Úgy hiszem, valahol, egy korábbi műben elmondtam már, milyen jó jámbor
érzelmű férfi volt az öreg Apafi Mihály fejedelem, s hogy nagyobb hibája
nem is volt szegénynek, mint épen az ő szerfelett való jósága és
engedékenysége, s kivált, a midőn gondoszlató és szívvidámító szerek
által magát olyan állapotba helyezé, a melyben az ember inkább érezni
szokott, mint gondolkozni, s a mi nem tartozott nála a rendkívüliségek
közé, olyankor kérhetett tőle, kinek mi tetszett: jószágokat,
hivatalokat és halálitéleteket. És ha a derék Bornemissza Anna, kinek
épen oly jó szíve, mint a milyen éles elméje volt, védangyalul nem lett
volna rendelve a gondviselés által a jó fejedelem úr mellé, talán nagyon
sok bajt is szerzett volna mind magának, mind az országnak e gyöngesége
által.
Így is sokszor megejtették a főurak, mikor külön kaphatták nejétől, s ha
egy vagy más elhítta őt magához ebédre, lakomára, már akkor bizonyos
volt, hogy annak a barátságos vigalomnak Apafi adja meg az árát.
Így történt egy időben, hogy Kapornaki Demeter uram, kinek szép nagy
erdősége volt a gyergyói havasokon, meghivá magához a környékbeli
nemességet és a székely urakat, nemkülönben azoknak közbenjárása által a
fejedelmet is hajtóvadászatra, mely annál gyanusabb tüneménynek
látszott, minthogy Kapornaki uram annyira ismeretes volt zsugoriságáról,
hogy még saját szájától is sajnálta az ételt, s megzálogolta a
parasztot, a ki az erdejében felszedte a vaczkort, s most egyszerre csak
elkezdett lakomákat adni s vendégeket csődíteni. A minthogy a
fejedelemasszony, valami rosszat sejtve, le is készült verni az
odamenetelről Apafit, úgy hogy az, mikor elment, nem merte megmondani,
hova megy, hanem azt állította, hogy Marosvásárhelyre megy dolgában;
pedig hát a hajtóvadászatra ment Gyergyószékbe.
Ott sok szép nemes uraság volt összegyülekezve, kik mind hizelkedve
fogták körül a jó öreg urat s ezerféle apró előzékenységgel viseltettek
iránta, mint a mivel legjobban meg lehetett ragadni figyelmét.
Különösen három nemes úr forgolódott leginkább a fejedelem körül.
Akármerre ment, mindenütt gondosan sarkában voltak, kérdezősködtek neje,
gyermeke felől, magasztalták, a kiket szeretett, rágalmazták, a kikre
haragudott.
E három úr volt: Kapornaki Demeter, a házi gazda, Kozár Péter és Pozsgai
Ferencz, kik úgy elfoglalták a fejedelmet, hogy másnak alig jutott
belőle.
Minden vadra, melyet ők magok ellőttek, ráfogták, hogy a fejedelem
lőtte, úgy délfelé a fejedelem maga is nevetve kezdé tapasztalni,
miszerint daczára annak, hogy ötszörnél többször ki nem sütötte az idő
alatt fegyverét, mégis négy farkast, három vadkant és egy bölénybikát
ejtett el.
Az ebéd férfias falatozásból állott, csak az estebéd volt a
főtanyahelyre rendezve; de a szíves házigazdának gondja volt rá, hogy
addig is a fejedelem a hol megéhezik vagy szomjuhozik, kéz alatt
találjon mindent, s midőn végre a kifáradás után neki telepedtek az
ízletes vacsorának, Apafinak oly jóízűen esett étel és ital, hogy vége
felé valahány hajtó, taksás és szekeres jelen volt, azokat mind megtette
nemes embereknek!
