A Szamos völgyének egyik szép kies lapályán feküdt illyefalvi Boór Ádám
birtoka, jól rendezett szántóföldei széles szalagokban csíkozták
keresztül a tájat, világos zöldet mutatva, hol a friss vetés állt, fakó
sárgát az ugarok helyén, és sötét barnát az őszi szántáson. Áldott jó
termő föld.
Kastélya egy domboldalban épült, fölséges kilátással a Szamosra. Két
hegy lejtőjében, melyek közől az északnak fekvő rengeteg erdővel
büszkélkedik, a keleti vidám szőllőkkel, s gazdag gyümölcscsel van
beültetve.
Az épület mögött nagy gonddal ültetett fiatal vörösfenyőerdő díszlik,
melynek sötétjéből oly regényesen tünik ki a piros tetejű fehér ház, két
sor ablakával.
De – nem rossz ízlésök volt a derék uraknak! e kis birtokocska testvérek
között is megér egy hajtóvadászatot.
A mint a három úr a donatiót markában érezte, sietett mindegyik azt
érvényessé tenni. Egyik sem tudott a másik szerencséjéről semmit.
Legjobban sietett a jó Pozsgai Ferencz; ő már jó eleve kitudván az
árvákat apjok meghatalmazásának gonoszul értelmezett tartalma
következtében, elébb mint gondnok, majd mint meghatalmazott bitorlá a
jószágot, végre az adománylevél által, mint annak új birtokosa, egészen
otthon tevé magát abban; a mije volt Boór Ádámnak, az mind jó volt neki,
szállása épen neki való, mentéi, mintha csak rászabták volna, sőt még
csak a hálószobában levő képek helyett sem kellett újakat raknia, mert
hisz Boór Ádám apja neki is olyan volt, mintha saját édes apja lett
volna, oly szeretettel viseltetett hozzá, mint saját gyermekéhez.
Ő tehát egészen megnyugvék szépséges szerzeményében, a midőn pár nap
mulva több rendbeli hintók jártatnak be udvarára, csaknem egy ugyanazon
perczben, s a kitekintő úr nemzetes Kapornaki és Kozár uraimékat látja
azokból leszállni, kit-kit a maga nótáriusaival, irnokaival, hajdúival
és diákjaival egyben.
– Hozta Isten! hozta Isten! szólt egyik is, másik is, egymással kezet
szorítva, mindenik azt vélve, hogy a másik látogatni jött hozzá, s ő
lesz az úr a háznál. Pozsgait számba sem vették, ő róla azt hivék, hogy
csak ideig-óráig való sáfár, a kin majd túl fognak adni.
Bemennek szépen egymást kinálgatva a tornáczon, onnan végig járják az
egész épületet; «e bizony szép ház, mondogatják egymásnak, itt ugyan
ellakhatik az ember, van konyha, pincze, kamara elég jó, a kilátás is
fölséges, minden jó kéz alatt lehet, a kútra sem kell messze járni;»
ezzel visszatérnek a terembe, hol már össze volt gyülekezve mind a
kettőjök részéről az elhozott legale testimonium, egyikkel volt Kelemen
diák, másikkal Salamon diák, s míg Kelemen diák a tollát faragta,
Salamon diák a kalamárisával küzködött, úgy belevervén abba a dugót,
hogy a fogával sem bírta kihúzni.
– Nos, édes rokonaim, monda kezeit dörzsölve Kozár uram, tehát fogjunk a
hivatalos munkához.
– Jó lesz biz az, fogjunk hozzá, hagyá helybe Kapornaki uram. Vegye kend
Kelemen diák azt a levelet és olvassa fel.
– Kérem alássan, szólt közbe Kozár, Salamon diáknál van az írás.
– De a donationalis levél Kelemen diáknál van.
– Engedelmet kérek, én magam adtam neki a kezébe.
– Mit adott neki kegyelmed a kezébe?
– A donationalis levelemet.
– Az én donationalis levelemet?
– Dehogy! az én donationalis levelemet!
– Mit? hogyan? ki által? mi felől?
– Erről a jószágról.
– Kinek a donationalis levelét?
– A fejedelem ő nagyságáét, a mit a gyergyói vadászaton írt.
– Mit? A mit az én bodzabogyóból készült tintámmal írt alá?
