Úgy történt.
A mint az országútról a jegenyékkel beszegett út túl Szebenen letér, a
Paskót vivő szekér egyszerre elhagyta a főútat, s mire Paskónak eszébe
jutott volna tiltakozni, már közelebb jártak Majosfalvához, mint az
országúthoz, s azután nem volt kedve visszatérni.
János gazda az első hírhallásra jobbnak hitte, hogy ura ne érkezzék
hamarább haza, mint megérkeztének híre; de az olasz lokajróli hallomás
egyszerre kiölt minden keresztyéni és felebaráti érzelmet szivében, most
már azt kivánta, hogy bár minél nagyobb iszonyatra jutnának haza s lenne
ölés, gyilkolás a házban.
A mint a falu alá értek, hegedűszó kezdé fülelő érzékeit ütögetni,
melyre meg nem állhatta, hogy vissza ne forduljon a bakról, urához
szólva:
– Hallja csak, vitézlő uram, hogy megbúsulnak rajtunk itthon!
Paskó mosolygott.
– Hát csak nem kivánod, hogy az egész világ minket gyászoljon, s még a
korcsmákban is megtiltsák a hegedülést, mint a nagyszebeniek tették,
mikor a küldöttségöket Apafi Mihály uram megnádpálczázta?
– Kocsmákban? kérdé János, nagy szemeket meresztve.
– Igen, igen. Mert hisz itt a faluvégi csapszékben hegedülnek.
– Igaz biz az; monda János, most az egyszer nagyon felsülve.
Néhány percz mulva a kastély udvarára robogott a hintó. János minden
ablakon egy megriasztott lovagot várt kiugrófélben látni s minden
ajtóból egy tarkabarka olasz lokajt lesett; mindezek helyett az úrnő
maga állt az erkélyen egyedül, s férjét meglátva, lefutott eléje, úgy, a
hogy őt Paskó képzelé magának: frissen, kedvesen, kedélyesen nyakába
borult az érkezőnek s csókjaival halmozta el, ezer örvendetes kérdést
intéze hozzá, s magánkivül volt örömében. János gazda megszégyenülve
csókolt neki kezet.
A boldog férj, szép nejét átölelve, termeibe távozott.
Csak egy órát igért magának az otthonlételre, s ez alatt mennyi mondani
valója volt neki, s mennyi érezni valója szivének! választhat-e az ajk
csók és beszéd között, midőn hosszú távollét után egy rövid órára van
bizva minden boldogsága?
A nő nyakában csüggött, mellette ülve a kereveten s szerelmes
tekintettel nézett szemeibe. Sohasem volt oly szép, mint most.
– Szólj és ne kérdezz; miért maradtál oly sokáig távol? miért nem
izentél? álmodni, nyugtalankodni hagytál magad miatt, egy szóval sem
tudósítva jó vagy balsorsod felől.
– Oh, kedves nőm, borzalmas útakon jártam én. Ha Isten keze nem ótalmaz,
százszor is ott lehetett volna vesznem. Igazad volt, midőn nem akartál
velem jőni. Hányszor gondoltam a szorongattatások óráiban borzalommal
arra, ha te is velem volnál! s vigasztalt az a gondolat, hogy te ekkor
nyugodtan alszol csendes hajlékunkban s nem tudsz semmit azon rémekből,
a mik engemet környeznek.
– Rosszul gondolád. Én minden éjjel vérpaddal, viharral, tengervészszel
álmodtam, ott látva téged. Tengeri kalózok üldöztek, s te futottál
előlök idegen partok felé.
