Néhány órányira a Serethtől, őseinknek Magyarország előtti lakhelyén,
állt Kucsuk Mehmed basa vára egy kellemes völgy ölében.
Keletről egy roppant barlang van a hegyben, inkább egy óriási fülkének
nevezhetni, mert nyilása épen oly magas, mint az üreg maga, s a nap
délutánonként egész a fenekéig besüt, buja pázsittal s hímes virágokkal
vonva be annak felszinét, míg köröskörül virágos bokrok, sötét lombú
fák, repkényfüzérek csüngnek padmalyairól alá, olylyá varázsolva a nyilt
üreget, mint egy felkoszorúzott ágymennyezet, vagy diszített szinpad, s
még legbelső falai is be vannak vonva sötétzöld mohával, mi közől oly
szépen tünik elő egy-egy tarka csigahéj.
E hely legkedvesebb mulatóhelye Katalinnak, a basa egyetlen nejének. A
barlang repkénykoszorús nyilása, belőle kitekintve, mintegy óriási
rámába fogja a vidéket, s a kép méltó a rámához. Előtte egy tó terül,
sima tükre csaknem a barlang nyilásáig jő, kétfelől mellette magas
virágos partok, miknek gömbölyű fái kétfelől csaknem összehajlanak a tó
felett, s e lombkárpiton át egy szemközti lovagvár fehér ormai
tekintenek le a tó sötét vizébe, s túl e váron, messze, messze! a
halványkék égre rajzolva, mintegy álomkép tünnek elő a székely havasok.
Itt ül most is a kadina a lágy fűbe leheveredve, illatos ezüstfűz
árnyában, a keleti szőnyegek, a madártollas napernyők szögletben
hevernek, helyettök virágos pázsitot s illatos lombokat adott a
természet.
A délczeg úrnő hölgyei a tóban fürdenek, s ki-kijőnek a partra játszani,
enyelegni, – egy-egy hárfát kap kezébe és énekel, – közbe felsikoltoz
némely rabnő, kit társnéja tréfából a víz alá buktatott. Katalin nem
látja, nem hallja őket, tekintete, lelke, gondolatjai túljárnak a
bérczeken, mik amott a távolban rémlenek, szemei az alkony-égen vesztek,
mely annál távolabbnak látszik, minél tovább nézzük.
Mit vár onnan? Tán a postagalambot, mely izenetet hoz távol kedvesei
felől? vagy tán egy felhőnek is örülne, ha onnan látná jőni?
Hisz ott neki hazája van, azon bérczeken túl született, ott laknak
rokonai, ösmerősei mind. De azok nem rokonai többé, a büszke nemes
Kállay család megtagadta a leányt, ki törököt választa férjül; s férje
és egyetlen fia most ott harczolnak azon haza földén, s tán győzni
fognak és eltemetik Magyarországot, vagy vesztenek, s akkor Magyarhon
temeti el őket! Miért imádkozzék?!
Végig gondol lelkében mindazoknak arczain, kiket egykor oly jól ismert;
– előtte félig öltözött bayadérek tánczolnak vidám karéjban, egymást
ölelve, virágfüzérekkel átfonva, rózsapiros ajkaik mosolygnak, gyöngysor
fogaikat láttatva; ő Béldinét látja maga előtt szende leánykori
arczával, Apafiné méltóságos tekintetét, Csákyné büszke arczát s Bánfi
Dénesné szenvedő vonásait; a legutolsó cselédre is emlékezik, ki anyja
udvaránál lakott, öreg dajkáját, szobaleányait gondolja maga mellett
járni, hallani képzeli a pusztai aratóleányok mezei dalait, kiket arcz-
és névszerint ismer, az oly mélabús danákat, hogy szinte sírt bele, a ki
eldalolta, a ki meghallgatta, – maga sem tudta, miért?
És e pillanatban a kertajtó előtt egy magyar népdal bús melódiája
kezdett elhangzani.
Katalin fölrezzent az ismerős dallam hallatára s figyelni kezde.
Szelid gyermekhangok éneklék ez anda verset:
«Hová repülsz, hová,
Kis gerlicze madár?
Mit hordogatsz össze
Gyönge szájacskáddal?»
«Puha tollat hordok
Apámnak ágyába,
Hímes szép virágot
Anyám sírja fölé.»
