A szultán parancsai kiadattak mind a fővezérnek, mind a végbeli
basáknak, hogy hadaikat fölvevén, induljanak a római császár ellen való
harczra, s a viszály megkezdésére ürügyet szolgáltatott helyeket, Fülek
várát, Böszörményt és Nagy-Kállót vegyék ostrom alá.
Ugyanekkor az erdélyi rendek is megkapták az engedélyt hadaikkal
Magyarországra mehetni, a mint a szamosujvári országgyűlésen
elhatározák.
Roppant készület tétetett mindenfelé; a magyar faj, bármilyen nehezen
rávehető arra, hogy ok nélkül harczot keressen: ha már egyszer bele van
hozva, nem bölcselkedik többé. Az okoskodó emberek végképen elültek,
vagy átcsaptak a győzedelmes párthoz s hadnagyságot, hadi tisztséget
vállaltak az összehítt hadaknál. – Akkor az volt a világ sora: hogy a
kik békesség idején főispánok, főkapitányok, királybirák voltak, harczos
időkben ők lettek a katonaság hadi vezérei, s a kik szántottak,
vetettek, azok lettek a katonák; a lófőszékely volt a lovas, a
prixidárius a gyalog, s a legelső tanácsúr a fővezér.
Teleki is megérte, a miről teljes életében álmodozott, a mi
fáradalmainak czélja, törekvéseinek koszorúja volt, a miért öntudatot,
lelki nyugalmat s annyi jó hazafivért áldozott: – ő lett az erdélyi
hadak tábornoka.
Az Erdélybe futott magyar menekültek őt üdvözlék mint megszabadítójukat,
s ő egy nagy lépéssel tovább látta már magát: Eszterházy helyén. S miért
ne? Nem tarthatta-e magát oly bölcsnek és magaslelkűnek, mint az? bár
Eszterházy korának és nemzetének első státusférfiai között állhatott.
Egész táborútjában Fülekig folytonos hizelgés, elbizató remények
fogadták mindenütt, a magyarság seregestül gyülekezett zászlói alá,
hadnagyok, kapitányok őt uralták. A jámbor fejedelem nem is igen mutatta
magát, csak sátorában ült és olvasott, vagy ha megunta magát, az óráját
szedte szét, hogy ismét összerakhassa.
Fülek alatt találkozék az erdélyi had Kara Mustafa táborával.
Teleki, felöltöztetve a fejedelmet legszebb köntösébe, vele és udvari
kiséretével együtt a fővezér sátora elé lovagolt s nőttön-nőtt
büszkesége, a mint tapasztalá, hogy közeledtökre trombitát fuvatnak az
őrséggel s a fővezér különös kegyességgel bocsátja őket maga elé s
kézcsókjára eresztve, maga elébe ülteti a főurakat s megdicsérve őket
hűségük és buzgóságukért, mindegyikre egy új kaftányt adat, s eként
felöltöztetve, egy aga és egy dragoman s tizenkét csausz kiséretében
elbocsátja őket, hogy nézzék meg az egész török tábort, a merre nekik
tetszik.
Teleki igen jó előjelt vélt látni az engedélyben; a török hadvezérek e
pontban igen féltékenyek szoktak lenni, s az nagy kegynek volt
tekinthető náluk, ha egy idegennek meg hagyták tekinteni táborukat.
A dragoman mindenütt meghordozá a magyar urakat; elmondva nekik, melyik
dombon melyik aga serege táboroz? hányan vannak egy lovas ezredben?
mennyi puskás, mennyi lándzsás van egy-egy dandárban? Megmutogatta neki
azon hosszú deszkasátorokat, mikben nagy hordókra rakva állt a lőpor s
nagy pyramidokba felhalmozva a roppant golyók, mellettök százával egymás
mellé sorozva s szurkos ponyvákkal leterítve a kerekes ágyúk, a roppant
csatakigyók, a tágöblű ostromlövegek, a fahengereken álló vastaraczkok.
A felhalmozott hadkészlet elég lehetett egy világrészt meghódítani.
