Mit érzek oly nyomasztót, midőn e történeten elgondolkozom? Mi ül
szívemen oly teherrel, mint a bűnbánat, mint a kisértetnyomás? Talán
azon elhagyottság érzete, mely mindig jobban gondolataimra nehezül,
mentől inkább közeledem a vég felé, s a mennyi nyájas, szelid, nemes
alak lelkemet környezé, kiket magamban enyimeknek nevezek, egyenként
elmúlnak lelkemből, letünnek képzeletem látköréből, egyedül hagynak azon
alakokkal, kik iránt szívem idegen; és tudnom kell azt, hogy az elmuló
alakok nem költői szeszély teremtményei, mert ha azok volnának, a
boldogságot rajzolnám homlokaikra, s a mi édest, a mi kedvezőt lelkem
gondolni tud, rájuk halmoznám; de a sors teremtményei ők, kiket
teremtett magának az idő, hogy játékot űzzön velük; való, igazi, az
életben kiszenvedett lények, a historia eleven alakjai, kikkel a
történet parancsolt; a költőnek nem jutott egyéb, mint látni
hervadásukat, látni esésüket, s elmondani, mint hervadtak, mint estek
el?
Már régóta kísérem történetem alakjait s csak most tünik fel előttem,
hogy szüntelen börtönökben járunk. Egyikből ki, másikba be; s a hol
kilépünk, ott a temető.
Keressük fel Arankát és Ferizt.
Végre egy födél alatt vannak; e födél valamivel jobb, mint ha egy
koporsóban volnának, de nem sokkal, mert e födél – börtön. Csak egy szűk
ablakon keresztül láthatják egymást; de jól esik az is: a vasrostélyon
keresztül megszoríthatni egymás kezét, hallhatni a kölcsönös vigaszt,
beszélhetni jövendő örömekről, határtalan boldogságról. A börtön falai
oly szűkek, oly nedvesek, a szűk folyosó alig engedi belé hatolni a
világot, de ha az ifjú elkezde beszélni hazájáról, a rózsatermő
Damaskusról, szélben ingó pálmáival, meleg napfényes egével, hol a
háztetők virággal vannak beültetve, s örökzöld ad árnyat az örök nap
ellen, ilyenkor a leány elfelejté börtönét és azt hivé, Damaskus
rózsaerdeiben van, s ha ő beszélt a jövőről az ifjúnak, akkor az
elfeledé Damaskus rózsaberkeit, és azt hivé, a mennyben van.
Napok multak, hogy Béldiné eltávozott, s még semmi hír felőle. Minden
nappal jobban mult a leányka kedve, minden estve szomorúbban búcsúzék el
Feriztől, s minden reggel nagyobb munkába került őt megvigasztalni. Majd
megdöbbenve kezdé az ifjú észrevenni, hogy a lányka nagyon halvány;
gömbölyű, piros arczáról az élet színe fogy; s a mi szemeiben ragyog, az
valami új, nem földi fény, hogy megremeg a szíve, a kire néz. Az ifjú
nem merte kérdezni: mi baja? de megmondá a leány.
– Oh Feriz! én meghalok itten és mosolygó egedet soha sem fogom látni.
– Elébb lássam az eget feketének, mint téged halva.
– Az ég azután is mosolygani fog, hanem én soha sem többet. Valamit
érzek itt belül, a mi szívem verését lankasztja, s éjjelenkint meghalt
rokonaimat látom s velök járok ismeretlen vidékeken, miket soha sem
láttam még, s mik oly elevenen állnak előttem, hogy minden bokrot,
minden házat le tudnék egyenkint írni.
– Ez azt jelenti, hogy ismeretlen vidékekre fogsz jönni velem.
– Oh Feriz, nekem nincs örömem e vidékek után többé, nem örülök, ha
pálmáidra gondolok, s valahányszor téged látlak, sötétség száll
lelkemre, mert érzem, hogy el foglak hagyni!
– Ne szólj így, lételem öröme te! Ne búsítsd szavaiddal az Istent, lásd
az Isten elszomorodik, ha az ártatlanok panaszkodnak.
– Nem panasz, a mit beszélek. Egy rosszabb világból egy jobb világba
menni: és onnan is foglak látni téged, s álmaidban meglátogatlak.
– De ha e rossz világ lehetne jóvá, s te élve boldog…
Aranka szomorúan csóválta meg szép szőke angyalfejét.
