«A villámos égben ki mennydörög ott fent?
A földnek haragos ingása kit jelent?»…
(Dicséret.)
Egy idő óta megszaporodtak az Isten csodái Erdélyország felett. Többé
nem nyugtalanító hírek voltak azok, miket népzavaró elmék gondoltak ki a
világbéke felforgatására; hanem a természet szokatlan tüneményei, miknek
egymásra következése megrendíté a leghidegebb skeptikus szívét is.
Ama titokteljes jelenetek voltak ezek, mikből a köznép függőben levő
országos változásokat sejt, s hitével sietteti a rettegett fátumot.
Egy nyári hajnalon virradóra, derült éjszaka után, egyszerre szokatlan
sűrű nehéz köd ereszkedett a földre, mely csak délutánra szakadozott
fel, végtelen sötét felleg alakjában terülve szét az égen, s ott
megállt, mint egy mozdulatlan nehéz kárpít, egy csepp víz nem hullott
belőle s kora délután nem lehetett a szobákban gyertya nélkül látni.
Este felé minden madár elhallgatott, a virágok becsukták kelyheiket, a
fák levelei lelankadtak. A künn járók fullasztó köhögésről kezdtek
panaszkodni, s ez időtől kezdve vetve volt minden természet elleni kór
magva minden fűbe, minden gyümölcsbe, meg volt vesztegetve a folyamok
vize, az emberi forró vér, magát a földet is meglepé valami járvány,
hogy azelőtt soha nem látott gyomokkal verte föl a leggazdagabb vetést,
s erdőszámra száradtak ki a legerősebb cserfák, ellepve szürke rozsda és
mohoktól, s a szántóföldek termékeny fekete hantjain a zöld penész
ütötte ki magát.
Három napig nem tisztult ki az ég, negyed nap délutánján a fullasztó
szélcsendre irtózatos orkán következék, mely a házak tetőit hajigálta
le, s a templomokról dobálta le a csillagokat és kereszteket, felkavarta
az országútak porát s oly sötétséget támaszta, hogy látni nem lehetett,
s felszedve az épen nyílni kezdő fenyőfák veres himporait, azt
megkavarta a felhőkkel, s a mint azokat gomolygó tömegben korbácsolva
maga előtt, a legelső nagy záporcseppek kezdtek esni, a nép borzadva
nézett a házak fehér oldalára, miken az esőcseppek vérnyomokat hagytak.
«Vér esik az égből» volt a rémület kiáltása; rá nem sokára megdördültek
a villámok, vakító fénynyel lobogva, mintha százágú tűzostor jönne
korbácsolni a földet, míg egy függőleges villámsugár egyenesen a város
közepére csapva le, megrendíté sujtó csattanásával a földet és a
sziveket, hogy senki se hinne mást, mint hogy itt van az itélet órája.
A fergeteg azonban szétszórta a felhőket, alig volt még alkonyat, hogy
az ég kitisztult, s ime a bámuló lakosság szemei előtt egy roppant nagy
üstökös állt az égen, annyival meglepőbb, minthogy az eget három nap óta
elborító felhők miatt közeledtéről semmit sem lehete tudni.
Az üstökös magva épen azon a helyen állt, a hol a nap lement, s a
vérvörös alkonyi fény nem volt képes a vészes csillagot elhomályosítani;
úgy tűnt fel, mintha épen a napot ölte volna meg, s most annak vérében
fürdenék.
Üstöke oly hosszú volt, hogy az ég két harmadán keresztül látszott
nyulni, s a vége felé szélesen meggörbült, mint egy török kard.
«Az Isten kardja!» rebegték az emberek ösztönszerű félelemmel.
Két hétig állt e tünemény az égen, majd korábban, majd későbben jött fel
az égre, néha fényes nappal is megjelent, s a nappali fényben is ott
látszott az égen, mely elveszté kék zománczát, s valami lázas sápadtság
terült szét rajta, mintha a levegő maga is beteg volna, míg fényes
délben puszta szemmel bele lehetett a napba nézni.
A nép félt, iszonyodott e rendkívüli jelenségektől, s midőn a vak
tömegek öntudatlan rettegésben vannak, akkor áll legközelebb a vihar,
akkor képesek mindenre, hogy e félelemtől szabaduljanak.
