A mely órában Kucsuk basa Stambulba érkezett, épen akkor szállt le
szekeréről Székely László uram is, kit Teleki Mihály uram szép
ajándékokkal küldött a portára: hogy ott a megdühödött nagyvezér és
basák kedvét megcsinálja, a kik újra erősen kezdék Béldi Pál
fejedelemségét sürgetni.
Székely László uram magával hozta Zülfikárt is, hogy Stambul tekervényes
utczáin tolmácsa és dragomanja legyen.
Mint már tudjuk, a jó úrnak különös szenvedélye volt az ékszergyűjtés s
ezúttal a fejedelem annyi sok szép drágakövekkel kirakott ritkaságot
külde általa, miszerint a jó úr szíve, midőn azokat maga előtt kirakva
szemlélné, szinte megesett azon gondolatra, hogy ő ezeket már most a sok
idegen basa között szerteszét kioszsza.
– Milyen kár azokat rájuk vesztegetni, gondolá magában. S aztán még ki
tudja, lesz-e majd sikere. Elveszik a pokol pozdorjái és semmit sem
tesznek érte. Sárba dobott igaz gyöngyök. Mennyivel rövidebb dolog lenne
ennél Béldi Pál uramat megöletni. Azzal ketté volna vágva a csomó, többé
nem fenyegetőzhetnének vele. Teleki Mihály, tudom, nem vágatna le érte,
hisz Apafi István sem halt meg másképen. Te fiam Zülfikár, meg tudnál-e
valakit mérgezni? szólt a renegátot oda intve.
– Akár egy egész várost.
– Csak Béldi Pál uramat, a kire nézve úgyis mindegy, akár meghal, akár
örök fogságban marad.
– Megteszem kétszáz aranyért, ha felét előbb kifizeted.
– Kifizetem Zülfikár, de mikép fogsz hozzá?
– Az az én gondom, te csak a pénzedet készítsd.
Székely László tehát megadta a foglalót a renegátnak, ezzel ez haza ment
s egy levelet írt a Begler bég nevében, ilyforma tartalommal:
«Legyen kend bizalommal, ügyei legjobban állanak, nemsokára czélját
fogja érni.»
E sorokat azután behinté valami finom kék porral, mely a legerősebb
méreg volt, úgy számítva, hogy a ki a levelet el akarja olvasni, előbb
leüti róla a port, s az rögtön felszáll s az olvasó által felszivatva,
halált okoz.
E levelet azután turbánjába kötve, elkezde Béldi Pál börtöne körül
ácsorogni, lesve az alkalmat, melyben befurakodhassék hozzá.
Egyedül ült a Jedikula legsötétebb börtönében Béldi Pál. Lábainál ott
feküdt hű vizslája, a vén Körtövély, szemeivel olykor búsan felpillantva
urára. Ha ura el talált aludni, akkor felült az eb, szemeit le nem vette
róla s a legkisebb zörejre, mely kívül hallatszott, elkezde morogni.
Béldi összefont karokkal ült a kövön, melyhez meg volt lánczolva, arcza
szörnyen megsoványodott; de ez által vonásai, kifejezése még inkább
megkeményültek, semmi bánat, semmi gyöngeség nem látszott rajta, a
halvány külvilág, mely egy szűk lőrésen lesütött arczára, nem találta
azon ama sorvasztó vágyat, melyet érez a börtön lakója a napsugár után.
Az ember testestől lelkestől aczéllá volt edzve.
Egyszerre nyugtalanul emelé fel a lábainál fekvő eb okos fejét, s
nyihogó örömmel tekinte urára, azután elfutott az ajtóig; ott vígan
ugatva megállt, megint visszafutott urához, s farkcsóválva felállt, első
lábaival annak vállát rángatva s oly élénk örömmel nyihogva, csaholva,
hogy szinte érteni lehete, mit akar mondani.
– Mi bajod, jó kutyám? szólt Béldi, megczirógatva kutyája fejét. Mit
érzesz? Nem jön én hozzám senki, a kinek te örülj.
E perczben fordult a kulcs a börtönajtóban, s a betörő fáklyavilágnál
egy csoport férfi szállt alá a lépcsőkön Béldi börtönébe.
Körtövély erre hirtelen elfutott urától, a csoport közé furakodva, ott
elkezde vígan csaholni valakire, s azzal ismét visszafutott urához, két
első lábát annak mellére téve s erősen ugatott, mintha szidná érte, hogy
ő nem tudja megérezni azt az örömet, a mit kutyájának csodás ösztöne
megsugott.
Béldi látva a bejövők között a nagyvezért, Küprilit és Maurocordatot,
hallgatást parancsolt ebének, s fölkelve előttük, meghajtá magát.