– És az én szalonka-orrú kalamusommal?
Pozsgai hallgatott, pedig az ő háta is ott fungált, mint íróasztal.
– Az nem lehet.
– Az enyim lehet, a kegyelmedé nem lehet. Ehel a dátum, ehel az aláírás,
a fejedelem kétségbevonhatlan kezevonásával, még az a tintapecsét is itt
van, a hogy elcseppentette a tollból.
– Uram, Kozár uram, kegyelmed visszaélt az én vendégszeretetemmel,
kegyelmed megitta a boromat s elcsalta jószágomat, ez stellionatus!
– Ebnek kellett a kend bora. Kend a hamis ember, mert ha nem kényszeríti
a fejedelmet, hogy olvasatlanul írja alá a folyamodását, hát akkor soha
alá nem írta volna.
– De már egyszer aláírta, s én ragaszkodom a jussomhoz, én birtokon
belül vagyok, s meglátom, hogy ki tesz ki belőle.
– Meglátja? No kiteszem hát én, szólt felgyűrve dolmánya újjait Kozár
uram. Tetszik-e választani Kapornaki uramnak, hogy az ajtón menjen-e ki,
vagy az ablakon?
Kapornaki uram megijedt Kozár tenyereitől, Kelemen diák háta mögé kezde
hátrálni.
– Ah ez violentia, én protestálok, resistálok, opponálok, s e közben
Kelemen diákot, mint eleven védfalat, forgatá dühös antagonistája ellen,
mindaddig, míg a szorongatott diák úgy nem segített magán, hogy elbújt
az asztal alá, mire a demontirozott Kapornakinak nem maradt más
menekülése, mint hanyatthomlok kiugrani az ablakon, prédára hagyva
nyusztos kalpagját és diákját a győztesnek, ki az ablakból sok szép
válogatott titulust kiálta megugratott ellenfele után, s csak
apródonkint téregetett vissza a terembe, oda-oda futva az ablakhoz,
mikor valami jutott eszébe s utána kiáltva azt ellenfelének.
Pozsgai ezalatt szép csendességgel beszólítá a terembe csatlósait,
béreseit s más efféle fegyver- és fütykösfogható alattvalóit s csak
várta szép csendesen, hogy a két úr elvégezze a maga dolgát egymás
között.
Végre Kapornaki nagy furiával eltávozott az udvarról, iszonyúan
fenyegetőzve; akkor aztán Kozár is kifújta magát, megtért a szobába s az
egybegyűlt lakossághoz fordulván, monda:
– Ime látják kegyelmetek, miszerint én intra dominium vagyok és pedig
qui prior tempore, potior jure, ámbátor mindkettőnk donationalis levele
egy napról kelt, de miután a ki előbb jön, az őröl, azé a birtok, a ki
elébb kihirdeti: tehátlan hallgassanak kegyelmetek, s olvassa Salamon
diák.
Salamon diák szép legény volt, kivált most, hogy a száját mind
betintázta a kalamárissal, a mint tehát fogná a kétrét hajtogatott írást
s kiterjesztené nagy teketoriával, hogy majd elolvassa, ime neki kerül
Pozsgai egy hosszú mogyorófa-pálczával s úgy üti ki a kezéből a
papirost, hogy az felrepül a padlás tetejére.
– Micsoda dolog ez, Pozsgai uram? kiált elförmedve Kozár.
– Hát acsoda,[10] hogy majd előbb imezt a donatiót olvassuk fel; s azzal
ő is elővont a dolmánya zsebéből egy olyan szép papirost, s fölemelvén,
ráüte öklével. Ezt írta a fejedelem az én hátamon a gyergyói vadászaton.
– Hű! kiálta a hajához kapva Kozár uram; a ki erre is, a ki amarra is;
még a ki gondolta is! Ez rablás, ez zsiványság, ez alávalóság; szedje
fel kend azt az írást, Salamon diák, szaporán, s olvassa sebtiben, ti
pedig többiek lármázzatok, hogy amannak olvasásából senki se értsen
semmit.
De Salamon diák, a nyavalyás, a mint lehajolt, hogy majd felvegye az
írást, oly argumentumot kapott a posteriori Pozsgai uram sarkantyús
csizmasarkától, hogy orrán-száján esett a túlsó szegletbe, s ez jel volt
a többi fustélyos embereknek az általános neki rohanásra, kik is
elkezdék legottan Kozár uram hajdúit irgalmatlanul püfölni.
