Egy estve a szamosújvári vár udvarára két törökösen öltözött lovag
ügetett be, s a várkapitány, nemzetes Sólymosi Danó uram után
kérdezősködék. Egy csatlós fölvezette a két mozlemin férfit, kiknek
egyike éltesebbnek látszott, napsütötte arcza sebhelyekkel fedve, a
másik fiatal; körülvetett köpenye félig elburkolá arczát, csak granát
fekete szemei tünnek elő.
– Jó estvét kapitány, szólt az éltesebb török, beköszöntve a várnagyhoz;
az a legelső pillanatra megismerte a belépőt s örvendő meglepetéssel
sietett elé, megrázva annak elébe nyujtott kezét: «hozott Isten szegény
lakomba Kucsuk basa».
– Tehát megismersz még, te derék öreg? kérdé Kucsuk alig eresztve el a
jó ősmagyar képű vén várnagy kezét.
– Hogy ne ismernélek jó uram? Te szabadítád meg egyetlen leányomat undok
tatárok kezei közül, te váltottál ki nehéz rabságomból, te adtál
menhelyet, ételt és vigasztaló szót az idegen földön. Nem lennék ember,
ha rólad megfeledkezhetném.
– Te derék fiú vagy, öreg. Mindezekre ekép emlékezve, egy kérésem van
hozzád, a miért ide jöttem.
– Parancsolj velem! Életem, vagyonom szolgálatodra áll.
– Nemde, te őrzöd itt Béldi Pál családját?
– Igenis uram. Ide hozták a szerencsétleneket.
– Nekem két heti határidőre ki kell adnod Béldi Pál feleségét a
börtönből; melynek leteltével ismét, a hogy elvittem, visszahozom.
A kapitány megdöbbenve szólt: Fejemmel játszom, uram.
– Senki sem fogja megtudni, s két hét múlva ismét itt leszek vele.
– De ha eltalálnád felejteni.
– Arról ne aggódjál. Azon időre az asszony helyett itt hagyom kezesül –
saját fiamat.
Az ifjabb lovag előlépett, köpenyét leeresztve, s a kapitány álmélkodva
rebegé: «uram, Feriz bég».
– Elhiszed-e hát, hogy vissza fogom hozni az asszonyt, fiam helyett?
kérdé Kucsuk basa.
– Tégy, a hogy jónak látod, uram; szólt a várnagy. Egy élettel tartozom
neked, azt most visszafizetem. Jertek utánam.
A várnagy fölvezette vendégeit a szűk csigalépcsőn a nyugoti toronyba,
mely börtönül használtatott státusfoglyok számára; a félkerek ablakokat
kívül-belül nehéz vasrácsok őrzék, a nehéz vaspántos tölgyfaajtók
csikorogva fordultak sarkaikban, jeléül annak, hogy ritkán szoktak
nyitogattatni.
– Miért tevétek őket e rideg helyre? szólt Kucsuk basa a várnagyhoz, nem
volt más börtön a várban?
– Ne kárhoztass, uram, parancsom volt a nőt külön zárni gyermekeitől, s
e toronyban van két egymás melletti szoba, melyeket egy közös ablak köt
össze, az egyikbe tettem a nőt, a másikba a gyermekeket; tudtam, hogy
jól fog nekik esni, ha egymással csak az ablakon keresztül is
beszélhetnek, ha csak kezeiket nyujthatják is egymásnak, ha csak
megcsókolhatják is egymást a vasrácson keresztül.
– Ember vagy, jó öreg, szólt Kucsuk basa, megveregetve a várnagy vállát,
míg Feriz bég hévvel ragadta meg kezét: Engemet is ugyanazon börtönbe
fogsz zárni, nemde?
– Nem vagy kénytelen vele, jó Feriz bég, az én szobáimban lakhatol.
– De én magam akarom úgy, szólt az ifju, égő arczczal gondolva álmai
képére, a szép Arankára, kivel börtönszomszédságban fog lakhatni.
Végre nyílt a börtön vasajtaja, a várnagy megállt künn, be hagyva lépni
a két ozman férfit. Durva tölgyasztal mellett egy gyászba öltözött nő
ült a szűk ablak előtt, egy nagy ezüstkapcsos bibliából olvasva
fenhangon; gyermekei, három angyalarcz, egy kerek ablakban, melyet
vasrácsozat őriz, a szomszéd börtönből hallgatták az isteni malaszt
szavait.
A mint a férfiak beléptek, a nő felrezzent és odatekinte: a szűk ablak
halvány folyosóvilága még fehérebbé tette arczát, mint egyébkor volt;
merően, szigorúan tekinte föl; a bánatos nyugalom halotti komolyságot
kölcsönze szép arczának, mely egykor oly vidám tudott lenni, s melyen
később annyi kétségbeejtő szenvedés viharzott keresztül.
Kucsuk basa odalépett hozzá, s megfogva a nő csaknem átlátszó gyöngéd
kezét, röviden megismerteté vele magát.
– Én vagyok Kucsuk basa, férjednek te utánad legjobb barátja a földön.
Üdvözöllek.
– Köszönöm látogatásodat. Férjem sokszor említette nevedet. Tőle hozasz
talán izenetet?
– Ő hozzá akarlak vinni.
– Tehát szabad vagyok? kiálta fel a nő tétovázó reszketeg örömmel.
– Ne örvendj, jó asszony, szabadságodat megszerezni nincs hatalmamban,
én csupán egy rövid találkozást igérek neked Béldi Pállal, annyi időt,
mennyi alatt elmondhasd neki, a mit szenvedél. Ő tehozzád nem jöhet,
neked szükség hozzá menned. Velem jösz a legnagyobb sietséggel, mert az
idő legnagyobb része utazásban telik el.