«Virág legyen rajta,
Mikor apám megjő,
Puha legyen ágya,
Mikor bele fekszik.»
– Kik azok, kik ott énekelnek? kérdé Katalin hölgyeitől.
– Csavargó énekesek, elhajtsuk őket?
– Adjatok nekik tíz aranyat s engedjétek a kertbe jőni, hogy
énekeljenek.
A gyermekhangok még búsabb dalt kezdtek:
«Nem az ám az árva,
Kinek apja nincsen;
Hanem az az árva
Kinek hazája nincs;
Mindig van halottja
Reggel este sírhat,
Akármerre menjen,
Mindig temetni jár,
Akármit vegyen fel,
Mind gyászruha rajta.»
Katalin szeméből két köny esett szép keblére.
– Elhajtsuk ez alkalmatlanokat? kérdék a rabnők; kik így megszomorítnak
dalaikkal?
– Adjatok nekik ötven aranyat, kérjétek, hogy énekeljenek még többet,
csak szomorút, a dalban nem szeretem a vígat.
És újra hangzott:
«Szomorú fogságban
Tenger partja mellől
Szegény magyar bajnok
Kitől izenhessen?»
«Kitől izenhessen
Kedves jó nejének?
Gyönge kis fiának?
Síró leányának?»
«Szállnak a nagy égen
Vándorló madarak,
Fecske, gólya, hattyú,
Szép hazája felé.»
«De fecske fecsegő,
Gólya kelepelő,
Rájok nem bízhatja
Titkos izenetét.»
«Bízza a hattyúra,
Hattyú olyan madár:
Az csak akkor szólal,
Mikor halni készül.»
«Ne izenj senkitől
Szegény magyar bajnok
Tenger partja mellől
Tatár rabságából.»
«Feleséged már a
Föld alatt nem hallja.
S két árva gyermeked
Bujdosni ment hozzád.»
– Hívjátok elém e dalosokat, mondá Katalin, s a hölgyek nemsokára két
fiatal gyermekkel tértek vissza, egyik fiú volt, másik leány. Arczaik a
naptól leégve, ruháik kopottak, de vonásaikban annyi őszinte fájdalom
látszott, mintha azon szomorú dalokat, miket nagy urak mulattatására,
ajtók küszöbei előtt énekeltek, magukban érzenék; a fiú arczán
meglátszott a köny nedves nyoma, mely azon végig gördült.
– Jertek közelebb, inte Katalin, üljetek ide lábaimhoz, s egy szőnyeget
teríttetett le számukra s nyájasan hívta magához.
A fiú alig lehetett több tizenhárom, a lányka tizenkét évesnél, amannak
göndör gesztenyeszín haj fedé szép domború homlokát, s halvány arcza
felett erős szemöldök s egy pár olajsötét szem uralgott, míg a lányka
piros telt arczához s derült kék szemeihez úgy illett a szabadon alá
folyó selyemszőke hajzat.
A fiú félénk, szemérmesnek látszék, a leányka bátrabb, vidorabb volt, ő
biztatta bátyját, kézen fogva:
– No jer, üljünk ide a jó török asszonyság lábaihoz. Látod, milyen
szeliden néz ránk. Jer, ne félj.
A fiú felveté szemeit nagy büszkén, mintha azt kérdené velök: «hát
féltem-e én valaha?» s azzal fogá mandolinját s leült vele a szőnyegre.
– Oh ne gondolja ám azt kegyelmed, jó asszonyság, hogy Károly fél;
beszélt kedves csacskasággal a lányka; csakhogy valami jutott neki
eszébe, s azon elszomorodott; majd mindjárt fogunk mi énekelni, azonnal;
tudunk igen szép dalokat.
Katalin odavoná magához a gyermeket, s végig simogatva annak szép szőke
haját, résztvevőleg kérdezé tőle:
– Honnét jöttök ti e tájra, jó gyermekek?
– Hazánkból, Erdélyországból, Felső-Fehérvármegyéből; válaszolta
leányka, a fiú szótalan volt; nekünk is volt ott kastélyunk, majd olyan
szép, mint a kegyelmedé, folytatá lelkesülve, s hozzátevé nagy
szemérmesen: de ki kellett belőle jönnünk.
Katalin érdekelten voná maga mellé a leánykát.