– Hogy nem szükség e világnak megjavulni, látod abból, hogy a jóknak meg
kell halni, s a gonoszoknak hosszú élete van. Az Isten fölkeresi, a
kiket szeret s elveszi innen magához, mert nem engedi, hogy soká
szenvedjenek.
Feriz összeborzadt. Mi sugallta ez ábrándos, komoly eszméket a
gyermekleány szívébe? A halál közelléte volt az; a féregtől megszúrt
gyümölcs korábban érik, mint a többi. A csendes, lassú halál megérleli a
gyermeteg kedélyt, hogy úgy beszéljen, mint az agg, s oly szomorú azt
hallani.
– Légy vidám, esenge Feriz, ajkaival melengetve a leányka fehér kezét,
mit a rostélyon keresztül nyújta hozzá. Anyád nem sokára megjő, atyád
fejedelmi trónra ül, melyre méltó, te fejedelemnő leendsz, s én küzdök
addig, míg elég magas leszek hozzád, akkor lábaidhoz teszem hírem,
dicsőségem, és te menyasszonyom leendsz, királyném, védangyalom.
A leányka fejét rázta búsan.
– És elmegyünk a csendes folyók partjaira, az ős hazákba, hol a vitézség
uralkodik, nem a ravaszság, hol a bölcsek tudománya csak a csillagok
járását és a füvek gyógyerejét tanítja, nem az országok felforgatását;
ott szellős kioszkom ablakából, mely a Libanon hegyoldalában épült, az
egész vidéken végig látni, fenn a czédrus erdők sötétjében a pásztorok
tüzei égnek; alant a hegyi folyam csattog s köröskörül a csalogány
dalol, s a miről az dalol, az a boldog szerelem. A messze távolban a
magas tenger tükre látszik, a szélcsendben fehér vitorlájú sajka
ringatózik, mint a bölcső, az átlátszó habok között; a hold nézi magát a
végtelen tükörben, a sajkában szép leány ül, lábainál hever az ifjú és
hallgatnak mind a ketten, csak a szív dobogása szól, és a miről az
beszél, az a boldog szerelem…
A leányka szemeiből egy pár köny hullott ki, oly csábító volt e jövő és
e tájat és e képet ő már nem a földről látta, úgy tetszék neki, mintha
az égből nézne le rá és sajnálná, hogy el kell hagynia e szép földet…
Aranka bálványozva szerette atyját. A férfi, kit erényeiért az egész
ország becsült, gyermekének legmagasabb ideálja volt; ha Feriz róla
kezdett el beszélni, akkor felvidult a leány arcza, a hős, a nemes férfi
tetteinek hallatára felszáradt a köny szempillái alatt; s ha elmondá az
ifjú, mint fog visszatérni a leghatalmasabbaktól pártolt hazafi,
dicsően, hatalmasan, mint nyitja meg majdan gyermekei börtönét s többé
meg nem válik tőlük, akkor lassú mosolygás derült szét a leányka
ábrázatán, boldognak érzé magát, aztán félrelopózott börtönébe, ágyára
leborult s buzgón imádkozott, hogy atyját minél elébb lássa.
Meg is kellett látnia nem sokára.
Béldi Pál már akkor hat láb mélyen volt a földben s egy csillaggal
távolabb az égen: neki is utána kelle menni.
Napról-napra halványabb lőn; ébrenléte alig különbözött az álomtól s
álmai az ébrenléttől; a porkoláb megszánta a hervatag virágot s
megengedé neki, hogy napfényes délutánokon kijárhasson a bástyákra
szabad léget szívni. De sem napfény, sem szabad lég többé meg nem
gyógyíthatá őt. Gyakran átvonta magához Feriz bég kezét s odatevé
homlokára.
– Nézd, milyen forró, mint a tűz; oh csak addig meg ne halnék, a míg jó
atyám megérkezik. Hogyan búsulna utánam.
Feriz bég látta őt napról-napra hervadni, s a szabadulás még sem
érkezett, az ifjú gyakran félnapokig eljárkált künn az udvaron, mint a
kalitkába zárt oroszlán, s homlokával a falakat verte, elgondolva azt,
hogy a kiért egész életén át küzdött, kinek bírhatása éltének végczélja
volt, most alig nehány arasznyi távolban a halálhoz közelít
óráról-órára, s nincs emberi hatalom, mely őt visszahozza onnan!
