Készen vagyok már mindennel: csak a fizető nap van még hátra.
A mi fényes, a mi derült volt történetünkben, azt mind szépen
eltemettük: a kedves leánykák, a deli hölgyek, a bűbájos odaliszkok, –
helyeiken vannak már, – az égben. Úgy látszik, hogy a sors csak azért
tartá meg a legsötétebb alakot, hogy igazságot szolgáltasson népek és
országok szeme láttára, Isten dicsőségére, emberek okulására.
Erdélyben jól tudták már, hogy a porta Thökölit nevezte ki erdélyi
fejedelemmé, s hadakat adott kezére, mikkel az országba betörve, azt
elfoglalja. E hírre Heiszler parancsot adott a vármegyéknek és a
székelységnek, hogy az ország védelmére keljenek föl, a mit azok meg is
tőnek. Valóban az erdélyi népnek annyit kellett szenvedni mindenféle
szövetségeseitől és pártfogóitól, miszerint épen nincs mit csodálni
rajta, ha egyszerre készen volt majd az egyiket, majd a másikat ütni, ha
felszólították.
A magyar seregeket Macskási Boldizsár és maga Teleki Mihály vezérelte, a
németek fővezére volt Heiszler, ki mellé még Norche és Magni tábornokok
voltak adva, s az ifju hős Doria, főcolonell; csatákban edzett hős
mindenik, kiket a hadi szerencse mindig tenyerén hordozott, s az a
sereg, melyet vezérlettek, Bécstől Havasalföldig nem látott másforma
törököt, mint elhullottat vagy szaladót.
A mint Thököli Havasalföldön keresztül hadaival közelített, Heiszler
hirtelen elzáratá a szorosokat, három ezredet lerendelt a vaskapuhoz, a
marosszéki hadakat a törcsvári szorosba állítá, ő maga a bozzai szoroson
állt derék seregével, s ott a hegyek között tábort ütött.
A német generálisok semmit sem szerettek olyan kevéssé, mint ha a magyar
vezérek a hadvezér titkaiba belebeszéltek; Heiszler szüntelen rusticus
generálisoknak csúfolta őket, Telekinek pedig megvolt az a szokása, hogy
bölcsesége bebizonyítása végett szüntelen ostromlotta tanácsadásaival a
német vezért; elmondott neki egy csomó dolgot, a mikre Heiszler
kénytelen volt azt felelni, hogy mi haszna neki abból, hogy ezeket
megtudta? Egész hadi terveket készített neki, miket Heiszler kegyesen
helybehagyott, de egy betűt sem hajtott belőlök végre.
Ott igen vígan mulatoztak a táborban levő hadak, sem enni, sem inni
valójuk nem hiányzott, a székelyek is közel voltak feleségeikhez,
tűzhelyeikhez, tehát ők sem kivánkoztak haza; csak Teleki volt örökké
nyughatatlan. Azt szerette volna, ha szüntelen sétáltatták volna a
hadakat egyik szorostól a másikig, az emberek éjjel-nappal fegyverben
állva őrzöttek volna minden gyalog-ösvényt, mely az országba vezet.
Midőn már harmadik hete mult, hogy Bozzán tábort ütöttek, egyszerre
megszólítá komoly aggódó arczczal a tábornokot:
– Uram, mit gondolsz: hátha Thököli azalatt, míg mi itt lesünk rá, az
országnak valamelyik más kapuján talál megjelenni?
– Mindeniket zárva találja maga előtt, felelt Heiszler.
– Hátha kinyítja addig, míg mi odaérünk?
– Akkor nem az lesz a baja, hogy mint jőjjön be, hanem, hogy mint menjen
ki?
Teleki meg akarta mutatni, hogy ő is ért a hadviseléshez s komoly
tanácsadásképen mondá:
– Én épen nem találom czélszerűnek, hogy a derékseregek az ország egyik
szegletében tartózkodjanak; szerintem sokkal biztosabb volna némi
helyőrséget hagyva minden szorosnál, oly közép helyen állapodni meg, a
honnan egyenlőn közel volnánk Törcsvárhoz úgy, mint Bozzához.
