Csúnya nagy potrohos ember volt a seraskier, hájjal volt béllelve minden
porczikája, az ujjait ökölre nem birta volna fogni, mert még a tenyerén
is szalonna volt, tripla tokája volt s lelógott nagy lomhán, s hasának
nagy terjedelme miatt soha sem látta lábait. Mindamellett szüntelen
gyalogszekéren hordatta magát nyolcz-nyolcz rabszolga által felváltva, s
az a lebtica is vasból volt; mert ha fából lett volna, ízre-porrá tört
volna.
Számtalan rabszolgát tartott e derék úr, ilyen gazdasági elve lévén:
Minden igavonó állat között a legolcsóbb az ember; egy ökör tíz-húsz
arany, egy ló ötven, száz, százötven denár, ki micsodás? egy erős
legényt pedig megvehetni két talléron, mikor vásárja van. Egy ló csak
tíz-tizenöt esztendeig ló, de egy markos ficzkó eltart ötvenig is.
Lovat, ökröt drága szénán kell teleltetni, az ember megél abból, a mi
hulladék marad; a barom csak nyáron dolgozik, télen pedig pihen; a
rabszolga nyáron ekét, boronát húz, télen pedig malomban őröl, vagy
bányában kopácsol. E végett a derék ember egész gazdaságát úgy rendezte,
hogy a hol csak lehetett, emberi kezek végeztek minden munkát, azok
szántottak, takarítottak, csépeltek és hajtották a gázlómalmokat,
vontatták a hajókat.
Épen most is gabonát csépeltet rabszolgáival a derék úri ember a szérűs
udvaron, két rabszolganő hajtja róla pávafarkakkal a legyet, kettő
lábait mosogatja, a többiek nagy tekenőkben szemelgetik a konkolyt a
tisztabúza közől, s jaj nekik, ha nem vigyáznak! a hány szem közte
marad, annyi korbácsütést kapnak, – a midőn egy csausz jő sietve
jelenteni, hogy Kucsuk basa feleségének egy előre küldött futárja
köszönteti a kegyelmes urat, miszerint nemsokára be fog hozzá szállni
egész úti kiséretével együtt.
– No már megint vendég! szólt mérgesen a renegát. Hogy nem tudnak ezek
az emberek odahaza maradni! S micsoda új szokás már ez, hogy az
asszonyok utazni járjanak? minden becsületes vallásos török utálattal
fordulna el az ilyen becstelen asszonyoktól, ha még volnának becsületes
vallásos törökök sokan, mint én. Veszendőben van a régi muzulmán
erkölcs!
S mindezt oly pofával mondta a jó seraskier, mintha Orkhán szultánnal
jöttek volna ki ősei Ázsiából, pedig tíz év előtt még genuai
olajkereskedő volt a jámbor.
– Hanem hát csak hadd jőjjön az asszony; «ebet gazdájáért, mond a
példabeszéd, asszonyt az uráért illik megbecsülni».
Hanem azért csak oda kinn maradt a szérűn, gondolva, hogy ha ott fogadja
el, majd csak hamarább tova megy, s utasítást adott az étekfogóinak,
hogy mikor azt fogja nekik mondani: hozzatok a legdrágább frissítőkből,
s mindenféle csemegét! ne hozzanak egyebet, mint nádmézes vizet és
mogyorót.
Nemsokára megérkezék Katalin s leszállva lováról, a seraskier elé
sietett s azt illően üdvözölve, a két gyermeket hátul hagyá.
– Ühm, nem rút asszony, mormogá magában a seraskier, csakhogy egy
kicsinyt kevélynek látszik; hanem az szép, hogy olyan sűrű szemöldöke
van, az ritkaság és nagyon szép a fehérszemélynél. No hát, hozott Isten,
jó asszony, meddig maradsz itt?
– Tőled függ, hogy rövidebb, vagy hosszabb legyen látogatásom, felelt
Katalin udvariasan. Hallván vendégszereteted hírét s erre utazván, nem
akartalak kikerülni.
– Igen? szólt a derék úr. (Vajjon ki lehetett az a gazember, gondolá
magában, a ki elhiresztelt, hogy vendégszerető vagyok?) Tehát hova
utazol, jó asszony?