E napjaiban a közrémületnek adák csodálatos tanúbizonyságát a
lélekerőnek Erdélyország minden vallású papjai. A templomok egész nap
nyitva tartattak a nép előtt, s a szószékekből fáradatlan lelkivezérek
mondának biztató szavakat az egybesereglett híveknek. Magyari, a
fejedelem papja, mindennap négyszer tartott prédikácziót a
székesegyházban, mely annyira meg szokott telni ilyenkor, hogy a
népesség fele nem fért be, hanem az ajtón kívül maradt.
Egy estéli órában épen annyira el volt foglalva a templom ájtatos
hívekkel, miszerint még a lépcsőket is tele ülték; mindenféle kolozsvári
polgárok, vegyesen keresztül utazó székelyekkel, álltak egy csoportban a
fő bejárás előtt, s miután kegyes énekléseiket elvégezék, kapcsos
zsoltáraikat betéve, elkezdének az alatt, míg a prédikáczió tart,
egyről-másról beszélgetni.
– Gonosz időket élünk, szólt egy öreg timármester, nagy süvegét
megcsóválva.
– Mi beszélhetünk csak arról, sietett belevágni egy keresetben járó
székely, ki azon rovásra, hogy messzünnen jött, kapott az alkalmon, a
mit tudott, elmondhatni; kegyelmeteknél még mind istenes a világ sorja,
de nálunk kell azt megnézni.
– Hát kegyelmeteknél is meglátszik az Isten kardja? kérdé egy fiatal
siheder.
– Nemcsak meglátszik, öcsém, hanem meg is érzik rajtunk; egy este sem
fekszünk le a nélkül, hogy a halálunk óráján mondandó imádságot a
cselédjeinknek fel ne olvasnók s alig van éjszaka, melyben jobb vagy bal
kéz felől égés verességit ne látnók az égen.
– Hát az micsoda?
– Olyankor fiam egy-egy falu ég porrá. Azt mondják, mordályégetőkkel van
tele az ország, soha sem tudjuk, mikor gyullad ki a hiju a fejünk
felett?
– Én Istenem, őrizz meg minden jó lelket tőlük.
– Hát azt hallották-e kegyelmetek, hogy Háromszéken egy oláh pakulárnak
a felesége szült és a gyermekének kettős feje lett, minden fején három
orra, a kezein tizenhat újja, s fogai és szakálla nőve? Az asszony
szörnyet halt ijedtében, s a csoda sem élt meg szerencsére.
Nagytiszteletű Gencsery uram borszeszbe akarta tetetni, de a népség nem
engedte, csak azon volt, hogy el kell temetni, még pedig jó távol. Lopva
el is ásták egy brassai szász földje végébe; s mi történt? az, hogy a
hova csak a szász tisztabuzát vetett, mind rozs termett rajta.
– Mindenünnen gonosz hireket hallani, beszélt egy kolozsvári
mézeskalácsos; tegnap beszéltem egy oláh feleségével, a kinek az ura
megindult a Járas vizén egy tutajon, sajtot akart vinni Tordára. Alig
volt egy napi járásra a lakásától, megfordul a Járas, elkezd felfelé
folyni s visszaviszi az oláhot haza, a honnan elindult. A tisztelendő úr
ugyan úgy magyarázta ki a dolgot, hogy az Aranyos, a mibe a Járas
szakad, akkor épen nagyon meg volt áradva, s annak a visszaömlő vize
tolta felfelé a Járast; de az oláhot még is csak az isteni gondviselés
hozta vissza, mert ha tovább mehet, épen akkor ott tatárok jártak,
bizonyos, hogy levágták volna.
– Én mindent megértem már, szólt a legelébbi öreg polgár, háborut,
dögvészt, árvizet és gyulladást, csak egytől tudok rettegni, a
földindulástól, mert az elől még csak a templomba sem mehet az ember,
hogy imádkozzék.