Most az egyszer igaza volt Telekinek, de Heiszlert épen az boszantá,
hogy a diák generális oly dolgot mondott neki, a mit nem czáfolhat meg.
Teleki, mintha valamit érzene, különösen nyugtalan volt ezúttal; azt
sejté-e, hogy a kik Erdélybe be akarnak törni, azok senkinek sem oly
elkeseredett ellenségei, mint épen ő neki?
– Uram, monda, nem hagyva békét a tábornoknak. Én itt semmi munkában sem
részesülök, tégy velem valamit, parancsolj valami állomásra és én
betöltöm azt becsülettel, csak foglalkozást adj.
– Mindjárt adok, monda Heiszler s karját Telekiébe öltve, bevitte őt
magával a sátorába, ott leültette a kerek tábori asztal mellé, s az ott
ácsorgó őrök közül egyet elkülde, hogy hívja össze a tábornokokat; a
mint Norcher, Magni és Doria megérkeztek, azokat is leülteté Teleki
mellé, végre maga is az asztalhoz ült, s akkor kihuzva a fiókból egy
tuczat kártyát, odaadá azt Telekinek, ezen szavakkal:
– Itt van a kivánt foglalkozás, oszszon kegyelmed.
– De uram, pattant fel Teleki egészen zavarba hozva e tréfa által,
kártyázni, midőn az ellenség előtt állunk?…
– Nem tehetünk okosabbat, a míg az ellenség nem áll előttünk. Tud
kegyelmed landsknechtet játszani?
– Nem tudok, uram.
– No majd megtanítjuk rá.
Meg is tanították, mert pár óra alatt elnyertek tőle pár száz aranyat,
mire Teleki azon ürügy alatt, hogy nincs nála több pénz, félre vonult a
játéktól; nem e nehány arany vesztesége bántotta őt, hanem azon tudat,
hogy bölcs tanácsait annyira semmibe sem veszik.
A többi urak folytatták a játékot; Heiszler egyre nyert bomlottul,
elnyerte a többi tábornok minden kézi pénzét, úgy, hogy utoljára
garmadává nőtt előtte a tallér és arany, s a háromszegletű kalapját
egészen színig tölté meg vele.
A vesztes fél tréfákkal iparkodott magát vigasztalni.
– No no! a ki szerencsés a játékban, szerencsétlen a szerelemben.
– Ejh! kiáltá Heiszler, beseperve a vesztett tételeket; nekem csak egy
szerelmem volt életemben és az a harczmező; ott pedig szerencsés voltam
mindig.
E perczben sebes lódobogás hangzék kívül s rövid szóváltás után a künn
álló őrrel, belépett egy porlepte dragonyos hírnök a sátor nyilásán s
fulladozó hangon rebegé Heiszlernek:
– Thököli előcsapatai Törcsvár előtt vannak, a szorosba állított hadakat
megtámadták és leölték, csak a székelység áll még ellent, ha sietve nem
jöttök, elfoglalják a szorost.
Heiszler egyszerre lecsapta az asztalra a kártyát, s kifordítva a
kalapjába töltött pénzt, hogy az szanaszét gurult a sátorban, hirtelen
felcsapta kalapját fejére, s kardját kivonva, kiáltá:
– Lóra uraim! Gyorsan Törcsvár felé. Még jókor érkezhetünk.
– Nem mondtam-e igazat! dörmögé Teleki.
– Ejh, semmi baj. Fuvassátok meg a trombitákat, le kell a sátrakat
törni; az őrtüzek hadd maradjanak égve, a harmadik trombitaszóra
mindenki indul Törcsvár felé. Itt csak egy kornétás osztály marad két
taraczkkal a szorost őrzeni. Helyre, Teleki Mihály uram.
Ezzel lóra veté magát. Teleki is visszasietett a vármegyék hadaihoz, s
nemsokára az éj sötétjében ügetve haladt előre az egész tábor Törcsvár
felé.
Augusztus 19-ike vala; oly csendes, langyos nyári éjszaka, hogy egy
falevél sem mozdult. A szép csillagos égre nagy méltóságosan emelkedtek
az óriási havasok, melyek roppant lánczolatban fogják körül Erdélyt;
minden hallgatott, csak néha-néha hangzott fel a méla éjben távol
csörtető hadak robogása, melyek Törcsvár felé siettek.
