A jó Apafi Mihálynak ezalatt mindinkább meggyülekezének gondjai. A török
portáról egyik követ a másikat érte, sürgetve a még le nem fizetett
adót, mely tiszteletbeli összeg Bethlen Gábor óta tizenhatezer tallérból
nyolczvanezer tallérra szaporíttatott; Erdélynek akkori viszonyait
tekintve, iszonyú összeg! A lengyelországgali viszályok miatt a
kereskedés pangott, a korábbi harczos évek az ipart és földművelést
összerongálták, a tatárjárás s az azt követett harácsok sok érczpénzt
kivittek az országból, épen ezen évben dühöngött az országban egy
irtózatos marhavész, mely az igavonó állatok kétharmadát elpusztítá,
tavaszszal gyilkos gyujtogatók jártak az országban, kik többet kétszáz
falunál felperzseltek, rá következett egy hosszú száraz nyár, s egy
árvizes ősz, mely azt is elpusztítá, a mi megmaradott; az arany- és
ezüstbányák rosszul míveltettek, a helységekre kivetett adót nem volt
mód behajtani, mindegyik helységnek lévén valami oka azt nem
teljesíteni, az egész székelyföld tökéletes pénzaszályban sínylett, s az
egyedüli pénztermő városok, a szászokéi, annyira körül voltak sánczolva
kiváltságokkal, szabadalmakkal, miket majd egy, majd más megszorult
fejedelem osztogatott nekik utódai rovására, miszerint azokhoz alig
lehetne szép szerével férni. E mellett még a jó fejedelem maga oly
bőkezű és jószivű volt, hogy nem jöhetett hozzá ember olyasmit kérni, a
mi ha az övé volt, neki ne adta volna, úgy hogy egy ízben tökéletesen
elajándékozva az utolsó tallérját is, kénytelen volt a fiscus
kölcsönpénzt venni fel a számára, hogy elutazhassék.[12]
Ehez járult még az, hogy a nagyváradi basa, mindazon erdélyi és
magyarországi helységekből, mik a fejedelemséghez tartoztak,
önhatalmúlag saját maga felszedte az adót, duplán, triplán, a hogy neki
tetszett s mégis a szegény fejedelmen követelték az egészet.
E végett többször küldtek már a portára okos, ékesenszóló férfiakat,
hogy világosítsák fel a szultán elméjét s engeszteljék ki az ő szivét a
szegény magyarok iránt, hogy vagy engedjen le az adóból, vagy
intézkedjék, hogy a nagyváradi basa ne szedje be felét a maga számára;
de mindannyiszor csak azt a feleletet kapták, hogy ne beszédet küldjenek
a szultánnak, hanem pénzt.
Legutoljára épen azon izenetet hozta vissza vitézlő Paskó Kristóf uram a
portától, hogy ha a legrövidebb idő alatt az adót meg nem küldik, majd
küldenek ők valakit, a ki azt kétszeresen be tudja hajtani s ha még egy
követet bátorkodnak elbocsátani, a ki nem fizetni, hanem fecsegni jön,
azt menten karóba húzatják, hasonlóul járandván, ha a küldendő adóbul
avagy csak egy tallér fog is hiányzani.
Bizony pedig abból még nagyon sok tallér hiányzott.
– Mit csináljunk? szólt ujjait ropogtatva Apafi, míg Teleki Mihály alá s
fel sétált a teremben. Paskó Kristóf pedig ott állt a fejedelem előtt.
– Hát mit csinálhatunk? szólt Teleki. Azt kell tennünk, a mit eddig
tettünk. Pénzünk nincs elegendő, hogy az adót kifizessük, de annyi van,
a mennyi elég, hogy a vezéreket hallgatásra birjuk, hogy várjanak és
adjanak időhaladédékot s azután «qui habet tempus, habet vitam» az alatt
ki tudja még, mire fordulhat a sors? Addig megizenjük, hogy mindent
teljesíteni fogunk.
– Megizenjük! Könnyű azt mondani, hogy megizenjük, de ki lesz olyan
bolond, hogy az izenetet elvigye s kedvünkért magát karóba huzassa?
Teleki egész biztossággal fordult Paskóhoz:
– Megteszi azt egyszer a hazért, Paskó uram.
Az érdeklett lesüté szemeit, felsóhajta és hallgatott.
