– Most hozzátok elé a kétszarvú embert!
Egy lánczokkal megterhelt alakot vezetének elő, kinek csodás tekintetén
felkaczagott a vendégsereg, csupán Kucsuk borzadt vissza, szánalom és
irtózat állva el szivét.
– Micsoda ember ez? kiálta előlépve.
– Ez egy rabszolga, kit feleséged meg akart tőlem venni, s hogy nem
adtam neki, jól megfojtogatott miatta. Most előhozattam az állatot
rejtekéből. Sokáig bujdokolt előttem, de az éhség végre előhozta. Én
ugyan megesküvém, hogy csak akkor adom őt ki kezemből, midőn a fejemet a
nyakamról, de most mást mondok; én elbocsátom őt, ha poharát ki birja
inni. Vessétek őt e pohárba; ha kiiszsza, jó, ha belefullad, az az ő
baja…
A vendégek hangos hahotával fogadták e szókat. Ez derék tréfa; valakit a
pohárba fullasztani, mint valami legyet! Ott igazán agyon ihatja magát s
vígan megy a másvilágra!… A hajduk már megragadták Boór Ádámot, hogy a
serlegbe vessék.
– Megálljatok! kiáltá mennydörgő szóval Kucsuk, hogy mindenki reá
nézett, s a torkokban elakadt a hang. Elébb e fermánt olvasd!
– Majd aztán! szabódék a seraskier és kaczagott, hogy nagy potroha
rázkódék bele, elébb hadd végezzük ezt.
– Nyomorult! Ez halálitéleted!…
Mintha a villám csapott volna le közöttök, egyszerre elnémult a
tivornyázó sereg, s midőn Kucsuk basa a fermánt felemelte, arczra
borultak mind; a seraskier hanyatt esett kerevetére.
– Árulásodért te halsz meg! monda Kucsuk; s a hogy te akartál megölni
mást, úgy halj meg magad. E halál nemét tenmagad számára találtad fel.
Azzal inte a hajduknak s Baruch Tavaif kétségbeesve látta, hogy
ugyanazon szolgák, kik egy pillanat előtt az ő szavait fogadták, most őt
ragadják s viszik a billikom felé, sebtében összekötözve kezeit. Senki
sem iparkodott őt védni, senki sem könyörgött érte, nem voltak sem jó
barátjai, sem hű szolgái.
Egy vadállati ordítás hangzott. A roppant test belezuhant az iszonyú
billikomba, s a szerte locscsanó bor, mely annak szélein túlömlött,
tanusítá, mennyi tért foglalt el ottan.
Még néhányszor felmerült a bor felszinére, kidülledt szemekkel, elkékült
orczával s hörgő ordítása ijesztően hangzott szét a teremben, azután
végkép elmerült; néhány buborék úszkált utána még, abba volt a roppant
test parányi lelke beleszorulva, az is szétpattant azután s a lélek hova
lett?
Kucsuk basa ott nézte hideg tekintettel a különös kivégzést, egy vonás
nem mozdult arczán.
A vendégek, a zenészek, a bayadérek szétfutottak, mint a kiket
kisértetek űznek; a vigalom termei, a pompás kertek ezernyi lámpákkal
üresen maradtak.
A seraskier fogadása betelt. Lőn neki az ő szavai szerint.
Akkor igérte odaadni a kétszarvú embert a rabszolgaságból, a mikor a
fejét nyakáról: Kucsuk basa egyszerre vivé el levágott fejét s
megszabadult rabját.
Egy feje már le van szelve a hydrának, de még hátra van a másik.
A seraskier bűnhődött, de a hűtlen barát, ki jóltevőjét rabszolgaságban
hagyta, ki vagyonait elorzá s gyermekeit elűzte, még él és vígan
dúskálkodik a csalt vagyonban.
Kucsuk basa megértve a szerencsétlen Boór Ádám sorsát, ki már egészen el
volt fásulva önmaga iránt s csak gyermekeiért élt még, azonnal
személyesen felment a portára s a diván elé terjesztve az égbekiáltó
visszaélést, nemcsak a bitorolt vagyonok visszaadatását követelte, hanem
azonfelül méltó büntetést is az undok árulásnak.