Itt a hegyek lánczolata egy tág nyilást enged láttatni, mely később
annyira összeszorul, hogy alig képes két szekér egymás mellett haladni.
Az út mélyen visz el két sziklafal között, s ha szemközt nehány száz
elszánt kitartó férfi áll, e helyen képes a legnagyobb hadsereget
feltartóztatni.
Túlnan Oláhország felől, ha a hegyekről letekintünk, látjuk Thököli
seregének őrtüzeit égni, mely a havasok tulsó oldalán táboroz, roppant
kiterjedésben.
Innen sötét minden. Az első meglepetés után, mely nehány száz dragonyos
életébe került, kik áthatoltak Oláhországba, a székelység hirtelen
levágott fákkal eltorlaszolta a szorost s felvonult a hegytetőkre, s a
szoroshoz közeledő tatárokat oly kőzáporral fogadta onnan, hogy azok
kénytelenek voltak a továbbnyomulással felhagyni s visszavonulni.
A török táborban élénk sürgés-forgás látszott, a tatárok egész ökröt
sütöttek nyárson s metszették a meddig megsült; nehány jókedvű oláh,
borhoz jutva, tánczolta a maga nemzeti tánczát, a halmokon a magyar
huszárok fuvatták maguknak a tárogatót, melynek elható hangjai gyakran a
havas tulsó oldalára is áttévedeztek. De azért, hogy a tábor vigad, az
előörsök rendesen ki vannak állítva. A seregnek két oly ifju vezére van,
kiket a harczi tapasztalás öreg emberekké tett, ők virrasztanak
valamennyi helyett.
A szélylyel felállított előörsöket két lovag látszik sorban látogatni.
Ellenkező irányban haladva, egy helyen összetalálkoznak. A két vezér az.
A mint Thököli megismerte Ferizt, odalovagolt mellé s kezet szorítva
vele, együtt lovagoltak tovább.
A nélkül, hogy maguk észrevennék, félretértek a tábortól, a hegyi
ösvényeken előre haladva szótlanul.
Végre megtöré a csendet Feriz, búskomor hangon szólva Thökölihez:
– Van-e kétségbeejtőbb, mint hegyet látni és nem tudni repülni?
– Kivált akkor, midőn a vágyak a hegy tulsó oldalára vonzanak.
– Mik a te vágyaid, szólt keserűen Feriz, az enyimekhez képest, a tied
csak a dicsszomj, de az enyim a vérszomj.
– Még annál is erősebb, a mi engem ösztönöz; szólt búsan Thököli. Nekem
nőm van.
– Ah értelek! és nődet akarod látni? Nekem is volna, ha meg nem ölik. És
derék, hozzád méltó asszony e nő?
– Messze kellett laknod ez országtól, szólt Thököli büszkén, hogy hírét
ne halljad. Nem az én nevem adott kölcsön fényt Ilonám nevének, mint ő
az enyimnek. Mikor mindenki elveté már a fegyvert Magyarországon, én
magam is kijöttem az országból, maga maradt Munkács várában és védte azt
oly hősiesen, hogy egy férfi büszke lehetne rá. Az ellen megszállotta az
erősséget, s éjjel-nappal löveté annak falait ágyúkkal, bombákkal. Ilona
mint egy férfi állt az ostromlott falakon, golyók süvöltése, ágyúk
dörgése között, a várba esett bombákat nagy áztatott bivalybőrökkel
oltatta el, s az ágyúkat saját kezével sütögeté ki az ostromlókra, s
éjjelenkint felragadva a zászlót, rajta rohant a sánczaiban alvó
ellenfélre s levágta katonáit, beszegezteté ágyúit és sátorait
felgyújtatá.
Ferizt egészen fellelkesíték e szavak.
– Meg fogjuk szabadítani e derék asszonyt; még most is védi magát?