– Lám, minő csodák vannak a természetben: míg te vérpadon, viharos
tengeren láttál engem, én valóban ott voltam. Stambulba érve, le akartak
fejezni rögtön, s csupán Kucsuk basa közbenjárása mentett meg a
haláltól; a nagyvezér, kinek pártfogására számítottam, épen akkor Candia
szigetének ostromán volt a velenczések ellen; utána kellett mennem, hogy
az ország szomorú ügyeit elintézzem vele. Tudod, hogy soha sem voltam
még tengeren, s a mint ekkor életemben először hajóra szálltam, hogy
Candiába vitorlázzak, valami kimondhatlan szorongás fogta el érzékeimet;
testem, lelkem tehetetlenné vált, s oly oktalan halálos aggodalom fogott
el, mintha soha sem kellene többet a szárazföldet látnom. Alig tünt el
szemeim elől a part, mielőtt a másikat megláthattam volna, egyszerre
nagy vitorlák tünnek elő a láthatáron s egyenesen felénk tartanak; a
török gálya hajósai, mely engem szállított, erre rémülten kezdtek
kiáltozni: «a velenczések, a velenczei hajók!» s felhúzva minden
vitorláikat, hanyatthomlok kezdtek előlök rohanni, mint a kit veszteni
visznek. Amazok üldözőbe vettek bennünket s a mi gályánk, bár mint
erőtettük is, mindig közelebb kezde jutni az üldözőkéhez, kik szüntelen
ott czirkáltak Candia körül, s minden török hajót elfogtak, a mi
arrafelé tartott, s számot sem véve a rajtok levő emberekről, rendesen
el szokták azokat sülyeszteni. Nekünk is így kellett volna járnunk, mert
miután hat óra hosszat futottunk előlük, dél felé szélcsend kezde lenni,
úgy hogy mind mi, mind üldözőink megálltunk a tenger közepén, csak
olyankor tehetve egy-egy ugrást, midőn egy elsikamló szellő vitorláinkba
kapott. A török nép ordítva hányta magát arczra, szelekért könyörögve
Istenéhez; este felé megsokallta a próféta hívei rimánkodását, s küld
ránk egy olyan zivatart, hogy egy pillanatban a tenger fenekére vetett,
másikban a felhők közé hajított bennünket a hullám. Árboczaink,
vitorláink összetörtek, hajónk minden eresztékeiben recsegett-ropogott,
hogy azt hittem, szerteszét fog menni. A hullám keresztül csapkodott
rajtunk, kioltva minden tüzet a hajón s facsaróvá áztatva mindnyájunkat.
Hajh, mennyiszer áldottam magamban a mi jó sáros országútainkat, nem
repül azokon a szekér! Három napig hányt-vetett bennünket a zivatar,
mennykőhullás, felhőszakadás közt, nem világította a nap az eget, csak a
villám; hallottuk sokszor a hullám ordítását, a mint a tengerből kiálló
fekete sziklához csapódott s Isten őrzött, hogy ott nem vesztünk mi is.
Negyednapra tisztult fel csak az ég felettünk; üldözőink hajóhadát is
szétszórta ugyan a vihar, de minket is egész az egyiptomi partokig
elvert. Ott kénytelenek voltunk hátrahagyni megroncsolt gályánkat s
tizenkét napig bujdostunk ellenkező szelekkel küzdve egy korhadt
dereglyén, míg Chous és Cyprus szigeteket érintve, Candiába eljutottunk.
– Szegény, szegény férjem… szólt Berta, síma kezeivel hizelgőleg
czirógatva végig férje arczát, s lecsókolva homlokáról a barázdákat,
miket a viszontagságok emléke arra vont. De úgy hiszem, nem jártál
hiába, s ezen utad reménylem utolsó volt Törökországba?
– Jó gyermekem, utolsó utam az lesz, a mikor ott marasztanak, s mind e
küzdéssel nem nyertem egyebet, mint egy rövid hónapot a készülésre, egy
hónap mulva ismét ott lesz az ország, a hol elébb.
– Hogy érted ezt?
– Országos gondok, gyermekem, mik csak untatni fognak.
– De ha én szeretném azokat ismerni.
– A szultánt arra kértük, hogy vagy engedjen el az adóból annyit,
mennyit Haly basa falvainkból beszed, vagy tiltsa el azt attól. Erre ily
különös választ nyertünk a divántól: hogy ám szedjük be mi is az adót
azon falvakból, mik a váradi basa keze ügyébe esnek, a többit pedig
engedjük a török basáktól beszedetni Erdélyben, azután ne legyen többet
gondunk az adófizetésre.[13]
– Nos? hisz ez nagyon jól van. Így leráztátok a gondot vállaitokról.
– Látod, hogy nem érted! Mi, Erdélyország rendei, mi, szabad egyesült
hármas nemzet, megengedjük, hogy török-tatár hajtsa végre határozatait
országunkban! Inkább fizetünk két annyit! Fejünk meghajol hatalma előtt,
de orczánk meg nem pirul, uraljuk, de nem szolgáljuk!
A szelid ember egészen tűzbe, indulatba jött, ezeket mondva.
