A nap még fenn volt az égen, de a mély völgyben rég este volt már. Ide
naponta csak hat óra hosszat süt verőfény, az sem talál semmit a komor
sziklákon, a mit kikeltsen, csak a tetőkön zöldül holmi gindár bokor s a
törpe sóskafa, melynek lombjain elszórt kecskenyáj legelész, inkább vad,
mint szelid, miket csak egy-egy zivatar képes összeterelni: olyankor
együvé bújnak egy sziklaoduba, számbaveheti a pásztor: hánynyal fogyott?
hánynyal szaporodott?
Mentül tovább halad a karaván, a völgy annál sötétebb, szorosabb; óriás
sziklafalak merednek fel két felől, miknek hasadékaiból bömbölő
barlangok nyilásai tátongnak elé. Az ember úgy fél, úgy szorong: ha ezek
a roppant függő bérczek egyszerre csak összeomlanának! Az ég mindig
keskenyebb lesz, már valami homályos köd kezd ülni a völgyre, az emberek
úgy hallgatnak, csak az öszvér csengetyűje ad dolgot a visszhangnak, s
az utasok után legördülő kavics.
Végre a völgy legmélyebb helyére érnek, itt egy roppant kődarab zárja el
az útat, melyet valaha földrengés vethetett a völgy hasadékába, s a mint
egyik felével a meredek sziklaoldalhoz lapul, másfelől úgy elszorítja az
útat, hogy mellette elhaladva alig enged két arasznyi tért az utazónak,
azon túl száz ölnyi mélység, s a ki lovon halad, kénytelen féloldalt
hajolni, hogy a sziklához ne dörzsölődjék: egy botlás, egy szédülés, s
ló és lovas ezer darabra zúzott.
Mindenki szorongva közeledett a helyhez, az emberek egymásra
tekintgettek.
– No gyermekek, szólt az oláh kalauz, most aztán imádkozzatok, mert ha
itt kap bennünket a gonosz, még csak futni sincs hová.
A fiú boszankodva hallá a figyelmeztetést, s a mint a sziklához érve,
még egyszer hozzá fordult a kalauz, intve őket:
– Itt azután elhallgassatok egészen, mert bizony Isten, nem engem kap el
valami, hanem titeket.
Károly csak azért is daczosan levevé nyakából mandolinját s egy víg
accordot adva rajta, elkezdé bátor hangon dalolni:
«Sárga ló, sárga ló, arany patkó rajta!»
Azon pillanatban ijedten kapott az oláh Katalin lovának zablájához,
csaknem hanyatt esve:
– Jézus Mária! ahol a kétszarvú ember!
Mindnyájan oda tekintettek. Valóban ott állt, a sziklaköb tetején,
mintha egy rejtett üregből bújt volna egyszerre elő a meghallott dal
szavára.
Úgy, a hogy a török által leiratott: lábai szőrös tehénlábak, hátán
összekötött bivalybőr, homlokából két hátrahajló szarv nőtt elő, mely
vad, ijedelmes tekintetet adott különben oly szelid arczának, melynek
vonásain e pillanatban még örömöt, még mosolyt, még emberi vágyakat is
lehete látni.
A mint ott a magasban állt, a karaván feje fölött, görcsös botjára
támaszkodva, sötét alakja, hegyes meghajlott szarvai élesen kitünve az
alkonyéj színéből: az egész karaván holttá bűvölve állt; Katalin
paripája horkolva ágaskodott, orrlyukaiból forró gőzt fútatva, s
felborzadt serényét hányva jobbra-balra, míg Ilonka felsikoltva takarta
el arczát bátyja kebelébe, ki vadul tekinte hátradobbanva az előidézett
rémre, s kezével vadászkéséhez kapott.
De a következő pillanatban reszketni kezdett a fiú, keze elbocsátá a kés
markolatát, arcza elsápadt, ajkai szótlanul nyiltak meg rebegve, melle
zihált, szó sem jött nyelvére, szemeit elfutotta a veresség; egyszerre
elveté fejéről fövegét, s neki rohanva a sziklának, mielőtt valakinek
eszébe juthatott volna meggátolni, a sziklahasadékokba fogózva, mint a
vad hiúz, oly sebesen felkapaszkodott a rémalakhoz, ott térdre bukott,
megragadva annak kezét, elhalmozá csókjaival, sokáig nem jött más hang
összekulcsolódott ajkaira, mint egy szótalan sirásé, minő annak sirása,
ki álmában kiáltani akar és nem tud; míg egyszerre, mint a zápor,
megeredt szeméből a köny, s akkor minden ízében megrendülve kiálta fel:
– Édes atyám!