– Többé nem. Legkedvesebb emberem, a kire rá bíztam, hogy viselje
gondját, egy ember, kit koldusból én tettem úrrá; az árulta el, s most
fogva tartják. Oh, hidd el Feriz, ha visszaadnák őt nekem, talán
cserében örökre el tudnék felejteni dicsőséget, korona utáni vágyat; de
a míg őt vissza nem vívtam, keresztül török a poklokon is érte, s látni
fogod, hogy keresztül megyek e hegylánczon, mert bár keresztül repülni
nincs erőm, de átmászni rajta van türelmem.
Feriz bég búsan sohajta fel:
– Oh, én nekem már nincs senkim, a kiért úgy siessek a harczba.
E közben a két ifju ismét a legelső őrtűzhöz ért, ott kezet szorítva,
elváltak egymástól és eltávoztak jobbra sátraikba.
Másnap korán reggel belépett Thököli Ferizhez, mondva, hogy épen most
hozzák hírül, miként Heiszler megérkezett még az éjszaka, pihenéstelen
nyargalva Nyén és Szent-Péteren keresztül Törcsvárára. Teleki is vele
van.
E név felvillanyozta az ifju törököt.
Hirtelen felszökött fektéből, s kardját kirántva, azt az ég felé emelé,
szavakat nem találó düh kifejezésével arczán.
– Köszönöm neked Allah! hogy őt is előmbe hozád! Azzal Thökölinek nyújtá
kezét: most már én is azt mondom, hogy ha röpülni kell is, át fogunk
menni a hegyeken.
A két vezér ezután tovább egy óránál tanácskozott együtt titokban,
mindenkit kiküldve a sátorból. Akkor eljövének, rendbe állíták a
hadakat; Feriz kiválogatá legjobb janicsárjait és spahiait, Thököli a
magyar huszárságot s a leggyorsabb tatárokat, s e kisded, mintegy
hatezer főre menő sereggel eltávoztak, a nélkül, hogy megmondanák, hová?
A roppant tábor azalatt a moldvai vajdára bizatott, meghagyatva neki,
hogy éjjel-nappal ellenkezzék a túlnan levő erdélyi sereggel és helyéből
meg ne mozduljon.
A két ifju vezér ez alatt a kis válogatott csapatot bevezette a hegyek
közé, a sötét, erdős hegyszakadékokba, miknek kietlenét emberi láb nem
taposta soha. Most ez ösvénytelen ősvilági vadonon keresztül ők egy
hadsereget akartak átvinni. Ha valaki a magasból egymásra hányt bérczek
tömkelegére tekint, azt fogja mondani: őrült gondolat! Hanem hiszen az
is volt mind a kettő. Egyiket élő szerelmének kiszabadítása, másikat a
meggyilkolt szerelemérti bosszuállás ragadta magával, s ez mindkettő
közel atyafi az őrültséghez.
Azon eszme, hogy e meredek sziklákon, vad folyam szaggatta örvényeken
keresztül egy egész lovas hadsereget szállítsanak át, valóban nem
születhetett más lélekben, mint a hol oly erős az akarat, mint
Thökölinél.
Majd irtóztató meredek lejtő állt a sereg előtt, melyen térdeiken
csúszva kellett egyenkint aláereszkedniök, a lovak farkaira pedig nagy
fákat kötöttek, azok tartották vissza gallyaiknál fogva, hogy a
mélységbe le ne hengerüljenek; majd ismét óriási sziklafal állta
útjokat, mely egy szűk hegytorkolatba zárta be őket, a honnan nem volt
kijárás; itt nehányan a sziklahasadékokba s a falból kinőtt folyondárok
gyökereibe kapaszkodva, kötelet vittek fel magukkal, s azokat kiálló
fatörzsökre kötött vascsigákra téve, odalenn malomkorongot állítának
fel, s úgy húztak fel egyenkint minden embert, minden lovat. Olykor
hosszú sziklagerinczeken kellett végig menniök, melyek épen csak oly
szélesek voltak, hogy egy ló végig mehetett rajtok, jobbra és balra ezer
lábnyi mélység, melynek a rajta fekvő ködtől fenekét nem látni, s mikor
közepére értek, öles szakadások tátongtak előttük, melyek ketté vágták a
sziklaösvényt; a ki át nem bírta ugratni, ott veszett, mert
visszafordulni nem lehetett.
