A nagyváradi basa kapujában, a többi ott szájongó fegyveres nép között
egy sovány, beesett képű mozlemint is lehet látni, ki nagy lustán ül a
küszöbön, mintha semmire sem figyelmezne, álmos szemeivel macska módra
pillantva néha fel, s olykor-olykor ravaszul elmosolyodva magában.
Egyszerre egy délczeg, daliás ifjú lovagol ki a kapuból, ki előtt földig
hajtják magukat a katonák; a basa legkedvesebb lovagja az, Feriz bég, ki
nem rég érkezett Stambulból.
A bég, mintha csak történetesen akadna meg tekintetével az ülő
mozleminen, odafordul hozzá, kopjájával vállára ütve, s míg az
csodálkozást és nem ismerést tettetve bámul fel reá, odainti őt magához.
– Tán nem is ismersz már reám, Zülfikár?
A megszólított földig hajtá magát.
– Allah kegyelmes, hozott a próféta lelke, kegyelmes úr! s azzal elkezde
gyalogolni a felszólított bég lova mellett, ki inte neki, hogy kövesse.
– Sok pénzt elvesztettem a koczkán Stambulban, Zülfikár, és sok lovat,
monda Feriz bég, most azért jöttem e tájékra, hogy egy kissé
helyrehozzam erszényem állapotját. Hová szoktatok most rabolni járni,
Zülfikár?
– La illah, il Allah! az Isten kegyelmes, és Mahomed az ő szent
prófétája; szólt Zülfikár, ég felé forgatott szemmel.
– Hagyd a szenteskedést, Zülfikár! ti renegátok kiállhatatlan
szemtelenséggel dicséritek a prófétát, született török felényit sem
emlegeti. Azt kérdezém: hova mentek az éjjel rabolni?
– Köszönöm, kegyelmes úr, felele Zülfikár, faképet csinálva arczából,
feleségem egészséges, magamnak sincs semmi bajom.
– Zülfikár, én becsülöm benned azt a tulajdonságot, hogy mikor akarod,
meg tudsz siketülni, hanem én meg igen jó orvosságát tudom ennek a
bajnak, s ha akarod, kigyógyítlak belőle.
Zülfikár meghunyászkodott a ráemelt kopjanyéltől, s farizeus-képpel
monda:
– Mit is méltóztatott kegyelmességed tőlem kérdeni?
– Hallottad te azt, ne kérdezd másodszor.
– Hogy már mint hova járunk rabolni? Én a próféta szakállára esküszöm,
hogy sehova sem járok.
– Azt tudom, te macska, hogy te nem jársz ott, a hol baj van, de te
fürkészed ki, a hol kövér préda van elrejtve, s te vezeted nyomba a
spahikat, a miért aztán neked osztalékot adnak, tehát csak felelj
szaporán, kit látogattok meg az éjjel, mert különben még egy szájat
nyitok a fejeden.
– Uram, de el ne árulj, mert a spahik lófarkra kötnek, s a basa karóba
huzat. Tudod, hogy nem engedi a rablást, de ha megtörtént, keresztül néz
újjain.
– Nem hogy el nem árullak, sőt magam is oda akarok menni; én tudom csak
a módját, hogy kell a zsákmányt kézrekeríteni. Míg ezek egy falut
megrohannak, addig én távolacska a túlsó faluvégére állok; a kinek
valami kincse van, az siet menekülni a túlsó faluvégen, s így mind az én
kezemre jut.
A renegát elemében kezdé magát találni.
– Jó uram, az éjjel Élesdre mennek a spahik; ott gazdag oláhok laknak,
kívül esnek az országúton, soha sem voltak sarczolva, döbözzel áll az
ágyuk alatt az arany és ezüst; ha jó zsákmányod lesz, meg ne
felejtkezzél rólam.
– De nem bukkannak-e ott ránk Székely László katonái?
– Dehogy uram, szólt Zülfikár, szemeivel hunyorítva, messze vannak azok
oda. El ne felejtkezzél hűséges szolgádról.