A körüljárt urak nagy bizakodással tértek vissza sátoraikba s a látott
készületek örömére a fejedelem nagy lakomát adott, melyre a vele levő
magyarországi urak is mind hivatalosok lőnek. Egy nagy rögtönzött
deszkaszin alatt voltak megterítve az asztalok, melyek körül, kivált
ebéd vége felé, vigan kezdtek lenni a lakmározó urak; kiki teljesedő
félben látta immár reményeit, de senki sem annyira, mint Teleki Mihály.
Egyik áldomás a másikat követte, s mindannyiba bele volt fonva a
fejedelem és Teleki Mihály egészsége; úgy, hogy utóbb a jó Apafi maga is
elkezdte hinni, hogy biz az jeles állapot volna, ha ő magyar király
lenne. Hogy Teleki már képzeletében a nádori magas széken gondolja
magát, azt fejetartásából is ki lehete venni.
Mi akadály állhatott többé előtte? Az egyesült magyar, erdélyi és török
seregeknek nem volt lehetetlen többé a minden oldalról megtámadott
Leopold kezei közül kivenni az országot, vagy legrosszabb esetben olyan
békét kötni vele, melynek nyereményei, ha az országra nézve nem is, de a
vezérekre nézve fölérnek egy királysággal. Végig gondolta a legrosszabb
eseteket; a hosszúra nyuló harczot, – seregeik megveretését, – a forgó
hadi szerencsét, de mindazok mellett is czélt kellett érnie:
Magyarországban örök nevet, a hatalmasságok előtt tekintélyes állást
vívhatott ki magának… Csak egyre nem gondolt… és az volt a legrosszabb
eset rá nézve, és épen az teljesült be rajta.
Mert a sors leleményességéhez képest csak árnyék a költők igazságtétele,
a sors nem büntet pallossal, méreggel, hanem gyümölcsöt növeszt az
elvetett hibának magvából s csodás következetességgel épen a
legkedvenczebb bűnéből támaszt büntetést a vétkezőnek.
Telekit az eddig történtekből ismerve, bátran úgy itélhetjük meg, mint
egy nagyeszű férfit, kinek uralkodó vonása a nagyravágyás, ki örömest
számíttatta volna magát a magyar történet hősei közé és tudott volna is
az lenni; de e nemes vágy lassankint bűnévé fajult, s épen azért, mert
annyit áldozott érte, kellett neki megszégyenülni benne.
Midőn legvígabban poharaznának az asztalnál, egyszerre harsogó tábori
zene szólal meg a síkságon s nagy lárma hallik, mintha a török hadak
valami érkező fejedelmet üdvözölnének.
A vigadó urak rögtön felugráltak székeikről s kicsődültek a sátor elé,
meglátni, minő öröm érte a szövetségeseket s a bámulat és meglepetés
kiáltása hangzott fel ajkaikról, a midőn az előttük álló látvány
szemükbe tünt.
Thököli Imre érkezék meg tízezer főnyi magyar sereg élén. Hadai mind
pompás válogatott lovas vitézek voltak, aranyzsinóros dolmányú huszárok,
farkas kaczagánynyal, csákós, kerecsentollas süvegekkel. Maga Thököli
fejedelmi pompától környezve léptetett hadai élén; kisérői mind
Magyarország első főnemesei: bogláros, bársonyos, hattyuprémes lovagok,
kik közül Thököli csak kiváló férfiúi daliás szépsége s fejedelmi
tekintete által tünt ki.
Teleki arcza elsötétült e látványra, míg a körüle állók arczain
kimondhatlan öröm villáma gyuladt egyszerre ki, s oly egyhangulag, oly
átható lelkesüléssel kiálták egyszerre éljeneiket a meglátott ifju elé,
hogy Teleki szédülést érzett bele.
Ah ez egészen más hang volt, mint a minővel az imént őt élteték, az
arczoknak egészen más volt a mosolygása, mint a milyet ő előtte szoktak
mutatni.
