Kucsukné ezalatt valahány követ ment az ő határán keresztül a
seraskiertől, vagy hozzá, azokat mind elfogatta, bezáratá s a nálok
található irományokat elszedte.
Ezek folytán, mint előre sejté, sajátságos tervezeteknek kezde nyomára
jönni. A seraskier levelezésben állt a moldován herczeggel, ki hatezer
moldvai lovas élén Ismail basa táborához volt rendelve, mely a Rába
partján a római császár magyar és német hadaival állt szemben, s ottan
parancsot kapott újabb hatezer embert vonni maga után Moldvából
egyenesen Erdélyen keresztül.
Egy napon tehát jön egy követ Magyarországból, kinek lefoglalt iratai
között ily tartalmú levél találkozott:
«Nagyérdemű seraskier, dicsőséggel teljes Baruch Tavaif.
A mire még otthon létemben kértelek, azt ne felejtsd el. Meg vagyok
felőle győződve, hogy te a keresztyének romlásának most sem vagy
óhajtója, s ennélfogva nem átallasz nekem módokat szolgáltatni, hogy
mindazon törekvéseket, melyek az ő elpusztításukra vannak intézve, mint
igaz keresztyén, ha erővel nem is, legalább erőtlenséggel meghiusítsam.
Egyszersmind azonban kérve kérlek, hogy eljárásod által gyanúra ne
szolgáltass okot, mert az igen siralmas állapot lenne, ha másokat akarva
szabadítani, magamat veszteném el. Ezen levelemet vivő embert azonban
küld vissza válaszoddal s ne engedd senkivel beszélni, hogy valamit ki
ne fecsegjen; azon tízezer aranyból pedig, melyet neked hála fejében
igértem, ötezeret most mindjárt átvehetsz ispánaimtól, a többit majd ha
visszatérek. Egyúttal tudakozódjál a feleségem felől, ha nem
betegedett-e még le? Lekötelezett barátod és legalázatosabb szolgád ***.
U. i. E levelet, a mint olvastad, küldd vissza megnyugtatásomra.»
Katalin újra lepecsételé szépen a levelet, s egy meghitt szolgájától
elküldé azt a Baruch Tavaifnak. Néhány nap mulva visszaérkezék az,
magával hozván a herczeg levelét, s a választ rá a derék seraskiertől,
mely is eképen hangzott:
«Becsületes keresztyén úr (itt az «úr» helyett az állott, hogy «kutya»,
a mit a seraskier szójárásból ejtett oda, hanem aztán kitörölt), nekem
legalázatosabb szolgám! (gondolta a seraskier, hogy ha a herczeg maga
így nevezi magát, ez lesz a leghelyesebb czíme.)
«Megértettem a leveledet és azt találtam benne, hogy nekem a te
keresztyénségedhez semmi közöm, akár éltek, akár haltok; hanem azt a
tízezer aranyat nem bántam volna, ha egyszerre lefizetteted, mert
ámbátor véghetetlenül tisztellek, attól tartok, hogy megcsalsz. A mi az
óvatosságot illeti, ne taníts te arra engem; tudván, miszerint te úgy
kivánod, hogy az újabb hatezer ember hozzád ne juthasson, aként fogom
intézni a dolgot, hogy előre kitudom, mely úton akarja őket utánad
szállítani az effendi. Ha ő a bozzai szoroson át rendeli a bevonulást,
az én dolgom lévén az élelmi és fegyverbeli szereket utánok küldeni,
ezeket a tömösi szoroshoz utasítom. Azok ott várakozni fognak a
podgyászra, fele a várakozásban elszéled, s akkor az effendi vagy
élelmezés nélkül bocsátja őket Erdélynek, a midőn a székelyek szanaszét
fogják őket verni, és soha azokból egy sem jut el hozzád, vagy megtudja
a tévedést s oda küldi őket a tömösi szoroshoz: de mire oda érnek, már
akkorra én, mintha legnagyobb szorgalommal tenném, a bozzai szoroshoz
küldtem a podgyászt s ők ismét annyira vannak tőle, mint a mennyire
voltak. Ilyenformán a hiba egyikünkre sem fog háramlani, csak te magad
vigyázz magadra, s a mint ezen levelemet vivő ember hozzád érkezik,
nagyobb biztosság okáért rögtön vétesd fejét, hogy senkivel ne
beszélhessen. A mi végre a feleségedet illeti, ahhoz nekem semmi közöm.
