János ott várt sokáig a palota kapujában, minden kivagy bemenőtől
megtudakozva, mikor lehet már a fejedelemmel beszélni. Természetesen
kinevették.
– Kend a fejedelemmel akar beszélni? Tán biz a fogarasi várnagyságot
akarja elkapni? monda az egyik.
– Nem az, szegény, csak a czinkotai itczét kivánja behozatni Erdélybe,
kötekedék vele más.
– Tréfálkozzatok csak, monda magában az öreg; azért én mégis fogok
beszélni a fejedelemmel.
S ott várt étlen, szomjan késő délutánig, mikor a fejedelem hintaja a
kapu alá gördült s jól látta, mint ül fel Apafi Mihály bele, nagy
örömére egyesegyedül, senki által nem kisérve.
János nem sokat törte a fejét az ékesszóláson, hanem egyszerre oda állt
a fejedelem fogata elé, s hangos szóval felkiálta:
– Én uram, nagyságos fejedelem! hallgassa meg kegyelmed egy szegény
szolgájának könyörgését.
A kocsis a lovak közé vágott, s azok elkezdtek ágaskodni, mire János
elszántan odaveté magát a lovak elé s belekapaszkodva azoknak zabláiba,
indulatosan felordíta:
– Gázoljatok hát rajtam keresztül, ha nem engeditek, hogy a fejedelem
meghallgassa a könyörgő szavát! tiporjatok el, de csak holttestemen át
fogtok odább mehetni, mert én nem mozdulok innen!
A fejedelem meg volt lepetve a vén szolga merészsége által, s inte
csatlósainak, hogy engedjék őt hozzájárulni. Az öreg letérdelt a hintó
hágcsójára.
– Mi kell? Miért állítád meg kocsimat?
– Mert szobáid, nagyságos uram, zárva vannak oly rongyos ősz szolgák
előtt, mint én vagyok, pedig ha megőszített a gond, az ország gondja
volt az, s a váradi és nagyszőllősi csatákból több sebhelyet viselek
testemen, mint ezek az urak itten paszomántot köntöseikre varrva.
– Jól van, fiam. Mi kell? kihallgatlak.
– Nem jutalomért esengek hozzád, oh uram! Azt azok szokták kérni, a kik
meg nem érdemelték. Nem magamért szólok, az egész életem nem ér már egy
kiáltást, hanem uramért könyörgök, kit elfogattál, tömlöczre vetettél, a
szegény szerencsétlen Paskó Kristófért.
– Öreg, egy szót se szólj érte!
– Nem, nem uram, el nem bocsátlak, kiálta a vén szolga, megragadva Apafi
köntösét; egy ember, ki százszor szembe nézett a halállal, érted és a
hazáért, ki a közügyekért nem kimélte fáradságát, vagyonát, házi
boldogságát, – ki nem beszélt egyébről, nem álmodott másról, mint hona
jóvoltáról, – ki a vérpad lépcsőire ment fel s bakó zsinegével a nyakán
beszélt mi érettünk, – ki tizenhat napig hányatta magát a szélvészes
tengeren, hogy az ország balsorsán könnyebbítsen, – megérdemli, hogy
midőn a hazájába érve, tömlöczre vettetik, ha meghallgatád azokat, a kik
vádolták, hallgasd meg azt is, a ki mentségére szól; mert ártatlan ő,
mint az angyalok, s oly tiszta még a legtitkosabb gondolatja is, mint az
arany. Én ismerem őt, mert kezemen hordoztam, mint gyermeket.
Az öreg szemeit egészen ellepte a köny; a fejedelem elérzékenyülve szóla
hozzá:
– Keljen fel kend. Kend derék szolga. Kár, hogy jobb ura nincsen.
– Soha se szolgáljak jobb urat, oh fejedelem. Ne hozz itéletet rá,
mielőtt meghallgattad volna. Ezt az ősz fejemet teszem rá, ha csak annyi
vétke is van ellened, mint egy ma született gyermeknek; de ha volna is
valami vétke, – én ugyan nem tudom, mi lehetne az? – hisz ő is ember,
könnyen hibázhatott; de légy te is ember, oh fejedelem, jusson eszedbe,
mily hű volt ő hozzád és bocsáss meg neki…
Apafi felemelé a szolgát térdepeltéből.
