A német seregek teljesen birtokában voltak már Erdélynek, a török
mindenütt visszanyomva, elgázolva; a bajor választó-fejedelem, Miksa,
Nándor-Fehérvárt ostrommal megvevé, a várat védő tizenkétezer janicsárt
kardélre hányatva. Ezzel Törökország kapuja volt bedöntve; a győztesen
előre haladó birodalmi seregek a badeni herczeg vezetése alatt a török
seregek maradványait Niszszánál tönkre verék. Viddint elfoglalák; onnan
behódoltaták Bolgárországot, az Arnótságot, le egész a joni
tengerpartokig, Stambult nem védte más többé, mint a Hæmus havasai.
A kiöntött ár semmit sem hagyott elfoglalatlan, még a kis Havasalföld is
meglátta a hódító zászlókat, melyet pedig szerencsés helyzete, vad
vidékei s fölséges rossz utai eddig mindig megőrizének seregjárásoktól.
Még mindig az öreg S*a volt a fejedelem s ezúttal gyönyörű példáját adá
az oláh politikai ügyességnek, mely más részről az ő egyszerű észjárását
is kereken jellemzi.
A birodalmi seregeket Oláhországba vezetni Heiszler tábornok volt
megbízva; ez tehát előre írt S*a herczegnek, hogy ő tizezer emberrel
Bukarestbe menend az erdélyi havasokon keresztül, tehát előre
gondoskodjék hadainak szállásáról és élelmezéséről, miután a téli
táboridőt ott akarja tölteni.
Ugyanakkor a tatár chám is tudósítá a herczeget, hogy ő negyvenezer
emberrel szándékozik Oláhországot megszállani, miután az erdélyi seregek
mozdulatait a közelből akarja figyelemmel kisérni.
A herczegnek az egyik igéret ép úgy nem tetszett, mint a másik; fogta
tehát, és a tatár chám levelét elküldte Heiszlernek, tudtára adva, hogy
óvakodjék, mert nagy erővel jönnek ellene; a Heiszler levelét pedig
elküldte a tatár chámnak, barátságosan figyelmeztetve rá, hogy ne sokat
mozogjon, mert Heiszler majd a háta mögé kerül.
Ilyenformán mind a két sereg visszavonult az országból, s Havasalföldre
sem a német, sem a tatár nem ment telelni.
Ez az apró státusok diplomatiája.
* * *
A Libanon vadregényes hegyei között van egy kies völgy, már magától a
természettől különös előszeretettel alkotva; az óriási bércztömegek
között, melyek nagy tág öblöt körítnek körüle, emelkedik ki egy gömbölyű
domb: síkságon hegynek is megjárná, de ez óriási havas bérczek között
csak úgy tünik fel, mint egy kicsiny halom, maig sem terem rajta egyéb,
mint czédrus, a legszebb, a legsötétebb, legterebélyesebb törzseit e
nemes, illatos fának itt lehet találni. Egy tajtékzó hegyi folyam
zuhogva rohan el mellette kétfelől, keskeny fahíd köti össze az átelleni
bérczczel, a híd közepe egy a vízből kiálló szikla hegyére támaszkodik.
Távol a kékülő erdők közül elővillannak Éden város fehér, tetőtlen
házikói, melyek a hegyoldalba építve, úgy tünnek elő, mint valami rakott
kártyavár s távol a hegyek nyilásai a syriai tengeröbölt engedik
láttatni.
E szép helyen van jelenleg Lady Stanhope Eszther, a regényes szellemű
angol hölgy európai comforttal épült lakása; hajdan itt állt a magányba
vonult Feriz bég költőien regényes kioszkja.
Az ifju makacs kitartással élte le a magányban lefolyt éveit, a
körülhangzó csatazaj közepett.
Azon jóslat, melyet egykor a divánban tett, kiszivárgott a nép közé,
elterjedt a hadseregben s a mint egyenkint bekövetkeztek egyes mondatai,
annál leverőbben vert gyökeret a babonás tudat a harczosok szivében,
végre általános hitté kezde válni a török nép között, hogy a míg ő
fegyvert nem ragad, addig mindenütt veszteni fognak és mihelyt újra
megjelenik a csatamezőn, meg fog fordulni a hadi szerencse s újra
kedvező lesz az ozman fegyvernek.
E vakhitet régóta hasznára akarta fordítani a diván, szüntelen küldözte
követeit az ifjú remete magányába, tudósítva vezérek elestéről,
elvesztett csatákról, szorongatott veszélyeiről.
