A diván legtitkosabb termeiben voltak összegyűlve a vezérek nagy fontos
tanácskozás felett. A megkezdendő harcz volt a komoly határozatok
tárgya. Mert a mint Mohamed kimondá, hogy egy Allah legyen az égben s
egy úr a földön, sokan eljöttnek hivék az időt, melyben az teljesülni
fog.
Az ország bölcsei, a becsületes tanácsadók, Kucsuk és Küprili, halva
voltak már, a fővezér, Kara Mustafa, egy dölyfös, elbizott ember vezette
a diván elméjét és mindnyájan azt akarták, a mit ő.
Maga a szultán is jelen volt. Szép, szabályos arczú férfi, de minden
vonásán valami kimerültség, lankadtság terült el; nagy, szelid metszésű
szemeire bágyadtan ereszkedtek le hosszú sötét pillái; sűrű fényes
szakálla hullámzatosan borult keblére, összefolyva tömött fekete
bajuszával. Az egész tanácskozás alatt sem egy szót nem szólt, sem egy
arczvonása meg nem mozdult. Úgy ült ott, mint egy holt alak.
Jöttek egyenkint a külországok követei: XIV. Lajos szószólója[4]
előadva, miszerint a franczia király teljes haderővel támadandja meg a
római császárt; ha a szultán is fölkél ellene, nemcsak Magyarországot,
hanem Bécset is elfoglalhatja tőle.
A szultán hallgatott; helyette a nagyvezér felelt, elmondva, hogy
Magyarország régóta a szultán tartománya, s bizonyára Bécs és
Lengyelország is nemsokára osztozni fog annak sorsában. A szultán csak
adófizető királyokat tűr meg a földön.
A követ egy kicsinyt furcsán nézett erre a szóra, elgondolva, hogy
Francziaország is a földön van és eltávozott.
Utána jöttek Thököly Imre küldöttei, a magyarországi elégületlenek vérét
és kardjait ajánlva fel a szultánnak, ha nekik Magyarország
visszafoglalásában segítségül leend.
A szultán helyett ismét Mustafa felelt:
– A nagyúr köszöni a szolgálatot és kegyelmes leend hozzátok, ha neki
Magyarország visszafoglalásában segítségül lesztek.
A követek hallák, hogy meg van fordítva a mondat; de nekik is voltak a
török irányában utógondolataik; egymás szemébe mosolyogtak és távozának.
Következett az erdélyi küldöttség: nyájas, édes képű urak, kiknek
szónoka nagy ékesszólással adá elő: mily kész Apafi Mihály uram ő
nagysága és az erdélyi rendek mind, a nagyúr dicsőségére fegyvert vonni,
hogy Magyarországra kirohanjanak.
Mustafa válaszolt:
– A nagyúr megengedi tinektek, hogy magyarországi társaitoknak
segítségül legyetek.
A szónok szeretett volna még más egyebet is hallani; például:
magyarországi koronát Apafi Mihály uram ő nagysága részére, nádori
hivatalt Telekinek, s más ilyenformákat, s csak állt, az orrát vakarva,
míg a vezér nem inte neki, hogy elmehet.
Hja! a török politika törökül van írva.
A külső követek után jöttek az egyes basák és várvezérek hirnökei
Magyarországról.
Egyik nagyobb borzalmakat adott elő, mint a másik.
Az egri, budai, érsekújvári basák panaszainak nem volt vége a füleki,
győri és selmeczi német őrségek pusztításai ellen.
A nagyváradi basának egy éjjel az egész remonda ménesét elhajtotta
Kökényesdi Feri Böszörménybe, másszor a nagykállói őrség vágta le a
város alatt portyázó szarácsiakat, s a füleikkel számolt be a basának;
sőt egy ízben a füleki várőrségből néhány vakmerő vitéz egész a budai
hostáig leszáguldott, a holott a jámbor Yffim béget fürdőházában kapva,
az üstben főzött vízzel úgy leforrázták, hogy minden bőre lement.
A vezérek szörnyűködve kiáltának fel minden újabb hírre, csak a szultán
hallgatott.
Végre jöttek az ulemák.
Az ő határozatuktól függött a legtöbb. Ők mondhatták meg, vajjon a béke
felbontható-e a fegyverszünetre kikötött idő lefolyta előtt? E kegyes
lelki kérdésben az ulemák tanácsa volt a legfelsőbb törvényszék.