Allah irtson ki minden asszonyi állatot a földről.»
Kucsukné, midőn e levelet olvasta, épen kertjében sétált, s történetesen
egy nagy bibircsós úritök akadván lábai elé, azt úgy találta felrúgni,
hogy imitt-amott állt meg. Soha még lábbal gondolatot jobban ki nem
fejezett senki, a mióta a pantomimica fel van találva.
E perczben a seraskier feje nyilván alig állt erősebben a szárán, mint a
felrugott dinnye – vagy mi.
S néhány nap mulva csakugyan ki lehete hallani, hogy a küldött
segédcsapatok, félreértett rendelkezések miatt, nem indulhatnak ki
Moldvából.
Katalinnak ugyan módjában lett volna e félreértéseket a felfogott
levelek által azonnal felderíteni, de attól tartott, hogy még akkor a
seraskier pénzzel és helyrehozással tisztára moshatja magát, s engedte
odáig haladni a dolgot, míg a sikertelenség dühre fogja gerjeszteni a
vezéreket s keresni fogják annak okozóját.
Ez is bekövetkezett nemsokára, csakhogy Katalinnak sokkal nagyobb
rémület, mint öröm jutott benne.
Egy napon sebes hirnök érkezék a herczegtől, levelet vivén a
seraskierhez, mely nem a fejedelem kezével, hanem annak íródeákja által
volt írva; a felbontott levél így szólt:
«Érdemes – (ez – meg amaz:)
Futtában írom e sorokat, mint a ki két nap óta le nem szálltam a lóról.
Hátunk mögött nagy a veszedelem, mert hajnal óta tart az ütközet. A mult
éjjel a janicsárok két hidat vervén a Rábán, azon észrevétlenül átmentek
s megrohanták a keresztyén tábort, mely az átelleni parton egy helység
mellett (úgy gondolom, Szent-Gotthárd) elsánczolta magát, s hajnalra
elfoglalták a sánczokat, s háromezer embert leöltek benne. Ekkor a vezér
aga és Ismail basa riadót fuvattak az egész tábornak, s mindnyájunknak
rohamra kelle menni a keresztyén tábor ellen. Nekünk sehogy sem jutott
alkalmunk czélunk kivitelére, mert a keresztyén gyalogság, mihelyt
kétszáz lépésnyire értünk hozzá, mindenütt elkezdett futni, s nekünk a
mellett az a fatalis helyzet jutott, hogy egyfelől Kucsuk basa, másfelől
Feriz bég dandárai által voltunk közbeszorítva, kik félszemmel mindig
bennünket őriztek…
Katalin szíve sebesen kezde dobogni, a mint férje és fia neveit olvasta
s habozni kezde, ha tovább olvassa-e? öröm lesz-e, vagy gyász, a mi ott
következik? Erőt vett magán és tovább olvasott.
«A keresztyén sereg már-már verve volt, tábora prédára jutott, s maga az
erdőbe kezde menekülni, s mi kénytelenek voltunk az elmaradozókat
lovaink patkói által elgázoltatni, a midőn egyszerre végső
kétségbeeséssel kiválik a futók közől két csapat lovasság, egyik
Petneházy huszárjai, másik Toggendorf vértesei, s visszafordulva ránk,
neki vágtattak Ismail basa mamelukjainak… Ez volt a pillanat, melyben
tervünket kivihetők. A mint egy osztály huszárság vakmerően nekünk
rohant, mi egyszerre, mintha ki nem állhatnók a rohamot, az egész
dandárral visszafordultunk s futni kezdtünk a part hosszában. Futásunk
zavarba hozta a török tábort s új erőt adott a keresztyénnek. Egy percz
alatt sánczot vontak magok körül szekereikből s iszonyú tüzeléssel
fogadták a közel jutott ozmanokat. Az egész csata megfordult egyszerre,
a támadókból támadottak lettek, s mi, a midőn futásunk közben egy
halomról visszatekinténk, már a keresztyének által láttuk elfoglalva a
tért; Ismail basa dandárai összetörve futottak a Rábának, s a vezér aga
lófarkas zászlói közől nem láttam többet egyetlen egynél lobogni. Csupán
Kucsuk Mehmed basa és fia, Feriz bég harczoltak még megátalkodottan az
összegyűjtött spahik élén; úgy látszott, mintha élve nem akarnák
elhagyni a csatatért. Mi lett az ütközet vége, nem tudhatom, mert az
éjszaka eltakarta szemeink elől a csatatért. A musulmanok vesztesége
igen nagy; a szultán dühös fog lenni; vigyázzon kegyelmed, az egekre
kérjük, dolgainkból valami ki ne tudódjék, mert ha csak gyanú érhet
bennünket, sem a keresztyén, sem a török szentek minket a
megfojtogatástól meg nem őriznek».
