* * *
Az elfutott Pozsgai Erdélyből kimenekülve, egyenesen a római császár
udvarába vette magát, a közte és Erdély közt épen akkor kiütött
viszályok mellett ott számítva egyedül védelemre. De rosszul számított.
A fejedelem megkereső levelére a császár kiadta őt az erdélyi
törvényhatóságnak, a mint az ez iránt váltott levelezések akkori
tanácsúr, Bethlen János emlékiratai közt bizonyítják.
Egy napon a jószágaiba visszahelyezett Boór Ádámot a fejedelem küldöttei
verték föl elvonultságából.
A legutóbbi itélet óta egészen magányba zárkózva élt a világtól megvált
ember, csupán gyermekeit látva s csak olyankor hallva emberi hangokat,
midőn velök beszélt, elmondatva magának százszor ugyanazon dolgokat a
hosszú bujdosásról, miket örökké oly kedves volt neki hallani.
A fejedelem követe, Naláczi, még egyszer kényszeríté őt idegen arczokat
látni. Boór Ádám megjelent tornáczában a hivásra, s ime a fejedelem
peczérei egy összeroskadt férfit vezetének elé, hosszú láncznál fogva,
melynek vasperecze nyakára volt kötve.
Az ember, a mint meglátta az előtte álló Boór Ádámot, megrettenve
hullott térdre, egy szó nem jött ki ajkáról, csak sóhajtozott nehéz
lélekzettel.
Naláczi kivette a peczér kezéből a lánczot s annak végét Boór Ádám
kezébe adva, monda:
– Ime e férfiu itt, ki most kegyelmed előtt térdel, Pozsgai Ferencz, ki
barátját hűtlenül rabságban veszté, s jószágait álnokul bitorolta; mely
bűneért az országtanács által holtig való rabszolgaságra itéltetett s
rabja marad kegyelmednek mind halálig.
A megalázott ember összezsugorodva hajtá térdeire fejét, oly
szánalomgerjesztő volt őt látni.
Az ifju Boór Károly mindig magával hordá azon idő óta vadászkését; most,
midőn meglátta azon embert, kinek vérében meg akarta azt forgatni, félre
ment s elveté azt magától.
Boór Ádám egy könyet törölt ki szemeiből, mikor egykori barátját így
látta maga előtt.
– Mire jutottál? Nem vagy az, a ki hajdan! De én örökké az maradok. Kelj
fel és légy szabad.
Károly gyorsabban, mint az apjától kimondott szó, ugrott oda Pozsgaihoz
s leoldá nyakáról a lánczot és kezét nyujtá neki, hogy felemelje.
Az egy érthetetlen szót rebegett, egy mozdulatot tőn előre, s azzal
élettelenül bukott arczra. A visszás érzelemroham közepett a guta ütötte
meg…
* * *
Paskó Kristóf soha sem ment Törökországba többé. Elhagyta a fejedelmi
udvart örökre, nem törődött a közügyekkel. Kertje legcsendesebb helyén
pompás márványsírboltot emeltetett nejének, ott ült napokig annak
ajtajában s ápolta a virágokat, miket körüle ültetett.
Jánosnak holtiglani nyugdíjt adott, de soha sem beszélt vele többé, s
egyetlenegyszer sem bocsátá a vén szolgát maga elé.
Végrendeletében az volt, hogy temessék őt neje mellé.
* * *
Néhány év elhaladtával Boór Ádámnak is megengedte Isten, hogy lelke
utált hüvelyét elhagyja. Rég meg volt már úgyis halva; nem életet, csak
lakhelyet cserélt.
De még sok év mulva is élt a rege a kétszarvú emberről Moldva és
Székelyhon bérczei között s az oláh anya azzal fenyegette fiát, ha sírt.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Rendes gyalogság.]
[Footnote 2: Százezer tallér.]
[Footnote 3: L. Cserei Mihály: Erdélyország története.]
[Footnote 4: Cserei oratornak nevezi a követeket.]
[Footnote 5: Rossz szellem a törököknél.]
[Footnote 6: Törökül «földi».]
[Footnote 7: Historia Transilvaniæ auctore Joanne Bethlenio Pars I.]
[Footnote 8: Hasonló esetről tesz tanúbizonyságot Rainaud. Corona aurea,
sive historia ordinis SS. Trinitatis de Redemptione Captivorum. Praynál.
Specimen Hierarch. Pars II. pag. 272.]
[Footnote 9: Sapor – Valeriánt.]
[Footnote 10: Micsoda? acsoda! tréfás szójáték.]
[Footnote 11: Beiktatási törvényes szertartás.]
[Footnote 12: Historia rerum transilv. aut J. Bethlen. P. I.]
[Footnote 13: Bethlen J.]
[Footnote 14: Historia rerum Transsilvaniæ, autore Joanne Bethlenio.]
[Footnote 15: A dohányzás még akkor törvény szerint tilalmas volt.]