A porkoláb neje, egy jó, tisztes asszonyság, ápolta végre a mindinkább
gyengülő leányt; az orvosi tudományt még akkor nagyon kevesen ápolák
Erdélyben, minden segély ismerős füvekben, s öregek tapasztalásain
alapult házi gyógyszerekben keresteték; legtöbbet bíztak az áldott
természetre s Isten irgalmára.
A jó asszony mindent elkövetett, a mi tőle kitelt; de megvallá jámbor
szívvel, hogy mind azoknál többet segítene, ha Arankának atyja, anyja
megérkeznék minél elébb. Ez megfordítaná betegségét s az öröm visszaadná
az eltünt életerőt.
Feriz bég már két nap óta nem beszélhetett Arankával, a leány éjente
nagyon szenvedett, s Feriz bég arra volt kárhoztatva, hogy hallja
kedvese nyögését, hallja a lázas lihegést börtöne ablakán keresztül, s
még csak oda se mehessen hozzá, hogy homlokáról az izzadságot letörölje,
hogy szomját enyhíteni egy pohár vizet nyújtson neki, hogy suttogó
szavával vigasztalja, s megnyugtassa annak tudatával, hogy van, a ki
fölötte hűségesen virraszt!
Oh a halál nem a haldoklóra nézve legkeserűbb!
Reggelre alább hagyott a láz. A kelő nap épen besütött az alacsony
gömbölyű ablakon, a szenvedő leány óhajtá, hogy vigyék ki a szabadba, a
meleg reggeli verőfényre. Már ekkor nem tudott magától járni, úgy
kellett nagy karszékben felvinni a bástyára. A porkoláb
emberszeretetéből történt, hogy foglyainak megengedé a szabad lég
élvezését.
Szép őszi reggel volt; valami könnyű átlátszó köd derengett az egész
tájon, halvány lilaszínt adva a napsütötte vidéknek. A mint az út a
székely hegyek felől kanyarogva letér, könnyű porfelleg volt észrevehető
a hajnal ködében, mely Szamosújvár felé látszott közeledni.
– Ha ott most az én atyám jőne! rebegé Aranka reménylő arczczal.
Az ifjú török arcza elé tartva kezét, odafüggeszté éles sasszemeit, s
midőn egy pillanatban a szellő félrekapta a port az útról, s egy függő
hintó tűnt elé, öt ló által vonatva, dobogó szívvel kiálta fel:
– Valóban, ez ugyanazon szekér, melyben anyádat elvivék.
Aranka megnémult az öröm és elfogódás miatt; egy szót sem bírt szólni,
csak forrón szorítá Feriz bég kezeit s hálás tekintetét, könyező szemeit
feléje emelte.
A hintó sebesen látszott közeledni. Igy csak azok siethetnek, kiknek
valami örömük van; gondolá magában Feriz s azon látszott magában
tünődni, hogy az öröm féktelen ereje meg ne ártson kedvese éltének.
Nem sokára a vár elé ért a hintó s robogva gördült be annak dobogó
hídján; Aranka Feriz karjára támaszkodva ment le az udvarba, gyöngéd
habtermete úgy reszketett; inkább illett már angyalnak, mint földi
nőnek. Odavánszorgott a hintóhoz, halvány arczán oly szomorú volt a
mosoly.
A hintó üvegajtaja megnyílt, s a ki kiszállt belőle, az Kucsuk basa
volt.
Tekintetében nem látszott semmi vigasztaló, nem szólt sem fiához, sem a
leányhoz, ki rá támaszkodott, ott állt közel a várnagy, ezt odainté
magához.
– Im, itt e hintóban a fogoly, kiért kezesül hagytam fiamat, vedd vissza
és számolj felőle, mert a fogoly nagyon beteg.
Béldiné feküdt a hintóban, öntudatlanul, mozdulatlanul.
Aranka reszketve, elhalványulva kérdé:
– Hol van atyám?
Kucsuk basa szólni akart, de szó helyett könyei jöttek elő, végig
csordulva férfias arczán; kezét az égre emelte némán s alig hallhatón
suttogá: «az égben!»
A szelid leány, mint a lekaszált virág, hajlott össze e szóra; Feriz bég
karjai felfogák az elalélót, szép, éghez hasonló szemeit fölveté a
derült égre, egy hosszú fohász repült el ajkairól, azután lecsukódtak a
szép ajkak, szép szemek, s azután vége volt mindennek.
A kedves leány atyjához ment az égbe.