A levél kihullott Katalin reszkető kezéből. Férje és gyermeke! ők voltak
az utolsók a csatamezőn! mintha élve nem akarnák azt odahagyni…
A két gyermek fogadott anyjok mellett ült, míg ez a levelet olvasá, s
aggodalmas tekintettel kisérték annak mindinkább elsápadó arczvonásait,
s midőn végre a nő kiejté kezéből az elolvasott levelet, s kezeit könyes
arczára tapasztva, elkezde hangosan zokogni, a két gyermek odaborult
ölébe s átölelve őt, ők is sírva fakadtak, a nélkül, hogy tudnák miért,
s midőn Katalin térdre borult, kezeit imára kulcsolva, ők is letérdeltek
mellé, ők is imádkoztak. Hangja, gondolatja, nem volt az imának, de az,
ki a szivek érzelmeiben olvasni tud, s ki előtt a néma sóhaj egy kitárt
könyv s a gyermeksírás ékesen szóló beszéd: megérté a szótlan imát s még
alig borult el lelkeiken a vihar, melynek zápora köny, már utána küldé a
napsugárt, mely azt felszáraszsza.
Azon pillanatban robogott be az udvarra Ilk Haszán, Kucsuk basa hirnöke,
egy levéllel asszonya számára.
A küldött néma volt és sánta. Ezért szokta őt Kucsuk hirnökül használni,
mert semmit ki nem beszélhetett s részt nem vehetett a harczban.
Sietsége tanusítá, hogy még a harczból érkezik, csaknem utólérve a
herczeg futárját, ki legelső hagyta el a csatatért.
Katalin megismeré a levél borítékán fia vonásait s reszkető kézzel és
dobogó szívvel bontá fel annak zsinórjait.
«Kedves anyám! – szólt a levél. – Csatát veszíténk, de dicsőséget nem.
Atyám megmenté zászlóit, én is az enyimet, még nyertem is hozzá egy
sebet…»
Katalin felsikoltott. A heves fiú dicsekvék sebével, nem gondolva meg,
hogy anyja nem a dicsőséget, hanem vérét fogja látni abban.
«Árulás ragadta ki kezünkből a diadalt – folytatá a levél -, de hátra
van a vesztést helyrehozni s az árulást megboszulni. Isten veled. Fiad
Feriz.»
– Láttad fiamat? kérdé Katalin a hirnököt, aggodalmas arczczal.
Az mutatta fejével, hogy «igen».
– Hol kapta a sebét?
A hirnök mutatta kezével a vágás helyzetét, hosszát, alakját homlokán.
– Mindig a fején! Már ez harmadik seb homlokán! Épen mint az apja.
A hirnök mosolygott s ujjaival krix-kraxokat csinált arczán, azt akarva
mutatni, hogy hát még ha úgy keresztül-kasul lesz szabdalva arcza, mint
a basának, akkor fog még csak hasonlítani apjához!