– Hogy jutottatok e sorsra, gyermekem? Nincsenek szülőitek, hogy idegen
országban énekléssel keresitek a kenyeret?
– Anyánk meghalt, viszonzá a leányka, egy szemeibe lövellő könyet
törölve szét; atyánkat pedig elfogták, s most tatár uraságnál van
rablánczon, azt sem tudjuk, kinél? csak annyit, hogy ebben az országban
van; míg anyánk élt, kétszer is megküldte érte a váltságdíját annak az
úrnak, a kinél fogva van, de a hirnök sem jött soha vissza, vagy
elszökött a pénzzel, vagy megölték az úton; egyszer aztán, hogy anyánk
meghalt és mi árvaságra jutottunk, érkezett haza egy ember
Tatárországból, a ki együtt volt fogságban atyánkkal, az egy ideig
gondot viselt reánk, hanem nemsokára azt mondta, hogy ki kell mennünk a
házból és a jószágból, mert azt az atyánk neki eladta és a fejedelem
odaajándékozta. Nem maradt semmink, mint egy fülönfüggőm, a mit az anyám
vett, és Károlynak a lantja.
– De egyebem is maradt, szólt közbe a fiú bátor tekintettel. Egy
vadászkésem.
A fiatal suhancz olyan képpel mondta azt, mintha valakire gondolna,
mikor annak a markolatját fogja.
– S mi történt veletek tovább, hogy jutottatok ide? kérdé részvét és
tudvágytól érdekelve Katalin.
– Hát, előbb kimentünk kedves anyánkhoz a temetőbe, ott sokáig sírtunk,
azután pedig megéheztünk, egész nap elbolyongtunk az erdőben, s ettünk
vadgyümölcsöt, akkor én azt mondám Károlynak: hallod-e: Koldulni nem
szép, ahoz nem is értünk, hanem neked van lantod, én pedig tudok
énekelni; mikor a török urak erre jártak, sokszor kértek, hogy
énekeljünk nekik, s tréfából nem egyszer adtak ezüst és arany pénzt.
Menjünk el oda, a hol ők laknak, a hol atyánk fogva van, hátha ott még
többen szeretik a dalt; s most igazán is adnak pénzt? Mi így majd
bejárjuk egész Törökországot, mindenütt énekelünk a városokban, s majd
ha sok ember gyűl hozzánk, megkérdezzük, hogy nem tudják-e, merre van
édes atyánk? a mi pénzt pedig adnak, azt megtakarítjuk szépen, s ha
föltaláltuk az atyánkat, akkor kiváltjuk rajta.
Katalin elragadtatva szorítá magához a fecsegő gyermeket, hangosan
zokogva.
– Nem! Ilyen vér csak az én hazám gyermekeiben buzog.
A leányka megcsókolá a nő kezét, s kebeléből kicsiny, de jól tömött
erszényt vonva ki, mutatá dicsekedve:
– Lásd, kegyelmes asszony, nem jártunk hiába, a jó török urak nem
hagytak bennünket üres kézzel távozni kapuiktól és mi megtakargattunk
szépen minden fillért, ebből nem szabad semmit elvennünk, mert ez apám
váltságdíja, sokszor fekszünk le éhesen, de ehhez nem nyulunk soha.
Katalin remegve tartá a gyermek kezeit kezében.
– De gyermekem, nem félsz-e, hogy idegen országban valaki bántani fog
tégedet, ily fiatal leánykát?
– Hát nem azért vagyok-e én mellette? szólt közbe délczegen a fiatal
bátya, oly önhitten, mintha a vadászkés már óriássá tenné.
– Mondjad, Károly: azért van mindkettőnkkel az Isten, igazítá ki
helyesen a leányka.