Feriz bég sarkantyúba kapta lovát s elvágtatott, Zülfikár visszaült a
kapu mellé, nagy álmosan hunyorgatva és titkosan mosolyogva.
Este felé kilopózott huszonnégy spahi a városból s elindult az Élesdre
vezető úton. Feriz bég szemmel tartá őket s midőn eltüntek az erdőben,
felülteté albán lovagjait, s csendesen utánuk indult.
Az éjfélen túl volt már az idő, midőn Feriz bég csapata az Élesdet
eltakaró hegyoldalt elérte. A spahik már azóta rabolták a helységet, mit
tanusított a távoli lárma, sikoltozás, harangfélreverés, s nemsokára egy
pár felgyújtott szénaboglya, melyet világításul gyujtottak meg a
fosztogatók.
Itt egy szoros-út torkolatánál megállítá albán lovagjait Feriz bég,
elosztá őket négy csapatra, parancsot adott ki, hogy mindenki a
legcsendesebben legyen, s azzal nyugodtan várt ott, míg a spahik
visszatérnek.
Néhány órai rablás után megszünt a távoli lárma, s helyette közeledő
zsivaj, veszekedés kezde hallatszani, a mély völgyben lehete látni a
közelítő spahikat, a mint a rablott vagyonnal túlterhelve, szétszórtan,
kettesével, hármasával jöttek, a prédán veszekedve egymás között.
Feriz bég hagyta őket jőni a szoros-útba, s a mint azok egész
gyanútlanul folytaták a czivakodó osztozást, hirtelen kürtjébe fúva,
albán lovagjaival egyszerre minden oldalról előrohant, körülfogá a
meglepett martalóczokat s mielőtt azoknak a meglepetés zavarában idejük
leendett fegyvereiket használni, elkezdte őket öletni minden felől.
Hajrá! hajrá! A tusa rövid ideig tart. Az albánok közül egy sem esett
el, a spahik közül egy sem menekült meg.
Feriz megtörlé kardját, s a leölt spahikat ott hagyva az útfélen,
visszanyargalt csapatával Nagy-Váradra.
A basa kapujában ismét összetalálkozott Zülfikárral. A bég megfenyegetve
öklével, lekiálta rá lováról:
– Te kutya, elárultál bennünket Székely Lászlónak, a spahikat mind
levágták.
Zülfikár sárga lett ijedtében. Igaz, hogy ő szokta azt cselekedni, hogy
ha a spahik kevés osztalékot igértek neki, néhány arany fölöslegért a
magyar vezéreket előre figyelmezteté jöttükre s olyankor egy-kettő
mindig ott hagyta a fogát, s a többi is zsákmány nélkül tért meg. A mult
éjjeli kalandról is tudósítá a kolozsvári kapitányt, de ki nem veheté
hasznát a tudósításnak, mert a fejedelem nevenapja volt, s a katonáknak
tisztelkedni kellett.
Zülfikár görcsöt érze a torkában, azt hallva, hogy mind a huszonnégy
spahi ott veszett s rögtön kifordult a városból, s az erdőkön keresztül
Kolozsvárra szökött.
Feriz bég elszörnyedve lépett be a basához.
– Kegyelmes uram, szólt neheztelést utánzó arczczal, ime ilyen
szövetségeseink vannak nekünk. A mult éjjel kiindulék, lovagjaimhoz még
huszonnégy spahit véve, a környékbe, magam számára lovakat vásárlani.
Becsülettel bevásárlánk, én a lovakat rábíztam a spahikra s magam jó
előre lovagoltam. Egy szoros útnál a spahiknak cselt vetettek Székely
László katonái, körülfogták őket s egytől egyig mind megölték, mire
segélyükre érkezhetém, mind egyig le voltak gyilkolva, s megölőik saját
jó paripáimon menekültek meg előlem. Kegyelmes uram, ez hittelenség! így
bánni velünk saját szövetségeseinknek. Ezt én el nem tűröm, hanem ha te
nekem elégtételt nem szerzesz, megyek magam Kolozsvárra, s kihívom mind
valamennyit egy szál kardra Apafi Mihály uramon kezdve, Székely László
uramig.
