Egyik csapás a másikat követte ezután.
A következő évben irtóztató tábort gyűjte Bécs ellen a szultán; az
erdélyi hadaknak is ki kelle menniök. Teleki el akart maradni a
harczból, de kifogásai, ürügyei nem találtak hallgató fülekre; azt
mondák neki, hogy ha eddig ő sürgette a hadakozást, most midőn azt egész
erővel megkezdték, hogy akar épen ő elmaradni belőle? Ha tetszett a
kezdete, tessék a vége is!
A vége pedig nagyon keserű lett.
Az irtóztató tábor, mely Bécset körülözönlé, egy éjszaka szétveretett
Szobieszky hős kardja által; a roppant harczi készletek mind ott
vesztek; a diadalra vitt zászlókkal kigúnyolt ellenség dicsekedett, a
sereg szine-java, hősei ott vesztek.
Az erdélyi hadak nem részesültek e tisztességben, őket Bécs ostroma
folytán Győr alatt hagyták s Teleki nem hagyta használatlanul lefolyni
az időt: míg az ostoba török a sánczokat mászta, ő azalatt a győri német
tábornokkal értekezve, elköté Erdély sorsát a diadalmas félhez.
Minden beteljesült nyomról nyomra, mit a tébolyodott Feriz a divánban
megjósolt.
A török hadak mindenütt megverettek.
Elveszett a török kézről egymás után Esztergom, Visegrád, Érsekújvár;
Nógrád várát megütötte a villám, s szétvetette a lőpor, beletemetve a
várőrséget; végre megostromoltatott Buda s a nagyvezér szemeláttára
kivívatott, s százötven esztendei uralkodás után lehányattak tornyairól
a félholdak, hogy helyeiket újra keresztek foglalják el.
És mind azokon, kik a divánban jelen voltak, egytül egyig beteljesült a
jóslat, hogy nem sokára meglátandják a paradicsomot.
Rizlán basa elesett Bécs alatt a janicsárok élén, a budai vezért a
vesztett harcz után Kara Mustafa fojtatá meg; Rifát agát Esztergomnál
taszíták a Dunába a futó seregek a hídról; Kara Ogli Buda sánczait védve
esett el. Ajász basát Thököli ölette meg a szultán parancsára, s Buda
eleste után Olaj bég elhozá Kara Mustafa számára is a selyemzsinórt és a
bíbor erszényt: ez volt az utolsó erszény, melyet Kara Mustafa látott,
mert feje levágatván, abba tétetett bele.
És végre, midőn nem volt már senki életben a halálra jelöltek közül,
csupán a szultán maga, akkor fellázadt a stambuli nép, feldühödve annyi
veszteség fölött, s a pártütő janicsárokkal rárohantak a serailra,
levágták a szultán tanácsosait, s magát azon börtönbe veték, a melyben ő
saját testvérét harminczkilencz évig sanyargatta; azt a trónra ültették
helyette, ő pedig meghalt a börtönben.
És nemcsak az teljesült be; hanem az is, hogy a kik a törököt
felbiztatták a harcz kezdésére, a harcz végzetén ellene fordultak.
Erdély letette a hódolat esküjét Caraffa kezébe és Teleki Mihály lőn
római birodalmi gróf, a várak és kerített városok német helyőrségek
előtt nyiták meg kapuikat. A fejedelem fizetett a győzőknek
tizenháromezer rénes forintot, melyet két hétig hordának nagy
társzekereken öreg átalagokba rakva fogarasi tárházából Nagyszebenbe;
Teleki Mihály pedig kapott ajándékba római birodalmi gróf czímet s ezüst
asztalterítéket, mely megért tizezer forintot. Ezzel Erdély a római
császár tartománya lett, s fel volt bontva a szövetség a porta és
közötte…
Ekkor szólítá magához az Isten történetünk utolsó kedves alakját, az
erényes, magaslelkű Bornemisza Annát.