– Kelj fel előttem, öreg szolga. Te ritka becsületes ember vagy. Ime, ne
mondja senki, hogy én előttem a szegény ember nem oly kedves, mint a
gazdag; holnap reggel jőjj fel palotámba, parancsomra be fognak vezetni
a kihallgatási terembe. A vád súlyos, mely uradat terheli, s a tanú
fontos, ki ellene föllép: rettenetes tanú! Az ember szíve megáll, ha
rágondol is, s borzadva száll Istenhez, hogy hihesse-e, a mit alig
szabad? De én megbecsüllek azzal, hogy szemközt állítalak e tanúval,
annyi súlyt adok a te szavadnak, mint az övének. Pedig mondom neked,
hogy az ő szavai igen súlyosak. Légy békével addig.
Az öreg szolga összecsókolá a fejedelem kezét s könyes szemekkel
távozott el a palota kapujából. Az emberek nem tréfáltak többé vele.
* * *
Másnap korán reggel ott volt a vén szolga a tanácsteremben, még a
testőrökön kívül senki sem volt jelen.
Oly hosszú volt neki az idő, míg a tanácsurak mind egyenkint
felgyülekeztek, s helyet foglaltak a hosszú zöld asztalnál, s
beszélgettek közömbös tárgyakról, vagy elhallgattak egészen, s nem
hallatszott egyéb az unalmas időközben, mint Sárpataky itélőmester
írótollának szomorú perczegése a papiron.
Végre nagy zajjal kétfelé nyíltak a fejedelem szobáiból vezető ajtók, s
Naláczi István és Teleki Mihálytól kisérve, megjelent a fejedelem.
Az urak fölkeltek előtte mind és meghajták magokat. A fejedelem inte
nekik, hogy üljenek le s maga elfoglalta az elnöki széket. Ott voltak az
országtanács legtekintélyesebb tagjai, ott Béldi Pál, Kornis Gáspár,
három Bethlen, Kapi, Haller, Lázár, Kendeffy, kiknek komoly arczain
remegve tekinte végig a vén szolga, elgondolta, hogy ezen urak előtt ő
máskor még köszönni is némán szokott s most beszédet kell majd előttök
tartania.
Apafi inte Naláczinak, mire az eltávozott s a feszült figyelem közepett
az ajtón kívül lánczcsörrenést lehete hallani.
Még a szivek is halkabban dobogtak.
Megnyílt az ajtó s két alabárdostól kisérve, belépett a vádlott,
lánczait kezével emelve, mintha nem akarna azok csörgésével szánalmat
gerjeszteni maga iránt.
Nyugodt, komoly tekintete végig járt az előtte ülők arczain, s midőn
legutóbb szolgája arczát megpillantá, szelid érzelgésre vált rajta a
szigor.
Az öreget senki sem gátolhatá, hogy oda ne járuljon urához s annak
bilincseit meg ne csókolja.
Paskó távozást inte neki s maga határozott léptekkel a tanácsurak elé
járult, s az asztaltól néhány lépésnyire megállt, úgy, hogy a legszélrül
ülők kezet szoríthattak volna vele, – ha akartak volna.
Néhány percznyi szünet után fölállt Teleki Mihály s éles szemeivel
keményen arczába nézve a vádlottnak, így kezdé:
– Uram, kegyelmed vitézlő Paskó Kristóf, kinek kezeit pár hónap előtt
hálateljesen szorongatók s kit most lánczokkal terhelten látván magunk
előtt, bámulva kérdezzük: ha kegyelmed-e az, vagy mi vagyunk-e
ugyanazok, a kik voltunk? kegyelmednek egykor mind megannyi barátja,
rokona, hon- és tiszti társa, jelenleg pedig szigorú itélő birái…
Abból, hogy kegyelmed mindazokat itt látja, a kik kegyelmedet szerették,
becsülték, előmozdíták, gyaníthatja kegyelmed, mily súlyos legyen az a
vád, mely ellene emelve van, s ha arczaink sápadtságát tekinti s a
lesütött szemeket, melyek kegyelmedre föltekinteni nem mernek, előre
tudhatja, mily fájdalmas kötelesség az, mely bennünket kényszerít
kegyelmeddel ily hangon beszélni, s mily öröm lenne reánk nézve, ha e
vád eloszlanék kegyelmed fejéről és ismét itt láthatnók soraink között
ülni.