Thököli e közben a felállított török seregek elé ért, melyek két sort
képezve a fővezér sátoráig, közöttük hagyták ellépdelni az ifjút és
kiséretét, üdvözlőleg hajtva meg előtte lófarkas zászlóikat. Alig ért az
ifju vezér a sor közepéig, midőn szemközt jöve rá maga a fővezér, hat
fehér paripától vont díszhintajában ülve.
A dombról, melyen Teleki állott, mindent jól lehete látni.
A mint Thököli a fővezér hintajához ért, hirtelen leugrott lováról, a
mit látva, Kara Mustafa is leszállt hintajáról s az ifjú vezér elé
sietve, azt kitárt karokkal átölelte, tág palástjával többször betakarta
s homlokát megcsókolgatá, azután felülteté hintajába maga mellé s úgy
vitte őt sátorába, nagy örömriadal közt.
Telekinek mind ezt látnia kellett! Ez egészen más fogadtatás volt, mint
a minőben ő és Erdély fejedelme részesültek.
Körülnézett, – vidámság, derült mosoly ragyogott mindenfelől az
arczokon. Oh e mosolygás megannyi gyilokdöfés volt az ő szivének!
Félóra mulva kilépett Thököli a nagyvezér sátorából. Fejét azon
gyémántos diadem köríté, melyet a szultán Nándorfejérvárról küldött
számára s kezében hozá a fejedelmi zászlós botot. A mint ismét lóra ült,
s az erdélyi sátorokhoz közel ellovagolt, a Telekivel levő
magyarországiak nem birták tovább tartani magukat, odarohantak hozzá,
kezeit, lábait, ruháját csókokkal boríták, levették lováról s vállaikon,
karjaikon vitték seregéhez vissza.
Teleki nem nézhette tovább; elfutott sátorába s levetve magát tábori
ágyára, sírt, mint egy gyermek.
Tehát mindazon építmény, melyet hosszú élet fáradalmaival, annyi
veszélylyel, annyi kitartással összeállíta, – a miért barátait,
rokonait, az ország bölcseit és nemeseit feláldozá, – a miért lelke
nyugalmát adta zálogul, semmivé legyen puszta megjelenése által egy
ifjoncznak, kinek semmi egyéb érdeme nincs, mint nehány szerencsés
ütközet nagyított híre? – Tehát, a mit Erdély leghatalmasabb férfiai
kezéből ki tudott ragadni, a mit nem féltett többé sem háborútól, sem
békekötéstől: leendő nagysága alapját, szétleheli egy tekintet… Ez volt
a legsúlyosabb büntetés a tanácsúrra… Oh a sors oly leleményes…
Teleki estig ki nem jött sátorából; este felé maga a fejedelem látogatta
őt meg. Teleki nem akart semmi felől tudakozódni; de a fejedelem
elmondott neki mindent.
– Hallja kegyelmed, Teleki Mihály uram: a magyar urak nem jöttek többet
vissza hozzánk; hanem ott maradtak Thökölivel. És Thököli úgy látszik,
hogy nem sokat akar rólunk tudni, mert nem csatlakozott hozzánk, hanem
átment a török tábor tulsó oldalára, ott ütteté fel sátrait.
Teleki nyögött a kín miatt, melyet lelkében e szavak facsaró mérge
okozott.
– Úgy látszik, Teleki Mihály uram, hogy mi arany hegyekkel álmodtunk,
beszélt tovább Apafi jovialis nyiltsággal. Magyar királyság és magyar
palatinusság nem a mi számunkra érett meg a fán. Eszembe kezd jutni a
mesebeli macska, melynek körmével más szedte ki a parázsból a
gesztenyét.
Telekit a hideg kezdte törni a visszás érzésektől.
Apafi a neki sajátságos cynismussal folytatá:
– Bizony, édes Teleki Mihály uram, jobb szeretném, ha otthon volnánk és
Bánfi Dénes, Béldi Pál és a többi okos urak ott ülnének mellettem és
hallgatnám, hogy mit beszélnek?
Teleki ökleit összeszorítva, lábával a földre dobbantott, mintha
mondaná: «Azért sem fogok engedni!»