– Az, úgy segéljen, meg nem teszi! kiálta a fejedelem. Most házasodott
meg szegény, alig egy félesztendeje, elvett egy szép özvegyasszonyt; nem
ment el az esze, hogy oda vesztegesse ifju életét. Én ugyan nem küldöm.
Paskó felemelé szép becsületes arczát s mosolyogva válaszolt:
– Elmegyek biz én, nagyságos uram, nagyságod és Erdély jóvoltáért, ha
kell a világ végire is, ha kell még Plutóhoz is; s ha Isten ő szent
felségének úgy tetszik, hogy ott bevégezzem életemet: történjék meg
szent akarata. Egyébiránt sokszor és sok mindenfélével fenyegettek már
engemet, a nélkül, hogy csak szememet elhunyorítottam vagy arczom színét
változtattam volna előttük; ámbátor készen voltam rá, hogy egyszer
teljesítik rajtam. Lám, az oroszlán sem bántja azt, a kit lát, hogy tőle
nem fél.
– Ember kegyelmed, Paskó uram; szólt közbe Teleki, megveregetve a férfi
vállát; tudtam én, hogy nem fog vonakodni.
– No én mosom kezeimet, monda Apafi, én nem küldtem kegyelmedet, én oka
ne legyek a kegyelmed halálának s felesége özvegységének.
– Kap az még férjet, nagyságos uram, ha én meghalok; szólt Paskó,
különösen mosolyogva.
– Tehát a kezünk közt levő pénzből vigyen kegyelmed négyezer tallért és
ezer darab aranyat magával; monda Teleki. Ezer darab aranyat adjon át a
fővezérnek, azért, hogy engedjen időt az adó begyűjtésére s tiltsa el a
váradi basát a foglalástól. Háromezer tallért pedig oszszon ki a szultán
tolmácsa s a keresztyén fejedelmek követei között, hogy érettünk a
szultán előtt esedezzenek, miszerint a nyolczvanezer tallérnyi adót
szállítsa az eredeti összegre, a mi Bethlen Gábor alatt volt.
Legrosszabb esetben iparkodjék kegyelmed személyesen esedezni azért,
hogy vagy engedje a szultán, hogy a váradi basa által bitorolt falvakból
az adót beszedhessük, vagy tudja be az adóösszegbe azt, a mit a basa
előlünk elfoglalt. A negyedik ezer tallér pedig kegyelmednek marad az út
és az ottani mulatás költségeire.
– Sok lenne az nekem, kegyelmes uram, szólt mentegetőzve Paskó; inkább
majd abból a pénzből ötszáz tallért átadok még a szultán tihájának,
háromszázat pedig a kiaja bégnek; – no még majd a fő ulemának is adok
vagy háromszázat belőle…
– Hohó! kiáltá közbe a fejedelem. Már akkor százat a magáéból fizetett
rá kegyelmed!
– Nem tesz semmit. Kaptam most egy kis pénzt hazulról. Majd esztendőre
meggazdálkodom azt.
A fejedelem felugrott székéről.
– No, Paskó uram, kegyelmed ritka ember. De a mit én tehetni fogok: nem
fogok megfeledkezni kegyelmedről.
– Köszönöm, nagyságos uram. Tiszta szívből cselekszem, a mit tehetek; s
nem kivánok érte jutalmat.
A két úr megszorongatá a követ kezét s áldásaik között útra bocsáták őt,
ki is csak annyi időt kérve magának, hogy házát rendben hagyhassa,
azonnal sietve eltávozott.
Félév előtt szép özvegyasszonyt vett nőül Paskó Kristóf ennyit tudunk
már a fejedelemtől. Lássuk a jó urat mézes heteiben.
Tizenöt óra mulva a fentebbi beszélgetés után Paskó már odahaza van, s
alig engedve magának néhány órai mulatást, készül a hosszú, – meglehet,
a másvilágon végződő útra.
Hárman vannak együtt: ő, neje és János, az öreg szolga.
Paskó irományait szedi rendbe. Komoly arcza, szelid, esengő kék
szemeivel, szép metszésű ajkai, alásimuló szőke bajuszával, s redőtlen
homloka oly csendes bú árnyéklatát viselik magukon, mely látni engedi
magát, de hallani nem.
Neje, egy halovány arczszínű hölgy, bágyadt élveteg vonásokkal, egy
kereveten heverész, epedő barna szemeit körülhordja olykor kedvetlenül
az őt környező tárgyakon, s ideges termetének nyugtalansága, reszkető
ajkainak duzzogása által láthatóvá teszi zivataros kedélyét.