Ajász basa, kinek Feriz bég különösen kegyencze volt, elnevette magát az
előadásra, nyájasan megveregetve a szép ifju arczát, vigasztaló hangon
mondá:
– Már azt te bizony édes fiam ne tedd, ne vesztegesd e hitetlenekre a te
szép tüzedet, rövideden majd elvégzem én azt, csak bízd reám.
S ezzel előkurjanta egy agát s ilyenforma parancsot adott neki:
– Ülj lovadra és menj Kolozsvárra szaporán. Ott térj be a parancsnokhoz,
Székely László uramhoz és szólj neki ekképen: «Ajász basa jó napot kiván
te néked, hitetlen gyaur, és azt izeni, hogy miután a te kutyahitű
szolgáid a mult éjjel Feriz bég embereit orozva megtámadván, azok közül
huszonnégyet leaprítottak, azért nékem azon gyilkosokat felkerestetvén,
menten és minden időhaladék nélkül megküldjed, különben várhatod egész
haragomat nyomorú fejedre. Azonfelül az ellopott lovak helyébe nekem
ugyanannyi havasalföldi paripát megküldeni egyúttal el ne mulaszszad és
semmikép ne várd, hogy magam menjek érte, mert azt meg nem köszönöd.»
Az aga jól megértvén az izenetet, eltávozott, Ajász basa pedig
megnyugtatólag fordult Feriz béghez: «ne törődjél rajta, úgymond, két
nap alatt itt lesznek a gyilkosok».
– Attól tartok, szólt Feriz bég, hogy a fejedelem közbeveti magát értök.
– Csak nem hiszed tán, hogy a magas portával ujjat merjen húzni
egynehány gyaur zsoldos életéért, a milyet ezrével veszteget el a
csatamezőn.
– És én mégis fogadni mernék száz aranyban hogy Székely László uram azt
fogja visszaizenni, hogy az ő katonái az éjjel künn sem voltak a
városból.
– Sajnálom a száz aranyodat, édes fiam, de tartom a fogadásodat, és ha
el találom veszíteni, akkor annyi darabot vágok ki Székely László uram
bőréből.
A megszeppent Zülfikár addig lélekzetet venni sem állapodott meg, a míg
Székely László uram udvarába nem ért, ott nagy fáradtan felkereste a
várnagyot, ki nagy prémgalléros mentéjében épen rubinjait és smaragdjait
tisztogatta.
Ezek voltak a jó öreg úr gyenge oldalai, a legszebb drágakő-gyűjteménye
volt egész Erdélyben, semmivel sem lehetett annyira megnyerni szivét,
mint egy-egy ritka szépségű boglárral.
Épen egy chrysopras és hyaczinttal kirakott nyaklánczot fényesítgetett
egy nyúl-lábbal, midőn a renegát lélektelenül beesett hozzá az ajtón, s
nem bírt a fáradságtól szóhoz jutni. Székely László azt hitte, hogy
Zülfikár az árulás díjáért jött ily sietve s nagy fanyarúl fordult
hozzá, hogy kérését megelőzze.
– Nem vehettem semmi hasznát tudósításodnak Zülfikár, a fejedelemnek
nevenapja volt, a katonáknak nem volt szabad kimenni a városból.
– Beszélhet kegyelmed, szólt Zülfikár fulladozva. Levágtak kendtek
huszonnégy spahit Élesdnél. Ki a bolond mondta kendteknek, hogy megöljék
őket, csak a prédát kellett volna tőlük elvenni.
Székely László kiejté ijedtében a nyaklánczot kezeiből, s nagy szemeket
mereszte a renegátra.
– Ne bolondulj fiam, Zülfikár. Egy lélek sem volt innen ki a várból, ma
és tegnap.
