok szokták
inni, mikor megunták a józanságot s a ki lerészegszik tőle, lánczra kell
kötni, hogy senkit meg ne marjon.
– Az én bátyám le akar engem itatni, gondolá magában Están, a mint
megkóstolta a könyfacsaró italt; de helyt állt neki. Egy kicsit
meglódult az agyveleje tőle, de azért birta magát tartani.
– Egyet mondok, bátya, szólt erre, látva, hogy János ennyi rohamot
kiállt; tud-e már kend dohányozni? Itt senki sem lát bennünket.[15] Ne
gyujtsunk rá?
– Későn keltél fel engem leejteni lábamról, gondolá magában János, s
valami homályos meggyőződés mindinkább gyökeret kezde verni lelkében,
hogy az öcscse aligha legjobb szándékkal van iránta.
Nemsokára füstölt mindkettőjök szájában a csibuk, megrakva a
legfelségesebb basadohánynyal, minővel valaha méheket szédítettek, s
rövid idő alatt oly füst támadt körülök, hogy a mi denevér ez ideig
megmaradt a toronyban, az is búcsút vett s boldogabb szállás után
látott.
De a két bajvívót meg nem tántorította semmi. Hallgattak már, egy szót
sem szólt egyik is. Többé titkot sem csináltak belőle, hogy egymást le
akarják részegíteni; végre felállt János s egy pár opium-pastillt
előkeresve egy zacskóból, azoknak egyikét a saját, másikát az öcscse égő
pipájára tevé szótlanul… Egyszerre fehér füst kerekedék rajtok… János
leránczolta szemöldökeit mélyen, öcscse arczába tekintve; míg az elkezde
lassankint halványulni, szemei mindinkább meredten néztek maguk elé,
arczán valami őrült, buta mosolygás terjedezett szét, egyszerre kiesett
a csibuk szájából s ő nyitott ajakkal esett hátra, mint egy darab fa.
– Mégis te győzted kevésbbé, mormogá János gazda, a tűzbe hajítva
csibakját, s azzal futott egy nagy kád jéghideg vízhez, a mi tanyája
szegletében állott, s miután annyit ivott belőle, mennyi egy szomjú
tevének elég volna, beleüté abba néhányszor mámoros fejét, s a mint
lassankint kijózanodva magához kezde térni, fogá a szekérkenőcs-edényt,
melyet bőrszíjak festésére szokott használni, azzal bekené ősz fürteit,
nemkülönben bajuszát is jól kisodorá ugyanazon kenőcscsel, s akkor
feltevé Están kalpagját fejére, felölté annak köpenyegét, a kérdéses
kardot pedig felköté oldalára.
Azzal Están öcscsét szépen beletakargatá a subába, s feje alá téve
tarisznyáját, lefekteté egy szegletbe; mely meglevén, vevé a kulcsait s
felnyitva a toronyajtót, kilépett a szabadba s azzal ismét bezárta a
tornyot testvérére, ki aludt horkolva s bizonyosan fel nem ébredett
abban az esztendőben.
* * *
Mámoros ösztön volt-e Jánosnál, vagy ivás előtti emlék azon gondolat,
hogy öcscsét bizonyosan valaki az ő leitatására fogadta fel? ez eszme
lassankint oda fejlett nála, hogy azon valakinek itt kell közelében
lappangani, s hogy az bizonyosan valami összeköttetésben álland a
kastélybeliekkel.
E gondolattal agyában mívelé a magán elkövetett alakítást, mely neki
annál könnyebben sikerülhetett, minthogy öcscse saját szavaiként annyira
hasonlítottak egymáshoz, mint egy pár makk, s az éjszaka sötét volt és
borongós.
A mint kilépett a szabadba, meglátta, hogy itt friss hó esett azalatt,
míg ők odabenn iddogáltak, s a friss havon észrevehetők voltak egy
magassarkú és széles orrú czipő lábnyomai, a milyent az egész előtte
ismeretes világon egyedül Gondolfo viselt.
– Tudtam, hogy itt van! mormogá az öreg s figyelemmel kisérve a
lábnyomokat, könnyű volt kitalálni, hogy az ember először az ő ajtajára
jött hallgatózni, azután pedig a hidhoz ment, s onnan megint az árok
hosszában a parti bokrok közé távozott.
János mindenütt figyelmesen követé a lábnyomokat, míg végre a
rekettyésbe érve, lóhorkolást kezde hallani maga előtt.
– Tehát itt várnak reá! gondolá, nagyon örülve, hogy minden
kérdezősködés nélkül embereire talál, s azzal a hang után indulva,
nemsokára két lovas férfit látott a zuzmarás fák közől kikukkanni, kik
közől az egyiket Gondolfónak nézte; de a másikra a sötétben nem ismert.
Ez a másik meglátva őt, magyarul szólítá meg.