A fejedelem követe, Paskó Kristóf, épen akkor nyert kihallgatást a
portán s elmondva, a mikért küldve volt, s egy időre megnyugtatva a
török fenuraság haragját, rögtön visszaküldetett a szultán által
Erdélybe s meg nem pihenve az úton, mindenütt váltott lovakon sietett
gyorsan haza felé, egyenesen Brassón keresztül.
A titkos parancson kívül tán egy más titkos érzelem is volt szivében,
mely neki sietést parancsolt.
A mint az utolsó faluba ért Brassón innen, ott figyelmeztették rá, hogy
térjen vissza, vagy kerülje ki Brassót, mert ott most a dögvész dühöng;
de Paskó nem sokat hallgatott az intésre, hisz úgy sem volt szándoka egy
perczig is megállapodni a városban; a mint hogy szerencsésen keresztül
is vergődött rajta s útjában egyetlen egy temetéssel sem találkozott,
sem harangzúgást nem hallott, a minek egyébiránt az volt az oka, hogy a
halottakat éjjel temették s a harangok nyelveit kiszedték eleve, nehogy
még jobban elterjedjen a rémület a nép közt.
Alig hogy azonban hátrahagyta Brassót, még nem haladhatott háromezer
lépésnyire, midőn egy erdő széléhez érve, egyszerre kiáltást hall maga
előtt: «megállj azzal a szekérrel!»
János gazda hallván a kiáltást, kivette a kocsis kezéből az ostort, s
még jobban közibe vagdalt a lovaknak.
– Megállj! hangzott akkor egyszerre húsz oldalról, puskás, lándzsás
emberek ugráltak elő, mintegy ötven lépésnyi távolban körülfogva a
szekeret, de közelebb egy sem jött, csak onnan kiabáltak, hogy egy
lépést se tegyen senki tovább, mert lelövöldözik!
János gazda előkapá erre a szóra a szekérderékból a hosszúnyelű
rézfokosát s felállva a bakra, elkiáltá magát:
– Gyertek hát no, a ki lelketek van, ha velünk akartok kikötni! Vitézlő
uram, fogja azt a puskát; a ki hozzánk nyúl, halál fia! Ti gyalázatos
kupczihér lókötők, nem szégyenlitek a fejedelem követét megtámadni? a ki
az egész országért és így ti értetek is fut, fárad, mint egy marha! De
csak ide merjetek jönni, mind kettőbe hasítalak!
A puskások nevettek János gazda beszédén s egy sem jött közelebb.
– Tedd le azt a fokost, öreg, szólt közbe Paskó csitítva s a
körülállókhoz fordulva, monda szeliden:
– Jőjjenek hát kegyelmetek szaporán s vigyék el, a mim van. Száz
tallérom van magamnak, azon osztozzanak meg Isten hírével, csak az
ajándékokat ne bántsák, miket a fővezértől a fejedelemnek hozok.
E szavakra egy vén székely – ki úgy látszott, hogy a többinek szája volt
– megszólalt nagy mosolyogva:
– Nem vagyunk mi zsiványok és fosztogatók, fiaim. Nem is azért
állítottunk meg benneteket, hogy kiraboljunk, hanem csak maradjatok ott
szépen, a hol vagytok, fogjátok ki a lovaitokat s ne iparkodjatok
egyikünkhöz is közelíteni, mert meglövöldözünk.
– Hát mit csinálnak itt kendtek?
– Kordont csinálunk, jó uram, ha nem bánja. Brassóban kiütött a mirigy,
nehogy odább terjedhessen, jónak láttuk elfoglalni minden útat, a mi
kifelé hoz s innen ugyan egy tappot sem mennek kegyelmetek, a míg a
kontumácziát ki nem állták.
– Hol? itt a szabad ég alatt?
– De majd adunk be gallyakat, építhetnek belőle sátrat maguknak.
– S meddig kell itt maradnunk?
– Nem tovább, csak negyven napig.
– De az Istenért, gondoljátok meg, barátim, én a legsürgetősebb
izenetekkel jövök a portától, miktől az ország sorsa függ, mikre nézve
negyven óra is halálos késedelem, nem hogy negyven nap.
– Hát hisz az izeneteket mondja el kegyelmed nekünk, majd mi odább
adjuk. De kegyelmed itt marad lovastul és huszárostul.
– Tudósításomat csak a fejedelemnek magának szabad hallani.