– De jól megtanulta kend, mit kell majd mondani! szólt neheztelő
duzzogással a renegát; milyen jó ártatlan képet tud kegyelmed csinálni a
dologhoz, mint a ma született bárány.
– De én esküszöm neked, hogy egy szót sem értek a dologból.
– Így! így! bizony nagyon jól van! Hanem csak tartogassa kegyelmed
ezeket a hazugságokat Ájász basa követei számára, a kik menten ide
fognak kegyelmedre jőni; azokat lássa, hogy mint bolondíthatja el
kegyelmed, ne engemet.
Székely László uram azon öntudatban, hogy a mit mondott, most az egyszer
szóról-szóra szent igazság, s Zülfikár állítása nem egyéb goromba
tréfánál, ki akart tenni magáért s haragos tekintélylyel támadt a
renegátra.
– Elmenj innen, fiam Zülfikár, tréfálni, mert úgy találom hozzád vágni
ezt a nyúllábat, hogy a holdvilágba esel tőle.
Ez valóban merész állítás volt, de Zülfikár is megfelelt rá.
– Hozzám ne vágd a nyúllábadat, ha még hozzám nem vágtad, kegyelmes úr,
mert ha kikapom a handzsáromat, ugyan a tenyeredbe teszem a fejedet.
– Ejnye lélek, lélek, beste lélek fia! kiálta fel Székely László uram,
széttekintve egy bot után, s a mint meglát ott a szegletben egy nagy
ezüstgombú nádat, azt felkapta, biztatva Zülfikárt: csak addig el ne
fuss, míg oda megyek.
Zülfikár azonban meglátá az ablakon keresztül a várudvarra bevágtató
agát, kit Ajász basa küldött, s félve a vele való találkozástól,
hirtelen kiugrott az ajtón, a mit Székely László uram az ő
fenyegetésétőli megfutamodásnak tulajdonítván, utána eredett, s így
történt, hogy a mint az ajtón kifelé szaladna, a rá épen szemközt jövő
agát szinte hanyatt taszította. Az aga is méregbe jött, s hasba ütvén
ököllel a várnagyot, összeszidá annak apját, anyját, pereputyját, s csak
úgy kezdett Ajász basa izenetének elmondásához, melyet hogy haragjában
szörnyen kiczifrázott, szépen gondolható.
Székely László uram annyi színt váltott e szavakra, mint a jóféle opál,
vagy mint a kettétört tinórú gomba, s tulajdon bekecse vitézkötésébe
kezde fogózkodni, hogy míg gondolatait rendbeszedheti, el ne
tántorodjék.
Annyi világos volt előtte, hogy a rabló spahikat valaki csakugyan
megölte, azt pedig bölcsen tudta, hogy e hőstettet sem ő, sem az ő
emberei el nem követték, mert csak azon estve tíz órakor takarodtak
haza, és mégis hinnie kellett, hogy ennek ő fogja megadni az árát.
– Kegyelmes uram, győzhetetlen aga, szólt végre az agához, ki miután
kifogyott a szóból, őt hagyta beszélni, az én embereim azon egész napon
a fejedelem ablakai előtt tisztelkedtek s bizonyára estve magam zártam
be rájuk a kaput, úgy, hogy innen egy lélek sem mehetett ki, ha csak
madárrá nem lett. Mire nézve kérlek, ne kivánd tőlem a spahik megölőit,
mert én bizonyára soha életemben még egyet sem öltem meg.
Az aga fogait csikorgatta s kipkapkodott szemeivel a levegőben, mintha
valami nagy szót keresne, melyen feleletét kezdje.
– S még te ilyeket mersz nekem mondani, te borivó hitetlen! Azt jól
tudom én, hogy te egy magad huszonnégy spahit le nem kaszaboltál, sőt
bizonyosan hiszem, hogy voltatok kétezeren, a kik rajtuk hajtottatok;
hanem azokat add elő nekem mind egy lábig.