– Hisz azért ne légy haragos, csitítá őt mosolyogva a hölgy. Én nő
vagyok, nem látok oly mélyen ez ügyekbe. Mit fog tehát tenni a
fejedelem?
– Ki fogja fizetni az adót egy hónap alatt az utolsó fillérig, s többet
meg nem alázza magát, hogy kérjen ott, a hol kigúnyolják kérelmét.
Adtunk török uramnak kardcsapásokat is, a maga idejében, tudunk adni
pénzt is s nem halunk bele.
A csendesvérű embert ez egyetlen gondolat volt képes hőssé varázsolni.
Ilyenkor ő bátor, lelkesült, vakmerő volt – még feleségével szemben is.
Azt gondolta, most is a török szultán előtt áll.
– Igen, kedvesem, de ha a fejedelem nem szedheti be a falvakból az adót,
honnan kerül elő annyi tömérdek pénz?
– A föld alól, ha nincsen másutt! De lesz. Fizetni fognak a szabadalmas
városok. Fizetni fog a nemesség, a főurak, én is, más is. A becsület
több, mint néhány ezer tallér… Most jut eszembe: nem izent valamit Thúri
László, míg oda voltam?
– De igen. Azt izené, hogy felmondott tőkepénzedből ötezer arany
mindenkor rendelkezésedre áll. Képzelheted, minő örömem volt rajta. Rég
fáj a szívem egy oly függő hintóért, minő Bánfi Dénesnének van, s a
multkor Teleki Mihály ötvöse gyönyörű ezüst tálakat aranyozott, mik
nekem úgy megtetszettek.
– Édesem, szólt Paskó, ki lelkének azon egyetlen gondolatjában volt
erős, mely a közügyeket érdeklé; tégy le örömeidről, mert a felmondott
ötezer aranyból nem fog telni sem függő hintóra, sem ezüst tálakra. Az
másra van szánva.
– Talán épen az adófizetésre? Monda Berta kegyetlen ajkpittyesztéssel.
– Úgy van, szólt szárazon Paskó, s azzal felkölt neje mellől s indult
kifelé.
– Hová készülsz? kérdé a nő, visszatartva férjét kezénél fogva. Egy
órája hogy megjöttél s már elhagysz. No maradj. Nem fogok országos
dolgokról kérdezősködni többé. Látom, hogy olyankor kedvetlen vagy.
Paskó erre elővonta zsebéből nagy gömbölyű, zafirokkal kirakott óráját s
megnézve rajta az időt, aggódva mondá:
– Sietnem kell Fehérvárra, a fejedelem tudja, hogy útban vagyok s
neheztelni fog, ha itthon töltöm az időt.
– Ne siess oly nagyon, maradj legalább ebéden itthon, hisz a fejedelem
sem kivánja, hogy az útban ne ebédelj; ha most elindulsz, őt is épen
asztalnál kapod s tudod, hogy olyankor mint haragszik, ha háborítják. Ne
készülj hát, a rossz hír úgyis elég jókor jön, ha nem siet is.
Paskó mentegetőzni akart.
– Nem csupán e végett van a sietségem, hanem egy különös ügy van
lelkemre kötve a szultántól, melynél a legkisebb halogatás nagy bajt
okozhat.
– Minő ügy az? kérdé Berta, úgy belekapcsolva magát férje nyakába, hogy
az nem mozdulhatott tőle.
– Lásd: az imént fogadtad, hogy nem fogsz kérdezősködni tőlem.
– Nem országos titokról, de te magad mondád, hogy ez magányos ügy.
– De rám bízott titok, a mit senkinek sem szabad megmondanom.
– Hát idegen vagyok-e én? Hát van nekem titkom te előtted? Te engem
megvetsz, lenézesz; oh ezt nem érdemeltem.
Paskó, látván, hogy neje elszomorodott, – egészen ellágyult.
– Minő bohó vagy te! pedig oly érdektelennek fogod találni az egész
esetet, ha megmondom.
– Mindegy; engemet nyugtalanít az, hogy te titkolózol.