Azután fanyar mosolygással tekinte a sátorában fel s alá száguldó
fejedelemre s hideg, érczkemény hangon monda:
– Egy fecske nem csinál tavaszt; hogy az a tíz, tizenkét léhütő úr
átment Thökölihez, nem irigylem tőle; – haszontalan szájvitézek voltak,
csak költségeinket szaporíták; – a magyarországi igazi bajnokok serege
nem fog utánok menni, s mikor egy fejedelem zászlói alatt harczolhat,
nem fogja magát egy hazátlan kalandor kezeibe vetni.
– Akkor jó lesz, ha mindjárt beszél velök kegyelmed, mert tartok tőle,
hogy az éjjel mind hátat fordítanak.
Telekit meglátszott lepni e szó, tüstént parancsot adott drabantjainak,
hogy járják el a magyarországi csatlakozott seregek hadnagyait, kik
Apafival együtt jöttek Fülek alá s hivják őket össze sátorába rögtön.
A meghivottak nagy immel-ámmal felgyülekeztek Teleki sátorába s ott a
tanácsúr két óra hosszat beszélt beléjük, elmondva: mennyi jót
várhatnak, ha Apafihoz ragaszkodnak s mennyi rosszat, ha Thökölihez
találnak átcsábulni; úgy hogy az emberek már utóbb megunták az
álldogolást s rákiáltották, hogy éljen! csak hogy már ereszsze őket.
Még azon éjjel mind átszöktek Thököli Imre táborába. Apafival nem maradt
más, mint az erdélyi atyafiak.
De Teleki még most sem akarta magát megadni azon gondolatban, hogy ők
itt csak másodrendű szerepet játszanak, hanem még egy utolsó
kétségbeesett merényletre veté fejét; – elment a nagyvezérhez.
Bejelenteté magát és bebocsáttatott.
A nagyvezér egyedül volt sátorában a tihájával; a mint meglátta Telekit,
kellemetlen ábrázatját még lehetőleg visszataszítóbbá iparkodott tenni s
nagy mérgesen kérdezé:
– Ki vagy? Hogy hinak? Mit akarsz?
– Én az erdélyi hadak generálja vagyok uram; Teleki Mihály, – jól
ismerhetsz; csak tegnap voltam itt, fejedelmemmel együtt.
(Minthogy a két beszélő egymás nyelvét nem értette, a tihának kellett
mindig a kérdéseket és válaszokat tolmácsolni.)
– Tán nem kivánod tőlem, válaszolt a vezér, hogy minden kis
fejedelmecskét, generálisocskát, a kit valaha láttam, szinről-szinre
felismerjek? Az én uramnak, a hatalmas szultánnak annyi jobbágy
fejedelme van Európában, Ázsiában és Afrikában, hogy számukat sem lehet
tudni és azok mind különb emberek te nálad, hogy tudnálak én tégedet
annyi közül kiismerni?
Teleki eltette a gorombaságot, s látva, hogy a nagyvezér kitérésekkel
akar rajta kifogni, egyenesen a tárgyra indult.
– Kegyelmes uram, igen fontos beszédem lenne veled, ha sziveskednél
négyszem között meghallgatni.
A nagyvezér dühbe látszott jönni erre a szóra.
– Hát megőrültél-e, vagy édes bortól vagy ittas, hogy velem négyszem
között akarsz beszélni, holott én magyarul nem értek, te pedig törökül;
vagy tán azt akarod, hogy én tanuljak meg a kedvedért magyarul? Ugy-e,
diákul meg tudtatok tanulni, melyen pedig semmi élő nemzet nem beszél?
ugy-e, németül is meg tudtatok tanulni, meg francziául, görögül, – csak
törökül resteltek tanulni, a ki uratok és védelmezőtök? Százötven
esztendő óta járják hadseregeink az országot; tanult meg azóta valaki
közületek törökül? Igen bizony! Megtanultak a mi katonáink magyarul,
mert ragadós a nyelvetek, mint a fákon termő macskaméz. Azért, ha én
nekem ilyen bolondokat akarsz mondani, hogy beszéljünk négyszem között,
eredj haza és tanulj meg törökül.