– Ne hagyjátok magatokat! kiálta a derék úr, fölemelve az írást;
kezünkben az igazság, kezünkben az adománylevél! s ő maga is felkapván
egy széket, dühösen opponált, míglen észrevevé, hogy ha ő tíz embernek
fejenkint egy-egy ütleget ad, a tíztől szinte egy-egy ütleget kap,
daczára a kiadások és bevételek egyenlő voltának, mégis csak ő kap
többet, s ennélfogva jónak találta az ajtóig visszahúzódni, ott azonban
ismét visszafordult, s míg egy rész ki akarta zárni, ő neki veté vállát
az ajtónak s lábát az ajtó és a küszöb közé tevé, a miből megint az
lett, hogy oda csukták sarkát, s mikor aztán már örömest ment volna, nem
birt szabadulni, mert egyik lába oda volt szorulva, s utóbb is csak
azáltal birt megmenekülni, hogy kihúzta a lábát a csizmából s ott hagyta
a félsaruját győzelmi trophæum gyanánt, – félcsizmával a lábán és
ökölnyi daganatokkal a fején vonulván vissza a csatatérről.
Pozsgai uram pedig birtokon belül maradván, a két extra dominium
helyezett követelőnek cserben hagyott kalpagját és saruját felszegezteté
egy hosszú póznára s úgy tüzeté ki a kastély tetejébe ország-világ
csodájára.
De nem sokáig viselheté békességgel Boór Ádám mentéit és jószágait, mert
másnap korán reggel, midőn még ágyában heverne, nagy, ormótlan ordításra
ébred, s a mint egy papucsban fut az ablakhoz, hát már az egész udvarát
ellepve látja baromsokaságú vasvillás és dorongos emberektől, kik között
a legelébb megszalasztott Kapornaki Demeter hadonázott parancsolva, s
meglátván a maga nyusztkalpagját a ház ormán, – akárki tette mellé azt a
csizmát, – parancsolá, hogy azt hajigálják le onnan s tördeljék be a
kapukat.
Nosza elkezde irtóztató kopogás támadni erre, kövek, botok, lánczos
golyóbisok kezdtek repülni a háztetőre, mint egy pokolbeli jégeső,
melyhez a mennydörgést a fejszecsapások adták, mik a vasajtót kezdték
döngetni kegyetlenül.
– Micsoda csúnya lárma az! kiálta kidugva fejét az ablakon Pozsgai;
törökök kendtek, vagy kutyafejű tatárok, hogy így rárohannak a
tisztességes ember lakára?
Kapornaki felnéze e szóra, s nem tudván, mi okból ellenkezik vele
Pozsgai, boszúsan rámordult:
– Hát kendet ki bántja, Pozsgai uram, hogy úgy torzsalkodik, mint a kit
égetni visznek? Mink nem jöttünk kelmedért, hanem csak azt a sehonnai
Kozár Ferkót akarjuk innen brachialiter kivetni.
Még ő csak Kozárról tudott valamit.
– No hát akkor soha se fáraszszák kelmetek magukat, mert azt már
kidobtam én még tegnap.
– Ha kidobta, azt jól tette; már most hát ereszszen be minket.
– Soha bizony.
– De igen bizony. Mert ha az nincs itt, akkor én vagyok itt az úr.
– Hogy hogy, ha szabad tudnom?
– Úgy, hogy itt az adománylevél a kezemben, szólt Kapornaki, s felállva
egy szekér bakjára, felmutatá a kiterjesztett írást.
– Jaj, az nem adománylevél, kötekedék Pozsgai az ablakból vitatkozva.
Innen is látom, hogy az nem a fejedelem írása.
– Hamis a lelked, nézd meg, ha szemed van, kiálta nemes dühvel
Kapornaki, s felszúrva egy hosszúnyelű papmacskaszedőre az írást,
feltolta azt Pozsgai orra elé.
– Hadd lám hát! szóla az, s a mint oly közel jutott az íráshoz, hogy azt
elérheté, lekapta a kertészolló hegyéről, s mielőtt Kapornakinak ideje
lett volna protestálhatni, kétfelé hasítá azt, azután meg négyfelé, és
azután meg nyolczfelé, és végre ezer meg ezer felé.