– Nos – Están! Hozod a kardot? (Tehát csakugyan az öcscsének nézték.)
– A kardot? szólt csodálkozva János. Bizonyára kardot hoztam.
– De azt a kardot? A miért bátyádhoz mentél?
– Megbocsáss, jó uram. Tudod, hogy parancsolatodra sokat ittam, úgy hogy
semmire sem emlékezem, a mit valaha mondtál, ha csak újra el nem mondod.
Az idegen nevetett.
– De láttad mégis az öreget? Elaludt?
– Az idén föl nem ébred.
– Tehát a kard, melyen a pecsétnyomó van, kezedbe jutott?
– Oh uram, értem már. Te a pecséteket akarod felnyittatni s azután újra
lepecsételtetni.
– Kezdesz már emlékezni?
– Kezdek, uram. De nagyobb baj van itt. Az éjjel friss hó esett.
– Nos aztán?
– Ha mi itt keresztül-kasul járunk, holnap az öreg észreveszi a
lábnyomokról, hogy valaki a lepecsételt ajtókon ki- és bement, mert még
este nem volt hó.
– Istenemre, te nem vagy oly ittas, mint a milyennek látszol. Mit
tegyünk itt?
– Várj csak, uram, segítek rajtad. Közel vannak az aklok; elhajtunk
három jármos ökröt. Az árok be van fagyva, az ökröket keresztül lehet
egy helyen hajtani, a hol a víz széles s a part alacsony, mi magunk
pedig felülünk az ökrökre s ekkor úgy fog látszani, mintha azok járták
volna össze a kertet.
– Aranyos gondolataid vannak, ficzkó, nem hiába jártál iskolába
Kökényesdinél; de a várkapun még ökörháton sem lovagolhatunk be, mert
azoknak a nyomait épen úgy észreveheti az öreg, mint a mieinket.
– Egyet gondoltam. Egy hágcsó van a toronyban, azt magunkkal viszszük.
De ez nem fog egészen felérni a rondelláig, hanem erről könnyű lesz egy
kötélhurkot valamelyik kiálló csatornára felhajítani, s azon Gondolfo
felkapaszkodik s kegyelmedet maga után felhúzza; én azalatt ide lenn
fogok őrködni.
Az idegen örömmel szorítá meg az öreg kezét s aranyhegyeket igért neki
jutalmul, ha terve sikerülend.
Az öreg ezzel visszament, elhozta tornyából a szükséges hágcsót és
kötelet, s egy kézi fürészt dugott a szűre ujjába; azután elhajtott
három ökröt az akolból, mely az árkon kívül feküdt; – senki sem vett
észre semmit.
Az árok előtt felült a három férfi az igás barmokra, miket János nagy
ügygyel-bajjal a befagyott vizen átterelt, oldalt akasztva a harmadfél
öles hágcsót.
A kerten keresztül a rondellák egyike alá érve, a hágcsót oda támaszták
a falhoz, s Gondolfo az ökör hátáról egyenesen rálépve, felmászott annak
legvégső fokáig, s az elhozott kötélhurkot belehajítva a rondella egy
kiálló horogvasába, azon acrobatai ügyességgel felkapaszkodott; utána az
idegen úr hágott fel a lajtorján s a kötelet derekára köttetve, Gondolfo
által felhúzatta magát.
Az öreget oda lenn hagyták, hogy őrködjék.
Ez, a mint észrevette, hogy a másik kettő eltünt, magához húzá a hágcsót
s a szűre ujjába rejtett kézi fűrészszel mintegy közepe táján mind a két
hevederét bevágta félig, s visszatámasztá ismét s várta, hogy jőjjenek
visszafelé.
Egy jó félóráig várhatott, ekkor megjelent Gondolfo a rondellán s a
kötélhurokra, mint egy nyeregbe, beleülve, annálfogva a hágcsóig
lebocsátá magát. A mint a hágcsó legfelső fokán megállt s féllábát
felemelte, hogy kihúzza a hurokból, egyszerre ketté tört alatta a
hágcsó, s a kötél olyformán hurkolódott féllába fejére, hogy ő fejjel
aláfelé fordulva lógott le róla, mint egy lábánál fogva felkötött nyúl.
A fennakadt olasz e pillanatban oly gyönyörűségesen káromkodott
magyarul, mint ha a Hortobágyon tanulta volna, s csak később jutott
eszébe, hogy valaki van oda alant, a ki beszédét hallgatja s erre
elkezdé olaszul magyarázni Jánosnak kellemetlen helyzetét, s
rimánkodott, hogy szabadítsa ki őt valahogy belőle.
János gazda pedig jónak látta tréfára venni a dolgot.
– Nézd! nézd! a ravasz olaszát! most meg már a hágcsót is kirúgta maga
alól, s fejtetőre ereszkedik alá. Más embert megütne a guta, ha így
felfordulna s ez még mulatságot csinál belőle.