A vén János ezalatt bőrládákat tömöget, ruhákkal és fehérneműkkel,
háttal fordulva s csak néha fordítva meg ősz bozontos fejét, s láttatni
engedve torzonborz fehér bajusza által egy harmadrészben elfoglalt
barnapiros pofáját, két szeme, mint a vasvilla, öklel olyankor
jobbra-balra.
– Tehát nem jöhetsz velem? szól kérlelő bánatos hangon Paskó, nejéhez
fordulva.
A szép Berta asszony előbb meggondolja magát, ha feleljen-e?
– Hiszen látod, szól azután kényes fáradt hangon, milyen beteg vagyok;
két éjjel nem alhattam szívgörcseim miatt s a legkisebb rázkódásnál
megfájdul a fejem, majd szétszakad; ha elmennék most, megőszülve térnék
vissza.
– Igaz; igazad van; sóhajtá Paskó s tovább rakosgált; később újra
megszólalva: pedig azt gondoltam, hogy majd a levegőváltoztatás,
szórakozás, mulatságok talán még enyhítenék bajodat.
– S te levegőváltozásnak nevezed Stambul ronda utczáinak illatát, szól
türelmetlenül a nő, szórakozásnak a basák unalmas látogatásait, kik
odajönnek az emberhez pipázni s este mennek el, a nélkül, hogy egyebet
mondtak volna, mint jó reggelt és jó éjszakát? azokat a kiállhatatlan
fürdőket, a hol az embert agyon izzasztják és összetörik?
– Jól van, jól, édes lelkem! szólt Paskó szeliden. Hisz én nem kivánom,
hogy értem áldozatot tégy; csak ne indulatoskodjál; látod, már is oly
ingerült vagy.
– Mostani betegségemnek is egyenesen az az oka, folytatá a nő, hogy
egész Stambulban létem alatt mindig azokkal a kiállhatatlan faggyúban és
olajban főtt fűszeres ételekkel kellett élnem, hogy lázt kapok, ha csak
rágondolok is.
– Édesem, ne ingereld magadat, hisz nem viszlek magammal.
De az asszony csak nem hagyta magát kihozatni a themájából.
– Épen most hallom, hogy Pérában a dögvész is kiütött.
– Az reád nézve mindegy, miután te nem jösz oda, felelt némi kis
élességet engedve meg magának Paskó; mire Berta asszony daczosan
felugrott a kerevetről, s el akarta hagyni a szobát; erre aztán megint a
férj került alul, engesztelő nyájassággal állva útját feleségének s
megcsókolva kezét. Hisz édesem, nem kell mindenért oly ingerültnek
lenned.
– Igen! beszélt a nő sírva fakadva; te nem hiszed, hogy én beteg vagyok,
te csak tréfának, szenvelgésnek veszesz mindent, te úgy bánsz velem,
mint a gyermekkel: pedig ha tudnád, mennyire oda vagyok, más feküdnék
régen! Azért, hogy én nem panaszkodom minduntalan, én tudom, hogy mi
bajom, de te csak kinevetsz vele.
– Lelkem, édes szívem; szólt Paskó s a köny csaknem kicsordult szeméből;
hogyne hinném én, hogy beteg vagy, hogyne aggódnám én miattad. Lásd,
Kolozsvárott Mikó Ferencz orvosdoktor uramnak meghagytam, hogy téged
mindennap meglátogasson s egészségedre ügyeljen.
Berta asszony e szóra meghagyá magát engesztelni, s kibékülten vált meg
férjétől, ki az ajtóból ismét visszatért.
János gazda hátra fordított fejjel nézett az asszony után, s nagyot
mordult:
– Jobb volna bizony, papot rendelnének mellé, a ki a lelkére vigyázzon.
Paskó meghallott valamit a monologból s boszusan rivalt szolgájára:
– Mit mondott kend?
– Semmit! felelt az, vissza sem fordulva.
– Akarom hallani, mit mormogott kend az elébb?
Erre még csak nem is felelt János.
– Mindjárt egybe ketté váglak, ha nem felelsz! kiáltá rá haragba hozva
Paskó.
– No hát tessék kettévágni. Mormogott János, félbe sem hagyva munkáját.