Ez kedvező időpontnak látszék a három úrra nézve, kik a nélkül, hogy
összebeszéltek volna, kölcsönösen kitalálták egymás szándékát s
segédkezet nyujtának egymásnak annak kivitelére.
Legelsőbb is tehát külön vonák a fejedelmet, eltávolítva mellőle a többi
alkalmatlan embereket s ekkor elővoná mindegyik dolmánya zsebéből az
eddig rejtve tartogatott folyamodó leveleket s eléterjeszté alázatosan
mosolygó arczczal a fejedelemnek.
Egyik úr sem tudta, hogy mit kér a másik a maga levelében, s mindegyik a
magáét iparkodott megkedveltetni.
– Egy kis folyamodás ez, nagyságos uram, holmi megürült birtokért, a
minek nincs gazdája. Monda Kapornaki édeskés hangon.
– Az enyim egy kis kérelem, igért és meg nem kapott jutalomért nagyapám
fáradságai végett; ajánlja magát Kozár Péter.
– Az enyim pedig csak egy kis megerősítés és helybenhagyásérti esedezés
oly jószágra nézve, a minek már régóta igazságos birtokában vagyok; így
beszélé Pozsgai Ferencz.
A fejedelem nagy zavarban volt és nevetett.
– De édes fiam, nem olvashatok én most, mert sötét van már s fáklya
világánál nem látom az írást.
– Nem is szükséges az, állítá Kapornaki, hisz méltóztatik bennünket
ismerni, hisz nem kérünk mi semmi olyast, a miből nagyságodnak kára
származhatnék.
– Mint szinte az országnak sem; toldá utána Kozár.
– Valamint honfitársaink közől senkinek sem; egészíté ki Pozsgai.
– De hát mit csináljak vele, édes barátaim, szabódék a fejedelem, látva,
hogy nagyon fogják; hisz ha akarnám, sem írhatnám alá, mert tintám
nincs.
– Oh, rögtön szolgálok vele, kiálta Kapornaki készséggel s félrefutott
az erdőbe, keresett egy bodzafát, annak az érett bogyóit belefacsarta
egy pohárba s kész volt a tinta.
– Igen, de írónád is kellene.
Nosza azért meg Kozár uram lódult neki, levágta a gólyaszalonkának az
orrát s faragott belőle kalamust.
– De asztalom sincs: a földön csak tudtunk enni, de írni nem tudok
asztal nélkül. Hagyjuk ezt holnapra.
– Oh kérem alássan, leszek én asztal; szólt Pozsgai készséggel,
négykézlábra állva a fejedelem előtt, hogy hátát használhassa asztal
gyanánt, azon írni alá a folyamodásokat.
A fejedelem előbb kikaczagta magát a mulatságos ötleteken s azután
nolens-volens elvette a kezébe tuszkolt íróeszközt.
– Ha már annyira siettetik kegyelmetek, hát Isten neki.
S azzal szépen-nemszépen aláírta a három fel sem nyitott folyamodványt,
szalonka-orrból faragott kalamussal, bodzabogyóból facsart tintával,
Pozsgai uramnak a hátán.
A három úr nagy örvendve dugá zsebre a folyamodványokat, míg Apafi
azután sem győzte eléggé nevetni azt a sajátságos tréfát, a mit
végbemenni látott.
Hát még ha el is olvasta volna a három folyamodványt, melyet látatlanban
aláírt, akkor kaczagott volna még csak méltó okkal.
Mind a három úri ember egy és ugyanazon dolgot kérte Apafitól;
mindhárman illyefalvi Boór Ádám megürült birtokát kérték fel, különböző
jogczímeiknél fogva: egyik sem tudósította a másikat arról, hogy mit
kér, s mind a három egyszerre intézvén Apafihoz kérelmét, a fejedelem
ugyanazon dolgot ugyanazon órában és helyen mind a háromnak megadta.
Már most hogy fogja az a három derék ember egymást abból a jószágból
nyakra-főre kihajigálni?