– Azután, folytatá a kis fecsegő, ki bántana bennünket, ha megmondjuk,
hogy mi atyánkat keressük? A mult télen, hogy egy nagy várost el kellett
hagynunk, s húsz napig vándorolnunk, – a zivatar az úton ért, esett a hó
zúgott a szél, a hófuvás belepte az útat, a varjuk károgtak fölöttünk,
mi behúztuk magunkat egy kis barlangba, ott összetettük kezünket és
könyörögtünk: «jó zivatar, fehérszakállú öreg bátya, légy kegyelmes, ne
hagyj megfagynunk az úton, mert mi jó atyánkat keressük!» Azzal
megöleltük egymást s aludtunk egymás ölében. S lásd: a mint reggel
fölébredénk, nem volt hó, sem zivatar, meleg eső elverte a havat,
szivárvány látszott az égen, kis madár fütyült a bokron a rút varjuk
helyett, s húsz napig olyan meleg volt, mint tavaszszal, majd egy erdőbe
jutottunk, ott eltévedtünk s nem ettünk nagyon sokáig, s még gunyhót sem
leltünk sehol, «jó erdőcske! kértük szépen, ti derék rengeteg szálfák,
ne hagyjatok éhen elveszni bennünket, mert mi jó atyánkhoz indultunk!» s
lásd, asszonyom, tél derekán, mikor semmi gyümölcs nincsen, egy nagy
diófát találtunk, annak alja terítve volt mind dióval, s három napig
volt mit ennünk. Egyszer éjjel farkasok ordítottak az erdőben, mi
felfutottunk egy fára, a farkasok oda jöttek, s elkezdtek rútul
üvölteni, «jó farkasok, kértük őket, ti kedves szép állatocskák, ne
bántsatok ti bennünket, hagyjatok elmenni atyánkhoz», s im, asszonyom,
egy közülök, a legvénebb, a szakállas, farkasvezér, elment tova;
nemsokára visszajött, egy nagy őzet hozott a hátán, s magával hívta a
többieket, s úgy nevetett fehér fogaival ránk, mintha mondta volna,
mehettek már jó gyermekek, ne féljetek… Ha fuvó szél, téli erdő, éhes
farkas irgalmas lehetett hozzánk, az ember rosszabb lenne-e, mint ők?
Katalin mindig közelebb kezdé vonni magához a gyermeket; a míg azon vevé
észre, hogy egészen keblén tartja.
– Ne menjetek innen tovább, mondá hozzájuk ellágyult hangon; maradjatok
itten nálam, nekem is van jó gyermekem a távolban, a helyett lesztek ti
nekem, valahányszor nyájasságot teszek veletek, azt fogom hinni, idegen
nő ép oly nyájas az én fiamhoz, ki nemcsak havas zivatarban, hanem
kardok éle közt jár.
– De mi atyánkat keressük és nem maradhatunk te nálad.
– Évekig eljárhattok az országban, jó gyermekeim, még sem találtok reá,
keresztül mehettek azon falun, melyben rejtve van, a nélkül, hogy
ráakadnátok; gyorsabban és biztosabban segíthetek én rajtatok. Rögtön
elküldök én gyors követeket az ország mindazon főuraihoz, kik
rabszolgákat tartanak, s kérdezősködni fogok atyátok után és ha
ráakadtam, kiváltom.
A két gyermek sírva borult Katalin elé, kezeit szorítva ajkaikhoz.
– Rögtön hozzá fogunk a kivitelhez; szólt az odaliszk, intve hölgyeinek,
kik nemsokára frissítővel tértek vissza, s a két gyermek elé téve,
kinálni kezdték őket jó szívvel.
A leányka olyan keveset evett, mint egy madár; a fiú szemét lesütve
fordult a kadinához:
– Adass nekem, asszonyom, fekete kenyeret.
Katalin csodálkozva kérdé, miért?
– Mert nekem csak az esik jól; felelt a fiú szigorún s komoly daczczal
védve magát könnyebblelkű testvére ellen, ki erővel ajkai közé akart
dugni egy czukros banaánt.
E közben három eunuch állt meg a grotta előtt, melleiken keresztbe tett
kézzel, az úrnő parancsára várva.
– El fogtok menni azonnal hárman három felé. Egyitek sorba veszi Riza
bég, Omár aga és Ben Mutaszem fő uléma laktanyáit; másik meglátogatja
Halil effendit; harmadik felkeresi az alseraskiert, Baruch Tavaifot,
mindeniket felszólítjátok, hogy ha találkozik rabszolgáik között egy
magyar nemes, kinek neve…
– Boór Ádám, ilyefalvi… egészíté ki büszke hangon a fiú.
– Tehát azt, az érte várandó váltságdíjat kezemből átvéve, nekem
szolgáltassák ki; üdvözletemet adjátok át mindenütt, s biztosítsátok
őket férjem barátságáról. Megálljatok még: akadhat némely, ki rabjainak
más nevet adott, s valódi nevénél fogva így rá nem akadhattok, ha csak
leirás után nem. Jó gyermekeim: emlékeztek-e atyátok alakjára, arczára?
el tudnátok-e mondani, milyen volt?