A várnagy nagy cseppeket kezde izzadni, s szorongásában az jutott
eszébe, hogy a tett minden beszédnél többet ér, fogá tehát azt a
chrysopras és hyaczinttal kirakott lánczot, melyet az imént
kitisztított, s odanyujtá engesztelő ábrázattal a töröknek; tudván, hogy
az ily védelem legjobban meg szokott hallgatva lenni.
A követ azonban úgy vágta lábaihoz a kezébe adott lánczot, hogy a
drágakövek szanaszét ugráltak a pallón, s megtoporzékolva magát
lábaival, vörösre gyulladt pofával ordítá:
– A gyilkosok kellenek nekem, nem a te drágaköveid!
A várnagy ebben átlátva, hogy az aga követelése csakugyan komoly,
levezeté őt katonáihoz, kiket a várudvaron rendbe állítva, a követ
hallatára sorba kérdezé mindegyiket, hogy hol volt a kérdéses éjjel?
Természetesen mindegyik ki tudta mutatni az alibit, még a gyanút sem
lehet ráfogni egyre sem.
Az agát elfutotta az epe. Nem szólt semmit, csak a szemei jártak; a hogy
az utolsó katona is kitagadta magát a török halálból, felugrott lovára s
ököllel megfenyegetve őket, fogcsikorgatva mormolá:
– Megálljatok! lesz még nektek is szent Demeter napja! s azzal vágtatott
vissza Nagyváradra.
Az érkező követ épen ott találta Feriz béget a basánál; elmondá járása
eredményét, megtoldva és nagyítva, a hogy lehetett.
– Mondtam úgy-e? szólt Feriz bég a basához, hogy azt fogják
visszaizenni, hogy ők ki sem voltak a várból; sajnálom a kegyelmed száz
aranyát.
Ajász basa felrúgta e szóra nargylás csibukját és sorbethes csészéjét, s
rekedt, alig érthető hangon mondá az agának:
– Vágtass azonnal Stambulba. Mondd el a nagyvezérnek, a mi történt, s
add tudtára, hogy ha ő nekem teljes elégtételt nem ad, úgy én magam
megyek azon nemkérődző állatokat emésztő hitetlenekre, a kik nekem
ilyeneket mernek izenni s felforgatom őket váraikkal együtt, vagy pedig
földhöz vágom a kardomat s kötelet kötök a derekamra és elmegyek
Iskenderbe keringelő barátnak! Ezt mondjad és el ne felejtsd.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nem sokára egyik fermán a másikat érte Stambulból a fejedelemhez,
melyeknek mindegyike nőttön növekedő haraggal követelé a spahik
megölőinek előteremtését. A fejedelem kutatta, kerestette őket, de
utoljára sem akadt senki, a ki az el nem követett hőstettet magára
vállalta volna.
A porta üzenetei naponként dühösebb hangon kezdettek szólani. Magában
véve huszonnégy spahi halála nem lett volna olyan nagy botránykő, de a
mi a török vezéreket leginkább haragra gerjeszté, az a folytonos
állhatatos tagadás volt, melylyel a fejedelem a tényt félrehárítani
látszott. Pedig mást a legnagyobb akarat mellett sem lehetett tennie,
miután egész országában még csak gyanú alá eshető emberre sem talált.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A kolozsvári börtön ez idő szerint jól meg vala tömve elitélt rablókkal,
csak a mult évben elfogtak mintegy harmincz gyujtogatót, kiknek
szándékuk volt egész Erdélyt leégetni.
Egy napon belépett a rabokhoz nemzetes Pók Márton uram, az ottani
porkoláb, s félrevezettetve a leggonoszabb elméjű zsiványokat és
gyujtogatókat, ilyen szót intéze hozzájuk:
– Semmirekellő, akasztanivalók! Ki akar közületek megszabadulni minden
áron?
– Én is, én is! kiáltozá valamennyi.
– Mert drága lesz az idén a kenyér, nem vesztegethetik rátok, azért
Székely László uram azt határozta, hogy a ki közületek törökké akar
lenni, azt átadja a mi kegyelmes urunknak Ajász basának, ott lesz belőle
janicsár, a többit bele hányatja a Szamosba. A ki tehát törökké akar
lenni, szóljon.