– Jaj! te semmirekellő, mit cselekszel? ordítá magán kívül Kapornaki; oh
égetni való gazember, ne tépd össze az írásom! fogjátok meg, dobjátok le
onnan! s midőn végre Pozsgai a marokra tépett papirospilléket, mint
valami hulló hópelyheket, a szeme közé szórta, kétségbeesetten rohant a
póznával a háznak, s beverte annak ablakát.
A mint ekként gazdagítaná az üvegeseket, hát az udvar kerítésén kívül
megint nagy zaj támad: Kozár uram érkezett vissza harminczad magával.
Mind híres nevezetes lúfő székelyek, kik jártak a kurucz háborúban is, s
még a tatárt is kifosztották, ha kezökbe került.
Most azután elől tűz, hátul víz!
Kapornaki emberei bent az udvarban, Pozsgaié a kastélyban, Kozáré pedig
a kerítésen kívül, egyik a másikat megszállva és ostromolva.
Pozsgai emberei voltak legkevesebben, de mind jól fizetett szolgák, s
helyzetök előnyeinél fogva a legkevésbbé bánthatók; Kapornakié tette a
legnagyobb számot, de többnyire jobbágyságból állott, kiket robotban
hajtottak verekedni, s az a fatális helyzetök volt, hogy Kozár emberei,
kik mind példás verekedők voltak, elállván az udvar kijárásait, minden
kőhajítás, akár kívül, akár belülről jött, emberére talált köztük.
Amazok a kerítésen kívül szörnyen fenyegetőztek, hogy a hányan vannak,
mind parasztvért isznak ma! s Kapornaki kezdé észrevenni, hogy emberei
nagyon szeretnék, ha a kör nem volna gömbölyű, hogy számukra volna egy
szeglet benne, a hova elbujhassanak. Meggondolá tehát a dolog
kimenetelét; úgy is már a jogczím, az adománylevél túróslebbencsnek volt
tépve, fogá tehát magát s odasompolyodék az egyik kapuhoz, megszólítván
nagy alázatos hangon nemzetes Kozár uramat.
– Hallja kegyelmed! Láthatja kegyelmed, hogy én intra dominium vagyok, s
ha akarnám, a hány emberem van, úgy összeapríthatnám kegyelmed maroknyi
népét, hogy gulyáshús sem válnék belőle, de minthogy én az
ortályoskodást utálom, jobb szeretem a sovány békességet a kövér
háborúnál, úgy is nem én lévén a kelmed ellensége, s nem kelmed az
enyim, hanem az a rabló amott, ki a kastélyban benn duskálkodik; tehát
ha kelmed akarja, lépjünk amicára s egyezzünk meg akkép, hogy ha kelmed
átengedi nekem ebből a jószágból a monostori részt, szabad faizással és
makkoltatással a közös erdőről, én lemondok az egész jussomról, a mit a
jószághoz tartok, s akkor a helyett, hogy egymást rongálnók, egyesült
erővel kidobjuk ezt a harmadik embert la.
Kozárnak tetszett az egyesség, parolát adott rá, melyre is Kapornaki
megnyittatván az udvar kapuit, beengedé jönni az érdemes repositiót.
– Hallod-e te ez és amaz! (itt következett egy csomó megtisztelés)
hangzék Kozár uram szava: felszólítunk ezennel tégedet hivatalosan,
törvényesen és hitelesen, hogy előttünk a kastély ajtait megnyitván,
bennünket bebocsáss, különben…
– Mi lesz különben? gúnyolódék Pozsgai az ablakból.
– Különben az ablakon megyünk be.
– Az bajos lesz, mert az alsókon vasrács van, ide pedig munka lesz
felmászni.
– Ne félj tőle! kiáltá egy lúfő, s menten előczepelt egy nagy hágcsót
valahonnan s azt egyenesen azon ablaknak támasztá, melyből Pozsgai
perorált.
Ez is kezdé észrevenni, hogy már ennek fele sem tréfa, befutott az
ágyasházába s lekapva a falról hosszú karabélyát, oda állt vele az
ablakba s azt az emberekre fogva, fenyegető állásba tevé magát.
– A ki egy lépést tesz fölfelé, halál fia!