A fiú elgondolkozni látszott, de a mint előidézé lelkében atyjának
vonásait, szemei lassankint könybe lábadtak s összeszorított ajkainak
rebegésén látszott, miszerint közelebb van ahhoz, hogy sírjon, minthogy
beszéljen.
A leányka várta, hogy előbb testvére fog beszélni, s hogy az hallgatott,
ő kezdte elmondani:
– Atyánk magas karcsú férfi volt…
– De szélesvállú és izmos… Egészíté ki hévvel a fiú.
– Szép fehér kezei voltak…
– De erősek… monda emez.
– Szelid arcza volt, szép szőke bajusza és kék szemei, mik mindig
mosolyogtak, ha velünk beszélt.
– De villogtak, mikor haragos volt.
– Egyéb jel nem volt arczán? kérdé Katalin.
– De igen, felelt a fiú; egy sebhely a jobb halántékán, a mit
Vöröstoronynál kapott. De a ki a sebet adta, az meghalt ám! tevé utána
sietve.
– Jó, szólt Katalin az eunuchokhoz fordulva, ti sorba néztek minden
rabot, ki e leiráshoz legkevésbbé is hasonlít; – lehet, hogy azóta már
megőszült, a kit keresni fogtok, arcza elvadult, de ti azért minden ott
levő magyartól kérdezzétek meg nevét, s ha ráakadtok ilyefalvi Boór
Ádámra, sietve jőjjetek vissza, megvinni érte a kivánt váltságdíjt.
A küldöttek lóra ültek s elvágtattak; a leányka oly jó kedvű lett,
mintha azok már bizonyosra mennének, s vissza nem jőnének atyja nélkül,
de a fiú elkomorult, s míg testvére kedves danákat zengve vidítá hálaadó
kedélylyel a jóltevő úrnőt, ő félrevonult egy bokor alá s ott
elszomorodva megült, míg a leányka oda nem ment hozzá.
– Mit szomorkodol? Hisz elhozzák majd atyánkat, szóla hozzá biztatólag.
– Azon búsulok, hogy itt maradtunk, felelt a fiú bánatosan; én tudom,
hogy nem találja őt fel senki, csak én…
– Én sem?
A fiú tagadólag inte fejével. Erre aztán a leányka is szomorú lett, s
visszatérve Katalinhoz, oly bús dalokat énekelt ismét, hogy szinte
sírtak belé.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Néhány nap mult el, mialatt Katalin mindennek bővében tartá a két
felfogadott árvát, csak jó kedvet nem tudott nekik adni. Károly egyre
menni vágyott, s úgy elült naphosszant egy magas dombtetőn, szüntelen
egy táj felé nézve s gyakran mondá testvérének: «arra szeretnék én
menni, arra hiszem én apámat».
Napok mulva előkerültek a küldöttek, előbb az egyik, majd a másik,
utoljára a harmadik.
A két első minden rabját sorra nézte a bégnek, az agának, az ulemának,
az effendinek; sehol sem találta, a kit keresett; a harmadik pedig, ki a
seraskiernél járt, ilyen goromba választ hozott vissza azon kérdésre,
hogy nincs-e nála egy ilyefalvi Boór Ádám nevű, ilyen és ilyen arczú,
termetű magyar rab?
«Hát mióta vannak neveik a kutyáknak? ki hívja az ökröket, lovakat úgy,
a hogy ők akarják? egyik kesely, másik fakó, egyik villás, másik kormos,
én hivom pejkónak, a kinek eladom, hivja rárónak, s az nem megy az
anyakönyvbe. A rabszolgák között pedig nincs semmi különbség, hogy egyik
ilyen, másik olyan! van két füle, van két keze, lába, ha még le nem
vágattam: van egynek két szarva is. Pusztulj a pokolba!»
– Mondtam, sohajtá a fiú, hogy nem fogja őt feltalálni senki, csak én.
E pillanattól fogva nem volt a fiúnak többé maradása. Rögtön menni
akart, azon táj felé, merre őt egy titkos ösztön vonta, s nem fogott
rajta sem kérlelés, sem vigasztalás.