– Anadoliba: egy régi fogadásom következtében.
– No, Allah segítsen útadban. Szakácsok, hozzátok azon drága csemegéket.
Tehát Anadoliba utazol. Akkor bizony igen sietned kell.
– Sietnem kellene, az igaz, mert egy régi fogadásom szerint minden évben
ki kell váltanom rabságból egy magyar foglyot, s izentem már a közellevő
török urakhoz, de egyiknek sincsen, e végett magamnak kell egyet
távolabb keresnem.
– No, biz ez furcsa fogadás; hanem Allah nagy és hatalmas s vannak
mindenféle emberei.
– Igazat mondva, jó szomszéd, te egy nagy út viszontagságaitól engem
megmenthetnél, ha tán akadna birtokodban magyar fogoly.
A seraskier némán kaczagott, fejét elé-hátra rázva.
– Magyar fogoly, magyar fogoly? Ha paripáról beszélsz, jó asszony, akkor
tudom, mi az arab paripa, mi a lengyel, mi a burkus? az egyiknek sovány
feje van, kiülő pofacsontjai, síma szőre, másiknak bolyhos szőre, vastag
feje, széles szügye; ha perzsa toklyót, egyptomi argalit, magyar juhot
kérdeznél tőlem, azt érteném, amarra vastag farkáról, másikra őzfejéről,
emerre kacskaringós szarváról rá lehet ismerni, de hogy mi különbség
legyen egy magyar rabszolga, vagy egy görög rabszolga, vagy egy georgiai
rabszolga között? azt nem tudom; füle, orra, szeme mindegyiknek
egyforma, én csak kicsinyekre és nagyokra szoktam őket osztani.
– Elmés ember vagy, seraskier, szólt a delnő, alig türtőztetve haragját,
nem akarlak én terhelni azzal, hogy kedvemért rabszolgáidat osztályozd,
hanem ha sziveskednél egyet átengedni közőlök, majd az én gondom lenne
azt kiválasztani a sok közől.
A seraskier fejét rázta.
– Nem lehet, jó asszony. Egy sem eladó, bár még többet vehetnék hozzá,
így is fele a földeimnek parlagon hever, s felvehetem, hogy a hajdúk
minden héten agyon ütnek belőle kettőt-hármat, nyakamon a tél s az
ólombányákba ha leküldök Rebbi-alevval (deczember 1) kétszáz rabot, nem
jön belőle több vissza Dsemadi-alevval (február) száznál, felét
elpusztítja az ólomgörcs, alig jöhetek ki velök.
– No de, kedves szomszéd, szólt Katalin, odaülve a seraskier mellé a
hordszékre, s végig simogatva bársonysíma kezeivel annak elhízott
pofáját. Lásd, milyen kedvet tehetnél nekem, megszabadítnál egy hosszú
út terheitől; nem is kivánnám tőled ingyen, nem sokalnék egy pár száz
aranyat érte.
A seraskier arcza erre szépen elkezde fényleni, az electricus czirógatás
a szép asszony kezeitől, vagy tán még inkább az ajánlott kétszáz arany,
megvesztegetőleg kezdének hatni mogorva kedélyére, s miután előbb jól
kinevette volna magát, mint olyan ember, ki jól tudta, hogy a vele
született nagy szivesség miatt most nagy áldozatot követ el, de már nem
törődik vele, ráhagyja a hölgy kérését.
– Legyen no. Te gonosz nő vagy. A prófétát képes volnál mosolygásra
gerjeszteni hamis szemeiddel. Hát nem bánom. Legyen meg, a mit kivántál.
Itt látsz egy csoport rabszolgát, választhatsz belőlök, nem bánom. Nem
kivánok érte díjat sem; neked adom. Oda adom ingyen.
Hanem azután mégis megbánta, hogy egészen ingyen engedte át s utána
tevé:
– De aztán én nekem küldesz Erdélyből egy vég aranynyal áttört thalytot.
– Szívesen, jó szomszéd.
– Meg, ha akarod, tizenkét narancs- és gránátalmafát a kertedből.
– A legszebbeket kapod meg.