– Biz azt pedig ki nem kerüljük, öreg bátya, válaszolt a székely. Magam
füleimmel hallom elégszer, mikor a gyergyói szakadékok között medvére
lesni járok, hogy zúg, morog a hegy alattam, mintha valami nagy hordókat
hengergetnének, úgy, hogy a medvék ijedtükben kiszaladnak bömbölő
barlangjaikból s féltükben olyan szelidek, hogy füleiknél foghatná meg
őket az ember, ha épen úgy meg nem volna ijedve, mint ők. Csak a
napokban történt, hogy egy kis székely falu mellett, mely egy völgyben
épült, egyszer csak elkezdett a hegy odább csúszni. Erdők, kertek, azok
közt kalyibák voltak rajta, az mind azon módon ment vele együtt, csak
egy szeg meg nem mozdult a helyéről. Három napig csúszott ilyenformán,
akkor az átellenben levő hegyben megakadva megállt és ott maradt; a
jámbor emberek még örültek neki, hogy a kertjeik közelebb jöttek, de nem
soká tartott az örömük, mert a falu alatt volt egy kis csekély patak,
mely száraz időben elég volt italra a lakosságnak, az most a két hegy
összezártával egyszerre megrekedt, s nem találván semerre útat, elkezde
lassankint iszapot támasztani, egy éjjel az egész rétet elöntötte, már
másik reggelre a házakba kezdett befolyni; a szegény embereknek utóbb is
fel kellett szedni a motyóikat s kiköltözni lakásaikból. A víz ezután is
csak egyre nőtt, lassankint a házak tetejénél is magasabb lett úgy hogy
most nem látszik ki az egész faluból egyéb, mint a templom tornyán a
rézkakas.
E perczben a templomi szónok oly hangosan kezde beszélni, hogy a künn
levők is meghallották szavait, s egyszerre elhallgattak, közelebb
tolakodva a templomajtóhoz s figyelve, mit beszél.
Főtisztelendő Magyari uram kegyetlenül mosta a jelen levő urak fejeit:
«– – Harczra készül ellenetek az Isten, mert ti is harczra készültök
ellene. Az esküvel kötött békét felforgatjátok jobbra-balra, és lészen
ti néktek, a mit kivántatok, háboru kívül és belől, hogy azt fogjátok
mondani: elég, elég uram! és nem fogjátok végit látni annak, a mit
bolondul megkezdtetek. – –»
(Már ekkor tudva volt Magyari előtt, hogy Teleki a szamosujvári
országgyűlésen előterjeszti a megkezdendő harczot.)
Épen erre a szóra érkezik egy pár nyusztos, kalpagos úrirenden levő
férfi, kik közül a kolozsváriak az egyikben Telekire, másikban Vajda
Lászlóra ismerének, s a mint telhetett, nagy szorulkodással útat
csináltak előttük, hogy bejuthassanak a templomba, de a székely egyiket
sem ismervén, a mint Vajda László nagy büszkén oldalba taszítá
könyökkel, ő is hátra fordula, mondván:
– Lassabban uram; az Isten háza ez, nem valami nagy úré, itt én is csak
olyan ember vagyok, mint kegyelmed.
A mellette állók ránczigálták a zekéjét, de a székelynek az a
tulajdonsága, hogy ha ránczigálják, még dühösebb; ő is tehát, a mint
Vajda László a néptömegen keresztül nem hatolhatván, mindenfelé
nézelődnék, hogy mint juthasson a székéhez, előre kiálta:
– Engedjék ezt a két urat a templomba menni kegyelmetek, nem hallják,
hogy nekik szól a leczke?
Teleki erre meghúzta magát az egyik küszöbben, levevé kalpagját s ott
állt fedetlen kopasz fővel a nép előtt, minden arcz feléje volt fordulva
a székely kiáltása következtében.
Magyari folytatá mennydörgő szavait a szószékről:
«– – Most senki sem mer ellenetek szólani, mert mintha mennykő hullana
szavatok után, olyanok vagytok mikor megharagusztok, sőt minden emberek
térdfőhajtással azt mondják nektek: méltóságos uram, méltóságos
asszonyom; de eljön az Úrnak itélete reátok, megöl az Isten benneteket s
akkor újjal fogják mutatni az emberek: ez amaz átkozott hazájaáruló
embernek a felesége, ezek amaz istentelen embernek a gyermekei. S
szégyenleni fogják utódaitok, mely gyalázatos névvel nevezik őket; mert
akkor minden embernek a szája, nyelve felnyílik ellenetek s úgy
kiáltanak maradékaitokra: ezeknek az atyja árulá el Erdélyországot s
olyan sárba ugraszta bennünket, melyből már lábainkat ki nem vonhatjuk.
– –»[3]
– Gyerünk innen, kegyelmes uram, szólt halkan Vajda László Telekihez,
kit úgy látszott, hogy észrevett a pap, mert egészen feléje fordult, a
mint beszélt.