– Nyugodtan hallgatom vádamat, mondá Paskó; lelkem tiszta minden bűntől.
– A vétek, melylyel kegyelmed vádoltatik, semmivel sem kevesebb: mint –
hazaárulás.
Paskó arcza felhevült e szóra.
– Engem vádolnak hazaárulással, ki hazámért, fejedelmemért száz alakban
láttam a halált, értök megaláztam fejemet az ellenségek
legnyomorultabbjai előtt, s bátran emeltem föl, ha ugyan kellett, a
legfélelmesebbel szemközt? Kinek csak egy intés kellett, hogy elhagyjam
jószágomat, nyugalmas lakhelyem, családi boldogságom s menjek vészek,
viharok közé, holott élhettem volna nyugodtan a magam kapuin belől, mint
a többiek itt Erdélyországban. Nem, uraim, ne vádoljatok engem e bűnnel.
Mondjátok meg annak, ki ellenem tör, hogy találjon ki számomra
elhihetőbb vádat. Mondja, hogy apámat öltem meg, nevezzen
istenkáromlónak, szentségtelennek; távolabb van tőlem mindezeknél ama
bűn, melyet kimondani is irtózat nekem.
– A vád épen azért súlyos, mert ily külszín alól takarja fel a vétket.
Midőn kegyelmed kértünkre oly kész volt mindannyiszor a portára menni,
olyankor kegyelmed soha sem a mi általunk rábizott ügyeket sürgetni
járt, hanem saját magának alkudta a fejedelemséget; ha a vezérekkel
beszélt, azoktól soha sem az adó leszállítását kérte, hanem még nagyobb
adót igért, ha fejedelemmé teszik; s az általunk ajándékul küldött
összegeket mindig saját nevében osztogatta ki. Mindezekről pedig oly
személy tesz tanúbizonyságot, a ki kegyelmed körül mindeneket tud!
Paskó szédülni érzé agyát e vádakra. Lelke nem birt elég erővel ennyi
képtelen ellentétnek megfelelhetni. Mint a hermelin, mely meghagyja
magát inkább fogatni, mint hogy a sárba bele menjen.
– Az csak az Isten, szólt rebegve, a ki mindeneket tud.
– De tudok én is, kiálta közbe, nem tartóztathatva gerjedelmét a vén
szolga; s rágalomnak, ocsmány hazugságnak mondok mindent és azt kivánom,
hogy a ki közülünk hamisat mondott, azt az Isten vágja ketté!
Nagy bajba került a testőröknek a tűzbejött öreget elhalgattatni, de e
buzgósága szolgájának új erőt látszott Paskónak kölcsönözni.
– Ennyi vád között, uraim, monda nemes büszkeséggel, semmi sem sérti
annyira lelkemet, mint az, hogy én reám bizott országkincsét osztogattam
ki magamé gyanánt, a vád többi része csak vért hoz fejemre, de ez
gyalázatot! Épen azon nap, talán ugyanazon órában, melyben ez irtózatos
vád ellenem elmondatott, én családi boldogságomat keserítém meg azzal,
hogy ötezer aranyat felmondva adósomnak, abból egyetlen fillért
megtagadtam nőm örömeitől, az egészet az ország által fizetendő adó
kipótlására szánva.
Apafi és Teleki bámulva néztek Paskóra; a főtanácsos úr szájában
megakadt a szó.
– Bizonyára, folytatá Paskó, ha méltóságtok elfogadnák a nő
bizonyságtételét férje mellett ily esetekben, nőm legjobban
megmondhatná, ha egy szóval eltér-e ez állításom az igazságtól?
– Szencsétlen ember! sóhajta Apafi s félrefordítá arczát.
Maga Teleki is oly megzavarodottnak látszott, hogy egy szót sem talált,
a mit erre mondjon.
– Uraim, méltóságtok! szólt Paskó mindig bátrabb hangon. Én követelem,
hogy azon ember, vagy ördög, ki engem oly pokoli bűnnel vádol, velem
szembesíttessék; hadd nézzek arczába, midőn e vádat szemembe mondja,
hadd lássam, lesz-e elég bátorsága engemet látni és ellenem szólani?
– Kegyelmed követeli? kérdé Teleki mind jobban elhülve.