– Már hiszen, ha olyan fontosak a kegyelmed izenetei és olyan titkosak a
mellett, hát megteszszük, hogy ide hivjuk a fejedelmet, beszéljen vele
kegyelmed, de innen ugyan negyven napig meg nem mozdul.
Paskónak tetszett a bohó ajánlat; gondolva, hogy ha a fejedelem megtudja
sajátságos helyzetét, majd sietni fog őt abból kiszabadítani, ráhagyta,
hogy küldjenek hát mentől elébb gyors futárt Fehérvárra, a ki hívja oda
a fejedelmet.
A jó székelyek szót fogadtak hűségesen, s kiválasztva egy jó lovas
legényt, szájába rágták jól a szót s útnak eresztették.
Azzal neki fogtak, elkezdtek nagy czövekeket faragni s ötven lépésnyi
átmérőjű körben sűrűen körülkarózták Paskó szekerét.
– Hát mit cselekesznek kendtek? kérdé János gazda.
– Majd meglátjátok, fiaim, felelt a furfangos öreg. Nem szeretnénk, ha
éjszaka szerét ejtenétek a megszökésnek, hát majd csak elejét veszszük
annak.
S azzal hosszú fűzfavesszőket vagdalva, neki álltak, körülfonták
embermagasságú sövénynyel a lefoglalt utasokat, betüskézve a sövény
tetejét, hogy át ne mászhassanak rajta, s úgy strázsálták őket a
rögtönzött vesztegintézetben, még csak egy ajtónyilást sem engedve
rajta, a melyen valaha kijöhessen az ember.
– Hát mi itten belül mivel fogunk élni? kérdé János gazda igazán
aggodalomba esve; míg gazdája megadva magát sorsában, elővett egy kötet
Horaciust s csendesen olvasgatott.
– Lesz gondunk rátok, biztatá az öreg s azzal egy hosszú dárdát
előfogva, annak a hegyére feltűzött egy derék czőkös czipót s azt
átnyujtva a sövényen, odainté a vén szolgát.
– Nesze, fogjad, de vigyázz, hogy a dárdához hozzá ne nyúlj, mert a vasa
meg van tüzesítve.
Az ugyan nem volt megtüzesítve, hanem csak azért óvta a vén székely
Jánost a hozzányúlástól, nehogy a pestis azon keresztül találjon
elragadni.
János szép óvatosan levonta a kenyeret a dárdáról s odavivé az urához,
mire Paskó egy félkoronás tallért adott a kezébe, hogy adja meg az árát
a kenyérnek.
János oda járult a sövényhez s fogván a tallért, monda az érdemes
őröknek:
– Ehen van ez a darab pénz, fogják kendtek azért a czipóért, nem
kivántuk ingyen. S azzal áthajítá az ezüstpénzt.
Hát egyszerre kilencz dárda hegye szaladt neki a sövényen keresztül,
csak alig hogy elugorhatott előlük s a vén székely nagy haraggal támadt
reá fenyegetőzve.
– Elviszed a pestises pénzedet, te gyilkos, országháborító! így akarod
te az egész székely nemzetet megmérgezni egy talérral? rajta, komék,
targallyt kell gyorsan erre a gyanús pénzre hordani s tüzet rakni rajta,
mielőtt elterjedne róla a mirigy.
S tüzet raktak a tallérra.
– Így ám, fiaim, szólt az öreg, ez meglevén; és ide mihozzánk többet
semmit át ne hajíts, mert magatokat égetünk meg. A pénzedet majd, ha
kiállottad a kontumácziát, kikaparhatod innen a hamuból; ne félj, senki
sem viszi el.
Ezen tárgy fölött azután János gazda és a székely atyafiak között hosszú
perpatvar támadt, mely a késő éjszakáig elhuzódott, János nem kevésbbé
győzvén szóval, mint a komék, s ámbátor annyira ment a dolog, hogy a
vitatkozó felek egymást szásznak és góbénak kezdték csúfolni,
tettlegességekre mégis nem kerülhetett a sor, miután Jánosnak több esze
volt, minthogy egymaga száz embert megrohanjon, ő maga pedig biztosítva
volt a pestises hírénél fogva attól, hogy valaki kezeit rávesse.
Ilyenforma mulatság közt telt el lassankint az idő.
A ki tudja, hogy Brassótól Gyula-Fehérvár nem egy szaladás,
elképzelheti, hogy míg a fejedelem megtudhatta követe szorult helyzetét,
addig annak meglehetős ideje maradt az elmélkedésre.