– Csakhogy élnek! sóhajta fel megkönnyebbült szívvel Katalin, nem sokat
törődve azzal, hogy vesztettek, sőt némileg még örült is rajta,
gondolva, hogy e veszteség kényszeríteni fogja a portát békekötésre s
férje és gyermeke nem leendnek tőle többé távol. E reményét nemsokára
igazolá azon hír, miszerint a porta és a római császár között a szent
gotthárdi csata következtében tíz évi fegyverszünet köttetett s mindkét
fél elbocsátá seregeit a vitatott térről.
Néhány nap mulva csakugyan hazaérkezék a moldvai herczeg vert hadával
együtt s az ő megérkeztének tudomásával együtt vevé Katalin az örömhírt,
hogy Kucsuk basa is útban van, s már Erdélyben kell lennie, s Feriz bég
is utána sietend, mihelyt sebéből felgyógyul.
Mint örült előre e találkozásnak! mennyi szépet gondolt el róla, egész
nap felőlük beszélt fogadott gyermekeivel, kik annál közelebb látták
atyjok szabadulását, minél közelebb jött az idő, melyben Kucsuk basának
meg kelle érkeznie.
Egy napon azonban, midőn már óráról-órára lesték a basa jöttét, azon
hírt veszik, hogy Kucsuk régen megérkezett már Moldvába; de saját lakát
kikerülve, egyenesen Jászvásárban szállt meg, s nejét nem is tudósítá
megérkezte felől.
Katalint leveré e hír; mi oka lehetett férjének, ki nejéhez oly
szeretettel viselteték mindenha, oly hosszú és veszélyes távollét után,
tudva, mint eped, mint vár utána, őt kikerülni s szó nélkül haladni el
mellette? Egészen zavarba hozta e gondolat.
Egy hirnököt külde rögtön Jászvásárba, hogy férjétől megtudja e
megfoghatlan változás okát s nem volt nyugta, míg az meg nem érkezék.
Három ló dűlt ki a futár alól; de négy nap alatt megjárta a hosszú útat.
– Beszéltél uraddal? Megtudtad idegenkedése okát? kérdé tőle Katalin.
– Nem beszéltem vele, mert senkit sem bocsát maga elé, a kit nem
hivatott; de azért mindent megtudtam. A szent-gotthárdi ütközet a
moldvánok megfutamodása miatt veszvén el, a fővezér Kucsuk basát bízta
meg, hogy tegyen vizsgálatot Moldvában, s ha bűnöst és árulást talál,
azt büntesse meg; ekkor Kucsuk basa megesküvék a Korán szavaira, mik az
Aja Sofia boltozatára arany betűkkel vannak felírva, hogy addig ne lássa
családját, ne beszéljen nejével, ne hallgasson meg semmi kérelmet, s ne
fogadjon el semmi ajándékot; hogy addig ajkait sem bor, sem asszony
csókja ne érintse, füleibe zene ne hangozzék és orczájára mosolygás ne
térjen, a míg a bűnösöket föl nem fedezte! Ezért került ki téged és nem
fogod őt látni, a míg eskűje be nem telt.
– Siettetni fogjuk annak teljesültét, monda Katalin, s még az nap útnak
indult Jassy felé, s a két gyermeket magával vivé.
Egész odáig akadály nélkül eljutott s midőn férje szállására érkezék,
maga elé hivatá annak legbizalmasabb szolgáját, vele értekezendő: mint
lehetne némely iratokat annak kezébe juttatni.
– Az nehéz lesz, asszonyom, válaszolt a szolga; a basát annyira
elkeseríték a hamis tanúk, hogy most épen nem enged magához jutni mást,
mint a kit maga hivatott, s a ki egy iratot adna kezéhez, fejével
játszanék; mert ez által meglehet, hogy ismét újabb csalódásra adna
okot. Ha tehát valakinek van koczkáztatni való feje, melyet átnyújtott
írásával együtt a basa kezébe tegyen, az megtalálhatja őt, mikor
kertjében sétál.
– Van nekem; szólt határozottan Boór Ádám fia. Én szólok vele.
– Akkor este felé bocsáttathatod be magad a kert mellékajtaján. A basa
leginkább a hosszú hárssor alatt szokott alá s fel sétálni. De ha
magadra vonod haragját, rám ne vallj, mert én eltagadom, hogy
bebocsátottalak volna s kötélhágcsót akasztok a falra, mintha ott
másztál volna fel.