Nagy ünnepélyesen járultak a diván elé; elől lépdelt a fő mufti, hosszú,
sarkig érő talárban, fején méhkas alakú nagy süveg, fehér szakálla övéig
folyt le rezegve; utána jött két imám, egyik nagy bibortokba zárt
levelet hozott, melynek függő pecsétje nagy aranyszelenczében, hosszú
zsinóron lógott alá; a másik egy rettentő vastag könyv alatt
görnyedezett, ez volt az Alkorán.
Az Alkorán szép vastag könyv, nagyobb, mint a hajdani corpus juris, s
benne is meg lehet találni mindent, a mit valaki keres: vádló,
elmarasztaló, felmentő és rászabadító mondatokat egy és ugyanazon
tárgyról.
A mufti sorba hordoztatá az Alkoránt a szultán és a vezérek között,
mindenik megcsókolá azt mély hódolattal; azután inte az egyik imámnak,
hogy térdepeljen le a diván zsámolya előtt s álljon ott négykézláb;
ezzel hátára téve az Alkoránt, elkezdé abból a megjegyzett mondatokat
felsorolni.
Úgy tudta már a járást e bölcs könyvben, hogy ha annak lapjain egy tűt
keresztül szúrtak, meg tudta mondani, az első lapot látván, a többi
lapokon mely sorok vannak keresztül szúrva?
Hetven évig foglalkozott e tiszteletreméltó munkával s ez idő alatt,
mint maga mondá: hétszázkilenczvenháromszor olvasta keresztül e szent
könyvet. Tehát ismerte annak minden rejtekét s egyszerre azon lapra
tudott fordítani, melyen az elolvasandó mondat állt.
– Az Alkorán azt mondja, szólt kegyes áhitattal: «a mely csomó Allah
előtt köttetett, az Allah keze által bontható fel» – az Alkorán ismét
azt mondja: «akárhol legyünk és akármink legyen, mindenütt és mindenünk
Allah kezében vagyon». Tehát e békekötés is Allah kezében van és Allah
keze mindent felbonthat. Továbbá azt mondja az Alkorán: «ha valaki
szenvedő atyádfiai közül segítségért folyamodik hozzád, hogy rajta
segíts, ne feleld azt neki: majd holnap, mert ma fogadásod tartja nem
kelni fel a földről; vagy ha alamizsnát kér, azt ne feleld: ma nem
lehet, mert fogadásod tartja, nem nyúlni érczhez; vagy ha előtted meg
akarnak gyilkolni valakit és te azt felelnéd: holnap segítségére
leendesz, mert ma fogadást tevél, nem húzni ki a kardot: bizonyára
fogadásod megtartása nagyobb veszedelmedre lenne néked, mint annak
megszegése». Továbbá így szól az Alkorán: «a népek boldogsága legelső
kötelessége a földi uralkodóknak, de Allah dicsősége még annál is elébb
való». És végtére az vagyon megírva: «a ki szövetséget köt a
hitetlenekkel, háborút kötött magának Allah ellen; mert hiába
szövetkeznek egymással a föld népei, hogy sokáig éljenek; Allah rájok
küldi lehelletét, s több elvész belőlök egy nap alatt, mint tíz
esztendeig a háborúban: királyok és koldusok egyformán!»
A vezérek és ulemák minden újabb mondatnál földig meghajták fejöket;
Mustafa nem bírta arczán visszatartani azt a vérszomjú mosolygást, mely
azt minden újabb mondatnál jobban eltorzítá; az utolsó szóknál fanatikus
felgerjedéssel veté magát arczczal a szőnyegre, s örömtől ordítva
csókolgatá meg a fő mufti palástja szegélyét.
A mufti ekkor felkapcsolá a bibortokot, melyben a békekötés oklevele
tartatott, s kivéve belőle a négyrétbe hajtogatott pergament, azt nagy
ünnepélyességgel felbontá s kitártan a másik imám kezébe adta, úgy, hogy
ez a pergamen két szélét fogva, a vezérek felé tartá az irást.
Hosszú czifra irás volt az, a legelső kezdőbetű akkora, mint egy
lefestett vár, körülfonva virágokkal és madarakkal, az első sor egészen
ultramarin-kék betűkkel rajzolva, a többi fokozatosan apróbb, s a hol
Allah neve előfordul, az mindenütt nagy aranybetűkkel írva; a szultán
neve pedig vörössel, a római császáré világos zölddel. Alatta látszott a
szultán kacskaringós névjegyzése, melyet ő nem győzött volna leirni,
hanem egy az újján levő gyűrűbe metszett formával szokott mindig oda
nyomni.
– Ime, itt áll a szerződés, szólt a mufti, a kitárt iratra mutatva,
melyről én a reá tett irást Allah parancsolatjára vízzel letörülöm.