– Az egész dolog annyiból áll, hogy egy magyar nemes, kit a tatárok
elfogtak, a fogságból egy rabtársát haza küldte, hogy az vagyonait
eladva, őt váltsa ki, s azon ember nemhogy kiváltotta volna jóltevőjét,
hanem gyermekeit elűzte jószágukból s azt, mint megürültet, elkérte a
fejedelemtől. Most azonban a fogságában nyomorultul eléktelenített férfi
Kucsuk basa által kiszabadíttatva, ugyane török úr közbenjártára a
divánhoz folyamodott, hogy őt igazaiba visszasegítse s erre adott nekem
a szultán titkos utasítást a fejedelemhez, hogy azon embert rögtön
vasraverve, küldje fel Stambulba a nagyúr elé.
– Hogy hívják azon férfit?
– De hát mi szükség azt tudnod?
– Csak, hogy ismerem-e?
– Biztosítlak, hogy hírét sem hallottad soha: Pozsgai Ferencz.
Ha Paskó e pillanatban felesége arczára tekintett volna, látandá, mint
elváltozott annak színe; de a másik pillanatban újra mosolygóvá lett az,
a hölgy elővette minden bűbájos hatalmát a női csábnak, hizelgés,
rábeszélés által annyira birta férjét, hogy még egy kis órát engedve
magának, otthon maradt családi körében, átengedve magát rég nem élvezett
örömeinek.
De ez óra alatt sem az ízletes étel, sem a gondűző bor, sem a mosolygó
hölgy csókja nem esett jól neki, valami titkos gondolat megmérgezte
minden örömét, szüntelen azt súgva lelkébe, hogy nem jól cselekszik, a
midőn hivatalos kötelességét meglopja, hogy otthon egyék, igyék s
feleségét ölelgesse!…
János gazda ez idő alatt össze-vissza járt minden szobát, tornáczot,
pitvart, mint az ordító oroszlán, keresve, hogy kit egyen meg?
Csak egy akkora olasz lokajt talált volna, mint a kis ujjam, vagy csak
legalább egy czipőt, egy harisnyát belőle! Sehol semmi nyoma. A
cselédségtől nem akart kérdezősködni, nehogy azt gondolják, mintha őt ez
az ember érdekelné; azok pedig úgy látszott, azért nem szólnak neki,
hogy el ne rontsák a meglepetést.
A mint ekként bujdosnék szobából konyhába, konyhából pitvarba, egyszerre
felpattan egy ajtó, melyet ő is akkor készült kinyitni, s szinte orron
üté a jó János gazdát.
– Che bestia! kiáltá a szemközt jövő, még neki állván feljebb, hogy az
ajtóval megütötte collegáját. János gazda is pedig nem vala rest, hanem
mintha tévedésből tenné, olyat hágott a sarkantyús csizmájával az
ellenség tyúkszemére, hogy ez majd a padlásig ugrott kínjában, s azzal
bevágta rá az ajtót, s csak úgy szidták egymást zárt ajtón keresztül,
egyik olaszul, másik magyarul.
Ez volt az első összeütközés a két érdemes férfiu között.
Innen dúlfúlva haragjában, lement János a konyhába, a hol a cselédek
számára szoktak főzni, elkülönítve az úri konyhától, s szokása szerint
odament a tűzhelyhez, melyben lánczra akasztva fortyogott egy nagy réz
üstben valami; azt a bennlevő kanállal megkeveré, s nem ismerve rá sem
színéről, sem szagáról, kérdezősködve fordult az egybegyűlt kukta, béres
és szolgáló néphez:
– Mi ez?
– Hát hal, meg hús, meg gyömbér, sárgarépa, tatárka, földimogyoró,
aprószőlő, kenyérmorzsa, meg paradicsomalma.
– Üm. Jó lehet ez. Ettem én ennél furcsábbakat is Törökországban. Hát ki
tanított benneteket erre?
– Nem látta még kend? nem találkozott vele?
– Nem én, fiaim, senkivel ezen a földön. Felelt János farizeus pofával.
A cselédek összenevettek s integettek egymásnak, hogy senki se szóljon.
– Hát aztán ebből esztek ti valamennyien?
– Igen ám; még akkor is csak az kap belőle, a ki a nevét ki tudja
mondani.
– Hát hogy híják?
– Olla potrida.
– Olla potrida? Könnyű azt megtanulni, hát miért ne tanulnók meg?
Ezzel a szóval kivéve a főzőkanalat az üstből, műértő képpel néhány
cseppet meríte rá a kérdéses főzeményből, s megkóstolá szakértő
arczfintorgatással.