– Mit gondol kegyelmed? szólt visszautasítólag Teleki. Ez a pap igazat
beszél, de az nem tesz semmit.
«– – Hová akartok menni esztelenek, tétovázók? – folytatá Magyari. Kinek
adatott közületek a felelés, hogy Erdélyország férfiai földönfutók,
asszonyai özvegyek és gyermekei árvák legyenek? Bizony mondom néktek,
hogy úgy fogtok járni, mint a teve, mely elment Jupiterhez, hogy adjon
neki szarvakat, s ott még a füleit is levágták. – –»
– Az meglehet; monda Teleki Vajda Lászlóhoz, de azért elmegyünk.
A pap meglátta, hogy a tanácsúr észrevételeket tesz beszédére s erre
homlokát redőkbe szedve, ezt mondá:
«– – Midőn elveszett Lajos király Mohácsnál, a török császár eleibe
hordatván a holttesteket, egy Szalánczi nevű gonosz praktikus magyar úr
holttestét megismervén, kezében levő pálczájával holttestének fejét
megüti s azt mondja: ha te nem lettél volna, kutya, az a jámbor gyermek
király nem feküdnék most halva. Adná Isten, még veletek is úgy ne bánjék
az idegen nemzet. – –»
Teleki megrázta fejét s susogva monda:
– Az velem is megtörténhetik, de nem változtat semmit.
Nem sokára megzendült az ének, a két főúr feltevé kalpagját és távozott,
a kitóduló néptömeg által körül özönlve, kik között az iménti székely
különös kitartással mindenütt a két úr sarkában volt, égig magasztalva
mindenki előtt a mondott beszédet, jó fenhangon, hogy az előtte menő két
úr is megértse, ilyen formán:
– Ez volt aztán a prédikáczió! Ilyen kell a mi urainknak, ugyan csak
megmosdatta őket szappan nélkül. Helyesen tevé; mit csinálnak háborut az
országnak; ha Magyarországnak fáj a hasa, mi szükség azért Erdély
talpára kötni a mustárt? Mi közünk nekünk ehez a sok jött-ment,
sehonnából szakadt idegen emberhez? a kik bejöttek soványan a hazába s
most mind úgy meghiztak, hogy kicsiny már nekik az ország, pedig
egynémelynek, ha visszamenne is Magyarországba, nem lenne egy bogarat
érője is, a mit visszafoglaljon, s mink szegény erdélyiek vérezzünk
érte?
Vajda László végtére nem tűrhette az üldözést s visszafordulva, rákiálta
a székelyre:
– Elmaradj hátam mögül, ilyen olyan lélekadta fattya! vagy beszélj
emberek módjára s ne ugass itt, mint egy veszett állat, mikor magadnál
különb embereket látsz.
A székely meggörbítvén erre a szóra a nyakát, odatartá a képét a
megszólító úr orra alá s éles két öklelő szemével odanézve annak szeme
közé, egyet sodorinta a bajusza félfelén s hetykén visszafelelt:
– Hátrább az agarakkal nagy jó uram! Mert engem sem a gólya költött ki a
világra; ne is próbálj engem még egyszer fattyú névvel nevezni, mert ha
haza megyek a kardomért, tüstént megajándékozlak egy fővel, s az pedig a
tulajdon magad feje lesz.
Vajda László még akart valamit felelni, hanem Teleki Mihály megfogta a
karját s magával vonta.
– Kegyelmed semmire sem indul meg, szólt a felgerjedt főúr.
– Hagyjuk őt zúgolódni, azért jó katona lesz, ha a harczba viszszük.
Székelylyel ne állj vitába barátom, mert az a maga fejét mindig többre
becsüli, mint a másét.
A két úr nem sokára eltünt a fejedelmi palota kapuja alatt.
* * *
A fejedelem maga is jelen vala ezen hitszónoklaton, s annyira elméjére
vette annak tanításait, hogy másnapon bőjtöt tartana egész háza népével
együtt s úgy feküdnék le. Éjszaka pedig számtalanszor fölébrede s
elannyira gyötrő álomlátásai voltak, hogy minden apródját felköltötte,
sőt utóbb kénytelenek voltak a fejedelemasszony után küldeni, s csak
akkor nyugodott meg egy kissé, midőn az ágyánál megjelent; nem is
bocsátá el addig magától, míg csak reggel nem lőn, folyvást szomorú és
gyötrelmes dolgokat mondva el neki, úgy, hogy a fejedelemné
szörnyűködését az ajtón keresztül hallhatták, a kik ott voltak.