A csodálkozás moraja zúgott fel a karavánból. Maga a fiatal testvér oly
kétkedő idegenséggel tekinte fel a rémalakra, s majd támadt, majd ismét
elmult arczáról a könnyű derű, mit a megismerés idézett néha reá. Ő nem
ismert apjára többé. Azokhoz a szép szemekhez, ama szelid mosolygó
arczhoz, mely az ő gyermeki szivében élt felőle, oly hasonlótlan volt e
kép, rémes két szarvval homlokán: jól mondá a fiú, hogy egyedűl ő fog
apjára találni és senki más.
De a férfi megismerte őket, s míg szótlan fájdalommal szorítá kebelére
fiát, szemeivel leányára tekinte le, oly búsan, oly fájdalmasan, mintha
könyörögne neki, hogy ismerjen ő is reá!
A fiú szóhoz kezde jönni, s könnyeivel együtt beszéde is megeredt.
– Emberek! jó emberek! Nézzétek, hisz nem rém ő, nem ördög, nem
kisértet; ember, mint én és ti; meggyalázva, elcsúfolva, megrontva, de
bizonyára nem Isten által, hanem gonosz emberek által; oh de én
megismerném apámat, ha arcza össze volna is törve; hát te? Ilonka! Nem
látod-e őt?
– Leányom! rebegé a rém, oly hangon, melynek keserves rezgése a sziveken
hatott keresztül, hogy Ilonka az ismerős hangra félájultan omlott le az
öszvérről, s csak Katalin védő karjai tarták fel.
– Jer, szállj le onnan! kiáltá fel az amazon, ha ember vagy és Istent
hiszesz, szállj le hozzánk!
Katalin egyedül mert megállani a közeledő rém előtt, ki fia karjára
támaszkodva, a szikla rovátkáin alászállt, kisérete szétfutva, biztos
távolból nézte őket; a kalauz felfutott egy fára.
Az ember lejött, s letérdelve leánykája mellé, összecsókolgatá annak
homlokát, szemeit, míg a gyermek magához tért ölében az atyai csókok
melegétől, s felpillantott, de hirtelen eldugta ismét arczát, s míg
kezecskéi apja nyakát ölelték át, arczát annak kebelébe rejté.
– Irtózik tőlem, susogá az ember bánatos sóhajjal, s azután fiához
fordult:
– Hol jártok itt? Miért jöttetek ki Erdélyből?
– Kétszer küldöttük el váltságdíjadat, mindannyiszor el kellett annak
tévedni, most magunk indultunk el vele.
– Későn érkeztetek vele, szólt az ember lecsüggesztett fővel.
– Oh, apám, sóhajtott a gyermek, jöttünk volna hamarább, de koldulva
gyűjtöttük váltságdíjadat idegen országban.
– Koldulva! ti? kiálta fel az ember, hát barátom, kit megbiztam, hogy
vagyonaim egy részét eladva, azt küldje el: Pozsgai nem él-e? Hát nőm
elfeledett-e?
– Barátod! kiálta dühösen égő arczczal a gyermek. Barátod kihajta
bennünket házunkból, mint mondá, a te megbizásod szerint. Nőd pedig,
anyánk, most is emlékezik rád – a túlvilágon.
Az ember hátratántorodék, s a sziklához kelle támasztania fejét, hogy el
ne essék.
– Úgy van, apám. Ha e derék hölgy itt, ki mellettünk áll, Istentől nincs
segélyünkre küldve, most is koldulunk talán; ő küldözött, ő fáradt
velünk érted, neki köszönjük, hogy megtaláltunk, hogy megszabadítunk.
Az ember odaborult Katalin kezére, s csókjaival halmozá el azt.
– Oh, asszonyom, iszonyúk, a mik én velem történtek; de te légy áldva
százszor, hogy gyermekeimre kiterjesztéd kezeidet; nem adhatok
jóságodért egyebet, mintha őket adom neked, mert hisz enyémek úgy sem
lehetnek többé.
– Bármily borzasztó legyen is a sors, mely téged ért, él az Isten, hogy
azt megfordítsa rajtad, szólt szilárdul a delnő; s ha megengedé, hogy
gyermekeid feltaláljanak, nem újjmutatása-e a Mindenhatónak ez, hogy
ismét boldoggá fog tenni és visszasegítend hazádba?
– Lehetetlen! én rabja vagyok a seraskiernek, kezemen nincs láncz,
nyakamon nincsen vas, de erősebben rabbá tesz, a mi itt homlokomon van…
Katalin nem tudta magát megtartóztatni a borzadálytól.
– Mely kéz tette e csodát veled?