A puska látására az emberek tágítani kezdtek, a kik távol álltak a
hágcsótól, csak kiabáltak: «ne hagyd magad, fel kell menni azon a
létrán!» de a kik közel álltak, nem igen fogadták meg az utasítást.
– Ezennel kitakarodjék mindenki e telekről! zengett Pozsgai beszéde, ki
vérszemet kezde kapni, midőn megsejté, hogy félnek tőle, különben
közéjök lövök. S erre a szóra csakugyan elkezdtek oldalogni az emberek,
kivált a jámbor taksásoknak már szinte fele kitakarodott az udvarból, a
midőn egy lúfő meghúzva magát a kútágas mellé, a hol, gondolá, hogy meg
nem lőhetik, találomra neki hajíta egy ökölnyi követ Pozsgai uramnak, s
az ominozus békasó úgy találta képen a jó urat, hogy az épen a dictiója
elején nyelvébe harapott.
Pozsgai első mérgében erre maga sem tudta, mit csinál, vaktában fogta a
puskát, czélozott, a hol legtöbb embert látott s közibe durranta a
sokaságnak.
Ez szolgált vesztire! A puska négy golyóra volt töltve, egy azok közől
keresztül ment valamelyik taksás pofáján, a másik a szeredáson keresztül
egy nemes úr oldalbordáját törte be, a harmadik, negyedik, ki tudja, mi
kárt tett? egy szóval iszonyú pusztítást mívelt.
A támadt ordítás, üvöltés és segélykiáltásra, a kik már künn voltak,
azok is visszatértek, az emberek vért látva, egyszerre részegek lettek
tőle, azonnal záporként kezde omlani a kő az ablakokra, a legmerészebbek
a lábtónak rohantak, a többi dühös nép a házfalaknak tódult bőszült
ordítozással. Az ember azt gondolta volna, hogy mindjárt elviszik
helyéről azt a házat, úgy neki estek. Egyik csákánynyal bontotta a
falat, másik vasrudakkal feszegette az ablakrácsozatot, kettő-három
tőkehasogató sulyokkal csapkodta a vasajtót, úgy hogy az meghajlott a
közepén; «üsd, vágd, verd agyon!» hangzék mindenfelől. Kozár és
Kapornaki uraimék pipacsvörös képpel rendezék az ostromot: «fel kell a
háztetőre mászni! be kell ugrani azon az ablakon! ki kell dönteni a
fundamentomot!» s más efféle könnyen kivihető utasításokkal buzdították
az ostromlókat.
Pozsgai uram ekkor látta, mily esztelen dolgot cselekedék, a midőn az
ostromlók közé lőtt: futott alá s fel a szobában, kapkodva mindenfelé, s
minden ajtónál szintén lótó-futó cselédjeivel csapódva össze, kik
megrémülve a támadástól, odahagytak ajtót, ablakot, s nem hallgattak
Pozsgaira, akár kért, akár parancsolt.
Künn a zaj egyre növekedett; Pozsgai bújt majd ide, majd oda, sehol sem
volt maradása: ágy alatt? megtalálják; fülkében? rátörnek; kéményben?
aláfüstölnek; hordóban? szekrényben? hombárban? megfulad; jeges
veremben? megfagy; hová legyen? mit csináljon? A veszély perczről
perczre nőtt, az ostromlók már bedugták fejeiket az ablakon s úgy
ordítottak be, az első emeleten már elfoglalták a szobát, s a
lépcsőajtókat feszegették. A mint ekként futna padlástól pinczéig,
nyavalyás, véres verítéket izzadva homlokán, már a halál szeplői verték
ki arczát, midőn egyszerre észre kezdi venni, hogy az egész házban
egyesegyedül van, cselédjei nincsenek sehol.
– Hol vagytok? kiált siránk hangon. Hová bujtatok el? Miért nem szóltok
nekem? vigyetek engem is oda. Engedjetek oda mennem, oh rejtsetek el
engemet is.
Künn az ajtó már recsegett. Pozsgai őrültként nyargalt körül az udvaron,
midőn egyszerre egy akol mellett észreveszi a felnyitott rácsot, mely
azon csatorna nyilását szokta fedezni, mi a kastély udvaráról egész le a
Szamosig vezetett. Cselédjei azon keresztül szöktek meg, mint a
patkányok.