– No te makacs ember, meddig kínzod még magadat, s bosszantod a császárt
s jó barátidat? Átláttad-e valahára, hogy különb dolog a fejedelmi
széken ülni, mint nyirkos börtönben a hideg kövön?
– Mentől többet szenvedek, szólt Béldi csodálatosan nyugodt hangon,
annál több okom van örülni, hogy e szenvedéseket nem hazám állja ki
helyettem.
Erre a vezér szólt valamit törökül, Maurocordato szomorúan tolmácslá:
– A nagyúr azt izeni teneked, hogy pénz miatt vettetél börtönbe s csak
pénz által fogsz kiszabadulni; azért igérd meg azt a kétszázhetven
erszény pénzt, és fogadd el a fejedelemséget, hogy azt kifizethesd.
– Megmondám határozatomat, viszonzá Béldi, és semmi attól el nem
tántorít. Pénzt nemzetem rovására nem igérek, hadat saját hazámra nem
viszek, és adott eskümet meg nem szegem. Ezek voltak és lesznek szavaim,
a miktől semmi el nem tántorít.
– Semmi? kiálta ekkor Kucsuk basa, előlépve a tömeg közül. Még ez sem? s
azzal egy halovány női alakot vezetett Béldi Pál elé.
– Nőm! kiálta a fogoly, s lánczaiba fogózék, hogy le ne rogyjon öröm,
ijedtség és meglepetés miatt.
A halvány gyászos nő odarogyott férje keblére, csókjaival illetve annak
bilincseit.
Béldi Pál sírva fakadt, s összezúzott lélekkel rogyott le ülő kövére.
Neje nyakára kulcsolva maradt szótlanul, egy hang nem jött ki ajkán, az
eb nyüzsögve csókolá majd ura, majd asszonya kezét.
– Vonuljunk félre, szólt Kucsuk basa, hadd beszéljenek magukban; s a
törökök elhagyták a börtönt, egyedül hagyva Béldi Pált nejével.
– Azt hivém, szólt Béldiné, midőn fulasztó zokogása szóhoz engedé jönni,
hogy én szenvedek helyetted is; és oh te még többet szenvedsz, mint én?
– Hogy jöhettél ide? kérdé Béldi tompa, elfojtott hangon nejétől.
– Kucsuk basa fiát hagyta helyettem kezesül.
– Derék ember. Mily hasztalan tesz értem minden áldozatot. És
gyermekeim?
– Ők a börtönben maradtak, a hova nekem is vissza kell térni, ha te a
szultán ajánlatát el nem fogadod.
– Aranka leányomat is elvivék? kérdé Béldi szorongó kebellel.
– Őt is, ha kiszabadulnánk is, nem volna hova menjünk. Mindenünket
elvevék. Bethleni jószágunk Bethlen Farkasnak jutott prédául, háromszéki
jószágaink Mikes Kelemené lettek; pedig soha székelytől nem volt szabad
elvenni jószágát, még ha felségsértő volt is. Bodolai várunkat tőből
kihányták, czímeredet összetörték, nevedet az országgyűlés naplójába
írták, mint hazaárulóét!
– Emberek! ordítá fel, lánczait keserű dühével rázva meg, Béldi: ha én
most nem volnék Béldi Pál, az Isten haragja még ma sújtana le fejetekre.
De én – szeretem hazámat, ha féreg rág is benne. Töröld le könyeidet jó
nő, látod, már én nem sírok. A mit szenvedünk, Isten látogatása rajtunk;
a ki ránk mérte itt, visszafizeti elleneinknek amott, én keresztyén
maradok és hazafi. Ügyemet bízom az Istenre.
– Te nem akarod a szultán ajánlatát elfogadni? kérdé kétségbeeséshez
közelgő ijedtséggel Béldiné.
– Soha! viszonzá tompán Béldi.
A nő felsikoltva veté magát férje lábaihoz, s annak térdeit vonagló
öleléssel karolva át, rebegé: Te vissza akarsz engem küldeni börtönömbe,
örökre elszakítnak tőled, soha, soha, még halálom órájában sem foglak
látni többet.
– Az által bizonyítod be, hogy szerettél és méltó voltál hozzám, ha
tudsz szenvedni úgy, miként én, és miattam.
– Gyermekeid is ott veszszenek-e el örök fogságban?
– Mondd meg nekik, hogy apjuk becsületesen élt, becsületesen halt meg,
tanuljanak úgy élni és halni, mint ő.
– Gondolj Aranka lányodra, kegyenczedre, legkedvesebb gyermekedre.
– Inkább hervadjon ő is el, mint Erdély lángba boruljon.