Katalin látva, hogy vissza nem tarthatja őket, még egy utolsó próbát
kivánt értök tenni, s ez az volt, hogy elmenjen velök együtt a
seraskierhez; – a mit a fiúnak csak a titkos sejtelem súgott a vizentúli
táj felől, azt Katalin érett meggyőződésből hitte: a seraskier birtoka
volt azon táj, s épen a durva visszautasítás volt legnagyobb ok azt
hinnie, hogy a keresett rab az ő birtokában van.
Másnap mindjárt felkészült az útra a derék hölgy; azon időkben és kivált
Moldva belsejében, nagy hozzákészüléssel járt egy több mérföldnyire
teendő utazás; a keskeny, vízmosás rongálta hegyi utakon csak szoktatott
paripán vagy öszvéren lehetett haladni, gyakorlott kalauz vezetése
mellett, ki a hegyek minden zegezugát ismerte s nem jött zavarba, ha egy
vagy más ösvény el volt zárva aláhengerült kövekkel, s jól ismerte a
hegyi folyamok átgázolható sekélyeit. Elől-hátul jó csomó bátor
fegyveres szolga vette körül az utazókat, védve őket ólálkodó rablók
ellen, s velök ment egy fizetett csausz, ki mint eleven útlevél, biztos
átjárást szerezzen nekik a mamelukoktól őrzött kapukon, s a murzák
hajdui között. Öt-hat teherhordó öszvér szállítá utánuk a több hétre
való eleséget, mert vendégfogadóknak sehol híre sem volt,
vendégszeretetnek még kevésbbé, s ha vagy egy folyamnak ki tetszett
áradni, három napig tehettek egy órai utat, s ugyanezen okból sátraikat
is magukkal hordták, s a hol elesteledtek, ott ütöttek tanyát.
A fiú látva e terhes készületet, szerényen mondá fogadott anyjának:
– Miért tész magadnak ennyi alkalmatlanságot? áldj meg bennünket és
bocsáss tova. Elmegyünk mi egyedül a seraskierhez. Álltunk mi nagyobb
urak előtt is.
– Nem bocsátlak nálam nélkül. Ő bizonyosan titeket is ott fogna. Én
ismerem jól a vén renegátot. Lopás, rablás, csalás, gyilkolás nála
mindennapi kenyér.
– Az Istenért, kegyelmes asszony. Akkor te is félj oda jőni.
– Ne feledd, fiam, hogy én Kucsuk basa neje s Feriz bég anyja vagyok,
kiknek kardjait Moldvában is jól ismerik.
Az asszony annyi önbizalommal mondá ezt, hogy a fiú szinte büszke
kezdett lenni, hogy neki ily bátor fogadott anyja van.
Még az nap este Katalin egész kiséretével útnak indult, ő maga erős oláh
ménen lovagolt keleties török öltözetben, mint azon táj amazonai
szokták, magas gyöngyháznyeregben, turbánjában rengő kócsag, oldalán
görbe szablya.
A leányka csengős öszvéren ült, mellette bátyja ment gyalog,
nyeregkápáját fogva, hogy kis testvére le ne essék. Az öszvért zabláján
fogva vezette egy barnaképű oláh kalauz, míg a karaván élén egy török
kalauz ballagott.
A török kalauznak fogadása tartá, akárhol az úton keresztül folyó
patakot talált, abban harminczháromszor megmosni kezeit és ábrázatját;
az oláhnak pedig az a fogadása volt, hogy a hol egy szent képet talált
az útfélen, s előtte kiürülve a pomana korsaját, addig odább nem ment,
míg forrást nem talált, a miből azt megmerítse; mely vallásos és
emberbaráti fogadások számtalanszor nyujtának az egész társaságnak
alkalmat a megpihenhetésre.