Pozsgai egy perczig tétovázott, ha elfogadja-e ez undok menekvési útat,
vagy inkább agyonveresse magát; de azon pillanatban nagy ropogással dűlt
be a vasajtó küszöböstől együtt, s neki még csak annyi ideje maradt,
hogy a szűk csatornába lebújjék, melyen át négykézláb mászva kellett
haladnia, több mint hatszáz lépésnyire.
A betört ajtón aztán omlott be a sokaság a kastélyba.
– Hol vagytok? gyertek elő! kiabáltak nagy bolondul, s betördelve minden
ajtót, összezúztak széket, asztalt, ágyat és almáriomot, elleneiket
keresve, s hogy sem székben, sem ágyban és almáriomban nem találták
őket, összetörték a tükröket, edényeket, mintha képesnek hitték volna
Pozsgait, hogy féltében akármelyik szűknyakú korsóba bebúvik.
Kozár uram váltig iparkodott őket kapaczitálni, hogy ne törjenek semmit
össze, mert az már most mind az övé, s csak neki tesznek vele kárt; nem
lehetett azokat megállítani, csak annyira, hogy nagy nehezen rá tudta
őket venni, hogy fel ne gyújtsák a házat, benne ugyan nem hagytak neki
egy ép asztallábat s még azután is feszegették az ablakvasakat, a mikor
már vígan járhattak az ajtón.
Végre felfedezte valaki a titkos alvilági útat, melyen keresztül
ellenfeleik megszöktek, mire lerohant az egész sokaság a Szamosra s
meglátva, hogy Pozsgai és emberei már akkor egy dereglyére kapva, a
Szamos mentében hajóznak lefelé, ott azokkal sokáig tréfáltak, köveket s
mindenféle szép szót küldözve utánuk.
Kozár és Kapornaki uraiméknak az alatt volt annyi eszök, hogy bezárták
az udvar kapuit s mikor visszafelé kezde jönni a garázda nép, a
kerítésen keresztül értekeztek vele, csak a józanabb részét véve fel a
kastélyba, a többinek pedig az udvaron kívül süttetve egy ökröt s
leküldve néhány akó bort, melynek is azok rögtön vérét vették.
És így meglevén szépen, a két úrnak nem volt immár nagyobb gondja, mint
a még helyreállítható székeket, asztalokat összetákoltatni, az ablakokat
befoldatni üveggel s a levert vakolatot újra kisimíttatni, s ajtófelet
és ablakrámát beállíttatni a maga helyére.
A meddig ez meglett, addig is nyitva állott az erélyes csoport számára a
pincze és éléskamra, s közhasználatra bocsátva Boór Ádámnak több száz
akóra menő legjobb ó-borai; mikor pedig minden nagyjából helyre volt
állítva, akkor elhozatták az örvendő urak saját házaikból legjobb
boraikat, szekérszámra a fáczányt, szarvast s minden drága vadat,
megrendeltek sok mindenféle marczipánt és piskótát kolozsvári
boltosoknál, s beinvitálták a környékbeli nemességet beiktatási
vendégségre; kik is határozott napra mindnyájan begyülekezének,
hadnagyok és királybirák s meguralván a két derék donatariust, kezökbe
adták a hantot,[11] közben egy kis vita is támadt Kozár és Kapornaki
uraimék között, ez utóbbi nem akarván semmit tudni az elsőbbnek faizási
és makkoltatási jogáról; hanem a jelenlevők közbenjárulására abban aztán
megegyeztek, hogy Kapornaki uram minden tíz emse után két malaczot s
jogelismerés tekintetéből faizásért egy kurta forintot adjon Kozár
uramnak.
Ezzel asztalhoz ültek mindnyájan, s jól ki levén éhezve a határjárás és
a sok disputa miatt, vígan ellakozának, iván a házi urak s minden
jelenlevők egészségeért, később pedig a jelen nem levőkért is. Az ebéd
vége szinte vacsorává fajult már, a midőn valami késői hintó gördül be
az udvarra s hallatszik, hogy valakit a csatlósok odakinn nagyon
uralnak; – ugyan ki jön ilyen későn? mondogatják: maradt még számára
sült és czukros lepény, – a midőn felnyilván az ajtó, belép rajta egy
egészen hivatlan vendég, Naláczi István uram.