Paskónak mit volt tennie mást, mint elhallgatni. Pedig tudta, hogy mit
mormogott János, s meg nem állhatta, hogy feleségét ne mentse előtte.
– Hisz betegen csak nem hurczolhatja az ember oly hosszú útra a
feleségét, mikor a legkisebb mozgásra görcsöket kap, elájul.
– Az ám, dörmögé János, ma egy hete reggelig tánczolt Dénesfalviné
lakodalmán.
– Az nem a kend gondja; kend szamár az ilyen dolgokhoz.
– Tudom, hogy az vagyok, azért nem is szólok egy szót se; csudálom, hogy
vitézlő uram beszédbe állhat velem.
– Az egészen más: tánczolni, mint kocsira ülni s rossz útakon rázatni
magát.
– Persze, hogy más. Az is más, ha az ember három napig el van a szabad
ég alatt Pekri uram vadászatán, s lovon ülve hajtja a szarvasokat, az a
világért sem ráz s azt a leggyöngébb asszony is kiállhatja.
Paskó erre már nem tudott mit felelni, mert azt maga is csakugyan
furcsának találta, hogy felesége lovagolhasson s kocsira ne ülhessen;
János gazda pedig egy szót sem monda többet puszta ténynél, a miért
gazdája leszidhassa, hanem elhallgatott diadalmasan, úgy hurkolva a
szíjjakat a bőrzsákokon, s úgy dömöczkölve azoknak tartalmát, mintha
tele volnának rossz asszonyokkal.
Paskó látszólag fel volt indulva, semmit sem talált, a mit keresett.
– Hja-jaj! sóhajta egy kis idő mulva János nagyon is fennhangon.
– Mit sóhajtozik kend? kiált rá boszusan Paskó.
– Ahol van ni! Már sóhajtanom sem szabad. Sóhajtson vitézlő uram is, ha
megkivánta tőlem.
– Az bolond ember, a ki semmiért sóhajtozik!
– No én bolond nem vagyok, mert én tudom, hogy mire gondoltam, mikor
sóhajtottam.
– Hát mire tudott kend gondolni?
– No hát ha akarja tudni, azt gondoltam, hogy vitézlő uram milyen derék,
bátor, okos ember, mikor a török császár előtt áll.
– Hát aztán?
– Hát azért sóhajtottam.
Paskót ette a méreg, jól tudta ő, hogy a vén szolga e gondolat másik
felében azt ragasztá hozzá: «és mily ügyetlen, gyáva és ostoba a
felesége előtt!»
És ismét megjött a hallgatás kettőjök között. János egyre fojtogatta a
bőrzsákokat, Paskó pedig írásokat hasogatott szét, mik azt vétették,
hogy kezébe akadtak, midőn ő másokat keresett.
– Bizony csak okos emberek a törökök. Szólalt meg egyszerre minden
apropos nélkül János.
Paskó azt gondolta, hogy más tárgyra akarja vinni a beszédet az öreg, s
megkérdezé:
– Miért legyenek a törökök olyan okos emberek, János gazda?
– Csak azért, hogy zár alatt tartják az asszonyokat.
– Hallja kend! rivalla rá egészen felindulva Paskó. Én megtiltok kendnek
mindenféle impertinens kifejezéseket, s ha még egyszer kérdetlenül
megszólal, akárhogy tisztelem, becsülöm kendet, kénytelen leszek kendet
– – (azt akarta mondani, hogy «elűzni», de előbb megbánta, mint kimondta
volna) – – elhagyni magamtól.
Az öreg szolga letett mindent kezéből, s odafordulva az urához, reszkető
hangon mondá:
– S azt hiszi vitézlő uram, hogy ha én azt látnám, hogy van a háznál egy
élő teremtés, a ki kegyelmedet csak egy századrésznyire is jobban
szereti, mint én, nem ma hagynám el a házát inkább, mint holnap?
Elmaradhat kegyelmedtől mindenféle pereputyja, de én ugyan el nem
maradok kegyelmedtől, ha a pokol országába megy is; még ha a feleségét
magával viszi is! azt mondom.
E szókkal kifordult a szobából a szabadalmas vén goromba szolga, ki a
családnál őszült meg, s az öreg apát szolgálta és az unokát karjain
hordozá, s együtt érzé e családnak baját és örömét.
Paskó pedig, midőn egyedül maradt és senki sem látta, leborult
íróasztala szélére és sírt keservesen.