E helyeken soha sem jár egyéb a vadmadárnál, s a fészkéről felriasztott
kövi sas bámulva nézett le a kőszálról, melyre fölrepült, a nyüzsgő,
iparkodó harczi tömegre, hogy mit keres ennyi nép e kietlen hazában?
A két ifju vezér mindenütt legelől járt, merészségük példát adott a
seregnek, kitartásuk buzdítá új erőre, s kifogyhatlan leleményességük
minden újabb akadálynál új segélyt gondolt ki, mely nyomrul nyomra vitte
őket elébb az ismeretlen havasokon keresztül.
* * *
Az erdélyi urak Törcsvár alatt egy jó magas dombtetőre állva nézték,
mint ellenkezik egymással a szorosokra gyülekezett két ellenhad. Olykor
a székelyek csapnak ki az erdőből a száguldó tatárokra s bekergetik őket
sátorukig, majd ismét, mint a bolygatott darázsraj özönlik elő a tatár
és oláh nép, megűzve amazokat az erdő széléig. Néha majd az egyik, majd
a másik megkeríti vigyázatlanabb ellenfelét, azt azután ismét társai
kivágják. Csupa mulatság mindezt nézni a dombtetőről, hol Heiszler,
Doria és Teleki állanak, hosszú távcsöveken gyönyörködve a férfias
játékban.
Egyszer az őrök egy oláhot hoznak Heiszler elé, ki az előörsökön átjött,
s azt állítá, hogy a vajdától küldetett a fővezérhez titkos izenettel.
– Bizonyosan megint azt izeni, hogy be ne menjek Havasalföldre, mert az
ellenség megesz; mondá Telekihez fordulva Heiszler, ki nyomára jött a
herczeg elébbeni ravaszságának. Hát mit izent urad? kérdé az oláhtól.
– Tiszteltet és tudósít, hogy őrizkedjél nagyon Thökölitől, mert nagy
haderővel van és igen ravasz ember; mert a helyett, hogy eléje jönnél
Oláhországba, sokkal helyesebben cselekszel, ha vigyáztatsz, hogy
Erdélybe be ne törjön, a mitől annyival inkább kell óvakodnod, mert
három nap előtt Feriz béggel, a főszerdárral együtt eltávozott a
seregtől hatezernyi válogatott haddal, s azóta, mintha a föld nyelte
volna el, úgy eltünt.
– Hát nem mondtam, hogy ezt izeni? szólt mosolyogva Heiszler,
visszamehetsz fiam, a honnan jöttél.
De Teleki fejébe szeget ütött e tudósítás.
– Hátha mégis lehetséges volna, hogy Thököli azalatt, míg mi itt
strázsáljuk, valahol a hátunk mögött bejön.
Heiszler a havasokra mutatott.
– Jöhet azokon egyéb keresztül, mint madár?
– Ember nem, de ha Thököli vezeti, igen.
– Kegyelmed nagyon sokra becsüli azt az urat.
– Valóban, tábornok úr, én tanácslanám, hogy a Vaskapunál levő ezredeket
vonjuk magunkhoz, s hozassunk több ágyút.
Heiszler nem is válaszolt neki, csak a kezével inte, hogy hallgasson el
már.
E pillanatban egyszerre vad ordítás üti meg a vezér füleit, s hátra
tekintve Zernyest felé, nagy füstoszlopot lát az égnek emelkedni, míg
előörsei nyargalvást futnak a tábor felé.
– Mi az?
– Thököli átjött a havason! hangzék a futók szájából a rémhír; a tatárok
felgyújtották Tohánt s elrablák a tábori podgyászt.
– Lóra, fegyverre minden ember! kiálta Heiszler felriadva, s maga
kardját rántva, paripájára szökött; Doria, Norcher és Magni hirtelen
rendbe állíták a csapatokat, Macskási összeterelte gyorsan a
székelységet s kiszállának a síkra.
A mint csatarendben álltak, akkor érkezék oda Balacsán boér, moldvai
menekült főnemes, kit a vajda elűzött, s ki most saját költségén két
zászlóalj magyar és oláh haddal jött Heiszler segítségére.