Teleki meghajtá magát, haza ment és megtanult törökül; tudniillik, hogy
bekötöztetett egy pár ezer darab tallért zacskóba, s azokat maga után
vitetve, úgy tért vissza ujonnan a nagyvezér sátorába.
Ezuttal megérte a vezér mindent, a mit a főúr mondani akart. A tolmácsló
tiha mindent megmagyaráza szépen; elmondá, hogy a szultán jégre épít
várat, a midőn oly könnyelmű ifjura bízza a magyarok sorsát, mint
Thököli Imre, ki saját jószágainak is rossz gazdája volt, hát még egy
egész országnak? s annyira nem szeret magán kívül urat ismerni, hogy
inkább számüzeté magát Erdélyből s veszni engedte ottan javait, mintsem
akaratát a törvényes fejedelemnek alárendelte volna; a ki két uralkodó
ellen fellázadt, bizonyára a harmadiknak sem lesz híve; míg ellenkezőleg
Apafi teljes életében hűséges jobbágya volt a magas portának s minthogy
szerény, alázatos ember, sokkal több hasznára fog válhatni, mint
Thököli; ennek mindig a porta lesz kénytelen pénzzel és hadakkal
segítségére lenni, míg amaz segíti haddal és pénzzel a portát és az
érdemes vezéreket, uti figura docet.
Mustafa meghallgatá a hosszú beszédet, elvevé a pénzt, s azt válaszolta,
hogy majd meglátja, mit cselekedjék?
Teleki nem volt egészen tisztában a hatás felől, melyet szavai
előidéztek, de nem sokáig maradt bizonytalanságban, mert alig ért a
fejedelem sátorába, jött utána egy defterdár tizenkét lovas csauszszal s
jelenté: miszerint neki a nagyvezértől parancsa van Teleki Mihályt
menten elfogatni s vasra verve a basák tanácsa elé kisérni.
Teleki Mihály elsápadt e szóra. A hűtlen tiha minden szavát elmondta
Thökölinek, s ez most elégtételt követelt a nagyvezértől, ki legkisebb
lelkiismeretet sem formált belőle, a kitől egy órával elébb ajándékot
fogadott el, ugyanannak a fejét ismét elajándékozni másnak.
A főúr elveszett embernek tartá magát.
De a fejedelem oda lépe hozzá, s vállára téve kezét, így szólt:
– Ha én most az az ember volnék, a kinek kegyelmetek engemet oly örömest
hisznek, a milyennek elhireszteltek, – gyáva, minden kényszerűségnek
engedő: egy óra mulva nem volna kegyelmednek feje a vállai között. De ám
lássa meg mindenki, hogy csalatkoztak bennem.
Azzal a defterdárhoz fordult és szilárd, határozott hangon monda:
– Eredj uradhoz vissza és mondjad neki, hogy Teleki Mihály uram az én
hadaim generálisa, az én oltalmam alatt áll; most is az én sátoromban
tartózkodik, a ki tehát valami bűnét tudja, jelentse meg nekem és én
tudni fogok itéletet tartani fölötte; senki pedig az én sátorom deszkáin
belől az ő kezeit rátenni ne merészelje, mert fogadom annak a
szentháromság egy Istenre, hogy ezzel az én buzogányommal töröm össze a
koponyáját; sőt készebb vagyok az előttünk álló ellenséghez minden
seregeimmel együtt rögtön általmenni, hogysem azon gyalázatot
megengedjem történni, hogy az én sátoromon belül csak egy idegen macska
is egy házamhoz tartozó egeret elfogjon, nemhogy hadaim generálisát ki
hagyjam innen húzni!
A defterdár megvivé a felboszantott fejedelem izenetét a nagyvezérnek;
épen jelen volt Thököli Imre nála; a két úr meghallva az erős
mondásokat, fejeiket hajtogatták rá és azt felelték, hogy «deiszen Apafi
Mihály még is csak derék ember» s újabban visszaküldve a defterdárt, azt
izenték neki, hogy igen helyesen mondta, a mit mondott és fejedelemhez
méltón, s ha Teleki Mihály az ő sátorában van, ott egy hajszálának sem
szabad meggörbülni; de úgy vigyázzon magára, hogy ha ki talál lépni a
sátorból, a rá vigyázó csauszok legottan elkapják s úgy elbánnak vele,
mintha soha Erdély generálisa nem lett volna; most is csak fejedelme
kegyének köszönje, hogy életben marad.