Gondolfo lármázni kezde s szidta olaszul a paraszt lelkét, hogy őt oly
türelmesen nézi, de János mind erre nem szólt egyebet, mint azt, hogy
«bizony nagy gaukler vagy!»
Végre Gondolfo nem tűrhetve tovább helyzetét s hogy társa félreértését
eloszlassa, egyszerre megszólalt magyarul:
– Ne röhögjön hát kend, hanem segítsen le innen.
– Nini, hát te tudsz magyarul?
– Hiszen tordai születés vagyok; de ne bámuljon kend sokat, hanem
állítsa fel azt a hágcsót.
– Ketté van az törve, fiam, merőben.
– Hogy a tatár vigye el kendet a rozzant hágcsójával. Hogy jövünk le már
most?
– Én ki nem találom, szolgám.
– Nincs más mód, mint felnyitnod a kaput, s azon feljönni a rondellába,
s engemet felhúzni innen.
– Igen, de akkor megtudja az öreg, hogy itt jártunk. Monda János, ki
nagy mulatságát találta abban, hogy a pseudo olaszt olyankor
beszéltesse, mikor a lábánál fogva függ ég és föld között.
– Ne törődjél vele; azt úgy is elteszszük láb alól.
– Ne mondd. Hogy hogy?
– Tüzet rakunk a részeg filkóra s ráfogjuk, hogy ittas fővel maga bukott
bele. Ezen kellett volna egyenesen kezdenünk, de te elbolondítottál
bennünket ostoba ötleteiddel.
– Ez bizony jó lesz, helyeslé János; tehát csak vesd le a kapukulcsot,
ha nálad van, majd akkor lesegítlek.
Gondolfo előkeresé kínos helyzetében a két kulcsot zsebéből, s lehajítá
azt Jánosnak.
– Nesze fogjad! jól vigyázz, hogy merre jösz; a lépcsőn feljutva a
folyosón jobbfelé tarts, az vezet ide; nehogy balra találj menni, mert
ott uram a háziasszonynyal mulat s ketté hasít, ha bebotlasz.
– Valóban? monda János és szemei szikráztak a sötétben. No csak várj
rám, mindjárt jövök.
Azzal felnyitá a kaput s felsietett a lépcsőkön.
Mikor a folyosóra ért, egyenesen balra tartott. E szárnyban lakott ura
nejével együtt. Jól ismeré a szobákat. Az ajtók mind nyitva voltak,
egyik szobában sem talált senkit… Talán megcsalá Gondolfo?… Végre az
utolsó ajtóhoz ért, ez volt urának hálóterme, s a mint annak kilincsét
elfordítá, érzé, hogy az zárva van.
A zörrenésre az ajtón belül egy férfi-hang szólalt meg:
– Te vagy ott Gondolfo?
János egy szót sem felelt, hanem neki feszíté vállait az ajtónak,
megpróbálva, ha betörhetné-e?
Ekkor asszonya hangját hallá meg.
– Mit akarsz, Gondolfo?
E hang százszoros dühvel önté el egyszerre szivét s mint a kőfaltörő kos
rohant vállával, fejével az ajtónak, s egyetlen rohammal beszakítá azt.
Hah! ott függött a bűnös asszony az idegen férfi kebelén, s most már
annak vonásait is jól megismeré: Pozsgai Ferencz uram volt az! Ezért
árulta el hát férjét a hűtlen asszony, mert a férj kezében volt a
szerető élete.
– Halál reátok! ordítá magánkívül az öreg s kirántva az oldalán függő
kardot, rájok rohant ádáz dühvel.
A meglepett vétkezők rémülten ugrottak fel egymás mellől, Pozsgai egy
pisztolyt kapott fel az előttük álló asztalról, s megtámadójára süté; de
reszkető keze rosszul irányzott s a golyó az ablakon keresztül
süvöltött. Erre megragadva a nő kezét, egy szőnyegajtót felszakított s
maga után vonta őt is. De a vén szolga utolérte őket, s megragadva a
hátul maradt hölgy hosszú selyemhaját, mely futtában utána repült,
visszarántá őt annálfogva, s markolatig döfte szivén keresztül a férj
kardját.
E pillanatban a támadt zajra minden oldalról előfutott a házi cselédség,
s látták, mint űzte végig a folyosón a vén szolga Pozsgait a véres
karddal, míg ez egy ablakon merész szökéssel kivetve magát, a kert fái
között eltünt, s nemsokára lehete őt látni, mint vágtat tova a havas
síkságon.
János pedig az összegyűlt sokaság elé lépett, felmutatva a véres aczélt.
– E kard Paskó Kristóf kardja: én e karddal megöltem Paskó Kristóf
hűtlen nejét!
S azzal önként a törvény kezeibe adta magát.