Valljuk meg őszintén, hogy a szegény magyar úr diplomaticus gondjaival
nem csekély arányban állottak a férji aggodalmak is, hogy szinte bajos
volna meghatározni, melyik okozott neki nagyobb nyugtalanságot.
Mindig az állt előtte, hogy feleségét betegen hagyta, s ha még csak a
feleség lett volna a legnagyobb baj! Akárhányszor elgondolá magában,
mint fog egyenesen Gyula-Fehérvárra hajtani, hogy keresi fel a
fejedelmet legelőször s mit fog neki mondani; de mihelyt azon helyre
érkezett, a hol az országútról egy kis jegenyefákkal beszegzett út
letér, az ő eszméi is letértek vele; azon vette észre, hogy otthon van.
Százfélét gondolt azután, mint fog a szép fiatal nő kedvesen, kedélyesen
eléje futni, s őt átölelni, csókjaival elhalmozni, vagy tán fekszik most
is betegen, s a viszontlátás után eped, s mint fog meggyógyulni férje
egy szavától. Oh, miért nem siethet, hogy orvosságát megvihetné?… Azután
mindegyre borúsabb gondolatjai jöttek; hátha nagyon beteg, s ő csak a
haldokló ágyához érkezik haza, hogy végsohaját felcsókolja ajkairól?
hátha meg is halt s ő csak sírhalmát fogja feltalálni?… Arcza mindegyre
sötétült, a ború nem volt magában elég, a villámnak is meg kelle jőni:
hátha a míg ő eped, vágyódik és szeret, addig annál, kiről gondolkozik,
emléke feledve van, s míg a rossz fátum őt e kelepczében fogva tartja,
az tán egy bűnös boldogságaért történik, ki nevet akkor, a midőn ő
zokogva sír!… Homlokán mély barázdát vontak a ránczok, szemei mereven
néztek magok elé, arcza mindegyre sötétült; míglen János gazda,
megszánva gondolataitól gyötrött urát, meg nem szólalt mellette: bizony
szép idő van ma.
Mintha tudná a jó öreg szolga, hogy az urának jól esik, nem szünt meg
azt vigasztalni, a maga modorában, s erőt véve a természeten, elkezde az
asszonyáról beszélni:
– Hiszen ne busuljon vitézlő uram, nem lesz a nagyasszonynak semmi baja;
majd meglássa, hogy olyan egészséges lesz, mint a makk, mire haza érünk.
(Pedig azt tartom, nem sokat törődött volna vele az öreg, ha valami szép
természetes úton-módon megszabadult volna tőle a ház.)
Paskó restelte, hogy szolgája észrevevé nyugtalanságát, s iparkodott
türelmesen várni, míg a fejedelem kiszabadítja az önkénytelen
veszteglésből.
Már három nap mult el; a kordonra rendelt székelyeket küküllőmegyei
magyarok jöttek fölváltani, a minek János gazda véghetetlen örült, mert
ezek kevésbbé voltak garabonczások, hagytak beszélni magokkal, közel
engedték az embert menni, később pedig igen jó tüzelőnek találva a
székelyek által font sövényt, azt szétszedék és feltüzelték, sőt
utoljára János gazda még egy ismerősre is talált köztök, egy emberre, a
ki épen Paskó helységében lakott s oda ment hozzá beszélgetni.
– Adjon Isten, János gazda! hát megint Törökországban járt? már azt
hittük, vissza sem jön többet urastól együtt.
– Üm. Talán nem is kellünk már idehaza?
– Bizony nem tudom én.
– Mikor volt kend a kastélyban? Nem beteg-e az asszony?
– Van eszében, hogy beteg legyen. A mint kendtek kihúzták a lábukat a
házból, olyan dáridót csapott, hogy hetedhét országra szól, még tán most
sincs vége a dinom-dánomnak. Egyik vendég a másik kezébe adja a
kilincset, s a hegedű ki nem kopik a házból.
– No ez szép lesz, dörmögé magában János, s oda somfordált az urához, ki
türelmesen ült a rögtönzött góré alatt.
– Vitézlő uram, úgy-e bár, ha innen szabadulunk, csak egyenesen
Gyula-Fehérvárra megyünk?
– Hova mennénk máshová?