A rabló tatárok kiáltása már hallható volt a közel Tohán faluban, mely
lángjaival az erdélyi hadak előtt lobogott; Balacsán harczszomjú katonái
elkéredzének Heiszlertől, hogy kiverjék őket a faluból, s előre rohanva,
nem sokára vad viadal közt nyomták vissza a tatárokat az égő utczákon
keresztül, míg Heiszler a derék-sereggel Zernyest felé vágtatott a
legnagyobb sietséggel. Azt sikerült is elébb elfoglalhatni, mielőtt
Thököli odaérhetett volna.
Itt kissé megpihentek a hadak a nagy nyargalás után; Heiszler bort,
pálinkát osztogatott ki közöttük, azután rendbe állva, előjöttek a
tábori lelkészek, két jezsuita, kezében feszülettel, megimádkoztatá
szakaszonkint a német harczosokat; tisztelendő Gernyeszegi uram pedig
tarta a reformátusoknak ilyen beszédet:
– Édes fiaim, ám lássátok, hogy a kardot hiába fel ne kötöttétek légyen.
Harczoljon mindenki becsülettel; a ki elesik, haza földébe, Isten kezébe
jut: ime én magam is kardot kötöttem és megyek veletek.
Ezenben előtámadt Thököli hada Zernyesten fölül. Egyik oldalon a havasok
voltak mellette, másikon egy nádas, csereklés rét terült, mely az
augusztusi hő napoktól most ki volt egészen száradva, s könnyen meg
lehetett gázolni.
A mint a székelyek megpillanták a törököt, a maguk jellemző
agyafurtságával rögtön kopját ragadtak, s rohantak volna neki,
lelkesülten ordítva:
– Jézus segíts! Jézus! Jézus!
A vezérek erővel kardlapozták őket vissza, s minden tekintélyt, szidást,
fenyegetést elő kellett venni ellenökben, hogy idő előtt meg ne kezdjék
a harczot. Végre nagy durczásan visszasompolyogtak, magukban morogva:
– No ha nem eresztettetek, akkor aztán ne küldjetek bennünket.
Teleki ezalatt előhivatá megbizott szolgáját, s a mint fekete köntösbe
volt öltözve, mert még mindig a fejedelmet gyászolta, úgy sem sok ékszer
levén rajta, azt is leszedte magáról, gyémántos forgóját, nyaklánczát, s
azokat újjáról levont pecsétgyűrűjével együtt átadta neki, hogy még a
csata előtt vigye meg azokat Gernyeszegre, s adja át leányának, Vay
Mihálynénak.
A vén szolga kérdezni akarta, hogy miért ez? de Teleki csak elfordult
tőle, s kezével inte némán, hogy távozzék.
Azzal eléhozatá kedves, Kálmán nevezetű paripáját, s megveregetve annak
nyakát érzékenyen, kilovagolt a seregek elé, s ott megállva, e szavakat
mondá nekik:
– Jó vitézek, erdélyiek, most az ideje, hogy a mi felséges császárunk
hűsége mellett harczolván, magunknak s maradékunknak állandó nyugodalmat
s szabadságot nagy dicsérettel szerezzünk, s házainkat, feleségeinket,
gyermekeinket a török rabságtól s annak a gonosz Thökölinek
tyrannusságától megoltalmazzuk, mert különben ha nem forgódunk, örökös
jobbágyságba esik még a maradékunk is; soha német a töröknek Erdélyt nem
engedi, levén Magyarországban nagy, erős armadiája, a mely mindjárt
benyomul s a törököt kiveri. Hogy pedig én rám senki ne panaszkodjék,
hogy az ország generálisa levén, elbujtam: im ezt a fehér szakállamat
ide kegyelmetek közibe hoztam, s kész vagyok itt is meghalni.
Ezt mondva, odajárult hozzá Macskási s panaszkodni kezde előtte, hogy az
erdélyi magyar hadakat a hátulsó sorba rendelék s ezek zugolódnak a
mellőzés miatt.
Teleki ezt hallva, rögtön nyargalt Heiszlerhez.