Ezzel egy eléhozott vederbe mártott pamacscsal valami alchymiai
ércznedvvel végig huzá az irott sorokat, s ime egyszerre elkezdének azok
halaványodni, a szultán neve, a vörössel írt betűk az első pillanatban
eltüntek a pergamenről, utána szemlátomást multak el a feketével írott
sorok, legmakacsabbul tarták meg a zölddel írt betűk színeiket, a római
császár nevén, végre azok is elfogytak egészen, s nem maradt más a fehér
pergamenen, mint az Isten neve arany betűivel; azon nem fogott az
érczvíz.
A divánban mély csend uralkodott, minden szem áhitatos bámulattal volt
az elfehérülő írásra függesztve.
Ekkor egy kivont kardot vőn kezébe a mufti és azt égre emelve, szólt:
– Letörülve az irást, mely gyalázattal vevé körül Allah nevét, e levelet
én kardnak élével négyfelé vágom.
S azzal, a mint a pergament két kézzel kiterjesztve tartá az imám, a
kezében tartott karddal négyfelé vágta azt a mufti s darabjait egy
serpenyőbe téve, egy kisded kristály üvegből repülő naphtha-olajat tölte
fölé:
– És megégetem azt Allah orczája előtt.
Ekkor egy égő viaszgyertyát tarta a serpenyő fölé; mire a naphtha rögtön
lángra kapott s a támadt kék láng és fehér füst elborítá a szétvágott
levél darabjait. Nemsokára vörössé vált a láng, feketévé a füst, a
pergamen porrá égett.
– És most elszórom ennek hamvait a semmibe, hogy oszoljon fel benne;
szólt a mufti s vevén a hamvakat, kihajlott a palota ablakán s elszórta
azokat szerteszét a légben; az égett papirrongyok, mint fekete
pillangók, szálltak csendesen a szélben az alant zúgó Bosporusra vissza.
A mint ez megtörtént, a basák, vezérek mind felugráltak és kardjaikat
rántva, nagy lelkesedéssel megesküvének a próféta szakállára: hogy addig
vissza nem dugják fegyvereiket a hüvelybe, míg a bécsi szent István
templom tornya tetején a félhold nem fog ragyogni.
E pillanatban félrehuzódtak az ajtó szőnyegei, s belépett a divánba –
Feriz bég…
Ifjú arczára alig lehete ráismerni, turbánja mélyen lecsúszott
homlokára; szemei tompa búskomorsággal néztek maga elé mereven, ruhája
ki volt gombolva mellén s palástja hanyagul lógott vállain, kardja fel
volt kötve oldalára, de le volt róla törve a markolat: úgy viselte azt
hüvelyébe dugva.
Senki sem tartóztatá fel annyi szobán keresztül a divánba léphetéstől, s
a mint belépett, az előtte álló ulemák szent irtózattal álltak félre
útjából. A mint az ifjú a terem közepére jutott s ott megállva, végig
nézett a vezéreken, karjait összefonva, oly módon, mintha számlálná,
hányan vannak, egyenkint fölkeltek azok előtte, maga a szultán is és
remegve várták szavait.
Az őrültek iránt keleten szent iszonyattal viseltetik mindenki, s ha egy
tébolyodott fakir megállítja a legelőkelőbb kalifát az úton, s azt
mondja neki: szállj le lovadról s cseréld meg velem köntösöd! nem mer
neki ellentmondani, hanem teljesíti, a mit kivánt; mert idegen szellem
vagyon abban és az Isten küldötte bele.
Hát még, a midőn az őrültség rettegett szelleme egy oly bátor daliát,
oly jeles hadvezért száll meg, mint Feriz bég, ki már huszonhat éves
korában száz diadalmas csatát vívott s bölcseségével gyakorta ősz
szakállakat szégyeníte meg! S ime egyszerre tébolyodva jár végig az
utczákon és a kivel szóba ered, azt megrémíti beszédével úgy, hogy utána
aludni nem bír.
Az ifjú csendesen, szelid szemekkel, fájdalmas arczczal tekinte végig a
jelenlevők arczain s lélekrendítő volt szavában az a mély bú kifejezése,
a midőn megszólalt.
– Megbocsássatok, méltóságos urak, hogy közöttetek hivatlanul
megjelenek, én, kinek semmi közöm sincsen a földön végbemenendő ügyekhez
mostan. Az a világ, a melyben én éltem, meghalt, eltávozott az égbe,
messze van tőlem; mindazok, kik szivemet bírták, magasan vannak fejem
fölött, s nekem most nincs szivem és semmi érzésem, a mit a sziv
tartogat magában: sem szeretet, sem bátorság, sem vágy hír, dicsőség
után; ereimben összevissza foly a vér: hogy sokszor ordítva rohanok a
körülem levő falaknak és tépek szőnyegeket, vánkosokat, melyek nekem nem
vétenek; majd ismét megáll bennem a vér, ereim egyet sem ütnek, hogy
fekszem mereven, mint egy halott. Kérlek titeket, méltóságos urak, kik
elmenendők vagytok rövid időn a paradicsomba, vigyétek el izenetemet
oda.