Teleki semmivé volt téve; nagyratörekvő lelkét semmi sem sérté oly
mélyen, mint annak öntudata, hogy őt a fejedelem védi; hogy azon ember,
kit országszerte gyávának, lelki tehetlennek tartottak, nagy tudott
lenni akkor, a midőn ő egyszerre kicsiny lett; kit még tegnap úgy
képzelt magának, mint egy királynak öltöztetett alakot, kit ő
kénye-kedve szerint igazgat, az ma egyszerre szerepet cserél vele, s
midőn ő benne a bátorság utolsó szikrája kialudt, midőn ő elvesztette
edzett, kipróbált szivét, az megtartá lélekjelenlétét, s most az ő
oltalmára van szorulva.
Teleki önmaga előtt volt semmivé téve. A bölcseség, hatalom, bátorság
nimbusza eloszlott önhite körül; látta, hogy egy ember, – kivel ő csak
aláirás végett szokta közleni tanácsait, – bölcsebb, hatalmasabb és
bátrabb, mint ő.
A sátor nyilásain kitekintve, láthatá, hogy az izenet fenyegetőzéséhez
híven a csauszok ott ólálkodnak a sátor körül, s beszélik az ácsorgó
katonáknak, hogy a mint Teleki a sátorból kilép, menten megfogják. A
székelyek nevetnek és ujjongatnak rajta.
A főúr azon kezdett gondolkozni, hogy ne húzzon-e kardot s kirohanva
addig vagdalkozzék velök, míg össze nem aprítják.
Mily nevetséges vége lett volna!
Este felé meglátogatta a fejedelmet Thököli Imre. Gyermeki tisztelettel
járult a tisztes öreg elé, lehajolt, meg akarta kezét csókolni. Apafi
nem engedé, hanem megölelte, megcsókolgatá homlokát s leülteté maga
mellé medvebőrös tábori ágyára.
Az ifju vezér érzékenyen kért bocsánatot az öregtől azon
szomorúságokért, melyeket neki okozott s melyek utóbb annyira vitték
Apafit, hogy Erdélyből számkivesse.
– Nekem kellene azért kegyelmedtől bocsánatot kérnem, szólt Apafi
engedelmes hangon.
– Korántsem, nagyságos fejedelmem, édes atyám; én tudom, hogy te mindig
szerettél engem, de gonosz tanácsosaid oly dolgokat sugdostak felőlem
untalan, mikért meg kellett gyűlölnöd, – de megfizet nekik az Isten
érte, ha én meg nem fizethetek is.
– Légy nagylelkű irántok, én édes fiam, és ha bántottalak én ő miattuk,
bocsáss meg te nekik én miattam.
Thököli elhallgatott. Tudta, hogy Teleki a sátorban van, látta is őt, de
nem akarta észrevenni. Végre, a nélkül, hogy tekintetét feléje
fordítaná, a legszenvedélyesebb fenyegetés hangján hozzá szólt:
– «Hidd el Teleki, sokat practikáltál mindig ellenem, de ki ne
kaphassalak a fejedelem sátora mellől, mert soha bizony több kenyeret
nem eszel. Most is kezemben volnál; ha a méltóságos fejedelmet, kit
atyám helyett tartok, nem nézném, itt üttetném el a fejedet, ilyen s
ilyen áruló fia.»
Teleki Mihály hallgatott; hogy szive mit beszélt, az a következőkben van
megírva.
A mint Fülek várát feladták a töröknek, az erdélyi urak hadaikkal együtt
visszamentek hazájokba, s Teleki Mihály a midőn hazaért, meglátogatta a
bethleni templomot, hol Bánfi Dénes hamvai porladoztak és annak
sírkövére borulva megsiratá keservesen a nemes hazafit, kit nagyravágyó
terveinek feláldozott.