Apafi csak felesége holta után érzé, mije volt neki e nő? Őrangyala,
vigasztalója minden bajában, életének világosabb fele, ki a mint letünt,
kétszeresen sötét lett körüle minden.
Minden baleset, minden gond kétszeres teherrel nehezkedék lelkére,
szivére; nem volt hova menekülnie többé üldöző bánata elől: futott egyik
városból a másikba, mint a meglőtt vad, mely a benne akadt nyíltól nem
tud menekülni; végre bezárkózott szobájába s hat hétig ki nem jött
abból, s ha látogatói jöttek, panaszkodott nekik, mint egy gyermek:
– Éhen kell meghalnom. Mindenemet elvették már. Esztendeje, hogy egy
batkát sem kapok sem a harminczadokból, sem a bányákból, sem a sóadóból;
ha rám jön a szűcs, a mentém árát nem tudom neki kifizetni, mert egy
fillérem sincs. Hát a fiamból mi lesz, ha meghalok, utánam? szegény kis
fejedelem. Az sem marad neki, a miből az iskoláit kitanulhassa!
Egészen meg kezde háborodni; sem étele, sem itala, sem álma nem volt.
Egész nap járkált nagy léptekkel a szobában alá s fel, s fenhangon
beszélt magában csodadolgokat. Azon törődött legjobban, hogy éhen kell
neki meghalni.
Végre azt találták ki gyógyítására környezői, hogy minden nap erszény
pénzeket hoztak eléje, azt mondva: «ezt a pénzt most hozta Apor István a
harminczadokról, ezt a pénzt a sóaknából hozatta Inczédi Pál, azt a
pénzt ez s amaz udvarbíró küldötte; mit búsul nagyságod, mikor elég
pénze van».
Ugyanazokat az erszényeket aztán másnap ismét előhozták s új czímeket
gondoltak ki számukra.
Ezen együgyű csel némileg megnyugtatá a jámbor öreget; de a régi
aggodalom annyira lerombolá már különben sem erős kedélyét, hogy az
sohasem nyeré vissza életfrisseségét többé.
Mindig ernyedettebb, tompább lett, s ha azelőtt kerülte az álom, most
meg úgy rájött, hogy két nap is elaludt egyhosszában.
Végre, a mi az utolsó foka a halálos elmeháborodásnak öreg embereknél,
elkezde azon nemébe jutni a nymphomaniának, midőn az élvezni erőtlen
vágy kínzó óhajtással kiséri a női kellemeket. Egyszer-másszor
megpillantá a szép telivér Mikó Istvánnét és a kedves deli Vér
Györgynét, mindkettő özvegy asszony volt, s órákig elleskelődött
ablakában, ha nem láthatná-e meg őket az utczán? Titokban mindenféle
csatlós által tudakozódtatott utánok: ha nem volna-e kedvök hozzá nőül
menni?
Teleki megtudá a dolgot, s rajta menvén, megpirongatá keményen, hogy
minő bolondságon töri a fejét; emlékezteté első feleségére, kinek
jóságát, szépségét oly könnyen s oly rövid idő alatt feledni tudja.
A szegény ember erre elérzékenyült s fölkereste szobájában Bornemisza
Anna életnagyságú arczképét, s odajárulva hozzá megcsókolá annak kezét,
s kezeit összetéve, könyörgött hozzá, hogy bocsásson meg neki, szegény
eltántorodott bűnösnek s nézzen le rá onnan a magas mennyből, s ekkor
ismét vigasztalhatlan volt a felett, hogy oly szép, oly kedves, oly
páratlan asszonyt, mint Anna volt, el tudott feledni, más asszonyra
nézve. Hogy fog szemébe nézhetni majd a túlvilágon.
Végre megszánta őt a Mindenható s elszólítá e siralom völgyéből; elmene
azon hazába, a hol nem laknak törökök és nincsen háború.
Kevesen siratták meg; legtöbben azt mondták: «Jól járt szegény, Isten
nyugtassa meg!»
Földnek vált hamvai az Apafi-család ősi temetkezési helyén, Almakeréken
adattak át az örök nyugalomnak.