– Gyermekeim is velem jöhetnek?
– Ők itt maradnak. De ismét látni fogod őket. Mert vagy győzedelmeskedel
te Béldi Pál szívén s könyeid meg fogják olvasztani vasnál keményebb
akaratát, s akkor ő mint fejedelem jön haza Erdélybe s minden vár kapui
megnyílnak előtte; vagy pedig megállja ő, a mit kimondott, s akkor
visszatérsz te is börtönödbe, ő is a magáéba, s úgy fogtok elhalni két
külön ország börtönében. Most végy búcsút gyermekeidtől és siess. Tőled
függ, hogy fejedelmekké tedd őket, vagy örök rabokká.
– S ki fogja őket védeni, ki fog rájok vigyázni, ki fog együtt imádkozni
velök, míg én odaleszek?
– Ne búsulj. Tulajdon fiamat hagyom itt kezesül, míg te oda maradsz.
Börtönödet Feriz bég foglalja el, ő vigyázni fog gyermekeidre, s nem
engedi, hogy féljenek. Most végy búcsút és siess.
Béldiné oda rohant a kerek ablakhoz, fuldokló zokogással ragadá meg
egyenkint gyermekeit, azután mindnyáját egybeölelte. A hideg vas elzárta
kebleiket egymástól. A síró arczok könyei nem omolhattak össze.
– Ezt a csókot apámnak! És az enyimet, és az enyimet! rebegék a
gyermekek fehér kezecskéiket a vasrostélyon keresztül anyjuk nyaka körül
fűzve.
– Gyermekem, jó Arankám, szólt Béldiné leányához, ki köztük legidősebb
volt, mintegy tizenöt, tizenhat éves; viselj gondot testvéreidre. És ti
lelkem jó fiaim, vigyázzatok Arankára. Isten áldjon, Isten védjen. Még
egy csókot jó Arankám és neked kis Dávidom.
– Asszonyom, az idő halad s Béldi Pál börtönajtaja rád vár, hogy
felnyissad! szólott közbe Kucsuk basa, elvonva Béldinét gyermekei
börtönének ablakától, ki ekkor könytől ázott arczczal Feriz béghez
fordult s fájdalmas szenvedélylyel rogyott az ifju nyakába, zokogástól
alig érthető hangon szólva hozzá:
– Te nemes lélek! Igérd meg nekem, hogy árva gyermekeimet szeretni
fogod, míg én távol leszek.
– Esküszöm Allahra! kiálta fel az ifju, kebléhez szorítva a fájdalmaiban
elaléló hölgyet, hogy szeretni fogom őket örökké.
Hisz egyet közülök már oly régen szeretett.
– Asszonyom, siess! sürgetőzék a basa. Vedd e köpenyt magadra, fejedre
kösd e turbánt, hogy az őrség észre ne vegye távozásodat: az út hosszú,
az idő rövid.
– Isten veletek! Isten veletek! suttogá Béldiné, száz csókot hányva
reszkető kezével gyermekei felé, kik börtönük ablakán át integettek felé
búcsút, s azzal hirtelen erőszakosan összeszedve magát, kirohant a
börtönajtón.
Kucsuk basa némán szorítá fia kezét, azzal ott hagyta őt Béldiné
börtönében.
A gyermekek sírtak a börtönablakban.
Az ifju odalépett hozzájok.
– Ne sírjatok! szólt vigasztaló hangon, anyátok nemsokára visszajő, s
visszahozza atyátokat is, s ismét örülni fogtok egymásnak.
– Ah, akkor megölik apámat! rebegé félelmes hangon az egyik gyermek.
– Kicsoda? kiálta fel kigyuladt hős arczczal az ifju. A míg Feriz bég
kardját fel birja emelni, nem nyúl addig senki Béldi Pálhoz. Az én
kardom és apámé fog ő körüle villogni, az ő ellenségei az én ellenségeim
lesznek, és bizonyára Kemény János is, a mult fejedelem, velem harczolva
esett el. Ne féljetek, midőn én kardomat visszakapom, akkor ti a
szabadságot kapjátok vissza.
– Köszönöm, köszönöm, rebegé egy elérzékenyült hang édes keservesen;
Feriz bég megismeré benne Aranka csengő hangját s a rátekintő
szeráf-arcz könyező kék szemeiben, mik felé ragyogtak, mint az eső utáni
ég, azt az örökké égő sugárt, mely emlékéből, mely álmaiból soha ki nem
veszett.
Feriz bég szíve ki akart szökellni az öröm miatt. Nagy gránát szemei
lángoló hévvel égeték a kedves lányka könyben úszó arczát. Belefogózott
a börtönrostélyba, hogy hozzá még közelebb legyen s édes epedő hangon
szólt a lányhoz:
– És majd ha boldogok lesztek, visszatérve ősi váratokba, meg fogjátok-e
nekem engedni, hogy mint most, akkor is szeresselek titeket? Elfogadsz-e
testvérednek akkor is, te kedves lányka? Megbocsátod-e, ha arczod látása
mellett akkor is örülök, sírok, idvezülök? A mily boldog vagyok most,
midőn börtönszomszédságban lakunk, leszek-e az, ha többé nem fogják ránk
zárni az ajtókat? Lesz-e helyem tűzhelyetek mellett, lesz-e helyem
szívetekben?
A bánatos szép lányka félig értő, félig sejtő arczczal, némán nyújtá ki
hónál, liliomnál fehérebb kezét a börtön ablakán. Feriz bég idvezülten
ragadta azt meg kezeivel, szorítá égő ajkaihoz s felmagasztalt áhitattal
rogyott le térdeire, ajkaival és homlokával érintve a kedves kezet.