Reggel a fejedelemasszony szobáiba eltávozván, rögtön hivatá maga eleibe
Teleki Mihályt, ki is, minthogy ugyanazon házban lakott a fejedelem
udvaránál, nem késett azonnal megjelenni s olyan nyugodt képpel fogadta
el a kinált leülést, mint a kit épen csak lakodalomra hívtak; pedig ott
már csordultig állt számára a keserű pohár.
– Uram, szólítá meg őt a fejedelemné, Apafi igen rosszul volt az éjjel.
– A bőjt okozta; ilyesmihez ő nincs szokva, ő esténkint jól szokott
vacsorálni, s hogy életrendéből kihágott, azért kellett rosszul aludnia.
Az álom épen oly rosszul esik üres, mint megterhelt gyomorral.
– Hát még megterhelt lélekkel, uram! Én az egész éjet ágya mellett
töltöttem, csak most jöhettem el mellőle, el nem bocsátott maga mellől,
kezemet fogta szüntelen s oly dolgokat beszélt józan, éber képpel,
minőket csak hagymázbeteg beszélhet. Azt mondá, hogy az éjjel Isten
itélőszéke előtt állott, s egy nagy asztal előtt, mely oly hosszú volt,
hogy nem láthatta végit, ültek a terhelő tanúk, legelől Bánfi Dénes,
Béldi, Béldiné, leánya és nagyobb fia, kik a börtönben haltak meg; Kapi
és az ifju Kornis, az öreg Bethlen János és a többiek is mind oly
ismerős arczok voltak előtte, kik a mint ő reszketve Isten trónja elé
lépett, szemeiket rászegezték s ujjaikkal mindenfelől rámutattak. Uram,
ez irtózatos kép.
– Álommagyarázónak hisz-e engemet, nagyságod? kérdé Teleki bosszús
kicsinyléssel.
– Uram, ez több mint álomlátás: ez visio, ez égi jelenés!
– Az is meglehet; az elszámlált urak lelkei bizonyára mind az égben
vannak s lehet, hogy megszámlálhatlanok fognak utánok menni.
– Az ő lelkeik oda szállnak, hát vérök ki lelkére száll?…
– Csak mondja ki nagyságod bizton: az enyimre… Hisz én vagyok minden
rossznak okozója Erdélyországban. Oh, egész ez ideig csupa báránylelkű
emberek lakták e birodalmat, kiknek ereiben tej és méz folyott vér
helyett, én ismertettem meg velök legelőször a kardforgatást; Zsigmond
király, Bethlen, Bocskai, Rákóczi György alatt alig veszett el
ötven-hatvanezer ember pártvitákban, önző hadviselésekben; ők derék
emberek voltak, mindenki nagy hazafiaknak nevezi őket; hanem én, kinek
kezébe a kardot nem egy engemet nem illető korona utáni vágy, hanem egy
magasabb eszme, egy nagy, hatalmas gondolat adá, – én gyilkos vagyok s
felelek a világnak nemcsak azokért, a kik a csatában elesnek, hanem még
azokért is, a kik az ágyban szép csendesen meghalnak, ha történetből nem
voltak jó barátaim.
– Volt idő uram, a midőn kegyelmed eszének minden erejét megfeszítette,
hogy e harczból Erdélyt kivonhassa.
– És volt idő, nagyságos asszonyom, a midőn kegyelmed a fejedelem előtt
magyarországi rokonai nevében segélyt és harczot kivánt. Változnak az
idők, változnak az emberek.
– Akkor még nem tudtam, hogy e kivánság annyi nagy és becsületes férfi
romlásába fog kerülni.
– Féltek a harcztól s elestek a harcz előtt. A ki az omló hófuvatag elé
áll, hogy ezt feltartóztassa, elgázoltatik. Nem emberek, hanem országok
sorsa forog kérdésben itt; s ez iránt legyen nyugodt Apafi: Isten sokkal
csekélyebb eszközöknek tart mindkettőnket, hogysem lelkeinkre vesse, a
mit az idők teljessége hozand magával és a mi megtörténik nálunk nélkül
is, mert az a sírás, a mi elhatott mi hozzánk, elhatott, asszonyom, az
égbe is. A mi czímereink jelmondatai legjobban összeillenek; Apafié:
«fata viam inveniunt» (a sors megtalálja a maga útját), az enyim: «gutta
cavat lapidem» (a vízcsepp kivájja a követ). Bízzuk jelszavainkra
magunkat.