– Jogom van ezt kérni.
– Boldogtalan, sóhajta a főtanácsos úr s inte, hogy nyissák meg az
ajtót.
Mindenki feszülten nézett oda, düh és harag tekintetével Paskó és az
öreg szolga.
Az ajtó megnyilt s a tanú, ki belépett rajta, – Berta volt, – Paskó
neje…
– Itt áll a tanú kegyelmed ellen… szólt reszketeg hangon Teleki.[14]
Paskó eltántorult állóhelyéből; fejéhez, szivéhez kapva támaszkodék a
mellette álló alabárdos vállaira; a világ elfordult vele, arczán halálos
sápadtság terült el; vigyetek vissza börtönömbe, hebegé, s összerogyott,
mint egy hulla. Élettelenül hurczolták el a teremből. Többen a
tanácsurak közől eltakarták arczaikat, nem nézhettek oda; maga a
fejedelem fehér volt, mint a fal.
És bizonyára a tanú sem mert maga elől föltekinteni e jelenet alatt, s
úgy adta Isten, hogy még a szépség is elmult arczáról e pillanatban, oly
visszataszítónak látszék, képe megnyúlt s friss színe helyén szederjes
foltok ültek; ajkai szép metszését úgy eltorzítá a dacz és nőietlen
merészség, s szemeit erős ónszín karikák fogták körül.
Ott állt a terem közepén, szemeit lesütve, inkább bűnöshöz, mint
vádlóhoz hasonló, s bármint erősíté magát, meglátszott tagjain a
reszketés, s csaknem visszarettent, midőn a legelső hangban, mely
megszólalt, ismerősre talált.
Jánosé volt az, ki, míg az általános levertség mindenkire látszott
hatni, egy maga emelkedék fel, s a tanácsurak elé járulva, bátor hangon
megszólalt:
– Méltóságos uraim, nagyságos fejedelem! Ámbátor felfordult világ az, a
midőn a legutolsó szolgájának kell védelmezni urát tulajdon felesége
ellen, mindazáltal az én uramnak, a nagyságos fejedelem kegyelme, nekem,
alázatos jobbágyának megengedvén, hogy uram mellett szívem szerint
szólhassak, cselekszem azt; és hogy ha nem tudok is ékesen szólani,
miként mások, de tudok mondani igazat s tudom jól, hogy méltóságos uraim
ott is megértenek engem, a hol szavam elhal, csak zokogásom beszél. Mert
égre kiáltó és Istent kisértő cselekedet az, a midőn asszony támad
tulajdon férje ellen, hogy azt elveszítse, kinek ha még volnának is
bűnei, azokat fedezni, rejtegetni volna kötelessége; és nem is
cselekedhetik senki így más, mint a ki azon kötelességeit régen
elfeledte, melyekkel Isten előtt esküdt férjének tartozik, ki bűnnel
takarja el a bűnt, hazugsággal fedezi a csalást, hamis esküvéssel mossa
az árulást!
– Méltóságos uraim! kiálta közbe a nő. Ne engedjenek kegyelmetek engemet
e szolga által így meggyalázni. Azért, hogy én többre becsültem az
ország nyugalmát, mint saját szívemét, megérdemlem talán, hogy én gyönge
nő egy cseléd ronda beszédjei ellen itt méltóságtok színe előtt
védelemre találjak, s ha feláldoztam fejedelmemért férjemet, kit mint
embert szerettem, de mint árulót elvetek magamtól, úgy hiszem, jogom van
követelni, hogy ez áldozatért ne piruljon orczám.
Erre Sárpataky uram kapott az alkalmon, s neki fordult Jánosnak dorgáló
szóval.
– Hallja kend, ez nem csárda, nem pitvar, a hol mocskolódni szokás, ha
kegyelmednek megengedtetett szólni vétkes ura mellett, szóljon a dolog
érdemére és ne térjen félre oly dolgokra, a mik ide nem tartoznak.
– Kérem, szólt Teleki, Sárpatakyhoz fordulva. Nem szükség a tanút rendre
igazítanunk, mert ha kifogásai vannak az ellentanú irányában, azokat
elmondani igen de tartozó dolog. Mi nem bűnt keresünk, hanem igazságot.