– Ne búsulj, mondá bizakodva a fiú; fejestül fogok visszatérni.
Este felé átadá Katalin az elfogott leveleket Károlynak, s megcsókolva
annak homlokát, bebocsáttatá a kertajtón. De maga és a kis testvér ott
maradtak az ajtó küszöbén ülve, s dobogó kebellel várták küldöttük
visszatérését.
A bátor fiú, a mint a kertbe lépett, széttekintve, megpillantá a
kijelölt hársfasort, s a mint a bokrok közül bekerülne, egyszerre
véletlenül szemközt találta magát az ott sétáló basával.
A basa meglepetve tekintett a fiúra, ki most is azt gondolá, hogy
Erdélyben van, a hol elég az emberek előtt megemelni a süveget köszöntés
fejében s nem szükség háromszor is a földig borulni, mielőtt az ember
beszédhez kezdene, s ennélfogva bátran lépett a török úr elé, s a
nélkül, hogy legkevésbbé zavarba jönne, bizton megszólítá:
– Nemde, nem kegyelmed-e az én uram, Kucsuk basa?
A basa meg volt lepetve a fiú bátorsága által.
– Az vagyok, szolgám, hogy jösz ide?
– Kerítéseden másztam keresztül, hogy veled beszélhessek.
– Ej, ej. Könnyen meglőhettek volna őreim. S miért akarsz velem
beszélni?
– Egy kérelmem van hozzád és egy ajándékom számodra.
– Fiú, te vakmerő vagy! Nem hallottál-e esküvésem felől, hogy kérelmet
meg nem hallgatok s ajándékot el nem fogadok?
– De meghallgatod a kérelmet, ha azon bűnös fejét kérem, s elfogadod az
ajándékot, ha azon bűnös fejét adom, a kit te keressz.
– Ifjú ember! veszélyes játékot kezdtél, ha ez ügybe avatod magadat.
– Tudom, jó uram. Fejekre játszunk; én a másét akarom elnyerni, illő,
hogy a magamét tegyem fel érte.
A basát mindinkább meglepé a fiú merész hangja.
– S ki legyen az, a kit vádolsz?
– Az alseraskier, Baruch Tavaif!
– Valóban súlyos fejet kérsz.
– Ha testi súlyát vagy bűneinek terhét méred, akkor igen.
– Vannak bizonyítványaid?
– Ime lássad.
E szavakkal átadá Károly az elfogott leveleket Kucsuk basának.
A basa arcza föllángolt, a mint e leveleket végig olvasá, levont
szemöldökei alól úgy szikráztak sötét szemei, mint felhőből a villám,
minden íze reszketett az éktelen düh miatt.
– Ez az ember, hörgé magán kívül, ki a porból emelkedett ki hizelgése
által!… Allahra! a porba fog visszaesni árulása miatt! Mi jutalmat kérsz
e tudósításért, ifjú?
– Apámat add nekem, kit a seraskier fogva tart magánál.
– Vidd magaddal a seraskier minden foglyát. Halála napján mind a tieid
leendnek.
– Akkor mind szabadok fognak lenni.
– Most távozzál, a merre jöttél; senkinek a titokról ne szólj,
mindaddig, a míg nem leend titok.
De a fiú nem távozott, csak állt ott s a basa szemeibe nézett.
– Mit vársz még?
– Uram, te megesküvél, hogy nődet látni nem fogod addig, míg az árulót
fel nem fedezted; im, a mire esküvél, az már teljesült; most nincs többé
okod, hogy nődet ne lásd.
A basa arczán önkénytelen mosoly derenge át.
– Látod, már mosolyogsz is. Nődet nem kivánod-e látni?
S mielőtt a basa felelhetne kérdésére, megfogá annak kezét s magával
vonta a kert ajtajáig. Percz mulva megnyilt az, s a basát két gyöngéd
kar ölelése fogadta, s három szerető szív dobbanása összhangzott az
övével.
A seraskiernek gonosz álmai voltak az éjjel. Nálunk nem igen divat az
álmokat elbeszélni, de az igaz hivő musulmán sokat ad azokra s
értelmeiket Allah nyilatkozatának s a jövendők beszédének tartja.