– Aztán meg, ha nem restelnéd, a férjed paripái közől elküldhetnél
egyet, talán azt a Mizrim nevűt, meg ha ráérsz, hozathatnál számomra
néhány száz hollandi tulipánhagymát.
Kucsukné mindent megigért, s ilyenformán ráment apródonkint az ajándékba
kapott rabszolga mintegy ezer darab aranyra.
– Hát nem bánom, válaszsz közőlök, azt hiszem, van köztük magyar is
egynéhány.
– Kár volna ezeknek számát csonkítanom, jámbor seraskier, látom, most is
mind munkában vannak, nem akarlak olyantól fosztani meg, a kire
szükséged van, majd csak holmi heverő rabot viszek el tőled, teszem föl,
tán egy kecskepásztort, ki nélkül könnyen ellehetsz.
– Kecskepásztort? kérdé fülhegyezve a jámbor. Miféle kecskepásztort,
honnan, merről?
– Az útban láttam egyet, ha jól emlékszem, a Dzerdzina völgyben.
– Ahhá! kiálta fel, kezeivel térdeire csapva a török, te a kétszarvú
embert gondolod, s furcsán nevetve tevé utána: azt nem adom, jó asszony.
– Nem adod? Hát igéreted csak addig tart? Nagyon rosszul tanultad meg a
török szokásokat, a mit a muzulmán kimond, azt megállja.
– Én azt mondtam, hogy válaszsz azok közől, a kik előtted vannak, de te
meg akartál csalni, s a kétszarvú emberre gondoltál, oh ez nem eladó
senkinek. Ha neked fogadásod tartja minden esztendőben kiváltani egy
magyar rabot, nekem meg fogadásom van, ezt az egyet el nem adni semmi
áron.
– De hiszen, jó szomszéd, azon ajándokokért, miket tőlem kivántál,
százat vehetsz a hadsereg megtérte után.
– De egyet sem olyat; mit gondolsz: kétszarvú embert? a milyet soha se
látott senki; nem, nem adom, kitömetem polyvával, mint az elfogott római
vezért a perzsa király.[9] S itt fog állani a kertemben, a bokrok
között, csudára.
– Az Istenért, ne beszélj így, seraskier, kiálta a nő, aggódó pillantást
lopva a gyermekek felé, kik a seraskier minden szavát hallhatták. Légy
könyörülő, lásd azon szegény embernek két árva gyermeke van!
– Két gyermeke! kiálta közbe a muzulmán. Talán épen ezek, a kik előttem
állnak, oh akkor ezek is az enyémek, a kié a ló, azé a csikó.
Károly hirtelen visszarántá testvérét, ki már a seraskier lábaihoz akart
borulni, apjáért könyörgendő, s ritka jelenléttel válaszolt:
– Csalatkozol, seraskier. Mi szabad törökök vagyunk. Kucsuk basa
énekesei.
– Hazudtok, hazudtok; látom reszketésteken, hogy apátokért jöttetek
könyörögni. Az a kis lány sír! no tagadjátok, hogy sír! No mondd, te kis
fiókgalamb, hogy nem sírsz?
– Nem sírok; felelt fogait összeszorítva Ilonka.
– Én pedig hát azt mondom tinektek, hogy a kétszarvú embert még ma
elfogatom, megnyúzatom, – ahá, úgy-e, hogy sírsz?
– Ember, légy könyörülő, s ne kisértsd az Istent; kiáltá összekulcsolt
kezekkel Kucsukné.
A hájtömeget a könyörgés még dühösebbé tette. Mérgesen emelte fel kezét.
– Esküszöm a próféta szakállára! esküszöm a paradicsomi szent tubafa
árnyékára, melyet a leggyorsabb lovas sebes futással hétszázhetvenhét
nap alatt kerül meg; esküszöm Aisának, a próféta feleségének kötényére,
melyet a hivők zászló gyanánt viselnek; hogy ha egy birodalmat adnátok
is a kétszarvú emberért, ha nekem adnál napot, holdat, csillagokat érte,
délczeg asszony, még ha saját magadat adnád is érte…
– Seraskier! kiálta a delnő felpattanva, s izmos kezével egy olyan
kanyarulatot tőn, a milyet szoktunk tenni, ha valakinek pofonvágást
igérünk.