Ferizt meg nem indítá semmi. Mindezekre azt felelte: «úgy kelle történni
mindennek; – a kigyó tojásából nem kelnek ki galambok; – eltemettétek jó
barátaitokat, hogy szolgálhassatok ellenségeiteknek; hallgattatok a
bolondokra és bíztatok a hitszegőkben és tánczoltatok az igaz emberek
sírjain. Énekszóval fogadtátok, a ki megrontott benneteket, és börtönben
öltétek el, a ki megakart szabadítani. Most álljanak elő azok, a kik le
tudták törülni a szent esküvést egy türelmes lapról, kik megszaggaták,
megégeték, szélnek szórták az Isten előtt tett fogadás lapját, most
törüljék le a történet lapjáról a rajtok esett gyalázatot; mondják azt:
volt! nincs! ne legyen! mi úgy akarjuk! támaszszák fel az elesett hősök
seregeit, vegyék vissza az elfoglalt várakat és keressenek tanácsot ott,
a hol találtak eddig. Ti pedig tanuljátok meg, hogy Allah nevével
játszani veszélyes, s bár oly magasra nőjön is valaki, hogy fejével az
egeket érje: – ember ő és lábai alatt ha megmozdul a föld, menten
összeomlik.»
Az emberek átlátták, hogy nem oly őrült szavak ezek, minőknek látszanak,
s minden újabb harczi veszteség után több-több régi ismerője látogatá
meg, kérve, unszolva, hogy vegye fel újra kardját s vállaljon vezérséget
a hadseregnél.
Ő minden ajánlatot szigorúan visszautasított. Semmi kecsegtetés sem volt
képes őt határozata megváltoztatására bírni.
– Majd ha az én kardom aratásának kalászai megértek, nem várom, hogy
hívjatok: önként megyek. Ám az idő senki kedvéért sem siet; de el sem
marad…
Lőn azonban, hogy ezen idő eljövetelére nagy szükség lenne már az ozman
birodalomban: a német birodalmi zászlók Törökország belsejében lobogtak;
a lengyel visszafoglalta Podoliát; a velenczések a török szigeteken
voltak, s végre Erdély is elszakadt a portától s a vele ellenkező
hadaknak nyitá meg várait.
Az új szultán hadsereg, vezérek és dicsőség nélkül vette át az
uralkodást, de e hosszú börtönélet megtanítá, mint kell kitartó erővel
évekig egy cserépdarabbal kőfalakat keresztül vájni s nem esni kétségbe
a jövendő vigasztalanságán.
Rögtön új hadakat gyűjtetett fel; jutalmakkal buzdítá a harczi érdemet;
megnyeré szövetségeseit, kik közül legtöbb bizalma volt Thökölihez; őt
kinevezé Erdély fejedelmének s parancsot adott ki a tatár chámnak és
moldvai vajdának, hogy őt hadaikkal Erdélybe betörni segítsék.
Thököli nyugtalan, hír- és dicsszomjú lelke örült az új munkának, s csak
akkor búsult el, midőn meglátta a hadat, melylyel neki Erdélyt
elfoglalnia kellene. Rabolni, gyujtogatni jók lehettek azok, számra is
elég sokan voltak; de minő harczot lehete víni ily rendetlen néppel,
melyet semmiféle erő nem birt valami alakú tömegbe állítani; kik nem
ismertek semmi más hadi tudományt, mint előre futni és hátra futni;
kiknek legokosabb fegyverök volt a nyíl, kik ha puskaropogást hallottak,
bedugták füleiket és szétfutottak, mint az egerek.
És ezekkel induljon ő a birodalmi jól rendezett, fegyelemtartó,
fegyverforgatásban gyakorlott hadak ellen, országot foglalni?
Hirtelen egy gondolat ötlött eszébe. Leült és levelet írt, s azt gyors
futárjának adta; lelkére kötve, hogy még pihenni se állapodjék meg
sehol, a míg azt kézhez nem adta.
E levél Feriz béghez volt intézve.
Benne tudatá vele Thököli az erdélyi eseményeket, s a levél végére tevé:
«Ime a mit megjósolál, bekövetkezett; a kik velünk egy sorban kezdték a
harczot, most ellenünk fordulva folytatják azt. Emlékezzél meg, hogy
fogadást tevél azon időre és a fogadás teljesítésre vár.»