Azt álmodá a seraskier: mintha ismét maga előtt látná azt a villogó
szemű delnőt, azokkal a sűrű fekete szemöldökkel, s a mint annak
erőszakos kérelmére megesküvék, hogy elébb oda nem adja a
rabszolgaságból a kétszarvú embert, hogy sem tulajdon fejét, látta, mint
fordul vissza a nő fenyegető arczczal, szikrázó szemekkel és mondja:
«jól vigyázz hát arra a fejedre!»
Jól vigyázzon a fejére! Könnyű azt mondani. Hiszen ha az embernek egyéb
dolga sem volna, mint a fejére vigyázni; vagy azt rábizná másra. Ha
elől-hátul szemei volnának, akkor csak meglátná, ha valaki el akarja
lopni… Furfangos gondolatja jött… Levette a fejét onnan, a hol állni
szokott, s letette maga elé… Igy bizonyos volt, hogy meg nem lephetik
orozva; mert mindig ráláthat a fejére, ráteheti mind a két kezét s
őrizheti bizton… De hátha aludni fog?… Hm… Mit tegyen akkor?… Keresett,
kutatott eldugó helyeket szobáiban; végre talált egy nagy vasládát s
abban elzárta a fejét; aztán megint kinyitotta azt, megnézni, hogy benne
van-e még? ott volt; ismét bezárta s a kulcsot keblébe dugá… Azután azt
álmodta, hogy lefeküdt aludni s azt álmodta, hogy álmodik… A sötét
szemöldökű asszony és a kétszarvú ember ki s bejártak szobájában,
melynek mindenütt volt ajtaja, a hol csak nekik tetszett… Ott elkezdték
feszegetni a vasládát, a kétszarvú ember neki akasztá szarvait s addig
lyukgatta, addig feszegette e hegyes szarvakkal a zárt, hogy végre
fölpattant az… nagyot ordított a seraskier s azt álmodta, hogy
felébredt… hálát adott az Istennek, hogy csak álom volt, a mit látott s
azzal ment a ládát keresni. Hát az igazán nem volt sehol. Kétségbeesve
rohant végig minden szobán; nem került elő sem fej, sem láda. Ordítva
kérte a prófétát, hogy engedje meg neki, hogy a mit most érez, az is
csak álomlátás legyen, s hogy meggyőződjék felőle, ha nem álmodik-e, egy
nagy fekete tükör állt szobájában, ahoz futott, s ime, a mint bele
tekinte, hát fej nélkül látta benne magát, termete a vállain kezdődött.
Erre kétségbeesetten veté magát hanyatt s beleüté koponyáját úgy az ágya
oszlopába, hogy most már igazán felébredt, de elébb még sem győződött
meg ébrenlétéről, míg a fekete tükörbe pillantva, meg nem látá, hogy a
keresett fej most is ott áll a törzsökén a maga rengeteg terjedelmében.
– Allah nagy! mit jelenthet ez álom? Csak a próféta tudhatja a jövendő
titkait.
Ez álmot épen azon éjszakán látta Baruch Tavaif, melyen Boór Ádám fia
átadta a veszélyes leveleket Kucsuk Mehemed basának.
Néhány nap mulva tetszett a prófétának megfejteni a seraskierrel
láttatott rébuszt.
Ugyanis, épen Thora mennyből alászálltának napján, egyszerre csak híre
futamodik a vidéken, hogy a seraskier házánál nagy ünnepélyt rendezett,
s összehivatta rá a környék minden főurait, törököket és oláhokat.
Nagy lakoma fog lenni! A kert paradicsommá van átvarázsolva, a fákon
arany gyümölcs, hímes virág a fák alatt, zengő tarka madarak arany
kalitokban a bokrok között; színes lámpák khinai lógókkal, a persa
szőnyegek sátorul vonva egyik fától a másikig, rózsavízből mesterséges
szökőkútak…
Beirutból tizenkét bayadér érkezett, szépségre egy-egy húri mindegyik, s
tánczolnak és énekelnek, a hogy még senki sem látta és hallá…
Alepóból jöttek szakácsok, kik oly ételeket főznek, hogy az ember azt
sem tudja, húst evett-e vagy gyümölcsöt?…
Az urak a kertben fognak lakomázni; a népség a rácsozaton kívül fog
állani s onnan hallgatja majd a szép zenét, melyet a ház tetején
elhelyezett zenekar kilencz dobbal s huszonhárom trombitával fog
előidézni. Ugyaninnen fognak czukros pogácsákat s kiivott poharakat
hajigálni a sokaság közé.