Apafiné összefont karokkal nézett ki az ablakon, s hosszasan merengve
elgondolkozott. Majd, mintha eszméi messze tévedeztek volna, egyszerre
felsóhajta:
– Ez a Béldi család milyen szerencsétlenül elpusztult! s hánynak kell
még elveszni így?
– Nagyságos asszonyom, viszonzá a tanácsúr változatlan arczczal; mikor
nagy szárazságban esőért imádkozik az egész nép, senki sem kérdi azt, mi
történik a szegény utasokkal, kiket a zápor majd az uton kap? pedig
meglehet, hogy némelyik meghűti magát bele, és elhal.
– Nem értem e hasonlatot.
– Pedig most is esőért könyörög az ország, hanem véresőért és minden jel
arra mutat, hogy Isten meg fogja adni azt. Nem a csodák jeleit értem;
azokban higyjen a köznép, hanem az idők tanuságait, mikre gondolkozó
ember figyelmezni szokott. Midőn ez az eszme született, akkor egy nagy
párt volt Erdélyországban, mely e rothadt békének fentartását követelte,
melynek tetszett ez a negyedrész telkeni uralkodás, s mely úgy meg volt
kötve mind a római császár, mind a szultán birodalmában levő
leghatalmasabb emberek szövetségével, hogy egy ízben bátran mondhatá
szemembe Bánfi Dénes, hogy e párt egy száz újju kéz, mely ha markába
szorít, úgy kifacsar, mint egy spongyiát. És íme az ujjak egyenkint
lehulltak. Elveszett Bánfi Dénes, azt mondják, én ölettem meg; Béldi Pál
börtönében halt meg, azt mondják, ezt is én mérgeztetém meg; Bethlen
Jánost is magához szólítá Isten; elhalt Kapi; a legmerészebb ellenfelem,
Kornis Gábor, élte virágában, díszlő egészség közepett, egy éjjel
kimult; természetesen az ő halálát is nekem tulajdonítják; de hát
azokat, kik sokkal messzebb, és sokkal magasabban állnak, mint hogy
kezem elérhetné, ki ölte meg? Mindazok, a kik a divánban a harczot
ellenzették, s a szultánt örökösen arra bírták, hogy a fegyvereihez
folyamodó magyaroktól a segélyt megtagadja s csak azokat pártolja, kik a
békére figyelmeztetik: elmultak egyenkint. Kucsuk basát Lippánál egy
golyó halálosan találta, a Küprilit a háj fojtotta meg, s a legfiatalabb
vezér, Feriz bég, megtébolyodott.
– Megtébolyodott! kiálta fel Apafiné, arczát kezébe rejtve el; e nemes,
derék ifju, ki Erdélyt úgy szerette.
– Nem Isten keze jár-e itt? kérdé a tanácsúr.
– Nem, uram, válaszolt Apafiné, fájdalmas arczczal kelve fel helyéről s
odalépve a tanácsúr elé, hogy szemébe mondhassa e szavakat: mindenütt
kegyelmed kezei járnak. Elveszett Bánfi Dénes: kegyelmed fejezteté le;
meghalt Béldi: kegyelmed üldözé a kétségbeesésbe; családját kegyelmed
vetteté börtönre s csak akkor bocsátá ki, midőn a büzhödt lég halálos
betegséget olta vérükbe; s Feriz bég megőrült, mert szerette Béldi
leányát, és az meghalt.
– Jó! nagyságos asszonyom, szólt az ingerelt tanácsúr. Legyen úgy.
Illessen engemet azon dicsőség, hogy én vezetem a sorsot. Higyjék tehát
azt, hogy minden, a mi történik az országtanácsban és a családok
szívében, tőlem származik; felelek érte! És ha azt hiszi kegyelmed, hogy
amaz égő üstökös, melyet a nép Isten kardjának nevez, az én kezemben
van, – legyen! én megsuhintom azt és lecsapok vele a földre, hogy
megrendül az álló sarkaiban…
… E pillanatban megrázkódék a palota, megindulva fundamentomaiban.