– Uram, roszul ismered a magyar természetét a hadban, a midőn azt a
hátulsó sorba rendeled; különösen a székely nagyon alkalmas arra, hogy
rohamra indítsd, de hogy a hátad megett várakozzék, vagy hogy ha első
soraidat megbontották, megsegítsen, azt ne várd tőle.
Hadvezérek, igen természetes okoknál fogva, csata előtti perczekben igen
türelmetlenek szoktak lenni, kivált a csatarendjükbe avatkozó
tanácsadások iránt. Heiszler is ezúttal kissé kiméletlenül találta
visszautasítani a tanácsurat; mire az hallgatva lovagolt hadaihoz vissza
s egy szót sem szólt többet.
Később azonban engesztelésül utána ment a vezér, s latinul szólva,
megbiztatá az erdélyi hadakat:
– Majd kegyelmeteknek szép mulatsága leszen, meglátja kegyelmetek, a
török mint elszalad, nem állhatván ki a mi tüzünket, kegyelmetek aztán
Isten hirével űzze, vágja s ha vissza találják kegyelmeteket nyomni, ne
jőjön egyenesen a regimentek elébe, hanem oldalaslag, és én ismét
visszaverem a törököt.
E közben a török had lassan megkezde mozdulni; a balszárnyon egy ezred
tatár megindult a nádasba lopózva, s ott csendesen az erdélyiek jobb
szárnyát kezdé megkerülni, de a tapasztalt vezér észrevevé a nádszálak
hullámzásáról a közeledést, s hirtelen parancsot adott Doriának, hat
szakasz dragonyossal siessen ellenük; mire Teleki is elkülde tizenhárom
zászlóalj székelyt Henter Mihály vezénylete alatt, s nem sokára lehete
látni, mint találkozik össze a két lappangó sereg a sűrű nádasban, a
székelyek vad ordítással rohantak a tatárokra, kik az első összecsapás
után hátat fordítottak, s futottak még mélyebben a nádas közé. Doria
mindenütt utánuk, a lövésektől több helyen meggyuladt a nádas s égni
kezde a harczolók feje fölött.
E pillanatban egyszerre megfuvatá Thököli a trombitákat, s harminczkét
zászlóval kiállva a síkra, egetverő ordítással rohanta meg az
ellensereget.
Úgy állt a roham előtt, mint vihar előtt az erdő! A mint a támadók közel
jutottak hozzá, egyszerre dördült el a muskétások sortüzelése, s azon
pillanatban kilencz zászló bukott le a harminczkettő közül s száz meg
száz harczos hullott le lováról.
De a többi nem fordult vissza azért, mint máskor szokott. Feriz bég
vezeté őket ezúttal, annak kardját látták magasan villogni a seregek
élén, s a diadal bizonyos volt előttük.
A lövés perczében egy golyó hatott az ifju mellébe, de ő észre sem vevé
azt, csak Telekit látta maga előtt, fekete öltözetében: ráismert
messziről, s feléje vágtatott egyenesen.
Az ádáz roham a német dragonyosokhoz érve, egy percz alatt szétbontá
azoknak sorait, a karcsú spahik dárdája s a könnyű huszárság csákányai
ellen rossz védelem volt az egyenes kard és a nehéz pánczéling. Az első
sor a másodikra vettetett, s a mint Norcher generál egy hajító dárdától
homlokán találva leesett, keresztültöretett a középpont.
A székelyek ott hátul csak nézték a harczot.
– Mint gondolsz komé, mondának egymáshoz; ha minket csak nézni hoztak
ide, nem jobban meglátnók ezt onnan a túlsó hegyről?
Ezt mondva, vállaikra veték dárdáikat, s a nélkül, hogy legkisebb kárt
tennének a törökben, nagy zúgással megszaladtak.
A még folyvást elszántan harczoló lovasság, meglátva, hogy a gyalogság
elfutott, egyszerre elveszté bátorságát s neki eresztve a kantárt,
rohant, ki merre látott.
Legvégig ott maradt Heiszler a csatamezőn, s az utolsó pillanatig
megfeszített erővel törekvék a harcz sorsát megfordítani.