– Tehát arra esküszöm, halld meg, hogy mikor ezt az én fejemet odaadom
erről az én nyakamról, akkor adom oda a kétszarvú embert a
rabszolgaságból!
– Jól van, kiálta szikrázó szemekkel a delnő, s megfenyegetve
összeszorított öklével az embert, egyszerre elrekedt hangon mondá neki,
összecsikorgatott fogakkal: tehát jól vigyázz arra a te fejedre.
Azzal inte kiséretének, hogy menjenek, s a két gyermeket kézen fogta.
– Ohó! megállj azokkal a gyermekekkel! kiálta utána a seraskier, azokat
egy tappot sem viszed innen tovább. A kié a fa, azé a gyümölcs; apjok
enyém, a porontyok is nekem születtek.
A delnő visszafordult e szavakra, párduczi termetének minden izma
vonaglani látszék, szemei kerekre ki voltak nyilva, két sűrű szemöldöke
vonaglott, mint két fekete kigyó, s megnyilt ajkain keresztül
összeszorított fogainak gyöngysorai látszának meg; arcza lángolt
kimondhatatlan dühtől, és körmei, mint a saskeselyűé, görbültek befelé.
Így nézett egy pillanatig a seraskierre; a másik pillanatban, mint
kölykeit védő anyatigris, villámsebesen rohant az emberre s belemarkolva
két izmos kezével annak irtóztató tokájába, megrázá azt olyan vad
erővel, hogy recsegett, ropogott alatta a vasszék, s összeszorított
torkából egy hang ki nem birt jönni, hanem pofája elkékült, mint a
posztó, s szemei kijöttek üregeikből.
Akkor egy lökéssel hanyatt taszítá az embert, hogy csak elmállott, mint
az érett körte, s azzal hirtelen felkapott lovára kiséretével együtt, s
elvágtatott a seraskier udvarából.
Az pedig ott fuldokolt, öklendezett és eviczkélt egy darab ideig, míg
emberei ismét felemelték, s nagysokára tudott egy szót félig kimondani:
– Fog–játok el! hörgé elfulladva. Hozzátok nekem vissza! Lóra üljetek.
Néhány pandur lóra is kapott azonnal, de a delnő és kisérői már akkor
messze elhaladtak, ámbár, ha közel lettek volna is, a milyen nagy volt a
Kucsukné szolgáinak kedve asszonyukért verekedni, épen olyan kicsiny
volt a seraskier szolgáié urok kedveért fejeiket beveretni, s estefelé
haza kullongtak egyenkint, mondván, hogy jó lovaik voltak a futóknak,
nem érhették utól.
A seraskiert elöntötte az epe, hogy másnap oly színben volt, mint egy
megérett tök.
Károly hazáig nem győzte csókolni védanyja kezeit, azokat az izmos
bársonysíma és aczélkemény kezeket.
Boór Ádámot pedig azonnal tudósíták, hogy rejtse el magát a
hegyhasadékok között, s ha a seraskier keresteti, elő ne hagyja csalni
magát.
Ez tehát nem birva kifogni a kétszarvú embert sziklái és barlangjai
közől, s nem tölthetve Katalinon boszúját, panaszt tett a szultán
Kiaya-Bégjénél a rajta elkövetett erőszakoskodás miatt, hanem ez azt
tanácsolta neki, hogy jobb lesz, ha elhallgat az egész dologgal, mert ha
a szultán megtudja, hogy ő egy asszony által meghagyta magát fojtogatni
megteszi a tréfát, hogy azt az asszonyt nevezi ki helyette seraskiernek.
Katalin pedig hazaérkezvén, rögtön parancsot adott fegyvereseinek, hogy
éjjel-nappal az útakat őrizve, minden postát és hírnököt, ki levéllel
vagy izenettel megy határaikon keresztül Erdélyből a seraskierhez, vagy
tőle Erdély felé, fogjanak el és vigyék eléje.
Hogy mi czélja volt az elmés asszonynak ez intézkedéssel, azt későbben
megtudandjuk, de most el kell őt egy időre hagynunk, hogy áttérhessünk
egy kissé Erdélybe s körülnézzünk, mik történnek ott azalatt.