A török kalauz szótalan ember volt, annál beszédesebb volt az oláh,
elmondta apjának, anyjának, öregapjának minden viselt dolgait; minden
bokorról, patakról tudott valami emlékezetest: «itt ebben a kőben bukott
el a Murza paripája tavaly nyáron; amott, ama fába véste a nevét Drágu
Lupuj, meg a szeretője, muntye Ljubu, derék egy pár voltak; itt
akasztatta fel azt a harmincz rablót sorba egymás mellé Halil effendi;
abban a lyukban ott lakott a süvöltő sárkány, a kit Balina Gregu
szurokpogácsával megölt. Itt nyomta agyon a terhes szekér azt a zsidót,
a ki öt esztendővel ezelőtt felfordult s a szekér alá esett. Amott
verték agyon a debrenyi kántort a zsiványok öt dénárért. Itt volt ezer
esztendő előtt az a nagy tó, a miben aranyhajú Flore fürdött, meg az
arany ludak. Ezen a kövön állt Drakul vajda, mikor a czigányasszony
megjövendölte neki, hogy Várna alatt el fog esni a magyar király s ő a
fiát küldte hozzá két jó futó paripával, hogy megszabadítsa…»
Mindezen helyeket már messziről mutogatá a jó oláh, ki szüntelen
karavánok vezetésében vénült meg, s valahányszor egy említett helyhez
ért, mindig egy követ vetett oda, úgy hogy idő jártával egész halmot
rakott mindenüvé.
Ilonka, így hívták a kis árvaleányt, figyelmesen hallgatá mind e
meséket, gyermek lelke elandalgott a tündéres, a szokatlan, a borzasztó
regéken, s ha vezetője el talált hallgatni, ő kérdezé: hát e helyről nem
tudsz valami mesét? Mi gyujtotta fel ezt a fát? ki égeti ezt a tüzet ott
a távolban, mi füstöl ott az erdők közt, micsoda veresség csorgott ottan
le a sziklán? mi csattog úgy a távolban? És az oláh semmire sem felelte
volna azt, hogy nem tud róla; sem oly tudatlan választ nem adott, hogy
azt a fát a villám gyujtotta volna meg, hogy a tűz pásztorok műve, a
füst pedig szénégetőké és a veresség nem egyéb zápormosta veres földnél,
s a távoli zörej a hegyi patak moraja; hanem megmagyarázta szépen, hogy
ahoz a fához egy szegény kegyes oláh barátot kötöztek kegyetlen tatárok
s úgy gyujtották meg alatta, ott a tűznél zsiványok sütnek ökröt, s a
füst a föld alól jő, hol kecskelábú boszorkányok főznek irtóztató üstben
rettenetes főzeléket, az a veresség pedig ott a griff-madárnak a vére s
a mi zuhogást hallani olykor a messzeségből, az nem egyéb, mint a
kétszarvú embernek a köhögése.
A leányka csak hallgatta, a míg csodákról és tündérekről volt szó, de a
legutóbbinál elnevette magát, s megtaszítva kis kezecskéjével az oláh
mozsárnyi báránysüvegét, monda:
– Eredj, te bolond! mit mesélsz nekem kétszarvú emberről.
– No, no, inté az oláh, majd meglátod, csak jól ne viseld magad.
– Hát milyen az? mit csinál az itt?
– Tudom is én, hogy mit csinál? Én csak azt tudom, hogy elszaladok, ha
meglátom.
– Hát láttad te? kérdé a lányka, féltében nevetve.
– No, no, csak nevess. Épen az ilyen gyermeket kapja el, mint te vagy.
– Mit ijesztgeted azt a gyermeket? riadt rá odafordulva Katalin. Mit
hazudozol annyit?
– De nem hazudok én, állítá az oláh; a hányszor gyermekhangot hall,
mindjárt előjön a kétszarvú ember, a miért ha valaki keresztül megy a
Dzerdzina völgyén, már előre beköti a gyermekei száját, hogy ne
beszéljenek.
Katalin elkaczagta magát.
– No itt nincs több gyermek, csak te magad, jó kalauz, hát kösd be a
szádat, mert mindjárt a Dzerdzina völgyét érjük.
Az említett völgy egy sivár, elhagyott hely, már messziről kiválik az
egész táj közől; egymásra hányt sziklák, égnek emelkedő csúcsok vadon
tömkelege az, mikről kuszáltan merednek szét a vihartépte fák. Alig
látszik rajta valami zöld, az út sötét mélységbe kanyarodik alá, s ott
elvész szem elől, míg ismét szörnyű távol látszik újra, a mint
előtekeredik a magas hegyháton, mint egy fáradt kigyó; a sziklák közől
nagy zuhogva, csattogva jön alá egy sebes hegyi patak, mely mintegy
körülölelni látszik a szomorú, barátságtalan völgyet, elválasztva azt a
vidék mosolygóbb részeitől. Az egész völgy alig mutat valami élőt, csak
a bérczi sasok kóvályognak a magasban kanyargó méltóságos röpttel.