Mind hiába. A balszárny szeme láttára elesék Balacsán, s nemsokára
eltikkadtan érkezék hozzá Magni tábornok, alig lehete ráismerni, fején
egy irtóztató vágás volt keresztül, mely vérrel borítá el arczát, s
balkarja keresztül volt szúrva dárdával. Még most sem magáért aggódott,
hanem belekapaszkodott Heiszler lovának zablájába, s erőfeszítve ragadta
magával.
Heiszler kétségbeesve küzdött most saját emberei ellen, kik erőszakkal
vitték el a csatatérről. A mint azonban egy dombtetőre felért s onnan
visszatekinte, még egy küzdő csapatot látott a csatatéren. A különvált
Doria osztálya volt az, ki a mint a tatárokat űzve, különszakasztatott a
seregektől, látva, hogy egyedül maradt, hirtelen összevoná kisded
csapatját, s egyedül állt ki a minden oldalról reá rohanó győztes
seregnek s elszántan harczolt velük, magát meg nem adva.
Ezt látva Heiszler, kiragadta magát kisérői közül, s még egyszer
visszafordulva, egyedül visszavágtatott a csatatérre; nehány hű vitéze
száguldott utána, s a szembejövő huszárokon keresztül akarta magát vágni
egész Doriáig.
Egy magas daliás férfi állta útját.
– Add meg magad vezér; nem válik szégyenedre: én Thököli vagyok.
Heiszler nem válaszolt, hanem neki nyargalt s kardját megforgatva feje
fölött, összecsapott a magyar vezérrel.
Thököli kiálta a körüle levőknek, hogy senki se nyuljon hozzá; egyedül
vívott méltó ellenével, míg egy dühös csapásnál egyszerre markolatban
törött ketté a német vezér kardja, s az kénytelen volt magát megadni
neki.
Ez alatt Doria csapatjait letörte a túlnyomó erő, ő maga lelőtt lova alá
szorulva, elfogatott; Thököli ott a harcz színén magához váltá őt a
tatároktól és saját sátorába küldé.
A többiek elfutottak.
Futott Teleki Mihály is, biztatva kedves Kálmán paripáját; hallá háta
mögött az üldözők kiáltását, különösen egy alak volt, mely nem akart
mögötte elmaradni, s Telekinek úgy tetszék, mintha már látta volna ez
alakot.
Maga volt az a főszerdár, Feriz bég. Halálosan megsebesülve bár, még sem
feledte el halálos boszúját, s bár vére patakban omlott, még érze
karjában elég erőt, ellenfeléét kiontani.
Egyszerre Teleki Mihály egy buzaföld felé vette futását, hogy az
általános irányból félre térjen, lova megbotlott egy kalangyában s
elbukott vele együtt, kengyelébe keverve lovagját.
Itt utólérte Feriz bég a tanácsurat, s kardját megsuhintva, kiálta rá:
– E csapást neked Bánfi Dénesért!
Teleki védelmére emelé kardját, de e névnél megrendült az kezében, s a
vágás arczát érte; az első vérre kihullt a főúr kezéből a kard, csak
kezét tartá még elboruló szemei elé, s csak e szavakat hallá:
– E csapás neked Béldi Pálért! Ez Béldi gyermekiért! E csapás
Erdélyországért!…
Az volt a legsúlyosabb.
Teleki holtan terült el a síkon.
Feriz bég feltekinte az égre, megdicsőült arczczal nagyot, nehezet
sohajtott, mintha az egész eget be akarná lélekzeni, s azzal holtan
hanyatlott lova nyakára.
* * *
Másnap midőn a holtak mezején Telekit megtalálták és Thököli elé vitték,
felkiálta:
– Hej kopasz, kopasz! ha te nem lettél volna Erdélyben, nem folyna annyi
vér itten!
Így teljesült be Magyari jövendölése.
Azután felöltözteté Thököli a megfosztott hullát saját ruháiba, s úgy
küldé el Görgénybe özvegyéhez.
Az elfogott Heiszler és Doriáért cserében visszakapta feleségét, Ilonát.
Ez volt legnagyobb nyeresége a harczból.
Most mind a ketten távol Nikomedia völgyében alusznak.