Az urak borzadva hallák az őrült nyugalommal mondott szavait, s egymást
sápadni látták.
Feriz nem vevé észre az irtóztató hatást az arczokon.
– Mondjátok meg azoknak, a kiket szerettem s kiknél szivem van: adják
vissza szivemet; mert a nélkül nagyon beteg vagyok. Nem érzem a rózsa
illatát, ajkamnak a bor nem édes, – nem melegít sem a tűz, sem a
napsugár, – s a mi gyújtóbb mindezeknél: a harczi kürt rivallása, a
paripák nyerítése sem támaszt meleget bennem. Méltóságos urak, mondjátok
ezt el odafenn, ha majd nem sokára elutaztok.
Jelen voltak pedig Mustafán kívül Rizlán basa, Ajász bég, Rifát aga,
Kara Ogli, a kapudán s többen mások, kik hosszú életet igértek maguknak.
A nagyúr különösen kedvelé Ferizt s megszólítá nyájas atyai hangon:
– Kedves fiam, térj magadhoz, ne vesd el magadtól kardodat, vezéreim
győzhetlen táborral készülnek világot hódító harczra: eredj velök; a
harcz tombolásai közt fel fogod találni bajnoki szivedet és
kigyógyulandsz ottan.
Feriz bég arczán csodálatos mosoly vonult el, kezével tagadólag inte s
fejét előre hajtogatá, a mi török különös szokás szerint tagadást
jelent.
– E harcz nem lehet győzelmek harcza, mert emberek szerezték azt és
Allah el fogja rontani; gyilkosok, cselszövők, hazaárulók javára
vontatok kardot, én letörtem az enyim markolatát, hogy ki ne húzhassam
azt és elvetettem. Ők megölték azokat, a kiket én szerettem, s én
harczoljak azon hadban, mely értük kezdetett és oka volt szeretteim
vesztének?!
Az ifjú arczát e gondolatra elfutotta a vér, szemeiben az őrültség lelke
lángolt, felegyenesedék magasra a szultán előtt s vakmerő hangon kiálta:
– Elveszted e harczot, a melyet most kezdesz, mert vezéreid
tehetetlenek, – katonáid gyávák, – szövetségeseid árulók, – bölcseid
bolondok, – papjaid szentségtörők, – és te magad esküszegő!
Azután mintha egyszerre megbánta volna, a mit a szultánnak mondott,
alázatosan lehajolt annak köntöséhez, s megfogva kaftánja szélét, azt
fölemelé és megcsókolta, – s aztán oly igazi szánalommal nézett rá,
lassudan suttogva:
– Szegény szultán, – ily ifjan, ily ifjan – kell neked meghalnod.
S azzal lecsüggesztett fővel megfordult ismét s kifelé kezde menni.
Senki sem tartóztatá.
Az ajtóba érve, ott kardjában megbotlott, s a mint hozzá kapna, érzé a
markolat hiányát s akkor még egyszer visszafordult és csaknem suttogó
hangon szólt:
– Ne véljétek, hogy hüvelyébe rozsdásodni fog. Jön idő, midőn ismét
kihúzom azt és megitatom vérnek italával; majd, a midőn azok, kik most
benneteket felbiztatnak a harczra, ellenetek fognak fordulni, majd ha
azok, kik most egy sorban állanak veletek, zászlóitokkal szemközt fognak
állni, akkor visszajövök én is, csakhogy akkor ti nem lesztek már jelen.
De látni fogjátok onnan felül a paradicsomból! Úgy van: látni fogjátok.
– S ha nem hisztek azoknak, a miket mondtam, álljatok ki a temetőbe, s
tapasztaljátok, hogy a hova egyitek áll, ott kijönnek a földből a sírok
férgei, melyek sohasem keresik a napvilágot. Szegény fiatal szultán…
E látnoki szavakat suttogva, eltávozott az őrült ifjú, s a divánban levő
urak annyira meg valának zavarodva, hogy arczczal a földre borulva
imádkozának, hogy fordítsa el Allah fejeikről a jóslat gonosz szellemét
s ne engedje kettőbe törni az ő dicsőségének öregbítésére kivont
fegyvereiket.