Feriz bég korán reggel kapá e levelet, s a mint végig olvasta azt, egy
pillanatig sem gondolkozott rajta s parancsot adott lovászainak, hogy
rögtön nyergeljék fel harczi paripáját; kardjai közül kiválasztotta, a
melyikkel legsúlyosabb csapásokat szokott osztani a harczban; leveté
szürke palástját s fényes drága öltönyt övedzett magára; pinczéjében
megnyittatá az évek óta meg nem érintett tömlőket, s csatlósait,
válogatott szolgáit, kik ott együtt laktak vele, megvendégelé és együtt
ivott velük, mit évek óta nem cselekedett már s mondá nekik, hogy vígan
legyenek, mert egy óra mulva indulni fognak a hadba.
A birodalmi sereg egészen otthon tevé már magát Arnótországban. Szép
vidékek, szép asszonyok mosolyogtak a győzőkre; pénz is volt, a mennyi
kellett, minden arnót férfi fejenkint egy aranyat fizetett adóba, s meg
sem érezte azt. De hogy arnót asszonyok is fejenkint egy-egy csókot
kezdtek fizetni, azt már megérezék.
És nem sokára jött a hír, hogy roppant tatár had közelít az arnót hegyek
felé, számuk többre megy hatvanezernél.
A birodalmi had nem volt több mint kilenczezer, de ők csak nevették a
harczi hírt; nagyobb seregeket is láttak ők már futni maguk előtt; a
török hadsereg színe, válogatott hősei, a spahik, a janicsárok ezrével
omlottak le fegyvereik alatt, ott ölettek meg bevehetlennek hiresztelt
váraik piaczán, mit félhettek e rendezetlen tatár csapattól, melyet soha
sem használtak egyébre, mint a megszállott tartományokat fölégetni? Még
csak arra sem tarták méltónak a hírt, hogy Magyarországból segítséget
vonnának maguk mellé, hol a badeni herczeg Nándor-Fehérvár alatt feles
számú sereggel táborozott.
Az arnótországi hadak vezére volt a hannoveri fejedelem.
Ő váltá föl a nem rég meghalálozott bölcs Piccolominit, s bár öröklé is
annak vitéz szellemét, de aligha bölcs elővigyázatát.
Azon hírre, hogy a tatár sereg közelg, kiállt a fejedelem a síkra
kilencz ezredével, s elfogadta a közelgő ellenséggel a harczot.
Mi volt ez az ellenség? A régi gyülevész, a mely az első sortüzelésre
hátat szokott fordítani s megfutamodni a harczból, mert csak azért járt
lovon, hogy nehezebb legyen utólérni.
Igen, a régi gyülevész volt ez most is, de új szellem lelkesíté azt
most, új vezér állt előtte, kit soha futva, soha megverve nem látott az
ellen; a halottaiból feltámadott Feriz bég.
Thököli levele után rögtön sietett az ifju bajnok Syriából, az új
szultánnak kardját és eszét felajánlani. A szultán az első szók után
megismeré, hogy nem ez ifju az őrült, hanem azok voltak őrültek, kik
ellenkeztek vele s rögtön reá bízá a legelső tatárcsordát, hogy vezesse
azt a birodalmi seregek ellen.
A török hadakba új lélek látszott szállani azon hírre, hogy Feriz bég
ismét kardot emelt, mert ez volt a jóslat vége: a harczi koczka
megfordulása, a győzelmek újra kezdődése. Mindenünnen seregestől
tódultak zászlói alá, és az sokat tesz, azon vak meggyőződés, hogy a
diadal Istentől van igérve.
És Feriz bég nem volt az csupán, a mik török vezérek szoktak lenni:
vitéz katona, ki bátran mer elől rohanni a harczban, ő egyúttal eszes
hadvezér is volt, ki minden mozdulat hatását ki tudta számítani, ki
emberei életét eredménytelenül nem koczkáztatá soha, ki minden
legjelentéktelenebb erőnek hasznát tudta venni, föl tudta fogni a tér és
helyzet előnyeit, ismeretes volt minden egyes nemzet harczolás módjával,
s kit a véletlen soha zavarba nem hozott. E miatt katonái határtalan
ragaszkodással voltak hozzája, mert tudták, hogy ha elvesznek is,
haláluk nem vezérük gyalázatának, hanem a győzelemnek leend pecsétje.