A fejedelemné sikoltva ugrék fel.
– Ah! mi ez? kérdé halálsápadtan.
– Ez földindulás, asszonyom, felelt Teleki csodálandó nyugalommal. Nincs
mit remegni, a palotának erős bolthajtásai vannak, de ha fél kegyelmed,
álljon az ajtó eresze alá, az nem szakadhat le.
A fejedelemné nem birt helyéből megmozdulni rémültében.
Nincs irtóztatóbb tünemény a földrengésnél, a hullámzó tengeren van a
hajósnak árbocza, melybe kapaszkodjék, de a hullámzó földet hová kerülje
ki? Azt érezni, hogy azon éltető elem, mely eddig kenyerünket adta, mely
nyugodtan viselte bűneink terhét, egyszerre haragra gerjed s föllázad a
rajta lakók ellen. Minden ember kifut házából, a künn legelő barmok
bömbölve futnak be a városba, a kertek kutjaiból forró kénköves víz és
iszapos salak ömlik fölfelé, az élő fák jobbra-balra hajladozva,
koronáikkal csaknem a földet látszanak csókolni, s a megrengetett
tornyokban megkondulnak a harangok, mintha tűzvészt hirdetnének.
Az első ijedelemből magához térve, hirtelen föleszmélt a fejedelemnő.
– Isten oltalmazzon bennünket, én sietek a fejedelemhez. Nem jön
kegyelmed a szobából?
– Én maradok, szólt Teleki csodás hidegvérrel, Isten kezében vagyok
mindenütt, s a mely órában magához szólít, számolok azokért, a miket
tettem.
Apafiné sietve futott végig a rengő folyosókon s férjét feltalálva,
levitte magával a palota kertjébe.
Iszonyító volt kívülről látni, mint mozog, mint hajlong a roppant nagy
épület a föld hullámzása alatt, minden perczben attól lehete félni, hogy
egy halommá dűl.
A fejedelem nem látva Telekit, kérdezé hol van? A fejedelemné azt mondá,
hogy szobáiban hagyta.
– Rögtön érte kell menni! kiálta a fejedelem, de a körüle álló reszkető
arczok közül nem talált senkit, a ki szavát fogadja. Lehet bátorsága az
embernek csaták kardjai közé rohanni puszta kézzel, fölmászni az égő
torony tetőibe, viharos tengerre bocsátkozni kormanytalan naszádon; de a
földrengésnél elvesz minden bátorság a szívből, az ember, ki semmitől
sem félt, itt gyáva lesz.
A tanácsúr ez alatt csendesen ült iróasztala mellett és írt egy levelet
Kara Mustafának, ki a meghalt Küprili helyét foglalta el; nagy harczos
férfiu, a szultán jobb keze, ki nem rég is a kozákok által a lengyelek
ellen segítségül hivatva, azt oly szépen elvégezte, hogy elébb sok
lengyel várost elpusztítva, később a megsegített kozákoknak fordult s
levágva bennök több százezret, háromszázezret elhajta rabságba…
Ennek írt Teleki a magyaroknak hozandó segély iránt.
Minden butor ingott, recsegett körülte, ablakai, mintha láz gyötrené,
rázódtak zörögve, maga a szék, a melyen ült, csúszott alatta
idébb-odább, s iróasztala fel-fellökődött keze alatt, úgy hogy tolla
félrement a papiron; de azért mégis megírta a levelét; s a mint a végére
jutott, kemény vonásokkal jegyezte alája:
«Si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinæ!»
(Ha az összetört világ rám omlik is, rémületlen sujtnak omladéki.)
Mustafa törhette rajta a fejét, mint jött az ő levelébe ez a szöveghez
nem tartozó vers, melyet a tanácsúr a percz rémületével küzdő vas
akaratának befolyása alatt mintegy öntudatlanul írt oda.
Midőn az ijesztő vész elmult, s a palotába lassankint ismét visszatértek
apródai, a bepecsételt levéllel kezében, szemrehányólag fordult feléjök.
– Hol jártatok? Egyet sem találok közületek, mikor szükségem van rá. Ezt
a levelet rögtön két lovas drabant kiséretében az étekfogó vigye
Várnába, a fővezérhez.
Azzal sétálni kezde fel s alá szobájában, mintha semmi sem történt
volna.