– Valamit kifelejtettek ebből… A bizony… Nincs megadva a sava borsa…
Tudom már… Hozzatok egy kis paprikát.
S azzal belerántott két tele kanál jó piros török borsot az olla
potridába János, s befedve azt a fedővel, hagyta főni és leült maga egy
szegletbe, mint a ki semmit sem vétett.
A cselédek lakatot vetettek a szájukra, nem akarván elrontani a
mulatságot, melyet János és Gondolfo (így hítták a legényt) legelső
találkozása okozni fog nekik. Azt János arcza el nem árulá, hogy már a
találkozás megtörtént.
Nemsokára ebédre csengettek. Begyülekezett az egész cselédség,
körülülték a hosszú keresztlábú asztalt, tudtára adván Jánosnak, hogy az
első hely, mely máskor őt szokta illetni, most magasabb rangú egyéniség
számára van felhagyva.
– Elülök én akárhol, szólt jámborul János, s mindenki bámulatára,
csendes vérrel húzta meg magát a pad végén, saját maga faragta
karosszékét, melynek támasza annyi idő óta az ő dolmányától volt fényes,
átengedve másnak.
Végre belépett a várt egyéniség, feltett sipkával s felsőbbséget
éreztető tekintettel leült az asztalhoz, s míg a többiek ájtatosan
felkelve, leszedett süveggel mondták el az asztaláldást János gazda
után, az alatt ő egy szép marsot dobolt el a czintányérján egy késsel és
egy villával.
Ezzel leemelték az üstöt a lánczról s feltették az asztal közepére.
Gondolfo levevé róla a fedőt s gyanúsan szaglálta a kiszabadult párát,
mely között idegen elemeket kezde sejteni; csak miután a nagy
merőkanállal megforgatta annak tartalmát egynéhányszor s meggyőződött
róla, hogy minden benne van és semmi azon kívül, kezdett magának kimerni
egy jó tele tányérral, gyönyörködve annak czinoberszínű levében s
tulajdonítva azt egyedül a paradicsomalmának.
De mégis pihenteté addig étvágyát, a míg a többiek is szedtek maguknak,
mert ilyenkor azon különös gyönyörűsége jutott, hogy elébb jól kimulatta
magát a cselédség arczfintorgatásain, kik nyögve nyelték az ő kedvencz
eledelét, s szidni szokták miatta, de a mit ő mind nem értett.
Most az egyszer azonban nagy meglepetéssel tapasztalá, hogy a cselédség
rendkívül vidáman fogyasztja az ételt, s a mire legjobban számolt, János
gazda nem piszkolja az ebédet, sőt inkább igen is mohón fogyasztja azt,
dicsérve szemhunyorgatással szomszédjai előtt. Igaz ugyan, hogy csak a
húsát válogatta.
– Hozzá szoktak a jóhoz, a pimaszok; gondolá magában Gondolfo, kinek
asszonya szabadságot adott azt főzetni az egész cselédségnek, a mi neki
ízlik; s azzal ő is megmeríté kanalát az aranyos lében s beönté szájába.
Hah! hogy ugrott fel székéről egyszerre düh és rémület miatt, hogy
csapta a földhöz a kanalat és ordított, mint a kit égetnek, és beszélt
idegen nyelvű szavakat, kezével hadonázva, a sipkáját összetépve
mérgében.
János gazda azt gondolá, hogy a sok szóra felelni kell valamit, s látva,
hogy az ember mindnyájokhoz beszél s valamit kérdezni látszik, azt
gondolá bölcsen, hogy a lokaj nem kérdezhet egyebet, mint hogy ki tette
a paprikát és vereshagymát a poutpourri közé? ő tehát nyugodt lélekkel
magára mutatott és monda szép csendesen: «magam la».
Erre Gondolfo felkapta a tányérját s levesestől úgy vágta Jánoshoz, hogy
a hátán csorgott végig a leve.
De Jánosnak sem kellett több! nosza felugrott a lóczáról s megragadva a
lokaj tarkóját, lenyomta annak fejét az asztalra, bele egyenesen a
leveses tálba s beleverte annak orrát, száját emberül.
– Nesze! főzted; – egyed!
E csetepaté közepett megnyílik az ajtó, s maga Berta asszony lép be a
cselédházba.
– Mi történik itt? kérdé, meglátva a tusakodást.