A nap már alá felé hanyatlott s a félhold ezüst sarlója kezdett
meglátszani az égen. A mint a hegyi folyamhoz értek, a török kalauz
ismét megmosta kezeit és orczáját harminczháromszor, a társaság az alatt
várt.
Mikor ennek vége volt, akkor meg a papucsait húzta le.
– Barátom! kiálta rá Katalin, csak nem tettél magadban új fogadást, hogy
a lábaidat is megmosod harminczháromszor minden patakban?
A török röviden válaszolt:
– Ma nem megyünk tovább.
– Hogyne mennénk? sürgeté a nő; az idő szép és még elég világos, az
állatok nincsenek elfáradva s elég pihenve jövünk.
– A hold már feljött, viszonzá a török, s holdfeljötte után nem megyek
keresztül a Dzerdzina völgyén.
– Miért ne mennél?
– Mert ott lakik a kétszarvú ember.
– Te tréfálsz.
A török bólintott fejével, mintha azt jelentené, hogy bár tréfálhatna.
– Hát kicsoda, micsoda az a kétszarvú ember?
A török vállat vont.
– Iblisz.[5]
– S láttad te ezt az ibliszt?
– Szaladtam előle.
– S ő kergetett?
– Nem néztem hátra.
– Adj legalább hosszabb feleletet: minő alakja? arcza? viselete?
– Szarvai homlokából vannak kinőve, felfelé, mint egy kecskebaké! lábai
szőrös tehénlábak, hasított körömmel, válláról kérges bivalybőr csügg,
farka hosszan lóg utána.
– Úgy van, asszonyom, szóról-szóra ilyen, állítá az oláh kalauz is.
– Ejh. Álmodtátok ti ez alakot, s most azt hiszitek, hogy láttátok.
– Én nem álmodtam, asszonyom, szólt a török, mert ijedtemben úgy neki
futottam egy fának az orrommal, hogy most is félre áll tőle.
– Vagy hát szemeid csaltak meg, s lehetett, a kit láttál, valami pajkos
pásztorgyerek, ki kecskebőrt húzott fejére, hogy az utasokat
ijesztgesse.
– Mellettem haladt el tíz lépésnyire, asszonyom, mert a mint fél
arczommal a fába ütődtem, elestem egy bokorban, s onnan láthattam és ő
nem vett észre; idős férfikorban levő ember volt, az arcza szomorú és
nem rút, nagy hosszú szőke szakálla melléig ér, s a két hátra hajló
fényes szarv egyenesen a homlokból van kinőve, a haj választékai közől,
még a bőr repedései is látszanak mellette köröskörül. Mellettem ment el,
asszonyom, kezében nagy furkós bottal; Allah lássa meg lelkemet, ha csak
egy szót nem mondtam igazat!
Katalin boszúsan ránczolá össze homlokát.
– Tehát nem jösz velünk keresztül?
– Ha három esztendőt igérsz a paradicsomból, még akkor sem.
– Akkor itt maradsz kardos,[6] mert mi tovább megyünk, holnap
utólérhetsz bennünket. Hát te frátye! fordult ekkor az oláhhoz, két
arany felpénzért megteszed-e az útat?
Az oláh vakargatni kezdett a csimbókjai között, mintha gondolkoznék.
– Soha se hányd, vesd a dolgot; ha ember az, a kitől félsz, akkor látod,
hogy elég sokan vagyunk ellene; ha pedig ördög, akkor gondolhatod, hogy
van jó izlése, hogy nem téged ragad el, hanem hármunk közől egyikünket.
– Igazságod van, asszonyom, szólt az oláh, megnyugtatva. Ezt a két
gyermeket fogja elkapni. No gyermekek, befogjátok a szátokat.
Azzal szépen elébb került a gyermekektől az oláh, mintha e kritikus
órában nem óhajtana közel lézengni hozzájok, hanem a fegyveresek közé
vegyült, elmondva százszor, hogy ő nem fél.
A karaván átgázolt a hegyi patak sekélyén, s a mint leereszkedve a
völgybe, még egyszer visszatekintének, látták, mint imádkozik a
hátramaradt török, arczra borulva leterített burkonyán.