Midőn eképen minden szépen el vala rendezve, utoljára ideizent a
seraskier Kucsuk basához, hogy legyen ez s ez nap szerencséje hozzá, de
a feleségét is hozza el magával.
Kucsuk basa el is jött szépen a kitűzött napra. A seraskier csak délre
várta vendégeit s a basa már délelőtt megérkezett.
A seraskier rangjánál fogva felette lévén a basának, Kucsuk a szokott
módon üdvözlé őt, mire a seraskier nagy leereszkedéssel leszálla hozzá s
gonoszul mosolyogva kérdé:
– Hát a feleségedet miért nem hoztad magaddal?
– Mi dolgod neked a feleségemmel? szólt Kucsuk idegenül.
– Őt is meghivtam veled együtt.
– Én nem hivásodra jövök. Egyenesen Stambulból érkezem, a nagyúr
fermánjával.
E szókkal egy pecsétes iratot vont elő kebléből a basa s homlokához és
ajkaival érintve azt, átnyujtá a seraskiernek.
A seraskier átvevé a fermánt s mintha kedvesétől kapott szerelmes levél
volna, oly hangos czuppanásokat ejte rajta, szivéhez szorítá, homlokára
tette, s azzal felbontatlanul visszaadta a basa kezébe.
– Megbocsátasz, szelid basa, ha fogadásom tiltja ez órában
foglalatoskodni világi ügyekkel, ez óra imádkozásra van szentelve nálam.
– Jól van, tehát imádkozzál elébb s azután olvasd a fermánt.
A seraskier bement szobájába, ott álló óráig a Korán előtt guggolt s
olvasott az Asorathból, akkor felkelt és kijött.
A basa ott ült ajtaja előtt, a fermánnal kezében.
– Megbocsátasz, jószivű basa, ha most nem olvasom még a fermánt,
szolgáim elkészíték fürdőmet, ha nem használom, elhül, illatja elpárolog
s kénytelen leszek boszuból szolgáim fejét leüttetni.
– Jól van, hát fürödjél meg elébb.
A seraskier fél óráig mosatta, lúgoztatta, dörzsöltette magát, s midőn
kijött, a fürdőajtóban lelte a basát.
– Megengeded, hogy felöltözzem elébb?
– Ám öltözzél fel, ha jónak látod.
Az öltözés ismét egy jó óráig tartott: míg a fejét megborotváltatta, a
turbánját felkötötte, övet, papucsot, salavárit rendbehozatott; úgy hogy
mire kaftánját felvette, már a vendégek nagy része felgyülekezett.
Kucsuk basa nézte mindezt rendületlen komolysággal. A seraskier nevetett
magában, gondolva, hogy milyen bolonddá tartja a basát!
Midőn az öltözésnek vége szakadt, akkor ismét arra kérte, hogy engedje
meg neki vendégeit néhány szóval üdvözölni.
E néhány szó abból állt, hogy leültette őket a rakott asztalokhoz, maga
is odaült velök; jelt adott a zenészeknek, azok pokoli lármát csaptak
trombitáikkal; poharat adott vendégei kezébe, poharat adatott magának
is, evett-ivott valamennyi egészségeért; felhordatta az ételeket és
torkig ette magát valamennyiből.