– Hogy nem teszünk egy ugrást Majosfalva felé?
– Nem tudom, János. A hogy az idő kiadja. Miért kérded?
– No, mert hogy idáig is nagyon sokat késtünk, s tudja kegyelmed, hogy a
fejedelem milyen hirtelen haragú, megdorgálna érte, ha megtudná, hogy
elébb haza mentünk. (János gazda, mikor az uráról beszélt, mindig oda
értette magát is.)
– Igazad van, János. Nem megyünk haza. Ráérünk azután is.
János gazda megint visszament az ismerőséhez beszélgetni, ha nem
tudhatna-e ki tőle még más egyebet is.
– Hát mi ujság még odahaza? kérdé az ismerőstől.
– Nincs minálunk semmi egyéb, mint hogy a ludak mezítláb járnak; kend
mondhatna valamit, mert messze földet bejárt. Megtanult-e kend olaszul?
– Én? Hát már minek tanultam volna én olaszul?
– No, mert akkor nem tudom, hogyan beszél kend odahaza az új lokajjal.
– Uj lokajjal? kérdé elbámulva János.
– No, mert azalatt a nagyasszony kend helyett olasz lokajt fogadott.
János gazda sóbálványnyá meredt.
– A biz a, folytatá az ismerős, senki sem tud azzal beszélni, csak az
asszony maga.
– Milyen? kérdé János véghetetlen szomorúsággal.
– Bizony furcsa képe van annak, se bajusza, se szakálla, tarkabarka
öltözete, farka van neki a fején, piros harisnya a lábán, hosszú
menyétszín fecskefarkú köntöst s hupikék plundrát visel.
Jánosnak egy mentő gondolatja érkezék.
– Hallja kegyelmed: ember az? – No, mert madár is van olyan, a ki majd
úgy beszél, mint az ember.
– Szép madár, a ki a falubeli lányokat mind elbolondítja
pántlika-osztogatással.
De János csak váltig nem tett le a gondolatjáról.
– Hát mondja meg kelmed, mivel él?
– Az még csak furcsa. Nyersen eszi a halat, olajjal a salátát s
délutánonkint gombostűvel horgászsza a tóban a nagy zöld kecskebékákat;
azokat nyúzza, süti, azt mondja, kendet is rákapatja, csak haza jusson.
János gazda olyan képet csinált, mint a ki tüsszenteni akar, aztán nem
jön; sehogy sem tetszett neki az ujság. Visszasompolygott a gazdájához s
addig-addig settenkedett körülötte, míg szerét ejthette, hogy bele
kössön.
– Vitézlő uram! Mégis csak furcsa ám az, hogy az ember elmenjen a maga
háza mellett, a nélkül, hogy csak egy órára is betekintsen, ha nem
beteg-e a felesége, nem történt-e valami baj a gazdaságban, ez, amaz s
más efféle?
– Biz az furcsa, János gazda.
– Már ha én vitézlő uramnak volnék, én meg nem állhatnám, hogy félre ne
térjek egy kicsinyt Majosfalvára; nem sok időre, csak úgy egy órára,
vagy mi.
– De hisz az elébb mondtad magad, hogy a fejedelem meg talál haragudni
érte.
(Még akkor nem tudtam, gondolá magában János, hogy olasz inas került a
házhoz.)
– Hiszen nem fogja azt megtudni. Majd olyan szépen letérünk az útról,
hogy senki sem veszi észre, s mégis elébb ott leszünk, mint a fejedelem
várna.
– Majd meglássuk.
Ez órától fogva János sokkal nyugtalanabb volt, mint gazdája, elhagyta
álom és étvágy.
Hetednapra érkezett vissza a székely futár, kinek a fejedelmet Radnóthon
kellett fölkeresni, s mint Paskó előre látta, vele együtt jött a
fejedelemnek is egy hadnagya, parancsul adva a vesztegzár-őröknek, hogy
követét kivételképen bocsássák szabadon, a mi legottan meg is történt.
Pihenés nélkül hajtatott a megszabadult Paskó előre. A mellé adott
hadnagy nem birt vele érni, s még fele úton kidűlt. Csupán János gazda
győzte ki az éjen-napon keresztül folytatott sietséget, s úgy segített a
váltott lovakat befogni, s az ostort elnyűni rajtok, mintha neki még
több oka volna a sietségre, mint urának.