Egytől egyig mind akartak.
– Jól van semmirekellők; tehát tanuljátok meg, hogy mit kelljen
mondanotok, ha a kegyelmes basa elé fogtok állíttatni, hogy bolondul ne
szóljatok, a miért a talpatokra veressen. Először azt fogja tőletek
kérdeni: ti vagytok-e Székely László uram emberei? Ti erre azt
felelitek: igenis, mi vagyunk. Azután azt kérdezi: ti voltatok-e ez s ez
napon Élesd alatt? Ti hagyjátok rá, hogy ott voltatok. Végre azt
kérdendi, hogy ti találkoztatok-e Feriz béggel; ti hagyjatok rá mindent,
s akkor ő menten fel fog benneteket szabadítani a rabság alól. Jól
megértettetek mindent?
– Igenis! igenis! ordítozák a gyujtogatók, s bilincseik közt tánczolva
követék fel a lépcsőkön a porkolábot, a ki szertelenül kicsiny fejével
olykor mosolyogva tekinte vissza reájuk, s vézna, ritka bajszát
önelégült hamissággal törülgette kétfelé.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy napon két levél érkezett Stambulból Nagyváradra. Az egyiket Kucsuk
basa irta fiának, a másikat maga a szultán Ajász basának.
A Feriz béghez írt levél így szólt:
«Fiam! Légy örvendetes szívvel, a Küprili és Maurocordato nem töltik
haszontalanul az időt. A nagyvezér haraggal van eltelve a fejedelem és
udvara iránt. A huszonnégy spahi halála fontosabb tárgy most Stambulban,
mint Candia elfoglalása. Úgy hiszem, nem sokára elértük azt, a mit
akartunk.»
Feriz bég megértve a tudósítást, jó kedvvel ment fel a basához, kiben
azonban még magánál is jobb kedvű emberre talált.
– Halljad, mit ír a hatalmas szultán, szólt, kiterítve Feriz bég előtt a
zöldviaszos pergament, mely alatt ott díszlett a szultán czifra
aláírása, mint egy póklábakkal összegubanczolt madárfészek.
Feriz bég homlokához s ajkaihoz érteté a pergament, s a mint annak
sorait odább olvasá, arczán reszketett az öröm, a meglepetés.
«Vitéz Ajász basa, hű szolgám! Sok minden jót és becsületet kivánok te
néked. Megértvén általad, hogy a fejedelem hűtelen szolgái békesség és
szövetség idején huszonnégy spahit leöltek s uraik e tettet nemcsak hogy
meg nem boszulták, de sőt engemet hazug tudósításokkal ámítani
törekesznek, s ezáltal bőven kimutatják irántam való rossz akaratjukat;
annálfogva ezennel megbízlak és hatalmat adok néked abban az esetben, ha
a fejedelem tanácsosai a legutolsó, már útban levő felszólításomra a
gyilkosokat ki nem adják, vagy akármiféle kifogást tesznek, avagy ha a
dolgot csak hallgatással mellőzik is, hogy te rögtön a nálad levő
seregekkel a legközelebbi passzuson rohanj be Erdélyországba. Kucsuk
basa már szintén ott áll dandáraival Vöröstoronynál, valamint a tatár
király is felült parancsunkra neked segítségedre leendő. Ezt tévén
pedig, én nekem a fejedelmet vagy elűzd, vagy fogva elhozd, a mikor is
én rögtön leveszem a lánczokat Béldi Pál uramról, ki most makacssága
miatt Jedikulában ül, s vagy akarja, vagy nem, menten beültetem őt a
fejedelmi székbe» stb.
Feriz bég százszor összecsókolá a fermánt, s midőn visszanyujtá azt
Ajász basának, félre kelle fordítania arczát, hogy örömkönyeit észre ne
vehesse.
– Hiszed-e már, hogy megkapjuk a gyilkosokat? kérdé triumpháló arczczal
Ajász basa.