Az ember lecsüggeszté fejét felsóhajtva:
– Oh, asszonyom! neked bizonyosan édes álmaid szoktak lenni, mert lelked
tiszta és arczodon boldogság látszik, ne akarj tudni dolgokat, mik
álmaidba kisérteteket kevernek s megingatják benned a hitet.
– Akarom, hogy beszélj; mert kell ismernem sorsodat, hogy azon
fordíthassak. Ha borzalom hallani, a mit mondasz, gyermekeidet küldd
félre.
– Én hallani akarom azt, apám! szólt a fiú fendobogó szívvel, míg a
lányka még szorosabban simult apja keblére, s még mélyebben rejté annak
daróczöltönyébe arczát.
– Halld tehát, a mit hinni nehéz. Ezelőtt hat évvel, midőn Rákóczy
György nem érve be saját fejedelemségével, kiment országot hódítani
Lengyelországba, s kivitte magával az erdélyi nemesség színét, én is
azok közt voltam. Honn két fiatal gyermekem s áldott jó nőm maradt.
Ez emléknél elfogult az ember hangja s szemeibe könyek tolultak.
– A lengyelek tatárt híttak segítségül, elhullott a szép nemes had, s a
ki élve maradt, azt rabszíjra fűzték s elhurczolták messze országokba. E
sors ért engemet is, s legjobb barátomat, Pozsgai Ferenczet. Gyermekkori
barátom volt, asszonyom; atyám mint szegény fiút fogta fel, velem
nevelteté; együtt éltünk, együtt harczoltunk, egy lánczra voltunk verve.
Midőn elfogatásunknak híre futamodott, kinek rokonaink, családunk volt,
az sietett váltságdíjunkat megküldeni, de a mely nap a bennünket fogva
tartó murza felvette a díjat, érkezett a seraskier a szultán
halálparancsával, mely selyemzsinórt itélt a murzára s annak minden
pénzét és marháit a seraskierre juttatá. Ez utóbbiak közé tartozánk mi
is. És a seraskier semmit sem akart tudni a váltságdíjról, s mi rossz
után rosszabbat cseréltünk, amaz rossz volt embernek, de imez jó volt
ördögnek. E szorongattatásunkban mi néhány százan a mi pénzecskénk volt,
koldulásból, nagy elrejtegetve összeraktuk, azon szándékból, hogy egyet
magunk közől kiváltunk, s azt haza küldve Erdélybe, meghatalmazzuk, hogy
mindnyájunk vagyonából adjon el annyit, a mennyi a váltságdíjra kell, s
küldje meg értünk. Én legjobb barátomat ajánlám erre, Pozsgait. Mondám,
hogy ő becsületes ember, benne bízni lehet, mert jó hazafi, jó
keresztyén, és mindnyájunkat szeret. Mi kiváltók e férfit s elküldtük
Erdélybe és vártuk sokáig, egyik napról a másikig; a napokból évek
lettek és nem tudtuk, miért nem érkezik váltságdíjunk…
Az ember elfuladt a beszéd és fájdalom miatt.
– És e becsületes ember, szólt Károly, mintha folytatni akarná apja
beszédét, elfoglalá a küldők jószágait, árváikat, özvegyeiket kiverte
házaikból, birtokaikat elvesztegette potom pénzért és gazdáikat
rabságban hagyta veszni.[7]
– Úgy-e, Istenhez kiált e szó, asszonyom?
– És Isten keze nem rövidült még meg.
– Nem zúgolódom. Mi vártunk évekig, s itt vesztünk a várakozásban, a
seraskier maga is undok renegát, gyűlölte mindazokat, kik hitükhöz
állhatatosak maradtak, s mindent elkövetett, hogy bennünket
eltántorítson, velünk teljesítteté a legaljasabb munkákat, miket másutt
a czigány is csak akkor vállal el, ha éhenhalni készül; de én nem
engedtem eltántorulni társaimnak lelkét, s midőn leroskadtak sorsuk
terhe alatt, én vigasztalám őket, s példát mutaték nekik, mint kell a
balsorsban erősnek lenni. Egyetlenegy sem hagyta el hitét. A seraskier
dühös volt, s megtudva, hogy társaim engem tartanak magok előtt mintegy
példaképül, maga elé állíttata, s előbb hizelge, majd fenyegetőzött,
hogy társaimat vegyem rá az áttérésre; én Istenben vetém reményemet s
daczoltam vele. Ekkor irtóztató bosszut esküdött fejemre és beteljesíté
azt; megkötöztetett egy széles gerendához, s homlokomon felhasíttatva a
bőrt, egy eleven kecskebak fejéről leszakíttatá a szarvakat s azon
forrón, véresen a homlokomon vágott sebbe kötteté azokat, erősen
rászorítva, úgy hogy hat hét alatt fejemhez voltak azok nőve,
elválaszthatlanul, a mint látod.[8]
Katalin elsápadt az iszonyat miatt. Károly tenyereibe hajtá homlokát, a
kis leány pedig féltében elaludt apja ölében.