Kozár Ferencz egyszerre ugrott fel helyéről elfogadni a derék urat s
kinálta üléssel, borral és ebéddel.
– Köszönöm kegyelmed jóvoltát, válaszolt épen nem mosolygó képpel
Naláczi, nem azért jöttem, hogy kegyelmednél ebédeljek, különben is túl
vagyok már rajta, hanem egy barátságos tudósítást hoztam kegyelmetek
számára Teleki Mihály uram ő kegyelmességétől, a fejedelem ő nagysága
első tanácsosától.
Kozár uram nagy orrfintorító képet csinált erre a szóra, mint a ki előre
érzi az illatot, de Kapornaki uram jó fejjel lévén, s azt gondolva, hogy
a fejedelem tán azt izente: hogy az övé legyen az egész jószág, a mint
fülhegygyel meghallotta Naláczi szavait, az egész társaság előtt
felkiálta:
– Halljuk, halljuk azt az izenetet. Tessék felénk fordulni, nagyságos
uram.
Naláczi vállat vont.
– Ha kegyelmed is úgy kivánja, én nem bánom. Tehát értésére esvén Teleki
Mihály uram ő méltóságának, miszerint kegyelmetek egyszerre hárman
inpetráltak egy és ugyanazon dolgot a fejedelem úr ő nagyságától, s azt
a szégyent tették, hogy sötétben, olvasatlanul, mulatságos szórakozás
közben mind a három folyamodást aláiratták s ennek következtében most
egymást kölcsönösen kiszórva, az országot erőszakoskodásaikkal
háborítják; ámbátor mind a hárman megérdemlenék, hogy az adományozást
elveszítsék s magok törvénybe hivassanak, mindazáltal a tanácsos úr nem
akarja mindnyájokat egyenlően sújtani, s egyiket csakugyan kénytelen
levén a jószágban megerősíteni…
A két úr fellélekzett. Melyik lesz a kettő közől? Mindegyik arra
gondolt, hogy mint perelje akkor vissza a másiknak átengedett részt?
… – Tehát azt határozá a fentisztelt tanácsos úr, a több tanácsurakkal
egyben: miszerint a nálok panaszt tevő Pozsgai Ferencznek, az általa
előmutatott írásbeli meghatalmazások s hiteles tanúk bizonysága szerint,
legtöbb és legtörvényesebb joga lévén e jószághoz…
A két úr a fellegekből cseppent alá.
… – Ennélfogva felszólíttatnak kegyelmetek, miszerint e mai naptól
számítandó tizenöt nap alatt mind a kastélyt, mind e jószágot minden
hozzátartozandóikkal, cselédjeikkel és vendégeikkel egyetemben elhagyni
és átengedni kötelességüknek ismerjék; ellenkező esetben parancs adatván
Béldi Pál uram ő méltóságának, a székelység generálisának, hogy a keze
alatt levő hadakkal nyomban kiinduljon s minden törvényes eszközökkel e
jószágot erővel is elfoglalja; a kiket benne talál: akár urat, akár
cselédet, akár pediglen vendéget, megfogdossa, megkötözze s leszállítsa
Fogarasra. Melyet is im kegyelmeteknek a fejedelem s a tanácsurak
nevében tudtul adva, van szerencsém magamat szíves grácziájokba
ajánlani.
E szavakkal eltávozott Naláczi.
Az ott maradtak elnémulának s mindaddig nem bátorkodott senki egy igét
is kiejteni, a míg nem hallatszott az eltávozó kocsijának zörgése. Csak
akkor jutott eszébe Kozár uramnak öklével az asztalra ütni.
– Ezer milliom tatár ördög! Ezt nem hagyom. Így meg nem hagyom magamat
vettetni, ha a fejem utána megy is. Itt maradunk! Egy tappot se menjenek
kegyelmetek. Majd meglátom én, ki meri az én házamon belől az én
vendégeimet bántani! Majd meglátom én: Béldi Pál uram hány arasz, ha
engemet körül akar nyalábolni. Hisz ide jőjjön, ha veszteni való lelke
van… Inkább kész vagyok kimenni Törökországba, mint Zólyomi Dávid! majd
találok én még valakit, a ki tanácsuraimék ő kegyelmöknek parancsol!