– Köszönöm alássan, méltóságos uram; szólt az öreg, kegyelmedről azt
mondják, hogy szigorú ember, de én azt mondom, hogy igazságos is.
– Attól függ, hogy be tudja-e kegyelmed bizonyítani, hogy urának neje
bármi tekintetben okokkal bir férjének személyes ellensége lenni. Mert
ha ezt bebizonyíthatja, akkor világosan álland, hogy a borzasztó vád
csak borzasztó költemény s visszahull az okozó fejére.
János nehány pillanatig gondolkozék.
– Méltóságos uraim. Én most jöttem messzeföldről haza. Mindent sejtek,
de semmit sem tudok. De engedjenek nekem csak egy hónapi határidőt, hogy
azalatt amaz asszony lépteit szemmel kisérhessem és én bizonyára mondom,
hogy napnál fényesebben be fogom mutatni, hogy ő a bűnös, nem ura.
– Ah, nagyságos fejedelem! kiálta közbe Berta. E megalázó őrködést nem
fogja nagyságod rajtam megtörténni hagyni, egy nyomorult szolga puszta
vádja miatt, mely vádnak még csak alakja sincs, s ki csak azért gyűlöl
engem, mert minden részegest, verekedőt elűztem házamtól, s azért költ
ellenem vakmerő vádakat.
– Szóljak, nagyságos uraim? Elmondjam-e, hogy e derék asszonyság, midőn
férje magával akarta vinni, oly beteg volt, alig birt mozdulni, s a mint
férje eltávozott, elkezdte a dinomdánomot, s addig el nem hagyta, míg
ismét vissza nem tért? elmondjam-e, hogy idegen nyelvű lokajt tart a
háznál, hogy senki se érthesse, mikor vele beszél?
Egy pár a tanácsurak közől nevetni kezdett e szóra.
– Nem oly nevetni való dolog ez, uraim! feddőzék a fejedelem. Ki kell
hallgatni, a mit mond.
– Engedelmet kérek, méltóságos uraim, szólt Berta, hogy eltávozhassam.
– Maradjon kegyelmed, szólt ekkor Béldi Pál felállva; azon vádra a mit
kegyelmed férje ellen tett, nagyon természetesen következik az a másik,
a mit szolgája tett kegyelmed ellen, ezt kegyelmednek előre kellett
volna tudni. Mi tehát, hogy az igazságnak végére járjunk, kénytelenek
leszünk a vádlónak hatalmat adni a kegyelmed fölötti őrködésre, oly
módon, hogy kastélyának kulcsait kezébe adva, annak kapuján az ő tudta
nélkül senki be nem mehet és ki nem jöhet az ő tudta nélkül.
– Uraim! kiálta fel megrettenve a nő. Ez ember képes lenne engemet
meggyilkolni, vagy a házat rám gyújtani, ha udvaromba bocsáttatik.
– Egy szót kérek, monda János, ki nagyon meg volt elégedve a
határozattal, s azzal, úgy hiszem, mind a ketten meg vagyunk nyugtatva.
Uram kastélya széles mély árokkal van körülkerítve, melyen át csak egy
hídon keresztül lehet a várkapuhoz jutni, és a hídnak szinte kapuja van.
Adassék át tehát nekem a hídkapu kulcsa s legyen a várkapu kulcsa a
nagyasszony kezében; ilyen formán sem én nem juthatok a várba az ő
akarata ellen, sem pedig más az én tudtom nélkül. Magam a hídon túl egy
kis góréban majd ellakom.
– Legyen úgy, hagyá helyben a fejedelem.
– Ah, ez megalázó! kiálta fel a nő magán kívül.
– Kegyelmed kastélyába fog visszatérni. Szólt Apafi, s abban egy évig
felügyelet alatt marad. Addig férjének ügye felfüggesztetik.
A tanácsurak többsége helyeslé a határozatot, János kezet csókolt a
fejedelemnek, csak Berta asszony sápadt és kékült el bele; oly rút volt
e pillanatban, nem lehete rá nézni. A fejedelem elé akart borulni, hogy
megmásíttassa határozatát, de az kikerült előle, s szobáiba távozott.
Apafi nagy pártolója volt a puritán tanoknak, s ha első bűn volt előtte,
a mit legkönnyebben hitt s legsúlyosabban büntetett, a fejedelemkeresés,
de a második volt a házasságtörés.