– Ugyanekkor, folytatá a rab, egy tulok hátulsó lábairól lehúzatva a
bőrt, azon nyersen lábaimra vonatá, míg rászáradtak, úgy, hogy levágni
sem lehet többé. Akkor ezen vadonba bocsáta el: «itt fogsz lakni, s
innen ki nem jöendsz soha, mert borzadni fog tőled mindenki, a ki
meglát, s iszonyattal kerülend ki minden élő ember, s ha vezére voltál
társaidnak, most vezesd a hozzád hasonlókat!» E szavakkal ama
kecskenyájra mutatott, melyet amott a sziklákon legelni láttok, s mikhez
ime hasonlatos vagyok.
Katalin alig bírt magához térni a bámuló iszonyatból; azzal egy gondolat
járta át lelkét.
– Menj vissza gyermekeiddel az én jószágaimra, szolgáim egy része
vezetni fog, magam elmegyek a seraskierhez.
– Szöknöm nem lehet, asszonyom, mert e gúnyjelről mindenki rám ismer, s
a seraskier hatalmas, csak arra hoznék veszélyt, ki velem jót akar
tenni.
– De én váltságdíjt ajánlok neki s akkor elbocsát.
– Alig hiszem.
– Én tudni fogom kényszeríteni, én nem félek tőle.
– Oh, asszonyom, ne tégy egy lépést sem miattam, én nem óhajtom a
világot látni többé, és a világ elborzadna, ha engem látna. Menj vissza
gyermekeimmel és légy anyjok nekik, én itt csendes elmerengésben fogok
élni és elmulni, s a míg élek, érted és ő értök imádkozom.
– Nem, nem, szólt a fiú, mi elmegyünk a seraskierhez érted könyörögni.
– Ő hozzá könyörögni? Hát könyörög valaki egy kiszáradt fának, egy
dühödt fenevadnak?
– Jehova Istenre! kiáltá az amazon, büszkén kardjára ütve. Kucsuk basa
neje mást is tud, mint könyörögni.
A Jehova névre felderült az ember arcza. Hévvel ragadá meg a hölgy
kezét.
– Te keresztyén vagy?
– Én is megtartám hitemet annyi kisértet között, válaszolt a nő szent
ihlettel szemeiben.
– Úgy bízom benned, hogy megőrzöd gyermekeimet; hogy engem
megszabadítasz-e, az előttem közönyös dolog.
– A mit Isten akar, az teljesülni fog.
– S nem kell-e megnyugodnom, ha az van felettem határozva a magasban,
hogy itt haljak meg e völgyben, mint hitem vértanúja? Ki tudja, hátha
kiszabadulnék innen, nem lenne-e belőlem kegyetlen, bosszuálló ember, ki
véres visszatorlást gyakorol azokon, a kik így bántották, nem lennék-e
ellenségeim üldözője, gyilkosaimnak hóhérja, árulóim elvesztője?
Károly szólni akart valamit, arczán átfutott a pir; tán azt akarta
mondani:
– Az leszek én!
Katalin megszorítá Boór Ádám kezét.
– A mit Isten végzett, s a miért angyalok imádkoznak, az meg fog
történni. E szavaknál a két térdepelő gyermekre mutatott. Most végy
búcsút gyermekeidtől, öleld meg őket. Négy nap mulva ismét visszatérünk,
várj reánk e helyen, ha velünk jönnöd veszélyes.
Boór Ádám még egyszer megölelé, megcsókolgatá gyermekeit s azzal
megrázva Katalin férfiasan nyujtott jobbját, kiszakítá magát gyermekei
karjai közül s ismét felment a sziklaköbre.
Katalin inte kisérőinek, hogy menjenek tovább.
A kalauz lemászott a fáról, magában mormogva:
– No ezeket megvette az ördög.
A távozó gyermekek sokáig visszatekintgetének, Károly kalapjával
köszöntgetett vissza, Ilonka csókokat hányt piczi kezeivel. A kalauz,
bármennyire félt is, hogy ha hátra talál nézni, úgy marad a feje, még
sem állhatta meg, hogy egyszer hátra ne tekintsen, s a mint megpillantá
a kétszarvú embert ott a sziklacsúcson térdepelni, arczát imára kulcsolt
kezeire hajtva, álmélkodva rántá meg társa zekéjét:
– Nézd el, nézd: az ördög imádkozik!