Kucsuk basa leült egy pamlagra s nem evett, nem ivott s nem szólt; csak
nézte komoly arczczal a tobzódó seraskiert, kinek ha több esze lett
volna, meg kellett volna rettennie azon körülményen, hogy e szigorú
férfi most oly engedékeny, úgy engedi húzni-halasztani a rábizott dolgot
óráról-órára, reggeltől délig, déltől estig; hanem ő rövid eszével az
engedékenységet az ő személye iránti alázatosságnak tulajdonítá, s
végtelenül mulatta magát azon, hogy midőn ebéd multával ismét megszólítá
a basa a jól lakott urat, maga sem ételből, sem italból nem részesülvén,
ez ismét azt felelheté neki:
– Megbocsátasz, bárányszelid basa, láthatod, hogy Allah nagyon sok jóban
részesíte, lelkem a második égben jár azon nedvnek erejétől, melyet a
próféta a paradicsom örömeinek kóstolójául csorgatott poharainkba; ily
állapotban képtelen vagyok írott betűket megérteni; azért tehát légy
annyi időhaladékkal, míg táncznak látása s zenének hallása által lelkem
felhői ismét eltisztulnak.
A basa meghajtá magát szótlanul s ismét visszaült kerevetére.
Egy intésére előszökelltek az ætheri almék, mandolinjaikat pengetve,
csengős nakaráikat ütögetve, s tánczoltak és keringtek, hogy csupa
gyönyörűség volt látni s ha egy-egy el talált szédülni közőlök, bizonyos
lehetett felőle, hogy nem esik a földre.
A seraskiert tele hintették damascusi rózsalevelekkel, ki szuszogva
bámult utánuk, s midőn a legsebesebb perdüléssel ellejtének mellette,
midőn a lengeteg öltönyök boszorkánykaréjt vágtak a légben, az égő
bájarczok egymás után tünedezve ragadták magukkal az utánok tekintő
szivét, midőn a seraskier kapkodva nyujtá ki mindkét kezét, hogy egyet a
földi tündérek közől elfoghasson, azok helyett Kucsuk basa vashidegségű
kezétől érzé a magáét megragadtatni, ki szigorú arczczal tekinte reá, a
fermánt felé mutatva.
A seraskier vörös volt a bortól és a szép hölgyek látásától.
– Mit akarsz, mézédességű basám? Gondolod-e, hogy a bor részegsége
elmúlik a szerelem részegsége által? Napba néztem! ezek az almék mind
megannyi napok; tizenkét napot láttam egyszerre, elvesztém szemeim
világát. Magamat sem ismerem többé, nem hogy a betűket ismerném.
A vendégek mind jónak látták kaczagni a seraskier ötletén, s még e
dísztelen kaczagás sem vette ki a komoly török urat nyugalmából, csupán
azt kérdezé:
– Mikor fogod tehát a nagyúr parancsát elolvasni? Az éj közelg s a nap
utolsó óráiból nem szabad annak kimaradni.
– Magad is mondod, hogy az éj közelg; tehát sötét van. Már pedig az
Alkorán azt mondja, hogy mikor sötét van, akkor semmi Istennek tetsző
élő állat nem lát, melynél fogva én sem látok; hanem ha várni kivánsz, a
míg a próféta tiszteletére s a Thora mennyből alászálltának emlékére
készíttetett tűzijátékot felgyújtatom s annak világánál elolvasom a
fermánt.
– Legyen úgy; monda Kucsuk s ismét visszaült helyére. A vendégsereg
kaczagott.
Következett a tűzijáték; forogtak a tűzkerekek, tűzokádó sárkányok
nyargaltak a kerten keresztül; emelkedtek a röppentyűk, hullott a
tűzeső, pattogtak a bombák s végül egy mesterséges tűzhányó hegy nyilt
meg, égő crateréből millió csillagokat lövellve az égre, mik kékre,
zöldre és pirosra válva, szálltak ismét csendesen alá, mint égő
tűzpillangók.
– Most már láthatsz, szólt Kucsuk, előmutatva a fermánt.
– Csak egy van még hátra az ünnepélyből: az utolsó tréfa, melyet elébb
meg kell látnod; mert hisz azt épen feleséged kedveért szereztem s
legalább te majd elmondod neki oda haza. Hozzátok elő a nagy poharat!
Mindenki feszült kiváncsisággal várta, hogy mi lesz az?
E szóra nyolcz szolga előhengerített egy kerekeken álló óriási
ólomserleget, mely tíz akó borral volt megtöltve…