– Béldi, ne ejts kétségbe engem! kiálta a nő erőszakos reszketéssel; én
félek, én irtózom a börtöntől. Kétszer lepett meg a láz a fojtott nedves
légtől, nem volt senki, a ki betegségemben ápoljon, mindig nevedet
kiáltottam és te távol voltál, láttam képedet és nem ölelhetélek meg. Oh
Béldi, én meghalok nálad nélkül! A halál legirtózatosabb neme öl meg: a
kétségbeesés!
Béldi lehajolt nejéhez, felölelé, megcsókolá. A nő elalélt karjai közt,
a törökök beléptek a börtönbe. Béldi oda hivá Kucsuk basát. Arczán
valami halálos ónszín kezde elterjedni, alig látta már a kivel beszél.
Oda fektette elájult nejét a basa karjaiba, s alig érthető szavakkal
hebegé:
– Köszönöm – jóakaratodat. – Ime – – itt van nőm – vidd őt – vissza
börtönébe.
A törökök bámulattól szótlanul fogták fel az alélt asszonyt, s a nélkül,
hogy Béldit több kérdéssel unszolnák, eltávoztak a börtönből.
Béldi csak állt elmerevülten, míg elmentek, nyitott ajakkal, fénytelen
szemekkel; midőn az utolsó török is kilépett s nejét nem láthatá többé,
feje nehézkesen kezde alá felé hanyatlani s azzal egyszerre arczczal a
földre esett.
Körtövély, a vén eb, szomorúan, kisértetiesen kezdett el vonítni.
E pillanatban lépett be a börtönbe Zülfikár a megmérgezett levéllel.
Későn jött. Béldi Pál már akkor kiszenvedett.
* * *
Székely László uram Béldi Pál halálának hírére pompás lakomát rendezett,
s midőn legvígabban volna a társaság, akkor lépett be Zülfikár.
– Ide azzal a száz aranynyal, sugá Székely László uram fülébe.
– Hogy, hogy? szólt ez bortól fölhevült arczczal, Béldi Pált a guta
ütötte meg, köszönd meg, a mit eddig kaptál.
– Ejnye te hitetlen gyaur kutya! kiálta fel fenhangon a renegát, úgy,
hogy az egész társaság hallhatá, hát így csalsz te meg engem? kialkuszod
velem Béldi Pál halálát, kétszáz aranyba, s most felét lehúzod; te
hóhérnak való gazember, hát így szeded te rá a becsületes embert! majd
ölök én neked máskor embert, ha előre meg nem adod az árát, te hitetlen
rabló!
A társaság kaczagott e jeleneten. Székely László uramat azonban mégis
keseríteni látszék a tréfa: Mit beszélsz, te félbolond? ki bízott te rád
valamit? Én nem is láttalak soha.
– Ejnye! kiált fel Zülfikár, bár még azt is eltagadnád, hogy ezt a
levelet te írtad Béldi Pálnak; s azzal odaveté Székely Lászlónak a
megmérgezett levelet. Ez felkapta azt s feltörve pecsétjét, leüté róla a
port, s végig futva rajta, oda veté a renegát lábaihoz: «soha sem volt
ez az én írásom».
Azzal inte szolgáinak, a kik Zülfikárt galléron ragadván, kivetették az
utczára. A renegát azonban akkor az ablak alá állt, s az összecsődült
nép előtt kezdte el szidni Székelyt, hogy nem fizette ki neki a méreg
árát.
Odabenn a vendégek hangosan kaczagtak rajta, utóbb maga Székely is
tréfának vette a dolgot, s úgy kaczagott, mint a többi, hanem a mint
haza érkezék Erdélybe, elkezdé gyomrát fájlalni, nem tudta, mi baja?
Hallása elveszett, enni, inni nem tudott, belei kezdtek megrothadni.
Senki sem bírta kigyógyítani irtózatos nyavalyájából, végre egy német
borbély akadt, a ki elhitette vele, hogy ő jóféle gyémánt- és
zafir-porral ki tudja őt gyógyítani. Székely László átadta a kuruzslónak
drágaságai gyűjteményét. Az kiszedte belőle a becses köveket, de
helyettök hitvány kavicsot tört meg az orvosságkészítő mozsárban, s maga
elszökve a drágaságokkal, Székely Lászlót ott hagyta meghalni iszonyú
kínok közt, ugyanazon méreg által, melyet ő szánt Béldi Pálnak.
* * *
Béldi Pált eltemették az idegen földön, sírját nem látogatta senki. Hű
kutyája ült csupán mellette. Hat napig sem evett, sem ivott. Heted napon
megszünt élni urának elhagyott sírja mellett.