János elereszté erre Gondolfót, s letörölgetve magáról a levest, nagy
nyugodtan felelt:
– Főzni tanítjuk egymást.
– Kend vén iszákos semmirevaló, még ma elhagyja a kastélyt! kiálta rá
hevesen az asszony.
– Tudom, a gazdámmal megyek.
– És többet a kastély küszöbét át nem fogja lépni.
– Az is megeshetik, nagyasszonyom; felelt János.
Berta erre hevesen kezde Gondolfóhoz olaszul beszélni, melyből János
bárhogy mereszté rájok szemeit, egy szót sem birt kitalálni, csupán
annyit hallott, hogy «Principé»-t sokat emlegették s annyit már tudott,
hogy princeps-nek Erdélyben Apafi Mihályt hívják.
«Már hiszen, gondolta magában, ha a fejedelemnek adnak fel, én ott sem
leszek más, mint a ki vagyok.»
Gondolfo, megértve asszonya szavait, rögtön paripát hozatott elő, s
felülve rá, elnyargalt; még pedig nem a főkapun, hanem az angol kerten
keresztül. Berta asszony férjéhez sietett vissza.
* * *
Fél óra mulva útban volt Paskó. Valami nyugtalanságot vitt magával
szívében. Oly különös megmagyarázhatlan érzelem lopózott lelkébe. Alig
várta, hogy Fehérvártt legyen s gondjai egy részét lerakhassa.
Már késő éjszaka volt, midőn megérkezék. Mégis rögtön sietett a
fejedelmi palotába, gondolva, hogy tán Teleki Mihályt még ébren találja,
ki néha reggelig szokott dolgozni szobájában.
A kapuőrök azonban nem akarták bebocsátani a késői órában, mire ő
megmondva nevét az udvarnoknak, kérte, hogy menjen fel Telekihez, és
jelentse be, ha elfogadja-e?
Az udvarnok nemsokára visszajött két alabárdossal s felvezeté a követ
urat, kit János gazda nyomban kisért, utána hordva a nagy nyaláb írást,
melyre szüksége volt.
Bebocsáták a kihallgatási terembe; ott szemközt jött rájok Naláczi
István uram, hat alabárdos és a várporkoláb kiséretében, ki nagy
lánczokat hozott magával.
– Adja át kardját, Paskó Kristóf uram… szólt Naláczi.
A megszólított azt hivé, álmodik.
– Én? miért? mit vétettem én?
– Azt én nem tudom. Parancsom van a fejedelem ő nagyságától,
kegyelmedet, a mint megérkezik, vasra veretni. Holnap kihallgatást
nyerend.
Paskó felemelte méltóságteljesen szép nemes arczát, s meg nem gyalázta
magát azzal, hogy egy szót szóljon tovább. Szótlanul nyujtá kezét a
porkolábnak; az fellakatolta rá a nehéz bilincset.
János csak hallgatott eddig; de a mint meglátta, hogy urát vinni
akarják, földhöz csapta írásait s odaállt a porkoláb elé.
– Én is itt vagyok, hallja!
– Kend mehet Isten hírével, szólt hozzá Naláczi. Kend nincs az árulásba
keverve. Kend csak szolga.
– Áruló, a ki mondja! Kiáltá vakmerően a vén szolga. S ha szolga vagyok
is, de hűséges szolga.
– Örüljön kend, hogy semmi baja.
– Én akarom, hogy bajom legyen! Én vagyok olyan bűnös, mint a gazdám, s
ha az ilyen embereket a pokolba küldik, én is oda akarok menni.
– Épen mondani akartam kendnek, hogy menjen oda.
– Ősz vagyok uram, fehér a szakállam, azért engem ne csúfoljon; hanem
vagy csukasson be a gazdám mellé s veressen engem is vasra, vagy
dobassanak ki innen erőhatalommal, mert én ugyan magam jószántából el
nem megyek.
Naláczi mosolyogva intett az alabárdosoknak, kik az ajtón a lánczokkal
terhelt Paskót elvezették, a másikon pedig kidobták Jánost, ki addig meg
nem nyugodott, míg a lépcsőkön le nem ránczigálták, s azután sem ment el
a palota elől, hanem letette a fejét annak egyik szegletkövére, s ott
aludt egész éjjel; fölkelve az első kakasszóra s már hajnalban
tudakozódva, ha nem lehet-e még a fejedelemhez fölmenni?