Inkább tatárt hozok az országra! Igyunk, uraim, sohse törődjünk vele, a
mit az a tányérnyaló beszélt. Bánom, hogy a kútba nem dobattam, csak ne
sietett volna olyan nagyon! Igyunk, uraim!
A vendégek ittak, hozzá is fogtak egy-egy nótához, de csak nem ment az
olyan vigan, mint azelőtt, s utóbb Kozár uram úgy elázott maga is a sok
kinálgatásban és biztatásban, hogy végre eszmélet nélkül esett az asztal
alá s aludt másnap délig, mint a félholt.
Délfelé feltápászkodván, midőn kinyujtózá magát s szemeit kitörölgetve,
meggyőződék róla, hogy él s bizonyossá lett, hogy hol van, bekurjantá
egy csatlósát, s nagy rekedt mámoros hangon kérdé tőle:
– Mit csinálnak a vendég urak?
– Mind elmentek azok, uram, még hajnal előtt, ki-ki a maga kocsiján
haza.
– S nem mondták, hogy visszajönnek.
– De biz úgy örültek, hogy elmehettek, képpel se’ fordultak erre többet.
– Gyáva népek! mormogá magában Kozár úr. Jól van, hadd menjenek, el
lehetek nálok nélkül; hát Kapornaki uram mit csinál?
– Az is elment minden hozzátartozandóival egyben.
– Az is? förmedt fel Kozár uram. Jól van. Csak az ő baja lesz, nem
bánom, ha felfalják is az ő jószágát. Hát a lúfők?
– Azok is elmentek, nagy uram.
– Azok is elmentek! ordítá Kozár s már erre felugrott ágyából. Jól van.
Azaz, hogy már ez nem jól van. De tán a cselédség csak nem szökött még
meg?
– Biz uram azoknak is nagyon kifelé áll a rúdjok.
– Hajh a ki adta! hajh a ki vette! Hát ilyen emberekkel van tele a
világ! Nincs hát egy ember az egész országban, hogy egy szóra mindenki
elhagyja az igaz embert. No de hiszen, ha ide kell hagynom ezt a
jószágot, fogadom lelkemre, hogy rajta hagyom utoljára kezem szennyét,
hogy az édes apja képére sem ismer rá, a ki utánam jő, s lesz neki mit
siratni harmincz esztendeig!
Kozár uram be is váltá, a mit megigért, emberül. Látva, hogy az
elfoglalt birtokban meg nem tarthatja magát, a hátralevő két heti időt
arra fordítá, hogy a mit lehet, elpusztítsa azon. A szép fenyőerdőt a
ház mögött kivágatá tőbül; kitépette a gyönge gyümölcsoltványokat;
meghordatta terméskővel a veteményes kertet s a gátakat elszakíttatva,
mik a patakot a Szamosba vezették, elöntötte iszappal az egész lapályt
az őszi vetésekkel; ökröket, lovakat kiveretett az erdőre, vadvizes
nyirokra hajtatta a juhnyájat; a pinczében eczetet töltött a borok közé,
avas zsírral mázoltatta be a szobák falait, ólommal öntette be a
zárakat, lakatokat, minden még meglevő bútort darabokra szedvén
széllyel, úgy szétrakott, hogy a mely széknek a lába a padláson forgott,
annak a vánkosa a pinczéből került elő, csak a tizenötödik nap reggelén
hagyá oda a birtokot, a midőn már nem volt mit elrontani többé, úgy,
hogy a mint azon nap estéjén Pozsgai Ferencz uramat a törvényes segítség
bevezette, az alig talált haza a puszta kastélyba. Az útak el voltak
árkolva, a szántóföldek elöntve vízzel, a kertek kővel terítve, fenyő-,
erdő- és gyümölcsfák a földön feküdtek, pásztor nélkül őgyelgett a
juhnyáj, felére olvadva a kiütött métely miatt, elvadultak a paripák az
erdőhöz szokva, kipállott a vetés, eczettel tele a hordók, a házban egy
zárt sem lehete felnyitni, mind úgy kellett az ajtókat betörni, s
belépve a szobákba, nem volt azokon mit látni, mint ocsmányságot és
pusztulást, s három napig lehetett a háznál mindent tűvé tenni, a míg az
ember egy bútordarabot a másikhoz birt illeszteni.