– Soha! kiálta fel magánkívül, örömében kaczagva Feriz bég.
– Mit szólsz? dörmögé megütközve Ajász; de ha magunk megyünk érte!
– Vagy úgy! szólt Feriz, észrevéve, hogy szinte elárulta magát. Akkor
már igen. (Ide utána tevé magában: «akkor sem; soha sem, Béldi Pál ki
fog szabadulni, Béldi Pál fejedelem lesz, és felesége fejedelemasszony,
és Aranka fejedelemleány, és mi újra látni fogjuk egymást».)
E perczben belépett az aga, elégült arczczal jelentve:
– Itt küldi Székely László uram a gyilkosokat.
Feriz bég hátratántorodék, a szó megakadt nyelvén. «Lehetetlen!» akará
kiáltani. Az lehetetlen.
– Jőjjenek be! kiálta mérgesen Ajász basa, ki szintén nem bánta volna,
ha inkább teljesíthette volna a szultán föltételes parancsát, s mehetett
volna országot foglalni, csatákat viselni.
Feriz bég azt hivé, hogy álmodik, midőn megpillantá azt a negyven, ötven
szemenszedett gazembert, kiket Pók Márton uramtól vezetve, Ajász basa
elé hoztak; a ficzkók fel voltak öltöztetve csatlósoknak, de a pofájából
mindeniknek kirítt a bunyik, a zsivány.
Pók Márton uram bemutatta őket a basának és Feriz bégnek, s maga nagy
bölcsen félreállt közülök. Feriz bég csodálkozva csapta össze kezeit.
Hisz ő maga tudta legjobban, hogy a spahikat ezek nem is látták, s
várta, hogy mit fognak mondani.
Ajász basa márványhideg arczczal ült le zófájára, s egy szemöld-intésére
egy sor janicsár vonult a rendbe állított ficzkók háta mögé, a kik
iparkodtak mentül mosolygóbb és tetszetősebb képeket vágni a basa előtt,
hogy magukat kedvébe ajánlják.
– Ti vagytok Székely László uram emberei? kérdé Ajász basa az
álhősöktől.
– Mi vagyunk igenis szolgálatodra, győzhetetlen basa, felelének azok
egyhangúlag, mellükön keresztbetett kézzel földig hajtva meg magukat.
A basa egyet intett s a hátul álló janicsárok közül mindenik rab háta
mögé csöndesen odalépett egy-egy.
– Ti voltatok szent Mihály őrangyal nevenapjának éjszakáján Élesden?
kérdé tőlük újra.
– Mi voltunk igenis szolgálatodra, győzhetetlen basa, viszonzának azok
újra, térdeiket ütve homlokukkal.
Feriz bég ruháját tépte dühében. Szeretett volna közbe ordítani:
«Hazudtok gazemberek, nem voltatok ti ott!» de kénytelen volt hallgatni.
Ajász basa inte a janicsároknak s azok szép csendesen kivonták öveik
mellől handzsáraikat s azokat marokra fogva, elrejték magok mögé tett
kezeikben.
A basa harmadik kérdést intézett a rabokhoz:
– Ti találkoztatok Feriz béggel?
– Ne hazudjatok! kiálta közbe Feriz bég dühösen. Nézzetek jól szemembe:
láttatok ti engemet valaha? Találkoztatok ti velem Élesd alatt?
A kérdezettek földig hajolva felelének legnagyobb devotióval:
– Igenis szolgálatodra, győzhetetlen basa és legvitézebb bég.
Azon pillanatban megvillant a handzsár a janicsárok kezeiben, s a rabok
fejei mind egyszerre gördültek le lábaikhoz.
– Oh ti hitetlen gazemberek! ordíta fel Feriz bég, homlokára csapva
öklével.
Ajász basa hideg vérrel fordult Pók Mártonhoz: «köszöntetem uradat, hogy
máskor hamarább fogadjon szót és ne mérgesítsen meg. – Te pedig fiam,
Feriz bég, a száz aranyomat fizesd vissza».