A mint Feriz a hannoveri fejedelem fölállított hadait egy dombról végig
nézte, melyek emelkedett szabad téren álltak előtte, megbonthatlan
tömött harcz-sorokba verve, mint egy eleven gép, mely egyszerre mozdítja
irtóztató karját: hirtelen visszaküldé a vele levő tatárokat a fenyves
erdőkbe, hogy ott a fenyőkből kifolyó lágy szurokkal és terpetinnel
vonják be nyilaikat, s ez megtörténve, elküldé őket, hogy lovagolják
körül a fejedelem táborát s fogják minden oldalról egy nyillövésnyire
körül.
A fejedelem látta e mozdulatokat s engedett történni mindent; többször
megpróbálták már a törökök a német sereg ellen ez együgyű fogást;
körülözönlék máskor is baromsokaságukkal a kisded, rendezett tábort s
úgy rohanták meg minden oldalról; ezek engedték őket szépen egész
puskáik végeig jönni, s akkor egyszerre kilőttek rájuk minden fegyvert
és rendesen ez volt a vége az ütközetnek.
De Feriz nem intézett ellenük rohamot, hanem körülállítva a tatárokat,
azt parancsolá nekik, hogy nyilaikat meggyujtva, úgy lövöldözzék fel a
levegőbe, hogy azok a német táborra visszahulljanak.
Ily módon sokkal távolabbról lőhettek ellenfeleikre, mint azok ő reájok,
mert az ívben repülő nyíl sokkal távolabb ér, mint az egyenesen kilőtt
puskagolyó, s bárhova esik, hegyével sebet ejt, a fáradt golyó pedig
lepattan.
Egyszerre lángoló nyilak özöne borítá el az eget, s minden oldalról
hullottak a birodalmi seregek tömött soraira az égő gyantás nyilvesszők,
mintha pokoli tűzeső viharzanék le fejeikre; a nyilak hegyeikkel bele
akadtak a lovak hátába, égő cseppjeiket a harczosok arczára hullaták,
ruháikon, kalapjaikon keresztülfuródva égető sebeket ejtének rajtuk; a
lovak szilajul kezdtek hánykódni e szokatlan támadás rémületében, a
katonák káromkodva kezdék el puskáikat kilődözni ellenfeleikre: elébb
egyenkint, majd össze-vissza, egy-egy hadsor, egy külön álló csapat; a
vezér szavára senki sem hallgatott, a rend felbomlott egészen, az égő
nyilak kárhozatossá tevék a tömött hadi rendet, mert sehova sem lehete
menekülni előlök, s minden nyíl emberére talált.
Ekkor megfuvatta Feriz bég a trombitákat s egyszerre minden oldalról
megrohanták a birodalmi seregeket; azok nem voltak képesek a támadást
szokott harczi renddel visszautasítani többé, hanem összeelegyültek
megtámadóikkal, férfi férfi ellen vívott, a jó válogatott német hadak
nem adták meg magukat gyáván, egy sem ment el a nélkül, hogy magával
valakit ne vitt volna a másvilágra; de a török végre is több volt, s
midőn a fejedelem hada már kifáradt a tatárokkali viadalban, Feriz bég
akkor hozá elő a pihent tartalék-hadat: a janicsárokat, a spahikat, kik
égtek a vágytól, a neveiken száradt gyalázatot valahára lemoshatni.
A hannoveri fejedelem elbúsultan látta végveszélyét, még egyszer
keresztül akarta magát törni ellenfelei sokaságán, de egy erdőt látott
maga körül mindenütt fölemelt dárdákból s kétségbeesetten rántva kardot,
ott esett el a csatamezőn és a többi is mind elhullott. Az egész hadból
hírmondó sem jutott haza.
Ez volt az első győzelem, mely annyi veszteség után még egyszer
megfordítá a török had szerencséjét s mint a jóslat és a közhit tartá, e
fordulat Feriz bég kardjától támadt, mely el volt átkozva Allahtól addig
hüvelyben maradni, a míg a harczi veszteségek tartanak s csak akkor
támadni elő, midőn a diadalok napja újra kisüt.
A hír rögtön elterjedt az ozman birodalomban s új erő, új lélek szállta
meg egyszerre annak harczosait, a gyászbúcsújárásokat megszüntették, az
elcsüggedt, szétszaladt népek újra zászlóik körül kezdtek gyűlni s
Stambulban ez volt az első szabad lélekzet: a veszély nem függött feje
fölött többé.